Petőfi Népe, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-11 / 9. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

Japán zenepedagógusok Kodály szülővárosában

Találkozás Keiichi Fujita professzorral

Megalakulása óta minden évben, immár tizedik alkalommal vendége. s hallgatója a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet szemináriumainak a tokiói Keiichi Fujita professzor, aki maga is egy ienepeda- gógiával foglalkozó intézmény vezetője, ű az, aki Japánban tálé n a legtöbbet tett a Kodály-módszer népszerűsítéséért, a zenei nevelés és oktatás mindennapi gyakorlatában történő felhasználásáért. Beszélgetésünk elején arról szólt, mikor, s milyen körülmények között találkozott először Kodály Zoltán nevével.

— Szőnyi Erzsébettel kurül- yelül harminc esztendővel ezelőtt Japánban ismerkedtem meg. Tőle hallottam először Kodályról Akkoriban egy zenepedagógiával foglalkozó csoportban itevé- kenykledtem, amelynek

meghívására érkezett Szőnyi előadásokat tartani.

— Kérem, beszéljen munkájáról.

— Körülbelül ebben az. időben, úgy harminc évvel ezelőtt jöttek létre «z érdeklődő, aktív zenepedagógusokból az első módszertannal foglalkozó. irányítás nélküli csoportok. Csak jóval •később, körülbelül l!)64-l>en alakulhatott meg hivatalosan is az a kis közösség, amelynek a ze- ine ok tatás sokféle formáját ismerő pedagógusként vezetője lettem. Barátaim, ismerőseim ivsztökéltek. hogy írjam le tapasztalataimat, elképzeléseimet. Könyvemet hasznosnak ítélték, sikert volt, sokan osztották elgondolásaimat. Az ezt követő években mindennapi tévéké nyögünk mellett — főleg a nyári szünetekben — férfi kollégáimmal tankönyveket, is szerkesztettünk a gyerekek számára, melyéket látható örömmel fogadtak Jegyzeteket, is terjesztettünk, a velük foglalkozó pedagógusok körében. akiknek ezenkívül nem volt más segédkönyvük az újfajta zeneoktatáshoz— Melyik korosztálynak készültek ezek?

— Az általános iskolásoknak és a még kisebbeknek. Engem személy szerint az óvodáskorúak zenei nevelése mindig sokat foglalkoztatott. Általános iskolai tanítóként pontosan láttam a hiányosságokat, de az. iskoláskor előtti zenei foglalkoztatós lehetőségeit is. így hát módszertanom kidolgozása arra (irányult, hogy ezeken a bajokon segítsek. A japán óvodákban nem folyik szervezett énekes foglalkozás, a nevelőket nem köti semmiféle előírás.

— Mikor jött először Magyar- országra?

— Kodály Zoltán halála után néhá/nv hónappal jutottam el először ide. Kéthetes itt-tartózko- cásom ideje alatt látogatást tehettem Kecskeméten is, ahol a Nemesszeghy Lajosné által irányítóit iskolában lehetőségem nyílott arra. hogy személyesen tapasztalhassam a kodályi peda• Munka közben Sípos Erzsébet tanárnő diákja! és a japán pedagógusok. (Straszer András felvételei)

• Keiichi Fujita

• Videofilm készül a Kodály-■ iskola negyedik osztályos tanulóinak énekóráján.

gógia lényegét. Porral Katalin es a többi nagyszerű zenepedagógus tapasztalatait összegyűjtve azon igyekeztem, hogy eredményeiket élővé tegyem a mi gyakorlatunkban is.

— Milyen szervezeti keretek között ismerkednek a japán gyerekek az énekes és hangszeres zenével?

— A hangszeres — kötelező' oktatási rendszerbe épített — foglalkozások gyakoriak, de főképpen azért, meri a szülők örülnek, ha a gyermekük valami egyszerű hangszeren játszik. Az iskoláskorúak már az. első évben tanulnak hangszert, harmonikát, furulyát. A felső tagozat 5., 6., 7.. 11., 9. osztályában gyakran már zenekarban is játszanak. Az

