Petőfi Népe, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-22 / 45. szám

IRODALOM

A hídverő író

Ambrus Zoltán emlékezete

Irodalmunk sajátos jellemzője, 'hogy nem kedveld a tekintélyeket. Visszatekintve a századvég forrongó, újakra készülő világára, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Ambrus Zoltánnak viszont — ma 125 éve .született Debrecenben, és 1932. február 28-án hunyt el Budapesten — olyan tekintélye volt, ami önmagában is jelezheti, hogy e mindig halk, előzékeny ég finom modorú író valami olyat tudott az írásról és az irodalomról, amivel meg tudta ejteni tekinitélyromboil'ó kortársait. Flaubert, Maupassant 'hatott rá.

Talán azzal szerzett magiának osztatlan elismerést, hogy ki tudta fejezni a századvégi életérzés céltalan pesszimizmusát, azt az. akaratgyengeséget, mélyet a hivatalos irodalom képviselői tévesen a modern irodalom által terjesztett kórnak hittek. Való igaz. soha annyi kedélybeteg, cselekvésre képtelen, helyét kereső hős nem imbolygóit a regényekben, minit Ambrus Zoltán működésének idején. Az ő egyik híres regényének, a Solus eris- ndlc Asztalos Gyulája in így jellemzi önmagét: „Mihelyt dolgozni akarok, elhagy az erőm. Kinyitom a szememet, de már nem látóit meg semmit; a kezem ügyetlen, néha valósággal béna." Ezeket a céltalan és pesszimista figurákat azonban nem a modernségre való törekvés tette bénává, hanem a kor, amelyben születtek és élitek. Ambrus íród nagyságának titka alighanem abban rejlett, hogy feliismerte kora természetét, és megpróbált irányit mutatni néki. Látókörét jelentékenyen tágította, hogy Párizsban megismerkedett az irodalom és a művészet új törekvéseivel, s ez az élménye meghatározta egésiz életművét. (Itthon Bródy Sándorral, Gárdonyival dolgozott együtt.) Regényeivel ‘hatná és nevélni akart, az volt a törekvése, hogy a kor általi felvetett kérdéseket megválaszolja, a polgárosulás által keltett szellemi zűrzavart valamiképp áthidalja és megmagyarázza'. Nagyszerű törekvés volt, csak éppen nem regénybe illő! Abban a hősöknek fejlődniük, alakulniuk kell, mégpedig a valósággal szembesülve. Ambrus Zoltán alakjait viszont az író didaktikus szándéka mozgatja, nem fejlődnek, inkább egy-egy fontos tétel megjiélenltőj. A hagyományos regényforma általuk és bennük kezdett bomlani, s ezt

kicsit értetlenül fogadták Ambrus Zoltán kontársiai, ma viszont már inkább úgy látjuk, hogy a Midas király és a Solus eris a magyar regényforma megújulásának fontos híradásai, írójuk hidat épített bennük a huszadik századi regényforma félé.

A Nyugat egykori munkatársának fontos szerepe vblt abban is, hogy közvetítette annak a franciás, racionális, világos esz- széstHúsnak minden pozitívumát melynek ő volt egyik első és nagy mestere irodalmunkban. Az érzelem létjogát és fontosságát hirdető kritikai közgondolkozás virágzása idején kivételesen fontos szerepet töltöttek be Ambrus Zoltán elemzései, melyekben a megértetés vágya, a mű átvilágításának szándéka vezérelte.

Jól látta — és népszerű elbeszéléseiben sog változatban meg is írta —, hogy a magyar társadalom szerkezete felbomlóban, átalakulóban volt a századforduló időszakban. Arra törekedett, 'hogy ne csak leírja, ábrázolja ezt a folyamatot, hanem a részvét megjelenítésével állás- foglalásra is késztessen. írásainak együttérző hangja a két világháború között megerősödő részvétlíra előkészítője.

Elé te vége felé másik nagy szerelme, a színház kötötte le erőit. A Nemzeti Színháiz igazgatójaként megpróbált a jövő szempontjából is kamatozó programot megvalósítani, melynek lényege az volt, hogy a színpadon igazi irodalmi értékek kell, hogy életre keljenek. Ez az értékközvetítő szerep jellemezte egész életét és irodalmi tevékenységét.

R. L.

hónap huszonhatodikéig tekinthető meg az Erdei Ferenc Művelődési Központban a Leningrádi Néprajzi Múzeum vándorkiállítása A Volga és Kárria menti népek viselete címmel.

Jómagam a néprajznak szakembere nem vagyok, szívből ajánlom mégis e gondosan megrendezett, szép bemutatót minden érdeklődő figyelmébe; rokonaink, tőlünk messzire szakadt véreink szólnak hozzánk itt egy ismerős jelrendszer, a látható anyanyelv közös szavaival.

