Petőfi Népe, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-18 / 15. szám
\ /■ í> 5 MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET „ÁTÖLTÖZÖTT” FOLYÓIRAT A megújulás állandó folyamat A Bács-Kiskun Megyei Tanács anyagi támogatásával megjelenő folyóirat, a Forrás, ez évben a 18. évfolyamába lépett. Tekintélyes időszak ez bármilyen orgánum életében. Egy éve, hogy Hatvani Dániel főszerkesztő a Műhelymunka című rovatunkban a megújulási törekvésekről nyilatkozott. Ezúttal F. Tóth Pált, a szerkesztőbizottság elnökét kérdeztük, hogyan látja a Forrás eddigi útját és jövőjét. — A szerkesztőbizottság 1983 novemberében alakult, a megyében ismert, kulturális területen tevékenykedő, alkotó munkában jártas személyekből. Hozzáteszem, hogy a mecénás felkérésére, és azzal a feltétellel, hogy működése nem csorbítja a szerkesztőség önállóságát és felelősségét. Az eltelt két esztendő azt igazolta, hogy az ilyen társadalmi beleszólás, ha ez kölcsönös bizalommal és együttműködési készséggel párosul, semmi esetre sem teher - tétel, hanem lendítő erő a műhelymunkára törek- vő szerkesztőség számára. Üléseink — időnként a szerkesztőség belső és külső munkatársaival is — hasznos véleménycserékre, a tervek, elképzelések, új törekvések megvitatására és kontrolljára adnak alkalmat. — A hírek szerint a Forrás januári száma már új köntösben, formailag megújulva kerül az olvasóhoz. — Szerintem egy folyóirat sem bújhat ki a bőréből, de állandó megújulásra, változásra szüksége van, amilyen mértékben változik az őt éltető, eltartó és munkáját igénylő társadalmi közeg. Hogy azután ez a törekvés mennyire jut-kifejezésre a külső, formai változásban éá tartalmi újszerűségben, ez többek között a technikai és anyagi feltételeknek (nyomda, honorárium stb.) is a függvénye. Ezúttal az történt, hogy a nyomdai előállítás korszerűsödött — fényszedésre tértek át —, ami eleve szükségessé tett bizonyos változtatást. Érthető, hogy a szerkesztőség ezt a lehetőséget felhasználta a folyóirat külsejének, belső térelosztásának, az olvashatóságot segítő tipográfia módozatainak változtatására. Mindennek természetesen anyagi vonzata is van, de ettől igyekeztek az olvasó pénztárcáját megkímélni. — Ez igy^ szépen hangzik, de vajon csak a külsőségekben kapunk valami újat, vagy mindez hat majd a tartalomra is? — A fölyóirat tartalmát nagyrészt kifejező - három fő tématerület'— szépirodalom, szociográfia, művészet — nem változik, de ez nem jelenti az arányok merev megtartását. A szerkesztőség szándékai szerint a valóság- és tényfeltáró műfajt erősíti a lapban, az eddiginél tudományosabb igénnyel és megalapozottabban, irodalmi színvonalon, tehát anélkül, hogy a Forrás a szakfolyóiratok mezsgyéjére tévedne. Ennek megvalósítása természetesen a szerzői gárda felkészültségétől és vállalkozószellemétől is függ, hiszen tudvalevő, hogy manapság csak kevesen vágnak neki — nem úgy, mint néhány évtizede — az ország közvetlen megismerésének, újrafelfedezésének. Az ilyen „kiruccanások” ugyanis meglehetősen költségesek és időigénye\sl:riKon*i int tekinteni. Ezért hiszek abban is, hogy a szerkesztőség említett törekvései, erőfeszítései nem fölöslegesek, hanem hasznosak, s végül is egy javuló, még tartalmasabb folyóirat fogja ezt igazolni. Ehhez a megyében élő alkotókat — írókat, művészeket, tudósokat, szakembereket — kell az eddiginél is jobban megnyerni, olyanokat, akik hivatásuk szerint is az ilyen munkára tették fel az életüket. — Hogyan látja a Forrás körüli vitákat és azok lényegét? — Szerintem az elmúlt év megmutatta, hogy lehet hibamentesen is folyóiratot szerkeszteni. Itt most nem az úgynevezett elírásokra, hanem tartalmi, politikai hibákra gondolok. Ennek egyik és legfőbb- feltétele, hogy ki kell zárni a „sandaságot”, a kétfelé kacsingató álnokságot és felelőtlen dilettantizmust az írott szó területéről. Súlyos hiba lenne azonban mindezt a problémanélküliséggel azonosítani. A mai valóság teli van ütközésekkel, vitákkal, egymástól eltérő véleményekkel, számtalan új elképzeléssel. Ezek tükrözése, felszínre hozása, az álláspontok mérlegre tétele, illetve adott esetben némelyiknek a felvállalása nélkül, nem tudok elképzelni semmilyen fórumot, amely igényt tart kellő társadalmi és önbecsülésre. Véleményem szerint csakis állhatatos és célirányos munkával lehet elérni azt, hogy a demokratikus közszellem egyre érettebb, mondhatnám azt is: tűrőképesebb legyen hazánkban. Koloh Elek sek. Ez a nehézség megmutatkozik a magas kvalitású, irodalmi és tudományos színvonalon egyaránt jól író alkotók megnyerésénél is. — Kissé mintha szkeptikus lenne a tartalmi megújulást illetően ... — A szándékot nézve nincsenek kétségeim, de a kulturális terület anyagi helyzetét ismerve a nyugodt, kiegyensúlyozott előrehaladást is nagy értéknek tartom. Sok tekintetben ez sem egyszerű feladat. Például az új sze- dési eljárás révén a folyóirat „befogadóképessége” ».csaknem egy- harmadával megnövekszik, ami örvendetes. Ennél nagyobb mértékben biztosan nem nőnek az anyagi lehetőségei sem a Forrásnak. Tehát a szerzők fokozott megnyerése — éppen az anyagiak miatt — nem lesz könnyű. — Mi az mégis, ami reménynyel töltheti el a szerkesztőket és a szerzői gárdát, nemkülönben az olvasókat? — Nagy dolognak tartom, hogy létezik ez a folyóirat, amikor például a nyírségiek még csak a megjelenésért küzdenek. Nagy dolog — talán nem is látja ezt mindenki —, hogy több mint két évtizede (a Kiskunság régi példányait is ide számítva), a folyóirat terméséből nyomon lehet követni a megye szellemi, társadalmi életének vonulatát, fejlődését. Azt hiszem, hogy kevesen élnek ezzel a lehetőséggel, pedig ajánlani tudom a mai értelmiségnek, az új vezetőknek, munkás- és parasztfiataloknak, akik messzebbre tudnak és akarnak Kern-kii/önlegesség Amikor először hallottam, hogy Kern András nagylemezt készít, nem voltam elragadtatva a hírtől. Mert én is tudom, te is tudod, de bizonyosan ő is tudja: Kern énekelni legfeljebb fürdőszoba-szinten tud. Ogy azonban mináannyian tudunk, űzzük is, mégsem szaladunk vele mindjárt a hanglemezstúdióba. Valaki, akit remek parodistaként már 14 éves korában megismert az ország a Ki mit tud?