Petőfi Népe, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-07 / 262. szám

LOM • MŰVÉSZET

A szovjet kultúra napjai alkalmából a iposizkvai Tretyakov Képtár, a kujbisevi Szépművészeti Múzeum és a Szovjetunió Kulturális Minisztériuma anyagából állítottak ki igényes válogatást a Szépművészeti Múzeumban. A realizmus változásait, a hagyomány és újítás szerepét érzékeltetik a rendezők az elmúlt másfél száz év orosz festészetében. A realizmus olyan kiemelkedő mesterei, mint Verescsa- gin, a tengerfestő Ajvazovszkij, vagy a Munkácsy Mihállyal egy időben működő, nagylálekzetű történelmi pannókat festő Szu- rikov képein az orosz föld és nép jellegzetességei kaptak ihletett hangot.

A hagyományok ereje és a modernség előrevivő lendülete küzdött egymással a századvégen a hatalmas ország képzőművészetében is. A művészeti irányzatok és csoportosulások színes tablójából az 1871-ben alapított Vándorkiállítási Társaság tagjainak képei tűnnek ki új, a valóságot kritikusan mérlegelő szemléletükkel. Fő műfajuk a népi éTelkép volt, ezeken az orosz kisemberek hétköznapjait ábrázolták (Makovszkij, 'S2avranov, Levitán). Az orosz tájak költői szépségének érzékeltetésére friss hangot találtak.

A XIX. század végének és a XX. század elejének festészete is tükrözi azt a válsághangulatot, melyet az orosz társadalom a nagy októberi forradalmad- megelőzően átélt. Az 1903-ban megalakult „Orosz Művészek Szövetségének” tagjai voltak a zászlóvivők. Kokorin, Tuzsansz- kij, Vinogradov képeiken a Vándorkiállítási Társaság hagyományát folytatták, de az európai fejlődést is vigyázták. Ök voltak az orosz impresszionisták. Munkásságuk a helyi hagyományba ágyazódik. Műveiket széles, szabad ecsetjárás, líraiság; életöröm jellemzi. A polgárság kritikája festői metaforákban kapott hangot. A franciaországi művészeti forrongások az 1910- ben alapított Káró Bubi társaság képein követhetők leginkább a futurizmus és a fauviz- mus formajegyeivel, kompozí- ciós sémáival, színdioamizmusá• David Burljuk: Leány rózsaszín kendővel.

• Dimitrij Menykov: 6-os villamos.

vall. Koncsalovszkij, Rosamova, Menykov első világháború előtt készült képei már témaválliaisztáy sukkal lis az új, technicista korszak hírnökei. Koncsafovszkij Cadiza rózsaszín színálmaival a szürrealizmus közeledésére is utal.

A nagy októberi forradalom felrázta a művészek alkotó energiáit. Festők kezükben fegyverlel is küzdöttek az új célokért, de a pia kártok, transzparensek ny elvén is szolgálták az új társadalom felépítését. Először absztrakt eszközökkel, majd a monumentális propaganda lenini elvének meghirdetése után a megújult realizmus tartalmi- forradalmi megoldásaival ábrázolták az ország életében végbement nagy változást.

A dokumentumszerű hűség, a forradalmi pátosz és az orosz realista hagyomány eigybefonó- dása jellemzi a korszak java alkotásait. a szovjet hősok ábrázolásait, mint Jüannak a Kreml 1917-es ostromát megjelenítő művén, vagy Geraszimov Asz- szóny szitával című, életteli. Orosz parasztasszonyát ábrázoló képén.

A szocialista realizmus módszerei a harmincas években formálódtak ki. Nagy szerepet kaptak bennük a Vándorkiállítási Társaság hagyományai, műveiknek optimista derűje. Az emberábrázolásé volt a főszerep a szovjet társadalom új típusainak gyakran patetikus megörökítésével. A tájképeken Gricaj és Mojszejenko ipari tájábrázolásaikat az impresszionista tájkép hagyományába illesztették. A korszak főműveiből Dejneka monumentális Fürdőző nője és Geraszimov Lenin az emelvényen című képe látható a budapesti kiállításon.

/

A nagy honvédő háború tragikus évei, a szovjet nép hősies helytállása új képtémákat és új megoldási formákat hozott. Drá- rnaiság, emelkedett pátosz jellemzi a korszak képzőművészetét az erős dokumentáló igény mellett, mely ma is nyomon követhető a földrésznyi ország művészetében. A béke megváltoztatta a művek alaphangját, A felszabaduOltség, aiz élletöröm, a diadal, az új felfedezések izgalma a képeken is követhető, az élet problémáinak vállalása mellett.

