Petőfi Népe, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-26 / 48. szám

1986. február 26. • PETŐFI NÉPE • 5 VÁLTOZÁSOK A KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZBAN (1.) Űj évad, új műso , új társulat... HONISMERET — HELYTÖRTÉNET Beszélgetés Lendvay Ferenccel Januáriban nevezték ki Lend­vay Ferencet a Kecskeméti Ka­tona József Színház művészeti vezetőjének, s ugyanakkor meg­bízták a direktori teendők ellá­tásával is. Ezzel ismét lezárult egy korszaka a nagy múltú, egy­kor igen híressé — ám az utóbbi években inkább hírhedtté — vált kecskeméti teátrumnak. Megany- nyi csalódás érlelte a közönyt, s így — szerényen szólva: — jócs­kán megcsappant a nézőszám. A számok magukért beszélnek: az utóbbi 35 évben a ieggyatrább évadokban sem csúszott 90 ezer alá a színházlátogatók száma, míg — például — az 1984/85-ős évadban alig 50 ezer nézőt szám­láltak. A közönség elfordult, de bizonyos, hogy a színházszerető emberek többsége ma is remény­kedik, az anyagi csőd szélén, és a művészi elképzelések — leg­többször csak képzelgések — káoszának közepén tengődő szín. ház „felgyógyulásában”, uram bocsá’: újjászületésében. Talán az alábbi beszélgetésből: is kitű­nik, hogy nem akármilyen válto­zások vannak kilátásiban, ami a következő évadot illeti. — Nyugdíját feladva vállalta el a kecskeméti színház vezetését. Miért? — En az egész életemet a szín­háznak, e csodás művészetnek szenteltem, s néhány évadtól el­tekintve, mindig vidéki társula­toknál dolgoztam, azzal a meg­győződéssel, hogy igenis lehet nagyszerűt produkálni a főváro­son kívüli színpadokon is. Ügy éreztem, önmagámnak — múl­tamnak, elveimnek —, és a ma­gyar színházi életnek egyaránt tartozom azzal, hogy még egy­szer megmutassam: egy ennyire tönkrement teátrumot is talpra lehet állítani. Én nem ábrándo­zom „világszint!ázról”, mint há­rom esztendővel ezelőtt e szín­ház nagynevű vezetői. Ennék a megyének, az itt élő embereknek az igényeit szem előtt tartva, az ő kedvüket keresve fogunk ját­szani, ezt ígérhetem. I — Amikor Ideérkezett, mik voltak az első benyo­másai a Katona József Színházról? — Az, hogy ez egy rosszul ösz- szeállított társulat, tele gyakorla- tos és segédszínészekkel. I — Információink szerint a legtöbbnek nem hosz- szabbítja meg a szerződé­sét az új évadra. — Így igaz. Mindössze tizenhatan maradnak. Vagyis a tervezett 40 fős társulat nagyobbik hányadát újonnan szerződtetett művészek alkotják majd. Az ország meg­annyi részéről toborzunk jól fel­készült, tehetséges színészeket, akikkel — bízom benne — szín­vonalasabban megvalósíthatjuk majd elképzeléseinket. — Említene néhány ne­vet az eddigi listáról? — Kecskemétre várjuk az új évadra Nagy Attilát, BLaskó Ba­lázst, Barbinek Pétert, Dallos Jó­zsefet, Fekete Tibort, Holl Istvánt, Lőrinczi Évát, Nagy Anna Má­riát, Perényi Ilonát, Sárosi Kin­gát és másakat. A színház zenei vezetője Addobói Nagy György, irodalmi vezetője Karinthy Fe­renc, szcenikai vezetője Vujovdch György lesz. — Az idei évad március végén befejeződik, s meg­kezdődik a színház — ma­holnap százéves — épüle­tének belső rekonstrukció­ja. Vagyis a tervek szerint, két esztendeig zárva lesz a teátrum. — Valóban, de ez nem akadá­lya annak, hogy színvonalasabb, jó produkciókkal rukkoljunk elő. Hiszen van egy nagyszerű művelődési központ ebben a vá­rosban, tágas színháztereimmel, s rendelkezésünkre