. én törekvésem, hogy az iskoláinkban folyó felszínes, demonstratív zeneoktatással szemben előtérbe helyezzem az egész személyiség zene által történő fejlesztését. Mint tudja, a második világháború óta Japánban a technika egyre rohamosabban fejlődik, eredményeit ismerjük valamennyien, de úgy tűnik, ez az út egyre távolabbra vezet attól, ahol még a művészetek, a zene szépsége hozzájárulhat ahhoz. hogy emberi léptékű világban éljünk. E nagy (technikai fejlődés közepette különöse . fontosnak érzem, hogy az emberpalántáknak segítségére lehessek abban, hogy majd teljesebb világot lássanak, teljesebb életet élhessenek. Tulajdonképpen ez a fő oka, hogy most itt vagyok. Magyarországon kívül nincs még egy olyan ország, amellyel igazán osztozhatnék ezekben az érzelmekben. Akármerre is járok Japánban, mindenhol erről a témáról beszélek, és meg kell vallanom, nem nagyon találok meghallgatásra. , Ezért látogatunk évente rendszeresen ide érdeklődő kollégáimmal. A most érkezett huszonnyolc pedagógusból húszán már többször megfordultak Kecskeméten. Engem éltet az a tudat, hogy bár gyors eredményt nem érhetünk el, de a mag, melyet ültetünk, mindany- n.viurvk örömére növekszik föl.

Károlyi Júlia

Kiállítás SZOT-ösztöndíjasok müveiből

A SZOT titkársága 1982 tavaszán döntött úgy, hogy a nagymúltú irodalmi ösztöndíj kiegészítéséül képző- és iparművészeti ösztöndíjat is létesít. Ami annyit jelent, hogy évente 10—12 alkotónak egy esztendőre havi 2500—5000 forintos támogatást nyújt ahhoz, hogy értékes, a munkásosztály mai életét, törekvéseit kifejező műalkotásokat hozzanak létre. Gondolok itt festményekre, szobrokra, grafikai és fotósorozatokra, közösségi célzatú használati tárgyakra. A SZOT művészeti ösztöndíjait pályázat útján ítéli oda, elsősorban azok az alkotók nyerhetik el, akiknek világnézete és műalkotói felfogása közel áll a szakszervezeti mozgalom kulturális programjához.

Tavaly ősszel Budapesten táriák a nyilvánosság elé a legutóbbi ösztöndíjas periódusban .született müveket, A tál lat prospektusában Tusnádi Attila műkritikus így ír a látottakról: „Az 1984 85. évi ösztöndíjasok, kiállítása híven tükrözi a szakszervezeteknek a művészettel kapcsolatos elvárásait. A mozgalom u művészetet nem uniformizálni, hanem demokratizálni igyekszik: helyt ad minden értelmes és értékes kezdeményezésnek. Ki-ki azzal jelentkezik itt. ami egyébként is foglalkoztatja, ami mintegy természetes fejlődésébe illeszkedik. Mégis — úgy hisz- szük —, a tárlat egésze egyfajta többletet, összhatást, összképet is nyújt, amely talán az általánosság szintjén is megmutatja azt, ami ebben a tizenkét, egymástól elütő teljesítményben is közös — a dolgozó ember szolgálatának szándékát.”

Ennek a tárlatnak az anyagát láthatja tegnaptól a közönség a 'kecskeméti SZMT-székházban. A kiállító művészek: Csonka Béla. Fábián Gyöngyvér, Kiss György. Klossy Irén, Kontár Gyula, König Róbert, Marosits István, Ro- botos Júlia, Sor Júlia, E. Szabó Marsit, Tánczos László és Vati József.

H. K. E.

• Klossy Irén:

Az idő rétegei.

• Csonk» Béla:

Hess madár.

TARJÁNI IMRE:

Zsuzsa-versek

Szerettelek hasonlatok nélkül emberi módra most hogy lepergett megfakult a fénye

szeretnék megkeresni egy tiszta órát mit nem zavart semmiféle indulat mikor a világ csak két test öröme volt a halványuló csillagok alatt

Az utca megrugdalt, elfeküdt, kemény. Szitál a hó, feketedik, arcod tör felém. Mozdulok, ígéretektől terhesen,

— zsibbadás kicsinyt.

Szorítanálak, elcsuklik kezem és aprókat legyint.

MÁTYÁS FERENC:

Ugyan mit ér?

Már nemcsak szemünk, kezünk is fölnyúl a csillagékig, már nemesik eszünk szívünk is tudja, hogy ott mi lakik.

Már nemcsak o. bibliában ég Mózes csipkebokra, már nemcsak a könny, a vér is csorog a csillagokra.

Már nemcsak a víz, a tűz is elönti életünket, s mit ér ugyan a szeretet,

ha csak magiban tüntet?

Mit ér az ég, ha nem a Nap éltető tüze csorgat fényt, s peremén nem madarak; bombavetők zajongnak?

.v.V.y.v

OLÁH JÁNOS:

Bemutatkozás helyett *

ozi nénit, a föbérlönöjét ugyan többször is agyonüthette volna, és nem minden indok nélkül, mégse tette. Rengeteg bosszúságot okozott neki az öreglány. Képes volt, amikor csak alkalma nyílott rá, akár naponta többször is, o becsületébe gázolni. És milyen könnyű szívvel! Majd kiesett a műfogsora, úgy nevetett. Micsoda egy élhetetlen alak maga, tréfálkozott múlt századi, vidékies modorában, de a poént gyilkosán aktuálisan hegyezve, hogy negyvenéves korára még csak egy lakást se tudott szerezni magának! Már a telefonasztalkán heverő, használaton kívül helyezett ízléstelen hamutartót is kiszemelte magának. A hamutartó jó nehéz volt, tele éles kiszögellésekkel, kristályszerűre csiszolt élekkel, és pontosan beleillett a tenyerébe, ezt nemegyszer kipróbálta már. Csupán az kedvetlenítette el kis- sé, hogy neki nincsen valami magasztos indoka, semmiféle fennkölt motívum nem vezérli, mint mondjuk Raszkolnyikovot. Kicsinyes ingerültség az, aminek engednie kéne, még annál is kicsinyesebb, talán csak valami egyszerű, banális pillanatnyi felindulás.

Ha van némi önkritikája, régen be kellett volna látnia, alkalmatlan bármiféle közbüntényes kihágás elkövetésére. Ha véletlenül nem volt jegye az autóbuszon, képes volt odamenni minden egyes utashoz, hogy jegyet kérjen. Ha senki nem segítette ki, leszállt a következő megállóban, jegyárust keresett, jegyet vett, és csak azután szállt új autóbuszra vagy villamosra. Ha véletlenül otthon felejtette a pénztárcáját, inkább gyalog tette meg az utat, a kitűzött célig, bárhogy is fenyegette az el- késés" veszélye, s bármilyen könnyű lett volna az ellenőrt elkerülnie. És ha nem kerüli el, akkor is mit kockáztat? Azt hazudhatna neki, amit akar, ha egyszer nincsen nála papír. De ő nem. Képtelen lett volna más nevet, és más címet bemondani,

*A Központi Sajtószolgálat 1985. évi pályázatának III. díjas alkotása próza kategóriában.

mint ahogy hívják, mint ahol valóban lakik. Magánszemélynek még talán-talán, némi árulkodó párossággal az arcán, vagy éppen krétafehéren képes lett volna,' de a hatóságnak, a hatóság képviselőjének, annak nem, annak soha.

Nem is ezekre a sikertelenül kísértő rémképzetekre gondolt, amikor néhanapján, úgy estefelé, lefekvés előtt, a tükörbe meredve, már-már eszelősen el-elismételgette magának: azért az is valami, hogy végül is becsületes maradtam. Ha jól meggondoljuk, több volt ebben a megállapításban az önirónia, mint a büszkeség. Kényszerpályán mór • gott, ezt el kellett ismernie, igazán drámai vál tás elé eddig még egyszer sem állította az t .. ö maga tulajdonképpen egyáltalán nem tehetett róla, hogy becsületes maradt. Annyi volt az egész, hogy nem súgott be senkit a főnökeinek, nem hi- zelgett, nem rágalmazott meg senkit, akkor se tiltakozott, ha őt valaki megrágalmazta. Evvel az alamuszisággal gyanút keltett azokban is, akik egyébként jóindulattal közeledtek volna hozzá.

zinte közröhej tárgyát képezte, amikor az első munkahelyi értekezleten a nagyfőnök szónoki kérdésének elhangzása után fölpattant, készen rá, hogy elmondja őszinte véleményét a munkahelyén uralkodó viszonyokról. Nem lehet tudni, miért nem akadt senki, aki a vállára tette volna a kezét, és szelíd erőszakkal visszanyomta volna a székére, és egy pisszegéssel rádöbbentette volna arra, amit ez a befejező fordulat voltaképpen jelentett, hallgasson.

A helyzet később se változott. A főnök makacsul ragaszkodott beszédeinek e sztereotip befejező mondatához, ő pedig ahhoz, hogy eleget tegyen e mondat tolmácsolta felhívásnak. A helyzet úgy

oldódott meg, hogy egy szép napon, amely nem is egy megnevezhető, tettenérhető nap volt, hanem valami alaktalan, kocsonyád, se kezdete se vége időköz, elveszítették egymást szem elől. A főnök addig-addig araszolgatott fölfelé a ranglétrán, és 6 addig-addig csúszott minden szorgalma és meg- bizhrtósága ellenére lefelé, mígnem végül lekopott a főnök értekezleteire meghívandók listájáról. Nagy megkönnyebbülés volt ez mindkettejük számára. Ahogy eltűntek egymás szeme elől, a főnök, valószínű, azonnal meg is feledkezett róla. Látszólag 6 is ezt telte. Nagyon meglepődött, amikor kiderült, mennyi elfojtott gyűlölet, kielégítetlen bosz- szúvágy gyűlt föl benne az idők folyamán.

mikor tekintete a tejeskávé alatt heverő újságra esett, és gyászkeretben meglátta a főnök ismerős arcát, a halszürke hiúzsze- met, ami vesébe hatoló kegyetlenséggel villant át még a rotációs tökéletlenség homályán is, a mohóságtól felpuffadt pofazacskókat, az italozás meg a kóros álmatlanság okozta vizenyős ráncokat az áll alatt, a szemek s a száj környékén, úgy érezte, no végre megcsíkordult élete rozsdától összeragadt zárjában a kulcs. Várta, nagyon várta, hogy kitáruljon az ajtó. Biztos volt benne, hogy ez a megvilágosodás bekövetkezik, csupán az volt kétséges, hogy mikor. Olyan volt ez a magabízás, amilyen, azt hitte, csak régi szent könyvek elsárgult lapjain olvasható, pihentagyú szerzetesek, élettől elrugaszkodott írók fantáziájában létezik. A reggeli nap erősen, tisztán világított be a konyhaasztalra, a gyanakvásnak, a bizonytalanságnak még az árnyékát se tűrte meg sehol maga körül.

Különben sem morfondírozhatott sokat a történteken, indulnia kellett a hivatalba. A beosztásánál fogva, végre a legalsó grádicson gubbasztott, szigorú, ifjú főnökökkel a nyakán, nem engedhette meg magának, hogy elkéssék. Ment az utcán szembe a hideg őszi széllel, és alig tudta elfojtani a nevetését, annyira kikívánkozott belőle. Nem, nem a boldogság csiklandása nyomán támadt rá ez a nevethetnék. Valami gazdátlan indulat, érthetetlen, keserű görcs támadta meg az arcizmait. Eddig nem

tudta volna elképzelni, hogy örüljön bárki halálának is. Ez a csaknem kiböffent, nehezen visszafojtott röhögés most porig sújtotta. Egy csótányt iszonyodva taposott el, a hányinger kerülgette, amikor mégis meg kellett tennie, s a kemény kitinpáncél összeroppant a cipője alatt.

i'udta, hogy a hivatalba megy, azt képzelte, mégis egyenesen ki a temetőbe vezet az útja. Szeretne, de nem tud visszafordulni, sietnie kell. nehogy lekésse a temetést, látta magát ahogy leköpdösi a lilán acsargó, hazug' koszorúhegyeket, a pókarcú gyászhuszárok szemébe röhög. Vagy ilyen embert is sajnálhat őszintén valaki? A családja, a pártfogolt- jai?

mikor kijózanodott, még akkor is szégyenkezve takarta be a kabátja gallérjába az arcát, mintha mindaz, amit gondolt, ami csak megfordult a fejében, kirajzolódna az arcvonásaiban. és bárki leolvashatná róla, aki szembe jön vele az utcán. Ügy viselkedett, mint a legtöbb becstelen ember, akinek még az a kevés jóérzés sem adatik meg vigasztalásul, amit neki, legalábbis eddig, nem kellett megtagadnia magától, hogy akárkinek a szemébe bátran és szégyenkezés nélkül belenézhessen. A szabadság, ami most megnyílni rémlett előtte, korántsem ígérkezett hát olyan felhőtlennek, milyennek ábrándos pillanataiban képzelte, amilyennek szerette volna.

Azt érezte, valaki hátbavágja, egy régi jó ismerős, gondolta, csak az volt gyanús némiképp, hogy túl erős, túl hosszan tartó, már-már kegyetlenül lassú volt ez az ütés, és kemény és hideg, és mégis valami végeérhetetlen, mindent elborító forróságba torkollt.

Igazi csődület támadt, hiszen nem volt különösebben riasztó látvány, amikor a reggeli kávéjukat káromkodva félbehagyni kényszerült mentősök kihúzták a kerekek közül, egy vércsepp nem sok, annyi se látszott rajta, csak a ruhája volt valószí- nűtlenül gyűrött. A mentősök csak egy pillantást vetettek rá, még egy gyűrött újságpapírral se borították le, mondván, az ügy nem rájuk tartozik, az áldozattal ők már nem tudnak mit kezdeni. ,