B. V.

A

z öreg Bobil a falu végén lakott. Bobilnak saját viskója meg egy kutyája volt. Kéregetni járt, karéj kenyereket koldult \össze — úgy tengette életét. Sohasem vált el a kutyájától, amelynek nagyon kedves neve volt: Cimbora. Elindul Bobil a faluban, kopog jaz ablakokon, a Cimbora meg mellette áll, és csóválja a farkát. Mintha a maga alamizsnáját várná. Azt mondják az emberek Bobilnak: „Kergesd el a kutyádat, Bobil, hisz neked magadnak sincs belenő falatod .Bobil szomorú szemmel tekint rájuk — egy szót se szól. Odakiált a Cimborának, elmegy az ablaktól, és nem fogadja el a karéj kenyeret.

Mogorva volt Bobil, csak ritkán elegyedett szóba valakivel.

Beáll a tél. dühös hóvihar tombol, a talaj menti szél nagy kupacokat fúj, söpör össze.

Megy, megy Bobil a hókupacokon, botjára támaszkodik, portáról, portára vergődik, a Cimbora meg ott bukdácsol mellette. Odasímul Bobilhoz, időnként kedvesen az arcába néz, és mintha azt akarná mondani: „Nem kellünk mi .senkinek, se te, se én, minket nem melegít fel senki sem. egyek vagyunk legymással." Bobil ránéz a kutyájára, és — mintha kitalálná, mit gondol — csendesen, halkan azt mondja:

— Csak te ne hagyj 1el engem, öreget, Cimbora!

Addio lépdel Bobil a kutyával, amíg elvánszorog a viskójáig; a viskó fűtetlen, roskatag. Benéz a kemencelyukba, kotorász a szegletekben, de tüzelő nincs — egy hasábnyi sem. Ránéz Bobil a Cimborára, az meg csak áll, és várja, mit mond a gazda. Bobil meg gyöngéd kedvességgel azt mondja: <

— Befoglak a szánkóba, Cim- 'bvra, megyünk az erdőbe, szedünk egy csomó rozsét, gallyat, hazahozzuk, befűtjük a házat, és megmelegszünk a padkán.

Befogja Bobil a Cimborát a szánkóba, rozsét, gallyat visz haza, befűt a kemencébe, átöleli, simogatja a Cimborát. Elgondolkozik a padkán, kezdi felidézni a múltat. Beszél az öreg az életéről a Cimborának, szomorú mesét mond róla. amikor pedig befejezi. iájón teszi hozzá: ■

— Nem felelsz semmit. Cimbora. egy szót se szólsz, de az a szürke szemed okos ... Tudom, tudom ... te mindent értesz ...

A. förgeteg belefáradt a sírásba. Ritkultak a hóviharok, csengve hulltak a tetőről a cseppek. Olvad a hó, megapad.

SZERGEJ JESZENYIN

Bobil

meg

a Cimbora

Látja Bobil: elmegy fa tél, látja — és így beszél a Cimborához:

— Tavasszal jobbra forldul az életünk, Cimbora.

Melegen sütött a szép napocska, és máris futottak — csobogó patakocskák. Nézi iBobil a kisab- lakból: már megfeketedett a föld az ablak alatt.

Megduzzadtak a írügyek a fákon, áradt belőlük a tavaszillat. Csak hát becsapta Bobilt a kora, csak ,hát kibabrált az öreggel a tavaszi latyak.

Meg-megroggyant a lába, köhögés fojtogatta a mellét, nyilallott, és fájt a dereka, \a szeme pedig egészen elhomályosult.

Elolvadt a hó. Felszáradt a föld. A kisablak alatt ikirügyezett a fehér fűz. Csak hát az öreg ritkábban jár ki a iházból. Fekszik a polcágyon, nem tud lemászni.

Nagy nehezen mégis lemászik Bobil, lemászik, köhögni kezd, elszomorodik.

— Korán jósolgattunk annak idején, Cimbora — mondja a kutyának. — Ügy látszik, nemsokára meghalok, csak hát isemmi kedvem sincs meghalni, itt hagyni téged.

Beteg lett Bobil. nem kél fel, nem mászik le többé, a Cimbora •meg el nem mozdul a polcágy mellől: érzi az öreg: közeledik a halál, érzi. átöleli a Cimborát, átöleli, közben keservesen sír.

Szergej Jeszenyin 1895. október 3-án született az északoroszországi Konsztantylnovo falucskában szegényparasztok gyermekeként. Elsó verseskötete 1916-ban Jelent meg, s egy- csapásra híressé tette nevét. Az októberi forradalom után belépett a bolsevik pártba. Harmincéves koriban, 1925-ben halt meg.

— Kire hagyjalak. Cimbora? Az emberek mind idegenek. Mi együtt éldegéltünk ... együtt éltük le az egész életünket. Isten veled, kedves Cimborám, érzem, hogy közel a halálom, a mellemben lassan kihűl a pára. Isten veled . .. De járj el a síromhoz, ne felejtsd el öreg barátodat... !

Bobil átölelte a Cimbora nyakát. erősen szivéhez szorította a kutyát, megremegett — és elszállt belőle iá lélek.

Bobil ott fekszik holtan az ágyon. A Cimbora mindjárt tudta, hogy meghalt a gazdája. Egyik sarokból ,a másikba járkál ia Cimbora — járkál és búsul. Odamegy a halotthoz, megszagolja — megszagolja. és panaszosan felvonít.

Az emberek azt beszélték egymás között: ugyan miért nem jár ki Bobil? Abban állapodtak meg, hogy elmennek hozzá; ahogy meglátták, hátrahőköltek. Bobil holtan fekszik a polcágyon, a házban hullabűz terjeng. Az ágyon ott ül a kutya, ül és búslakodik.

Az emberek fogták a halottat, elvitték, megmosták, koporsóba tették, a kutya meg el nem mozdult a halottól. Elindultak a holttal a templomba, a Cimbora mellettük haladt. Kergetik a kutyát a templom mellől, kergetik — nem akarják beengedni a templomba. A Cimbora erőnek erejével be akar menni, ide-oda ugrál a templomtornácon, fel-felvonít, a bánattól meg az éhségtől alig támolyog.

Kivitték a halottat a temetőbe, kivitték — elásták a földbe. Meg- h.aTT Bobil, aki nem kellett senkinek, nem is siratta meg senki.

Vonít a Cimbora a síron, vonít, és lábával kavarja a /földet. Elő akarja ásni öreg barátját, előásni — és melléje feküdni. A kutya nem megy le a isírról. nem eszik, búsul. A Cimborát elhagyta az ereje, nem áll fel, nem is tud felállni. Ffézi a sírt. panaszosan nézi. nyöszörög. Kaparni akarná a földet, csak hát nem tudja felemelni a lábát. Elszorult a szíve ... remegés futott vénig a hátán, lehajtotta a fejét, lehajtotta. csendesen megreme- pett... és meghalt a síron a Cimbora... • (

Suttogni kezdtek a síron a kis virágok, csodás mesét suttogtak a barátságról ,a kis madaraknak. Egy kakukk repült a sírhoz, és rászállt egy szomorú nyírfára. Ott ült. a kakukk a isír fölött, szo- morkodott, és panaszosan kakukkolt.

(Makai Imre fordítása)

PARUJR SZEVAK

Próféták

Nem jönnek gyakran, de sose késnek; jókor születnek, korra pontosan, csak még előbb is, koruk előzve, és a világ ezt meg nem bocsátja.

Vannak őseink, nem hazátlanok, apjuk és anyjuk sosem akárki: felmenőik közt ott a vadember, ki nem tud többé barlangban élni.

Származnak ők az öregembertől, aki szívesen hált egy hordóban.

Őseik közt ott van az az ifjú, ki arcmásába beleszeretett.

Elődeink közt ott vannak mind-mind, kik lelkűket az ördögnek adják,

cserébe meglesz, amit kívántak, felednek bitang, korai véget.

Ártalmatlanok, mint a Nap fénye, nádi siklóknak méregfoguk nincs — mégis, országok rettegnek tőlük, pedig ezt épp ők nem s nem akarnák. Királyokkal is tegezve szólnak, már ha leszállnak holmi királyhoz, de ha nem szállnak, akkor se némák, cipőjükkel is beszélgetnek.

Akik új rendet s törvényt hoznának: törvényen kívül rekeszük mindig!

Nem rettegnek ök gonosz haláltól: nehezen éltek, meghalni könnyebb.

(Tandori Dezső fordítása)

Elvek és alkotások

Interjú Kiss István szobrászművésszel

Kiss István több mint harminc éve van a pályán, számos köztéri művét állították fel az ország különböző városaiban. Legismertebbek a Dózsa-emlékmű, a Tanácsköztársasági emlékmű a budapesti Dózsa György úton, és a Centenáriumi emlékmű a Margitszigeten. 1956-ban és 1962-ben Munkácsy-dí- jat kapott, 1966-ban, a Gellérthegyi emlékparkban felállított Múlt és jelen című domborművéért a főváros Pro Arte-diját nyerte el. 1968-ban SZOT-díjat kapott, 1970-ben Kossuth-díj- jal tüntették ki; 1975 óta az érdemes művész, 1981-től a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze cím birtokosa. Nyolc éve a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének elnöke.

Köztéri szobrászként, kiállító művészként, felelős tisztség viselőjekémt aligha kerülheti meg a mai magyar művészet fontos kérdéseit: a művészet és a közönség, a hagyomány és az újítás viszonyában felfedezhető problémákat, s a megoldási kísérletek során elért sikereket. Nem feledkezhet meg arról, hogy noha szándékaink szerint a művészet mindenkié, ez az elv csak lassan, ellentmondásos folyamatok eredményeként válhat igazán gyakorlattá. 1977- ben, a Műcsarnokban rendezett gyűjteményes kiállításán szokatlan módját választotta annak, hogy véleményt mondjon a fenti kérdésekben. A tárlatot a Tungsram RT egyik munkása nyitotta meg.

— Számomra természetes volt ez — emlékszik —, noha mások számára sajnos ma is szokatlannak tűnik e gesztus. Azt mondjuk^ a kultúra köztulajdon, s rengeteg intézmény „ad” is kultúrát, noha az lenne a fontos, hogy a címzettek ne csak vendégek, hanem valódi résztvevők legyenek. A kultúrát nem egy szűk kör privilégiumának tartom, hanem álta-. lános emberi jognak s követelménynek is. Természetesen azzal együtt, hogy mindenkinek erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy valóban az legyen. Meg kell mondanom, hogy ez az 1977-es gesztus művészkörökben nem volt túl népszerű, Inkább megrökönyödést váltott ki, noha az a munkás legalább olyan érdekes dolgokat mondhatott, mint egy politikus.

— A legutóbbi kiállítását a képzőművészeti világhét alkalmából ugyanott rendezték, ahol a gyűjteményes kiállítását megnyitó munkás dolgozik. A katalógusban a következő mottó olvasható: A népről a népért érthetően. A korábbi években e gondolat jegyében sokan vállalkoztak arra is, hogy üzemi művelődési házakban állítsanak ki, mostanában azonban mintha kisebb lenne a művészek érdeklődése ...

— Manapság rettentően sok a kiállítás — de nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy sok helyen kipipálandó feladatként rendezik meg a tárlatot. A vállalkozó kedv csökkenése azt is jelenti, hogy kevesebb a színvonaltalan produkció. Faluhelyen például, ahol a kiállítás ritka, majdnem olyan szerepe van, mint egy köztéri szobornak, rettentően fontos, hogy á megjelenő mű értékes legyen.

— A vállalkozó kedv csökkenése nem jelenti tehát egyben a közönség érdeklődésének csökkenését is a művészet iránt?

— Különböző értelmiségi körökben divatos ma az ország, a nép kultúráját roppant alacsony színvonalúnak minősíteni. A vizuális kultúrát illetően: a második világháború előtt aligha volt huszonötezer ember, aki egyáltalán tudott a vizuális művészet létéről. Pedagógusok, az értelmiség egy része, szűk elit kör. Ma a képzőművészet jelenségei több millió embert foglalkoztatnak. Az óriási számokkal persze bizonyos zavarok is együtt járnak, a minőséget il• Kiss István Lenin-szobra.

letően is. A vizuális műveltség régen sokkal alacsonyabb színvonalú volt, de ezzel a kutya sem törődött. Személyes példa a következő: egy város lakói harcot indítottak azért, hogy hol állítsák fel egyik szobromat — ez mindenképpen a tömeges érdeklődés bizonyítéka.

— Mi hát a kétségtelenül meglevő értékzavarok, illetve bizonyos értékek iránti közöny oka?

— Az érdeklődés állandóan mozgásban van. Nagyon fontos, hogy mi, művészek, felelős szakemberek mit biztosítunk a közönségnek. Kétségtelenül igen nagy hiba volt, hogy az oktatásban a humán műveltség háttérbe szorult, hogy elfelejtettük, a korszerű munkakultúrához nélkülözhetetlen a magas színvonalú általános műveltség, a kulturális* viszonylatok, a közösséghez és a hagyományokhoz való tartozás felismertetése.

— A közönség körében tapasztalható zavarokat kétségtelenül fokozza a szakmán belüli értékzavar.

— Világszerte tapasztalható az értékzavar, a legdrámaibb következményekkel egyelőre a legfejlettebb ipari országokban fenyeget. A Földön eddig ismeretlen mértéket öltöttek az emberiség problémái, s ellenhatásként bizonyos tendenciák az emberi jogokat olyan általános jogokként deklarálják, amelyek függetlenek az adott helyzettől, közösségtől. Néhány művészeti irányzat is e tendenciákkal roikon, kérdés azonban, hogy a válságjelenségek felmutatása önmagában milyen hatást eredményez. Itt válik döntővé a művészetpolitika szerepe, amelynek mindig orientálnia kell. Természetesen nem adminisztratív eszközökről van szó, hanem arról a szerepről, amelyet az igazi mecénások a művészet történetében mindig betöltötték. A művészet humánus irányultságú befolyásolása a mecénás kötelezettsége. ;

— Ehhez azonban a jószándékon kivül igen sok pénzre is szükség van.

— A pénzszűke mostanában valóban nehézzé teszi az orientálást. A társadalmi mecenitúra valódi ’ formáit kellene megtalálni, támogatni a vállalatok, helyi tanácsok ilyen irányú kezdeményezéseit, például a kulturális beruházásokhoz kapcsolódó adókedvezménnyel.

— Nem fest túl rózsás képet a képzőművészet helyzetéről. Inkább reményekről, lehetőségekről, mint bizonyosságokról beszélt a jövőt illetően. — Ostobaság lenne szépíteni a képet. A művészét problémái mögött nem elsősorban a művészek egzisztenciális gondjai rejtőznek, hanem általános érdekű kérdések. Kihasználatlan energiákról van szó, amelyek segítségével szebbé varázsolhatnánk környezetünket. Ha a művész érzi, hogy értelmes feladatok elé állítják őt, közösségi felelősség részeseként dolgozik. Ha nem látja a perspektívákat, óhatatlanul az elidegenedés veszélyei fenyegetik. A prohlémák felsorolásánál nem lehet említetienül hagyni a művészet és a közönség közötti láncszemeket, például a tömegtájékoztatást sem. A valós értékrendszer kialakításában, az igények és a készségek tudatosításában az objektív, tárgyilagos tájékoztatás segíthet, s nem az olyan — s erre sok példát hozhatnánk a tévétől a napilapokig —, amely- érdeklődésének középpontjában a különös, a meglepő, a sokkoló áll. A vizuális kultúrát nem réteg- problémaként kellene kezelni, hiszen „rétegműsorokban” a magyar falukép, a városépítés például a legszélesebb körben érdekes.

— Milyen irányban sejlik a kibontakozás lehetősége?

— A művészet iránti érdeklődés potenciálisan hallatlanul nagy, a művészek szellemi kapacitása potenciálisan igen jelentős. A szakadékot egy módon lehet átlépni: ha létrejön a valóságos feladat- rendszert kidolgozó mecenatúra. Biztató jelek utalnak a változásra, de ha a rendszer miaga nem jön létre, ha nincs előrelépés, akkor nem stagnálás, hanem visszaesés következik be. Ennek pedig végsősoron a magyar kultúra egésze látja kárát. Hiszen nem csupán a képzőművészet helyzetéről, lehetőségeiről van szó, hanem arról: ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, nem elég az új autó. A minőségi életforma kialakítása — azt hiszem, ez a legfontosabb.

A legnépszerűbb kortárs szobrászművészek közé tartozik Bács-Kiskunban is Kiss István. Több alkotása látható megyénkben. A kecskeméti Széchenyi- emlékművet osztatlan elismeréssel fogadta a közvélemény. ami köztéri szobroknál ritka öröm. Az európai küldetését teljesítő magyarság jelképének is tekinthető a kecskeméti Hunyadi-emlékmű. Köztudott: széles körű vita után kerül a Hunyadivá- rosba. ahol a Kiskunsági Nemzeti Park mellett már megkezdték a tereprendezést. Kiöntötték a szobrot is, készülhetünk az avatásra.

P. Szabó Ernő |

i

Múlt és jelen a szovjet festészetben