áll a Kelemen László Színpad. Ezeknek a falai között is meg lehet találni az uitat a közönséghez ... Persze kétség- telen, hogy 3. rekonstrukció meg­nehezíti majd a társulat munká­ját, de szó sincs arról, hogy le­hetetlenné is teszi. — Hány bemutatót ter­vez a kővetkező évadra? — Az Erdei Ferenc Művelődé­si Központban — ahol hetente négy alkalommal játszhatunk — négyet. Két .nagyoperettet, egy musicalt és egy klasszikus prózai művet. A Kamaraszínházban ugyancsak négy bemutatót tar­Színész anya és újságíró apa gyermekeként született Lendvay Ferenc, 1919-ben. Rendezni Németh Antal akadémiáján tanult, majd 1944-ben, Debrecenben kezdte pályáját. Ot évvel később a fővárosi Nemzeti Színház rendezője lett, Gellért Endre olda­lán. A> ezt kővető évtizedekben az ország valamennyi vidéki Színházában dolgozott — a legtöbb helyen főrendezőként vagy direktorként. A Budapesti Művészeti Hetek művészeti vezetőie­két ment nyugdíjba. Kisfaludy- és Jászai-díjas, Érdemes mű­vész, a Munka Érdemérem és a Munka Érdemrend ezüst foko­zatának birtokosa. tünk majd: három prózai alko­tást és egy zenés vígjátékot vi­szünk színre. Mindegyik darabot addig játsszuk, amíg megfelelő érdeklődés kíséri. — Bérleteket hirdetnek? — Igen, — Több évtizedes, színes színházi múltját tekintve szembetűnő, hogy az ön ál­tal irányított vidéki teát­rumok milyen sok hazai szerző darabjának ősbemu­tatójára vállalkoztak, ami különösen napjainkban ugyancsak ritka jelenség. Várhatunk efféle meglepe­téseket a jövőben Kecske­méten? — Az ősbemutatók titka, hogy* a színház jó kapcsolatokai épít­sen ki az írókkal. Mi erre min­denképpen törekedni fogunk. — A művészeti vezetés és a direktori teendők mel­lett, rendezésre is vállalko­zik a jövőben? — Természetesen. A következő évad. október másodikén kezdő­dik a művelődési központban egy operettel. Másnap, a Kamaraszín­házban lesz — előzetes terveink szerint — Tolsztoj Háború és bé­ke című művének bemutatója. Ez utóbbit én rendezem. — önt agilis, kemény- kezű színházi vezetőnek mondják, aki nem tűr sem­miféle fegyelmezetlenséget. — Ez a mentalitás csak a rossz színházakban okoz konfliktuso­kat. Egy jó társulatban — hiszen ettől is jó! — természetes, hogy kemény, fegyelmezett munkát kö­vetel a vezetés. < • Nos, ha a kecskeméti színház utóbbi éveit tekintjük, elgondol­kodtató ez a megállapítás ... (Folytatása pénteki lapszá­munkban.) Koloh Elek í 1A 1 — Kinek van kérdése? ‘ "* ''J — nézett fel a bíró, s mert az ügyész jelentkezett, meg­adta neki a szót. — Azt mondta, sokat dolgo­zott, aratott, szántott és a többi. Én úgy tudom, hogy a gazdája, illetve Kővári még 1960-ban be­lépett a szakszövetkezetbe. Az­után maga hol dolgozott? — Igen, már a Kató halála után a Kővári belépett valami szak­csoportba, a föld mégis ott ma­radt, azt nekünk kellett meg­munkálni. Hogy ez mégis hogyan lehetett, azt nem tudom, csak az­zal vagyok tisztába, hogy szin­te semmi nem változott az én sorsomba. De <jz övébe se. A be­lépés után egy darabig igen nagy forgalom volt a tanyában, de a rengeteg dolog énrám maradt. En meg egyre csak nősülni akar­tam, de egyre jobban, mert ugye az ember már kezdett elkorosod­ni. Jól ismertem a környéket, a tanyákat, utakat, erdőket, meg mindent. Ez a csoportalakitás jól felkavarta a népeket. Egymáshoz szaladgáltak, idegenek járták a környéket még vasárnap is. De nem ez a