Mielőtt még a „rokonság" szó gyanússá válnék, sietve kijelentem: félrevezetőnek, elír ibázottnak tartom e fogalomnak a nyelvrokonságra való leszűkítését. Ekként gondolkodván, a Volga és Káma menti népek közül csupán a finnugorokhoz — a marikhoz, mord- vákhoz, komikhoz és udmurtokhoz — volna közünk. Olyanféle szemlélet ez, amely a másod-, harmadunokatestvérek között szervesebb, szorosabb kötelékeket föltételez, mint aminő a férjet-feleséget összefűzi — s ne szépítsünk rajta —, esetenként egymáshoz béklyózza. Nos, az egykori bolgár-törökök egyetlen mai leszármazottjaiként ismert csuvasok, valamint a török népek kipcsak ágához tartozó tatárok és baskírok elődjeivel a mi őseink — jobb szó híján — afféle élettársi viszonyban lehettek. Jó és rossz az ilyen kapcsolatban egyaránt föltételezhető, ám az utóbbit — József Attila pontos szavaival szólván — immár „békévé oldja az emlékezés”. Csak legyenek elegen ezután is, akik majd emlékezni képesek.

A tárgyi és szellemi kultúra, az ornamentika, a népzene, a nyelv számos adattal bizonyítja e tartós és megismétlődő kontaktusokat. Nem óhajtok belekontárkodni a mások

BUDA FERENC.

Rokonok

üzenete

mesterségébe, ezért csupán a nyelvi jelenségek itanúlságtételét érinteném. Maradjunk talán egyetlen nyelvnél, a baskírnál. Azt csak futólag említem, hogy százával sorolhatók a hangzásukban is hasonló közös szavak; balta („balta”), kügen („kökény”), szőj („szög”), top — tőbe („tő — töve”), togazak („túzok”), stb. Úgy gondolom, ennél jóval többre utalnak a hasonló világlátásra, nyelvszemléletre mutató kifejezések. Az például, hogy a szót betű szerint magyarra fordítván — a legényt ott is ímegházasítják, a leánynak pedig bekötik a fejét. Továbbá: a tudomány jóllehet számon tartja, de köztudatunkban szinte nyoma sincs annak iái fényinek, hogy Baskíria területén — a hajdani Magna Hungáriában, ahová egykor Jüliánus barát a keleten maradt magyarokat keresvén elzarándokolt ■— a hét honfoglaló magyar törzs nevei közül három mindmáig megtalálható.

Népünk, sajnos, minderről vajmi keveset tud. Nem úgy, mint ők! Elvetődvén a világnak arra a tájára, megindító tapasztalni azt az őszinte testvéri érzést, amely az olykorolykor hozzájuk ellátogató magyarok iránt a hagyományos vendégszereteten túl is megnyilatkozik. S ebben a finnugor és török népek közölt nincs számottevő különbség. Jó lenne ezzel kölcsönösen többet élnünk — úgy talán meghittebb, emberibb viszonyba kerülnénk önmagunkkal is, ráeszmélvén, hogy nem vagyunk társtalanok a világban.

Még csak egyetlen dologról szólnék. Ezek a népek — a bolgár-törökök kivételével — a történelem során soha nem alkottak független, önálló államot. Hogy miképpen őrizhették meg mégis a tulajdon arcukat, a létüket? Erre hadd válaszoljak egy mari népdal tizenkét sorával, amely lehetne akár mindnyájuk vallomása — a fönnmaradás ars poeticája:

Tett engem apám tuskóra, mondván:

„Tuskó égtével égjen meg ő is!"

Tett engem anyám folyóba, mondván: „Folyóvíz folytával folyjék el ő is!”

Tett engem ángyom tornác elébe:

„Kijövök, bejárók rúgják föl!” — mondta. Tett engem bátyám asztal elébe:

„Hadd lesse, mások hogy esznek" — mondta.

Tuskó elégett — én meg nem égtem, folyóvíz sodra dehogy sodort el!

Kijövök, bejárók belém nem rúgtak, falnom bár nincs mit, nem haltam éhen!

Hosszan lehetne még folytatni a szót, ám egy baskír közmondás szerint „kötélből hosz- szú a jó, szóból a kurta”. Itt vágjuk hát el.

A kiállítás február 26-ig várja a látogatókat.

KIÁLLÍTÁS bátmonostoron

Tűzben született

Rangos kiál- ff 1

lításnak ad he- //■ /J T) /)

lyet a bátmo- #V w JL/ /V'

nostori műve- *lődési ház.

Nagytermének falain egy már régen nem ismeretlen amatőr művész tűz. zománcképei láthatók. Az alkotó a bajai Rudnay Kör tagjaként ismerkedett meg a festészettel,

érdeklődéssel fordulva a magyar történelem, a néprajz és a mítoszok világa felé.