-vetélkedőben, aki aztán évek múlva újra országos népszerűségre tett szert a Halló fiúk. halló lányok! című rendszeres tv-műsor állandó szereplőjeként még főiskolás korában, s aki utána, „felnőtt” színészként odáig vitte, hogy magyar filmek és tv-játékok hőse, a Vígszínház rangos társulatának egyik vezető művésze, s mint ilyen, az ország egyik legkedveltebb színészegyénisége lett, az minek téved ilyen mellékvágányra? Más az, ha a saját színházában éppen zenés darabot tűznek műsorra, s abban rá is osztanak szerepet, és megint más, hogy „önként, dalolva” meneteljen az esetleges leégés mezejére egy önálló nagylemezzel. Nem értettem,' minek ilyesmivel akárcsak kísérletezni is? Most megjelent az a nagylemez, a címe: Kern. Végighallgattam és elbűvölt. Ha szigorúan vesszük, Gilbert Bécaud sem tud énekelni, Chevalier-re sem a hangja, hanem egész ehev alder-sége miatt voltunk büszkék, nem szárnyaló énekhangja, hanem utánoz- hataflanul sármos egyénisége miatt szeretjük Fred Asitalre-t, és folytathatnánk a nem „nagyhangú”, de éneklő és a közönséget éppen énekükkel, vagy azzal is megfogó színészek hosszú sorát. A lemezen található mind a tizenegy dal tetszett nekem. Volt, ami jobban, volt, ami kevésbé, de egy sem akadt, ami — nem. Egy kivételével — Verebes István a kivétel — valamennyinek Kern maga írta a szövegét is (Horváth Attila, Bornai Tibor és La ár András voltak a „szöveg-átfésülői”, Kern fogalmazása szerint), és ez azért fontos, mert ellentétben a könnyűzenei és slágergyakorlattal, itt előbb születtek a versek, csak utána komponálták a zenét. Ezek a dalok elsősorban azért jók. mert a szövegek oly vonzók: igazi élethelyzeteket, valódi érzelmeket, végiggondolt gondolatokat fejeznek ki, szellemesen, kellemesen, meghitten, bensőségesen és árnyaltan. Muzsika nélkül egyik-másik talán banálisán hatna, de mindegyik adekvát megzenésítést kapott (Másik János, Bornai Tibor, Heilig Gábor, No- vák János, Horváth Attila, Laár András és Máté Péter a zeneszer® A lemez borítója. zök), és így vált minden egyes dal kerek egésszé. Illetve még nem így: szöveg és zene igazán egységes egésszé Kern előadásában vált ebben az eredeti egyéniséget, groteszken fanyar és szemérmesen lírai személyiséget egyszerre tükröző. költőien kiváló színészi-előadói produkcióban. Vagyis olyan remek színész Kern, hogy az sem baj, ha énekel. Sőt, néha egyenesen jó, hogy dalra is fakad, legalábbis ami a nagylemezét illeti. Ez egyfajta Kern-különlegesség. A fiataloknak bizonyosan tetszik majd. Valószínűleg a középlkorúaknak is. Meg a7. öregedőknek, s az öregeknek. Nagyon tetszett nekem is, és kíváncsian várom, mit szólnak hozzá az unokáim, ha majd lejátszom nekik. Barabás Tamás SZOKOLY TAMÁS: Csak a tél volt költözni délre madarakkal? nem nézni.' — ne nézzek hátra? repüljek föl magam elől szárnyak alól pislogni a világra? csókoljak vasat? imádjak csöndet? bűvöljem a vakságot? költözzek ki bőröm alól perzselő homokba? — látod: földrengést szelet habosodást csillaghullást kívántam vért bukni virágra hóra várni a görcsre — én vártam bújtam pirosból kékbe kékből a sárgába voltam tavasz nyár ősz de a tél csak a tél volt drága igazi otthonom ott tudtam ragyogni ott tudtam szikrázni fojtva félve fázva s bújtam kékből pirosba földből a fűbe fűből a Madárba TAKÁTS GYULA: Álmában készülődik Már kong ... Üres ... Villog a kén s a hordó-lyukban ugrál a dogó. Borköves dongák közt a must elszenderült és lassan itt a hó. A kemény ágakon a rügy fölfűzve csillog, mint a gyöngy. A dér átváltozik és mint a jég villog ... Sziporkázik a tölgy. Álmában készülődik minden s talán a nyárra is emlékezik a zöldveszejtett ág s a rét szép gólyát lát s bogyók szemét idézi föl s tűnt lépteiddel házunkig jön s veled együtt belép. I de figyeljen, Antal! Ez rutinmunka. Az őrnagy nekidőlt a mosdókagylónak. A vécé gyönge megvilágításában kissé borostásnak látszott. — Megtaláljuk a tolvajt. A felesleges gyanúsitgatást el kell kerülni. Maga egyenként behívja az embereket, figyel és mosolyog. A keskeny arcú fiatalember elröhögte magát. — Nem így gondoltam — mondta az őrnagy, és kipróbálta a vibráló lilás fényt sugárzó lámpát — Ezek. hivatalnokok. xCsu- pa érzékeny' ember. Majd belejön Most csak nyissa ki a szemét.