fö, hanem, hogy én, há­rom éve múlt a tavaszon, össze­találkoztam a Rózsival, a Kere­kes Rózsival. Valahogy akkoriban kerültek oda a Nagyék melletti tanyába, ahonnan kihaltak az öregek. Hát ide jártam. Jól meg­értettük egymást. Mindent rög­tön elmondtam neki, még azt is, hogy miket fog majd hallani fe­lőlem. ö nem törődött semmi­vel ... Ennél a mondatnál megakadt Sárosi Péter. Érezte, nem bír töb­bet beszélni. Torkában gombóc keletkezett, mélyről feltörő sóhaj szakad ki belőle, s fejét muszáj volt lehajtania, nehogy előszivár- gó könnyei miatt szégyent kelljen viselnie. Mert eszébe jutott Ró­zsi, a menyasszonya, s egész ke­serves sorsau amely éppen akkor futott lejtőre, amikor a tengernyi szenvedés után úgy érezte: sike­rül fölkapaszkodnia, s talán ada­tik neki is néhány morzsa a bol­dogságból. De nem adatott. A sors, vagy micsoda még mélyebb­re, még nehezebb sziklák alá nyomta. Most itt nyög, vonyit alattuk s nincs, mert nem is le­het, aki levegye .meggörbült csont­jairól az embertelen súlyokat. Mindezt persze nem így, nem ezekkel a fogalmakkal gondolta át a vádlott, de ezt érezte gomo­lyogni a lelkében, amely sajgóit a kockás ing alatt, de most még fájdalmasabban, mint előtte bár­mikor. Szinte elmondhatatlanul. A teremben egyedül a bíró lát- ta-tudta, mi mehet végbe az előt­te álló emberben. A sajnálattól hatalmasabb érzés tombolt benne: a düh. A tehetetlenség dühe. Mert szánta, sajnálta Sárosi Pétert, aki — éppen úgy, mint 6 — árva­házi gyerek volt, csak míg a bí­rót szerencsésebb körülmények vezették, addig a vádlottat a bal- szerencse fekete angyalai ragad­ták magukkal. Dühös volt, mert érezte, hiába juttatta a véletlen éppen ő elé ezt az embert, nem tud segíteni rajta. Nem teheti, kötve van a keze, mindennél erő­sebb kötelékkel: a törvénnyel. — Tartunk tíz perc szünetet. A vádlott leülhet, ihat, cigarettáz­1/^ alocsa és Baja között, tíz ^ kilométerre a Dunáitól ta­lálható Namesnáidiudivar kisköz­ség. Egykor kizárólag németek Lakták, ma vegyeslakosú nemze­tiségi település. Egy lelkes hely­beli kutató, Heckenberger Péter tanár feldolgozta a település tör­ténetét. Izgalmas olvasmány, ér­dekes képzeletbeli utazás a múlt­ban. Kishegyi Simon lektor sze­rint lerakta az alapokat ahhoz, hogy egyéb részterületek feldol­gozásával összeálljon mielőbb a teljes falumanográfda. Figyelmet felkeltő szándékkal írt cikkünk is ezt litvánja szorgalmazni. (Ugyan­ezt teszi a Neue Zeitung mun­katársa ás, a lap idei harmadik számában.) Szarmaták, avarok és szlávok éltek egykor a mai falu terüle­tén; az ásatások is bizonyítják. A település neve — akkor még Nagdwar — először 1217-ben sze­repel a forrásanyagban. Ahol ké­sőbb Mátyás király nyújtotta jobbját nagy ellenségének a bé- kjüléskor — Szapolyai Imrének — ott megvetette a lábát néhány család. Hogy aztán a török idők­ben végképp elpusztuljon minden az iszonyatos elnyomás alatt. A szerző idézi Venamcsies Antalt, a szemtanú krónikást: „Milyen elhagyatott itt minden, mennyi vad tanyád a szántófölde­ken, szőlőkben, milyen ritka min­denfelé a földműves, ritka az ál­lat, s csak a pusztaság végtelen.’’ A történészinek ugrania kellett jó nagyot az Időben, hiszen két évszázadon át csak sóvár puszta­ság volt a mai fáin helyén, kör­nyékén. Akik a lapos, nádas, ár­vizek szabdalta vidék zegzugos búvóhelyein meghúzódtak ideig- óráíg, nem verődtek — nem is verődhettek — össze egy telepü­lésre. Nem így a török kiűzése utáni évtizedekben! A kalocsai érsek­ség — miiint földesúr — megkezd­te a telepítéséket. Először tóitokat, majd rajnai-frank nyelvjárást beszélő németeket hoztak ide. Készül a monográfia Nemesnádudvari kutatások ■ . ­..... » ___________ E gy emlék a családi „archívumból". Akik úgy megszokták-megszeret- ték az új hazát, az új környeze­teit, Ihogv nőttönsnőtt a falu! Két évitized elmúltával már négyszáz­nál több léiket számlált az akkor már (Nád-udvar. (A név eredetét hitelesein még nem tudják ma­gyarázni.) A német családok jófajta sző- liővesszőket hoztak magukkal, szorgosan felépítettek, munkál­kodtak a jobb megélhetés remé­nyében, Szántotfak-vetettek, jó­fajta 'halakra, vadakra vetették ki a hálójukat, pincéket, kultakat ástak (a dombon olykor ötyén méter mélyet). Templomot, isko­láit építettek. Az első tanító, Schaffer Ádám — „az életben és erkölcsökben kipróbált ember” — a múlt század közepén kezdte okítaná a nebulókat, (Mellesleg gabona, széna és nád volt a fi­zetsége.) Közben az életük sokfélekép­pen változott. Kialakult a szegé­nyek és gazdagok felismerhető rétege, ellentétek keletkeztek a németek és magyarok között, erő­södött a vallási érzület stb. E század elejére — akkor lett a fa­lu neve Nemesnádudvar — a la­kosok száma megközelítette a há­romezret. Külön fejezetben ismerkedünk a szőlőtermesztéssel, a mezőgaz­daság. ipar és kereskedelem ala­kulsz val, s a település néprajzi vonatkozásaival. Népviselet, szo­kásrendszer, lakáskultúra, táplál­kozás, kulturális élet: megannyi sokat ígérő fejezetcím lehet majd a végleges monográfiában'. Ami­hez viszont szélesebb körű össze­fogásra, remekül koordinált mun­kálkodásra lesz még szükség A. kezdet ugyancsak biztató. Varga Mihály Csátaljai hétköznap, rendkívüli eseménnyel hat — mondta komor arccal a bíró és szó nélkül hátrafordult, eltűnt a címer alatti ajtóban. Ér­tetlenül néztek egymásra a népi ülnökök, s a gépírólányhoz for­dultak, hátha 6 érti, mi van a bí­róval. De a lány kezeit széttárva megjegyezte: — Biztosan nem sikerült az éj­szakája! — és halkan felkaca­gott. — De Editkém! Már megbo­csásson! — turbékolt a pedagó­gusnő és tréfásan megfenyegette a lányt. v v. A tiz perc már régen letelt. Sá­rosi ült a vádlottak padján a fegyőr mellett. Várta, hogy nyíl­jon a címer alatti ajtó, s kissé nehézkes járásával feltűnjön a bíró alakja. Valamiféle nyugalom, a biztonság jóleső érzése kerítet­te hatalmába, ha látta a bírót, de most, hogy csak a fegyőr és az ügyész van a teremben, kiszol­gáltatottnak, védtelennek tudja magát. Azonnal felállt tehát, amint ki­nyílt az ajtó, s az idős asszony, majd a gépirónő mögött meglát­ta a bíró gondterhelt arcát. Meg­ijedt Sárosi Péter, mert eddig, a tárgyalás tegnap reggeli kezdeté­től nyugodtnak, simának, sőt barátságosnak tűnt ez az arc, de most, mintha másik ember lé­pett volna be ugyanabban a ru­hában, zöld nyakkendővel. Pedig természetesen,maga a bí­ró volt az, de még a tárgyalás megkezdése előtt, a periratok el­olvasása után felbukkanó kétsé­gei most öltöttek tömör és hatá­rozott gondolati formát, s ez lát­szott meg rajta. S noha továbbra is barátságos, szelíd akait lenni a vádlotthoz, ez alig sikerült. Pe­dig tudta: Sárosi a legapróbb részletekre is emlékszik, és ha szépen, emberséggel szóinak hoz­zá, önveszélyesen őszinte, min­dent