Amint Csiba Gyula, a bajai városi pártbizottság munkatársa, Pápainé Máthé Erzsébet munkáinak egyik legjobb ismerője a kiállítás megnyitásán elmondotta, mély és maradandó hatást gyakorolnak nézőikre a Nap útja, az Arkangyalok, az ősanyák, a Csodalovak, az Ezüsterdő, a Mesemadár és a többi alkotások. A gazdag témavilágot sokszínű technika is jellemzi. Dolgozik vörösrézfólia- és kristályos berakással, fémes technikával, rekeszzománccal.

Kiállításai mindenütt figyelmet keltettek. Nemzetközi siker volt a bulgáriai Plovdivban 1981-ben kapott II. díja. Ott néprajzi ihletettségű tűzzománcaival szerepelt.

Pápainé Máthé Erzsébet alkotói munkájának lényegét ő maga így foglalja össze: — A zománcművészet kiegészítője életemnek. Megrendelésre nem dolgozom, megbízásokat nem vállalok. Csak a magam és a közönség örömére készítem képeimet. Ügy gondolom, hogy ez már nemcsak kedvtelés, hanem annál lényegesen több. Hitem szerint az élet akkor teljes, ha az ember alkot is valamit... G. Z.

"wfflfflfflmm

ill ) lsten nevét a tanya- \ 1 1 ‘J ban csakis káromkodásokkal együtt hallatta, csak úgy, mint aki nem segít a szegényeken, vagy a munkában legörnyedt, megnyomorodott öregasz- szonyok szájából fohászként: csak szólítana már magához a mindenható Isten. Amikor Te- rus néni meghalt, az 6 gazdájára azt mondták: Isten nem ver bottal. Es ez igaz lehet, mert tényleg nem bottal ver, mint a gazda —,. másként büntet. Akkor és úgy, amikor és ahogyan nem is gondol rá a halandó ember. De őt miért veri? Miért? Majdnem harmincéves és nincs semmije, senkije, csak fekszik a priccsen, a rég halott katonára, szintén halott gazdasszonyára gondol, Istennel akar egyenesbe jutni, pedig kit érdekel az ő sorsa? Csakis a bírákat. Most bezzeg kihűlt a tanya helye, az istállóban nem fekszik senki a földbe vert cölöpökből készült

ágyon. Elvadultak a macskák, a kutyák, az udvart felverte a gaz, megbüdösödött a kút vize, és éjszakánként fekete árnyak suhannak a kormos falak körül.

Hirtelen aludt el. Ügy tört rá az álom, mint az október végi, november eleji kertekre az első éjszakai fagy. Azelőtt nem álmodott. A szakadatlan hajszától szinte zsibbadt testtel omlott a dikóra, s olyan mélyre zuhant a fáradtság kútjába, hogy onnan egyszer sem láthatta az álom magasan vonuló rajzolatait. A börtönben kezdett álmodni.

Most egy sárga és kék virágokkal telehintett mezőn haladt, körül a virágzás tavaszi ruhájába öltözött gyümölcsfák. Lábán fényes csizma, új ruha rajta, és egyre gyorsítja lépteit. Tudja, hogy túl a fákon még egy rét van. közepén mély kanális, azon híd vezet át és a hídon várja az anyja, mert üzent neki. Tizenöt- tizenhat évesnek álmodja magát

s megtapogatja a zsebét: benne diók csörögnek. De még el sem ér a fákig, amikor hirtelen elé toppan egykori cellatársa, és azt kiáltja: úgy felhúznak, mint a pinty! A hang úgy visszhangzik, mintha üveghordóban lennének. Felerősödik, s ő attól fél, meghallja az anyja, aki várja a hídnál. Elkezd rohanni, zsebéből dobálja a diót, csizmáját is lerúgja, hogy gyorsabban futhasson, hamarabb odaérjen. Átszalad a virágzó fák gyűrűjén, látja a hidat, a karfánál egy asszonyt, aki hasonlít Terus nénihez, de mégsem az: fiatalabb, szebb, karcsúbb, fehér ruhájji a földig ér, s kibontott szőke haja hullámzik az illatos szélben.

Ebben a pillanatban lövés dörren, s a mellén ütést, forróságot érez. Odakap, tenyere véres. Kezdi elhagyni az ereje, s ami-' kor a földre omlik, még a lövés irányába néz. Ott áll a katona, kezében a füstölgő fegyver. Arca Kővári arca, és nevet, nevet, de nem szól semmit...