-- És ha nem közülük lopta el Valaki? A fiú vékony hangon, éneklő hangsúllyal beszélt. Napközis tanár volt az alsó tagozatosoknál, mielőtt a rendőrségen alkalmazták. — Meg lennék lepve — mondta az őrnagy. Tíz órakor helyezték el a láthatatlan festékkel megjelölt bankjegyeket az egyik titkársági íróasztalon. Tizenegykor a titkárnő már telefonált, hogy jöhetnek. v A főosztály dolgozói az. ajtó előtt várakoztak fél lg-meddig sorba rendeződve a hosszú folyosón. Elöl Sápy, a szakszervezetis, mert neki el kellett mennie valami értekezletre. Aztán Dalányi Károly, az osztályvezető-helyettes, mögötte a beosztottak, nők és férfiak. Az őrnagy kérte, hogy mindenki legyen ott, már csak az érzékenység miatt is. A kis Fejér megint pattogott. — Tele van az ember munká. val és akkor meg itt.. . — Maga mindig tele van, Tibiké — kuncogott a szép Ke- mónyfi Dóra, hogy beleremegtek a mellei a pulóver alatt. — Csak tudnám, mi helyett dolgozik. NÓGRÁDI GÁBOR: Tolvajt keresünk — Hogyhogy mi helyett? — gesztikulált az alacsony ember. — Talán ki helyett? A társaság nevetgélt. Az osztályvezető-helyettes is elmosolyodott. Ez a Fejér! Született bűnbak. Csak Tériké, a hivatalsegéd, meg a gépírónö Klára nem nevettek. Fejér Tibor főelőadó volt. A vécéajtó kinyílt. — Tessék szíves lenni — mond- ta-a vékony hangú Sápynak, aki türelmetlenül legyintett a többiek felé. — Egykor értekezletem van. — És bement. A mellékhelyiség sötétjében csak a lilás fény vibrált. Sápy hallgatott. Az őrnagy megkérte, hogy a tenyerével kifelé emelje fel a kezét. A folyosón Fejér hadonászott. — Mi ez tulajdonképpen? Miről van szó? Micsoda nevetséges dolog, itt a női vécé előtt...! De nem vették komolyan. — Örüljön, hogy ide is bejut egyszer, Tibikéin — kacarászott Keményíi Dóra. — Na! Maga mindig.... — cup- pantott Fejér. — Maga mindenből viccet csinál. A titkárnő sietett el mellettük. Nem nézett senkire. — Ilike! — állította meg Fejér. — Nem értem ezt. Most mi ez? Az embernek annyi munkája van. A titkárnő izgatottan suttogott. — Maga is tudja, Tibor, hogy loptak. Hónapok óta. Kdsebb-na- gyobb összegek... A Sápy kollégának például nyolcszáz forintja ... — Na és? Megvan a tolvaj? — Most keresik — intett a vécé felé a titkárnő, és elsietett. — Most? — bámult utána Fejér. — De mi közöm nekem ehhez? — Tibiké! Most már ne menjen el! Gyanús lesz — fogta meg a férfi karját Keményfi Dóra. — Egyébként is semmi az egész, csak levetkőzik pucérra, és már jöhet is ki. A nevetés végighullámzott a folyosón. Dalányi Károly harsogva röhögött. A gépírónő is elkac- cantotta magát. Sápy kijött a vécéből és fogta az ajtót, amíg az osztályvezetőhelyettes be nem ment. Aztán csak legyintett a többiek felé. — Ránk világítanak — mondta. — Egy speciális lila lámpával. Ennyi az egész. — Azt Ismerem — harsogta Keményfi Dóra. — Ilyesmik vannak a diszkóban. A halványlila