hajlandó elmondani. Nagy önuralomba került a bírónak, hogy a korábban megindult me­netben és hangon folytassa a tárgyalást. (Folytatjuk.) Miért éppen Csátalján hirdet­itek először népfőiskolát a Bács- Kiskun megyei falvak közül? Ezen tűnődöm a faluközpont fe­lé autózva. Gondozott, tágas lakóházak süt­kéreznek a téli napsütésben. Pa­rasztbarokk ívelésű kapu öreg­asszonyok beszélgetését füleli. Nagy-nagy gyenekititkokat susog­nak össziehajló kisdiákok az ut­casarkon. Mintha ugyanarra a ritmusra peregne az élét száz esztendeje, mintha sohasem látott volna fegy­vereseket, variudló hadaikat ez a békességes, ősnyugaűmú falu, pe­dig, hia van emberpróbáló táj, akkor ez a vidék feltétlenül az. Sokfelől jöttek Melyik házban lakhat az a sok- gyerekejs nyírségi telepescsalád — Kunszaibó Ferenc írt róluk —, amely 1946 telén 13 napig, étlen- szomjan vonatozott Bajára, gya­logolt onnan ide a bizonytalanba. Dunyhás ágyak, rakott polcok vár­ták őket a külföldre parancsolt németajikúak elhagyott otthoná­ban,. Hányán élnek miég a szülő­földjükről idehajtott, idemene­kült székelyék első nemzedékéből'? Találkozhatnék-e még a kitelepí­tés elől elbujdosottakkal? őslakos unokája lehet a vidáman futkosó óvodás? Jószer int végig sem futhatnak agyamban Csiáltalija mára nyíló múltját vallató gondolataim, már­is megérkezünk a községi párt- székházhoz. Vakító féhér falak, tisztaság. Csinos faliújság az Er­dei Ferenc Népfőiskola közlemé­nyeivel. A gyülekezők öltözéké­ről csak találgathatom, hogy ki kicsoda, miféle. A kabátok hajtókáján Népfőis­kola föiirat. A Tudományos Ismeretterjesz­tő Társulat nemzetiségi klubjá­ban Röckl József nyugdí jas isko­laigazgató, a népfőiskola elnöke fogadja a fővárosi, kecskeméti, bajai vendégeket, a helyi vezető­ket, ismerteti a programot. Példás összefogás Délután 3 órakor Tamás Árpád műszaki irányító köszönti a ta­nácstermet megtöltő érdeklődőket, majd. Grócs Tünde, a művelődési ház új vezetője a névadó szavait idézi. Máig érvényes gondolatai­hoz kapcsolódva dr. Rottler Fe­renc, a TIT főtitkára nyitja meg a csátaljai Népfőiskolát. „Az Ilyen öntevékeny kezdeményezések szellemi összefogását azért vállal­juk, mert hasznosan segíthetik az iskolákra alapozó oktatás kiegé­szítését, mert a holnapot is szol­gáló hagyományok éltetik. Az Erdei Ferenc és a magyar falu kapcsolatait ismertető új­ságíró keresi a formát, a tárgy­hoz illő stílust. Ügy érzi: akkor hozhatja közelebb hallgatóságá­hoz a Futóhomok szerzőjét, ha összeszövi a 75 esztendeje szü­neteit író, tudós, politikus élet­művének értelmi és érzelmi indí­tékait. A tervezett időben udvarias taps jelzi: vége az első foglalko­zásnak. Vége? Autóbusz várja a hallgatóságot. Az Üj Tavasz Termelőszövetke­zet egyik telepéhez kanyarodik a társasgépkocsi és az ezt követő autósor. Tágas teremben falitól-falig nyújtózó asztalokon, ami szem­szájnak ingere. Szőts János, ter­melőszövetkezeti elnök köszön­ti a vendégeket, a falubéliéket. Mi lesz itt? Híres-hírhedt bács­kai diuhajkodás? Már a fiatal Er­dei is megfigyelte: „igyekeznek az örömeit is megtalálni ennek a csupa testi életnek. És megtalál­ják”. Nyoma sincs az olykor előkelő fogadásokon is tapasztalható, kínosan leplezetlen mohóság­nak. Vezetők és beosztottak jóízű beszélgetés közben szinte mellé­kesen ízlelgetik az összeadott, ösz- szehordott „svédasztal” kínála­tát. Mintha