Verejtékben úszva, heves szívdobogással ébred, azután a fal felé fordul, de nem bír újra elaludni, csak hánykolódik a prics- csen, hallja az őr lépteit, amint közeledik-távolodik a cellák előtti.’ vaslemezzel burkolt körfolyosón. Az álomtól újra megindullak fejében a képek, az emlékek összefüggés nélkül. Egyszer látott-hallott, immár halott emberek arca, hangja erősödött föl benne. Régen levágott vagy eladott lovak, tehenek jelentek meg előtte, kacsák, sertések rikácsoló, visító lármája, libacsapat iszonyú gágogása visszhangzott a fülében De minden, minden csakis a tanya, az annyira ismert környék keretében.

Ebben a nagy kavargásban csak egy volt, ami mindig visz- sza-visszatért és újra elnyomott ■minden képet, hangot, lármát és suttogást: volt cellatársának szavai: Felkötnek! Felkötnek!

ösztöne azonban válaszolt riadalmának: nem vagy bűnös. Annyira nem vagy te bűnös. A kétség azonban a kettő közé ékelődött, s azt sugalmazta, hogy nem te döntőd el a sorsodat, mint ahogyan eddig sem te döntöttél. Hiába amit érzel, hiába amit tudsz. A zöldnyakkendő s bíró, a beesett arcú ügyész majd megmondja mi vagy, s akármit szabnak rád, azzal mehetsz az Istenhez, mert senkid nincs a világon.

Sóvárgást érzett, hogy imádkozzon. Újra és újra rátört ez a kényszer, fia sorsa alakulásáról gondolkozott. Az árvaházban tanították imára, de abból már csak összefüggéstelen szavakat képes felidézni. Pedig egy szép, folyamatos és hosszú imára vágyik. Könyörögni szeretne, s hinni abban, hogy odafigyel valaki a könyörgésére és remélheti az irgalmat. Fölült a priccsen, két tenyerét összeillesztette, mint valamikor a lelencben tanulták, de most mpndöhhpnt Méa soha

nem nézte a kezét. Nagy, csontos ujjai nem hajoltak úgy, hogy két tenyere simán egymáshoz érjen. Hiába nyomta, nem engedelmeskedtek. Olyan kérges volt a bőre, hogy markában akár parazsat vihetne egyik tanyától a másikig.

Csak a régi, rövid kis ima jutott eszébe, amit ő talált ki: édes Jézus gyere értem. Amint elsuttogta a szavakat, újra kicsi, elhagyatott gyereknek érezte magát. Némileg megnyugodott, s összegömbölyödve visszafeküdt a priccsre. Többször megismételte az imát, s még mozgott az ajka, amikor elaludt.

Alvása nem a nyugodt, kiegyensúlyozott emberek barlang- mélyi pihenése volt. Zaklatottsága, a jövőtől való félelme új, kavargó álmokat vetített elé. Ismét önmagát látta, amint egy nagy bicskával a kezében járkál Kőváriék tanyája körül. Éjszaka van, de olyan éjszaka, mintha az Isten szurokkal öntötte volna le a világot. Csak a bicska pengéje fehérlik, izzik, világít, mintha sugárzó fénytest volna. S azután hirtelen képet vált az álom: nyár van. Fojtottan meleg nyár, de az istállóban hűvös, kellemesen árnyékolt, kicsit „fűszeres” a levegő. Az állatok valahol kint legelnek, dolgoznak. nyelvüket kilökve pihegnek a fák alatt. ő, a húszéves legény elindul az istálló felé. Siet, egyre izgatottabban. szaporábban lépked. Nem tudja miért igyekszik, de ösztönei hajtják. Valaki várja bent, csak őt várja hosszú ideje már. És ő jön, jön. Sejtései kezdenek kitisztulni, s amikor belép az ajtón, már felismeri a sánta, negyven év kerüli asszonyt, aki fekszik az ő ágyán az istállóban, és amint közeledik hozzá, egyre feljebb húzza ruháját. Amikor Péter megáll a prices végénél, már kilátszik fehér hasa, két hosszú combja, s a találkozásnál az őserdőszerű fekete bozont.

Az asszony ebben a pillanatban felül, egy mozdulattal visz- szahúzza a szoknyát és kacag, kacag visszhangozva, bugyborékolva. Ó csak áll az ágy végénél, még mindig érzi testében a fellobbant forróságot. Ügy véli neki örül az asszony, s. mindjárt beteljesedik amire évek óta vágyik, amit vár, remél, és amiért reszket. De nem az történik. Hirtelen abbamarad a kacagás és megszólal az asz- szony.

— Te senki, te rongy! Mit képzelsz? Azt hiszed, neked tartogatom? Semmid nincs, ember se vagy, csak egy állat. Érted? Állat! — s az utolsó szót hosz- szan elnyújtva, ordítja, aztán főikéi az ágyról, lassan bicegve sétál kifelé az ajtón. Amikor Péterhez ér, vállára teszi a kezét, és nagyon nyugodt, szelíd, bocsánatkérő hangon a férfi fülébe súgja:

— A gazdádat vártam! >

(Folytatjuk.) 1