fényben az őrnagy megnézte Dalányi kezét és pénztárcáját. — Köszönöm — mondta a rendőr. — Viszontlátásra! Dalányi megfordult. — Hoppá! — A vékony hangú beharapta a száját. A férfi tarkóján aranyló foltok villantak fel a lila lámpafényben. — Egy pillanat — az őrnagy felemelte a lámpát. Dalányi visz- szanézett. — Ha megfordulna ... És a két rendőr közelebbről vizs- gálgatta az inggallér alá nyúló ujjnyomokat. — Mi az? — kérdezte az osztályvezető-helyettes. — Valami baj van? — Valaki... — mormogta az őrnagy. — Emlékszik-e valakire ma, aki az ön tarkójára tette a kezét? Antal, kapcsolja fel a villanyt! — Hogyan? — húzta mosolyra a száját Dalányi. — Kinek a keze? — A tarkójához nyúlt, és elnevette magát. — Nemigen. Az őrnagy hallgatott, a lámpát babrálta. A vékony hangú érdeklődéssel figyelte Dalányit. . — Hogyhogy a tarkómhoz? — dadogta a hivatalnok, és elko- morodott. — Ügy értik, hogy véletlenül? — Lehetett véletlen is — bólintott az őrnagy. Az osztályvezető-helyettes riadtan nézett a lámpára, mintha az lenne mindennek az oka. — Csak arra szeretnénk kérni — mondta halkan a nyomozó —, hogy javasoljon valakit a beosztottak közül, akit be kellene hívni. Dalányi homlokán apró verí- tékcseppek jelentek meg. A vécé kicsi légtere hamar felmelegedett a lámpától. — A gépírónőt — suttogta, és megpróbált mosolyogni. Aztán elővett egy zsebkendőt és megtörölte a tarkóját. — Nem látszik... — mondta az őrnagy. A gépírónő nem tagadhatott. A pénzt ugyan nem találták meg nála, a büfében hagyta, de a keze tele volt árulkodó aranyfoltokkal. — Nekem rendesen kellett ru- hnzkodnom! — sírta el magáit. A két rendőr becsomagolta a lámpát, és elköszöntek a diadalittas titkárnőtől. A résnyire nyitott párnázott ajtó mögül Dalányi kiabálása hallatszott. — Csak annyit kértem magától, Dóra, hogy tartsa a határidőt. Olyan nehezére esne egyszer? A lépcsőházban a vékony hangú elnevette magát. — Vajon tudják, hogy a főnökük meg a gépírónő . .. ? — Fogja két kézzel a lámpát, és ne beszéljen annyit. Ez nem a mi dolgunk. Nekünk csak a tolvajt kellett megtalálni. AKTFOTÓK Egy vándorkiállítás *• A III. Országos Aktfotó Kiállítás Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből, Riese nagyközségből az év első napjaiban Oroszlányba érkezett. Az előző 1983-as pályázat fotóanyagát mintegy 60 hazai településen itöbb minit'50 ezer néző látta. Miután la tavalyi pályázatra a fotósok közül több mint kétszer annyian jelentkeztek, minit a megelőzőre, várható, hogy a siker is megduplázódik. A Magyar Fotóművészek Szövetségének szakzsűrije 104 szerző 827 alkotása közül választott lei 129 képet. A kiállítás Vas megyébe, Szombathelyre utazik tovább a körúton, s hamarosan Bács-Kiskunban is látható lesz. Nehéz dolga volt a szakzsűrinek, amikor arról kellett döntenie, hogy mely művek valók kö. zönség elé, s kiket díjazzanak. Jung Zseni, aki a legnagyobb anyaggal szerepéi, méltán kapott kol lékei ódíj at érzékeny, férfi— nő kapcsolatot feltáró munkáiért. Ugyanez vonatkozik a szintén visszafogott hangú Újhelyi Istvánra és Csabai Istvánra. Katona Bálint szintén díjazott képei már elgondiolkodta/tóbbak, bár inkább csak formai jegyeket, s egy-egy ötletet hordoznak. Az aktfotózás Magyarországon nyilvánvalóan útját keresi, ez a III. országos tárlatból is kitetszik. K .P. Jung Zseni: ülő akt.