az üdítőkből több fogyna, mint a finom csátaljai borokból. Szóba kerül a közelgő zárszámadás, a bolt kínálata, az utak állapota, a házikertek hoza­ma, az időjárás, a szülői munka- közösség és a népfőiskola. Rövid látogatásom után is meg merném kockáztatni, ha egy szó­val kellene jellemeznem Csátál­ját: jó hangulatú, bölcs derűvel szemlélik a világot, sorsukat. Fenntartották az itt kialakult ter­melési színvonalat, életnívót az elmenekülök, az elzavartak helyé­re került dolgos, jó gazdák, ösz- szebarátkoztaitták a helyi, a nyír­ségi, a viharsarki magyarokat és a nemzetiségeket a Közös örömök, a közös gondok. Mire büszkék? Csallóközi lányt, Földes Erzsé­betet választott párjának a Ha­jósról átköltözött Heipl János. A származási eltérések egyetlen fiatal boldogságát sem akadá­lyozhatják! Az agronómus férj azért is örül a délutáni rendez­vénynek, mert régóta érdekli Ve­res Péter, Erdei Ferenc munkás­sága, a parasztság története. Fel­tétlenül továbbadja asszonytár­sainak, Üjfalusi Lászlóné terme­lőszövetkezeti tag, szőlőmunkás, amit a TIT-klubban hallott, újsá­golja egy i finom- szendvics és egy márkái között. A termelőszövetkezet elnöke a Magyar Hírlapban megjelent cik­ket taglalja valakivel. Kiderül, hogy fővárosi kollégámat a csát- aljai termelőszövetkezet leg­szebb fővárosi vendéglátójában — nyolcat is fönntartanak — egy 1951-es bácskai újságíró—olvasó találkozóra emlékeztette a 40-fé- le ínyencséget ajánló étlap, 35 éve még pénzért sem tudtak ebédel­ni, vacsorázni a szűkölködő fa­luban. A székely származású ter­melőszövetkezeti vezető (felesége — ha jól értettem — született Halembuch Katalin) elégedett az év végi mérleggel1. Nyereséggel zárják 1985-öt. Kérdem Tamás Ár­pádot: mire büszke a falu. Föl­emlegeti az országosan elismert székely mépdalkört, vezetőjüket, Takács Mátyást. Jó néhány éve szívesen látott vendégei a nagy­hírű dalostalálikozóknak. Ki ne maradjon Müller Magdolna, meg a díszítőművészeti szakkör! — szól közbe egy mosolygós fiatal- asszony. Röckl Józseftől tudom meg: tavaly 75 magyar és 13 né­met nyelvű előadás volt a falu­ban. Kéri, írjam meg: széles körű társadalmi igény hozta létre a Népfőiskolát. Vezetőséget vá­lasztottak, közösen alakítják ki a programot. Reggeltől estig Arra kértem Mészáros Miklós­áé tanácselnököt, hogy tájékoz­tasson Csátalja mai napjáról. A község 1950 lakója közül reg­gel kétszázan mentek Bajára munkába, iskolába. Az álltalános iskolából mindössze ketten hiá­nyoztak, a 203 kisdiák közül jó né- hányan féléitek ötösre. Bizonyára büszkén újságolta — például — Benke Anikó, hogy magyarból' ki­tűnő érdemjegyet kapott, Pálin­kás Tamás pedig környezetisme­retből remekelt. Űjabb ötös ke­rült — ezúttal német nyelvből.— Heipl Anikó neve mellé. A Ganz Electric csátaljai gyárában több százezer forint értékben alumí­niumöntvényeket, vasút-biztosí- tó berendezéseket gyártottak. A termelőszövetkezet egy munka- csoportja fakitermelést vállait, másokat erdőtisztítással bíztak ’ meg. A napos időt kihasználva, többen szőlőt metszettek. Erről a napról rendkívüli eseményként ez a mondat szerepel majd a köz­ségi krónikában: Megnyílt az Er­dei Ferenc Népfőiskola. Azzal az ígérettel búcsúztam, hogy visszatérek a tanév végén: mit sikerült megvalósítani a szép terveikből. A kezdet: bizta­tó. Heltai Nándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents