Petőfi Népe, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-29 / 280. szám

1985. november 29. « PETÖJFI NÉPE * 5 Fejleszteni I a művészeti élet demokratizmusát* A tudás, a műveltség kialakításában, formálásában jelentős szerep jut a művészeknek, művészeteknek is. Tehát feltétlenül időszerű és tudatos, átgondolt politizá­lásra vall, hogy amikor a megyei tanács ezekben a he­tekben meghatározza a következő ötéves terv legfőbb helyi gazdasági feladatait, egyben számbaveszi azt is, hogy a művészetek a maguk sajátos eszközeivel mit, mennyit tudnak tenni a gazdaság hatékonyságának emelése, a szocialista demokrácia fejlesztése érdekében. A FINN NÉPI KULTÚRA KÖVETEI • A zenei élvezet mellett a finn népviseletben is gyönyörködhetett » közönség. (Méhes i Éva felvétele) Szólt a kantele K érdezhetik és joggal, bői itt a kapcsolat? Ha jobban belegondolunk, a művé­szeteken nevelkedettek fogékony­sága, nyitottsága és igényessége a gazdaságban ma annyira szüksé­ges megújulási készség kifejlő­dését segítheti. A művészeti alko­tások beépülnek az emberek min­dennapjaiba, ott vannak a mun­kahelyükön, otthonaikban, alakít­ják közérzetüket, emelik kultu­ráltságuk színvonalát; hozzájá­rulnak a tartalmas életmód és életvitel kialakításához; segítik a fejlődés egyéni és közösségi lehe­tőségeinek tudatosulását; a hu­manista, szocialista értékrend és erkölcsi normák, a közösségi élet, valamint a megfelelő magatartás­formák létrejöttét, megszilárdu­lását. Hagyományok és korszerűség Társadalmunk lehetővé teszi és egyben igényli is, hogy a kul­túra értékei széppé, értelmesebbé tegyék az emberek mindennapja­it, társadalmi és magánéletét. Vajon megyei művészeti életünk mennyire képes ezeknek az igé­nyeknek eleget tenni, mennyire felkészültek a megyénkben élő művészek annak a társadalmi fe­lelősségnek a vállalására, amelyet a művészetek megnövekedett társadalmi szerepe ró rájuk? Bács-Kiskun művészeti életének karaktere, annak legfontosabb, meghatározó elemei mintegy nyolc-tíz éve kialakultak. Jelleg­zetes vonásainak, sajátosságainak egyike az, hogy alapvetően a né­pi-nemzeti kultúrára, annak hagyományaira is épülve, korsze­rű, XX. századi, egyetemes érvé­nyű alkotások megszületését szol­gálja. (Az örökség ápolása termé­szetesén nem jelenti a való világ­tól, mindennapjainktól való elfor­dulást.) E törekvés szellemében rhűködik a Forrás, a Kodály-in- tézet, a kerámiastúdió, a zománc­művészeti műhely, a Pannónia Filmstúdió kecskeméti műterme és a Nagybaracskai Alkotótelep. Ilyen szándék vezérli a képzőmű­vészek nyári alkotótelepeit, a fa­faragók és népművészek népes mozgalmait, a megye számos ön­tevékeny amatőr csoportját. Sajátosság megyénkben az is, hogy e törekvések — mint az előbbi felsorolás is mutatja — mára elismertté vált, állandó mű­helyek létrejöttét eredményezték. Adottak tehát Bács-Kiskun mű­vészeti életének kiteljesedését meghatározó szervezeti keretek, feltételek. A napirenden szerep­lő előterjesztésből tájékozódhat­tunk arról, hogy milyen sokszínű művészeti tevékenységgel szá­molhatunk — e szervezeti kere­tekre épülve — megyénkben. Ké­pet kaphattunk arról is, hogy mi­lyen sokirányú tevékenységet vé­gez az irányító megyei tanács. Elhangzott a megyei tanács legutób­bi illésén, a Bács-Kiskun művészeti életét taglaló testületi beszámolót kö­vetően. Számunkra azonban a valódi és izgalmas kérdés az, hogy miként, milyen hatékonysággal működik az a rendszer, amelynek elemeit vázlatosan felsoroltam? Hogyan szolgálják a meglévő szervezeti keretek azokat a célokat, amelye­ket megyénkben magunkénak vallhatunk? Minderről az elő­terjesztésből keveset tudunk meg. Úgy gondolom, ennek tartalmi elemzését a jövő feladatainak meghatározása érdekében a to­vábbiakban feltétlenül el kell vé­gezniük az előterjesztőknek. Közvetítés — befogadás 1984-ben megjelent az MSZMP KB mellett működő Művelődés- politikai Munkaközösség állás­foglalása a művészetpolitika idő­szerű kérdéseiről. Meggyőződés­sel állíthatjuk, hogy olyan do­kumentum ez, amely napjaink kulturális, művészeti életének alapos és átfogó elemzése kap­csán, igen korszerű szemlélettel veszi számba a feladatokat. A legszembetűnőbb, hogy a művé­szeti életet nem elszigetelt jelen­ségként, hanem a mai magyar társadalom egészére jellemző kul­turális folyamatok részeként ke­zeli. Ebből adódóan nemcsak az alkotás, hanem a közvetítés és a befogadás oldaláról is számbave­szi a feladatokat. Ez annál is in­kább természetes és logikus, mert minden művészi tevékenység, minden igazi műalkotás alapvető funkciója, hogy segítsen a ben­nünket körülvevő világ megis­merésében, ami csak akkor válik lehetővé, ha a művészi értékek eljutnak címzettjükhöz, az embe­rekhez. Ebből is következik, hogy a művelődéspolitika illetékessége nem korlátozódhat a műalkotás létrejöttére, az alkotási folyamat körére, hanem ki kell hogy terjed­jen az utána következőkre is. Ter­mészetesnek kell venni továbbá, hogy a művészeti élet jelenségei — az előzőekből következően — messze túlmutatnak a kifejezet­ten művészeti intézmények, mű­helyek, az egyes művészek tevé­kenységén. Az illetékességi kör kisugárzásának, hatásának érződ­nie kell a közművelődés egyéb területein is. Ide tartoznak a ki­állítások, a színházi előadások, ide kell sorolni a művészeti ne­velés kérdéseit, annak iskolai és iskolán kívüli formáit. Sőt a mű­tárgykereskedelem közismerten kedvezőtlen tapasztalatait, a kör­nyezetkultúra, környezetformá­lás kérdéseit is. Nekünk itt a megyében is magát a folyamatot kell vizsgálni. Nem lebecsülendő azoknak az eszközöknek a hatása sem, ame­lyek befolyásolhatják a művésze­ti tevékenység eredményességét, a művészeti intézmények, mű­helyek munkájának hatékonysá­gát. Ezzel kapcsolatban felvető­dik a kérdés, hogy vajon a mece­natúra jelenlegi formái betöltik-e azt a szerepüket, amelyet nekik szánunk? Az értékszelekció szem­pontjainak, elveinek meghatáro­zásában, érvényesítésében a mű­velődéspolitikának Bács-Kiskun- ban is jobban figyelembe kellene vennie az élet változásait, a be­fogadók, a közönség új arculatát. A díjak, ösztöndíjak összegének emelése mellett, fokozott gondot kell fordítani arra, hogy csak igé­nyes vállalkozások és törekvé­sek kapják meg az indokolt, szükséges támogatást. Ne érvé­nyesülhessenek a tömegigények­re hivatkozó, azokat azonban va­lójában lebecsülő produkciók. Kit tartunk művésznek ? Arról is szó esik az előterjesz­tésben, hogy gyarapodott me­gyénkben a művészek száma. Ez örömteli tény. Most következő megjegyzésemmel nem szeret­ném, ha jeles, a közönség által ismert, elismert és megbecsült művészeket sértenék. Az utóbbi időben érzékelhető jelenség alap­ján azonban óhatatlanul felvető­dik a kérdés: ki a művész? Az, aki annak tartja magát? Mi azo­kat nevezzük művészeknek, akik vállalják a művészet humánus küldetését, művészetükkel szocia­lista céljainkat szolgálják, törek­véseinknek elkötelezett szószóló­ik; műveikkel igényesen politi­zálnak; tudatosan vállalják — miután szavukra, alkotásaikra sokan figyelnek — a felelősséget; nem idegenkednek az aktív köz­életi szerepvállalástól sem. Miért említem mindezt? Mert tucat­szám érkeznek olyan meghívók, amelyek önmagukat művésznek nevezők kiállításaira, bemutatói­ra hívnak. Alkotásaik gyakran a kritikai érzék, ismeret abszo­lút hiányát sugallják. Föl kell lépni ezek ellen a törekvések el­len, elérve azt, hogy legalább a mi intézményeioknek legyenek elképzeléseik arról, hogy kit il­letnek a művész megnevezéssel. A szerénységet nem kérhetjük számon az alkotóktól, de az ob­jektivitás minimális igényét a rendezőktől igen. Amíg ilyen vo­natkozásban nem vagyunk érzé­kenyebbek és igényesebbek, elő­fordulhat, hogy olyan művek, produkciók emelkedhetnek „mű­vészi" rangra, amelyek látnivaló- an nem ütik meg a kívánt mér­téket. Ezek nagyon sok helyen a provincializmus egyik fő táplálói is, s ami még ennél is rosszabb, hogy ez esetleg az ízléstelenség közpénzen vett eluralkodását von­hatja maga után. Szocialista eszmeiség Feltétlenül szólni kell a művé­szeti műhelyek felelősségéről is. Amint az előterjesztésből kitű­nik, jó néhány színvonalasan dol­gozó művészeti műhely tevékeny­kedik megyénkben, országos, sőt nemzetközi hírnévvel. E kollek­tívákban azonban jobban kell tudatosítanunk, hogy: minden egyes műhely dolga, hozzájárul­ni a művészet alapvető társadal­mi, esztétikai funkcióinak betöl­téséhez, részt vállalni a szocialis­ta eszmeiség, humánum. reális önismeret erősítésének feladatai­ból. Társadalmi megrendelése­ket, jogos közönségigényeket elé­gítsenek ki nagyobb felelősséggel. Javaslatunk, hogy a következő időszak középtávú terveit a me­gye művészeti éleiének fejleszté­sére vonatkozóan konkrétabban megfogalmazódjon, s el kellene érni, hogy a helyi tanácsok foko­zottabban lássák el ellenőrző, irányító funkciójukat, érvényt szerezve a jogszabályoknak. Fon­tos fellépni a Kecskemét-közpon- tú művelődés- és művészetpoli­tikai gyakorlat ellen. Fejleszteni szükséges a művészeti élet de­mokratizmusát oly módon is, hogy az e területet érintő dönté­sek előkészítésébe be kell vonni a művészeti szövetségek megyei szervezeteit, képviselőit, érdem­ben foglalkozva javaslataikkal. Az elkövetkezendő időszakban kerülnek sorra a művészeti szö­vetségek közgyűlései, Politikai feladat, hogy ezeket megfelelő figyelem, kedvező légkör kísérje. Mi is fontosnak tartjuk, hogy az esztétikai, képzőművészeti neve­lés további fejlesztése érdekében bővüljenek a művészeti műhe­lyek, művészek kapcsolatai az iskolákkal. A művészeti élet eszmei tiszta­ságának megöríése, az irányítás minden szintjén nemcsak a párt feladata, hanem az állami irá­nyítás felelőssége is. A művésze­ti élet fejlődése, színvonalának továbbemelése, az igényes szóra­koztatás érdekében a politikai, állami szervek, kulturális és köz- művelődési intézmények, művé­szeti szövetségek összehangolt, tudatos munkájára van szükség. Ehhez elengedhetetlen az egysé­ges szemlélet kialakítása, amely­nek alapja a párt művészetpoli­tikája. Kisné dr. Csányl Anikó a megyei pártbizottság propaganda- és művelődési osztályának vezetője Évszázadokon ót (szólít fenn Északon a finnek nagy tiisz.te- letnek örvendő ősi hangszere, a ■kantele. Nemrégiben a kecske­métiek is élvezhették a csodá­latos :zeneszers2ámból kicsalt oa'llamokat azokon a délutáno­kon. »mikor a vaasa-i On ki Iah ti Ala-Aste — .azaz általános is­kola — népzenei köre fellépett a városban. (A tizenegy—tizenkét éves gyerekekből álló együttes, néhány szülő és pedagógus kí­séretében a kecskeméti Ma- tgyar—Finn Kulturális Egyesü­let 'meghívására érkezett ha­zánkba. A látogatást erkölcsi­leg és anyagilag támogatta a városi t tanács. Az egyesület egyik salapvető szándéka az, hogy a két nép miinél jobban megismerkedhessek ' egymás kulitúrájának kincseivel, s ez a meghívás is ezt a nemes célt szolgálta. Finnországban a vaagíi-i is­kola népzenei köre kuriózum­nak számít, tudtam meg Koz- tuúcs I stvántól, az egyesület tit­kárától. Tudomása szerint ez az egyetlen együttes, amely a finn népi kultúra legősibb hagyomá­nyait eleveníti föl. A dalok mindegyike Elias Lönmrot 1840- ben megjelent gyűjteményéből, n lírai, dallokált és balladákat csokorba szedő Kamtéletái ból valók. Itt, nálunk, ahol még a legkisebb községben is van egy hagyományőrzésre hivatott cite- raaeneluar vagy asszonykor us — hogy a számtalan példából csak kettőt említsek —, talán fur­csán hangzik, hogy a gyöke­reikhez visszanyúló gyermek rtépzen-ei kör Finnországban egyedi jelenség. Még nagyobb meghökkenést válthat ki az a tény, (hogy vezetőjük nem is hazai, hanem külföldi, méghoz­zá mlagíyar zenetanár, akivel az egyik kecskeméti fellépés után sikerült néhány szót váltani. A rövid 1 beszélgetésből fény de­rült arra, miiért is van ez így Finnországban, s miit tehet egy ott élő lelkes magyar zenepeda­gógus a zért, hogy ne így legyen. — Ma ígyar országon az énékze- ne-tanításban a népdal a kiindu­lópont vagyis a gyerekeit a ze­nében is először „magya.rul" ta­nulnak. Ezzel eile-ntétberi Finnor­szágban valamif éle nemzetközi­ség uralja a zeneoktatást — mondta Kádár György, aki ta­pasztalatból bes zeit, mivel maga is énektanárkér u dolgozik északi rokonainknál. • — Már az óvodá­ban olasz, fn incra. vagy éppen kambodzsai ér leltekre tanítják a gyerekeket. finn népdalokat egyáltalán nei n tudnak, csak eset­leg olyan toc >ci-boci-féle dalocs­kákat. Az i igynevezett Kodály- módszer — a mit egyébként jól is­mernek — k ámenül a szolmizá- lásban, s fir inre fordított magyar dalok tamítá sában. holott éppen a saját zene ismerete volna a leg­fontosabb. Pedig A magyar nép­zene táráin >z hasonló gyűjtemény náluk is v; an. csak éppen nem használják , fel kellene fedezniük. Röviden úgy összegezhetjük: a Bartók é s Kodály előtti időiket élik. Ott i döbbentem rá, hogy mi, magyar zenetanárok mekkora kincs bir‘ tokában vagyunk, s ezt az értéke t itt tanultam meg be­csülni. i \ gyerekektől teljesen idegen a saját népköltészetük. Ha azt olíva; ssák, „Kínból készült a kantele, fájdalomfából faragták”, nem értik, miről is van szó tu­la jdonké open. Ami netn véletlen, hiszen < ízek a tanulók, akik itt bemuKat koztak, tőlem hallottá* az első tisztességes finn népdalt. Műsoru nkait. amivel itt is fellép­tünk, i lépzenei gyűjteményekből válogat tűk, a legrégibb réteget szólalté ltjuk meg, amire az elő- énekes és a rá felelgető kórus a legjelk ímzőbib. A v; aiasa-i általános iskolások szerét) lése egyike volt a kecske­méti Magyar—Finn Kulturális Egyes ület korábban említett ne­mes célkitűzése megvalósulásá­nak. De ez még csak a kezdet. A ku Jturális kapcsolatok fejlődé­se várhatóan nagyobb lendületet kap, s gyakoribbak lesznek a köl­csönös bemutatkozási alkalmak its, h a a régóta tervezett finn test­vöm árosi 'kapcsolat valóra válik. Kormot Emel« TÁRLATNAPLÓ Tiszta levegőt, befőttes üvegből? A Ludas Matyi szerkesztősé- ge és a kecskeméti városi KISZ-bizottság ötödször hirdet­te meg az országos karikatúrapá­lyázatot. ötből három alkalom­mal szerencsém volt figyelemmel kísérni a beérkezett alkotások sorsát, zsűrizését. S immáron ugyanennyiszer: a kiállítást. Az előző évek termésére a kuszaság volt jellemző, már ami a témát illeti. Éppen ezért ezúttal belpo­litikai rajzokat vártak. Sajnos, nem mindenki vette figyelembe a megkötést, s így a pályamunkák egy része kihullott a rostán. De ne az értékelés kulisszatitkairól essék szó, hanem a kecskeméti SZMT Művelődési vKözpontban közszemlére tárt karikatúrákról, a kiállításra is bátran vitt rajzok­ról. Huszonkét alkotó 51 rajzá, há­rom kisplasztikája látható, és egy, hogy is mondjam: üres be­főttes üveg. (De erről majd az írás végén!) Az első díjat nyert munkát hiába keresnénk, mert nincs. Joó József a második, Ha- nyecz Mihály a harmadik helyen végzett, mindketten — és többen — mai témákkal pályáztak siker­rel. Rajzaik találóak, s ráadásul egyszerű vonalakkal, valóban a karikatúra' eszközeivel készül­tek. Nem mint más lapok, a nem túl sok fantáziáról tanúskodó ját­szadozások. Betűkkel, paragra­fusjellel, emblémákkal vidám- kodni egyrészt elcsépelt, más­részt nem kimondottan a belpo­litikáit tükrözi.... örülhetünk viszont néhány jó ötletnek, technikai kivitelezés­nek. A kecskeméti Weisz Béla két pályamunkája meglepetés, még elgondolkodtató is. Varró Sándor (Orosháza) szintén kitett magáért, úgynevezett dobozgra­fikát készített az árváltozásokról. Máté Tibor (Szekszárd) találó grafikonokkal pályázott, Nyári Éva (Várpalota) igényes grafiká­kat hozott Kecskemétre. Kiss Gyula (Budapest) és Virág Lász­ló (Mezőtúr) szintén ígéretes te­hetség. Az idén kisplasztika is érke­zett Nyíregyházáról, Nyilas Sándor ónból varázsolt figurá­kat, elnyerte a kecskeméti Városi « Tanács különdíját. S mit adtam volna Mező Istvánnak? ö — raj­zai mellett — egy befőttes üveget állított ki. Egyszerű, megszokott, ismert üveg, csak a címke más rajta. „Tiszta levegő. Oxigén fel- használásával készült. Ára: 17,50 Ft. Kecskeméti Konzervgyár.” 0 Várospolitika. (Joó József raj­zai, Méhesi Éva reprodukciói) Egy percig sem kételkedtem ben­ne, hogy tiszta, ózondús levegőt tartalmaz. Talán azért nem, mert azt remélem, jövőre — s később is — ebből a befőttes üvegből, s láthatatlan tartalmából több lesz. Az idén sem ártott volna, ha a pályázók' szippantanak a kecske­méti „befőttből”, mielőtt elgon­dolásaikat kivitelezték, s leültek a rajzeszközökhöz, a papírhoz . .. S akkor még több friss ötlettel találkozhatnánk az ötödik orszá­gos karikatúrapályázat jelen tárlatán, mely e hónap végéig várja a látogatókat. Borzák Tibor Ki a gyilkos ? Borovicka felügyelő a holt­test fölé hajolt. — Szívinfarktus — állapítot­ta meg az orvos. — Különben közönséges infarktus. A felügyelő a fejét csóválta. Közönséges infarktus lett vol­na, ha már nem az ötödik ilyen eset ugyanazon a helyen, az áruház bőráruosztályán. Az ötödik rejtélyes haláleset, és senkit sem lehet gyanúsítani, nincs tanú, nincs indok a gyil­kosságra. — Maga szolgálta ki ezt a vevőt? — kérdezte a felügyelő a csinos fiatal eladónőt, aki­nek a szemében dermedt ré­mület ült. — Igen, én. \ — Hogyan történt? — Magam sem tudom. A ve­vő bejött, és hozzáfogtam, hogy kiszolgáljam... egy pillanatra elfordultam, azután pedig... azután... odanéztem, ő pedig már a földön hevert. — Csak úgy, ukmukfukk? — a felügyelő összehunyorította a szemét. — A maga jelenlé­tében már az ötödik ember roskad össze holtan, és min­dennek nincs semmi oka? — l5n... én... magam sem értem — szipogott o lány. Borovicka felügyelőnek nem volt oka arra, hogy ne higgyen az eladónönek; fogalma sem volt arról, mitévő legyen ezu­tán. Két álló hétig töprengett a helyzeten, de mindegyik vál­tozat, amely eszébe jutott, csapnivaló volt. A nyomozás egyhelyben topogott, és csak egyetlen lehetőség maradt. A felügyelő, bár tisztában volt vele, mennyire kockázatos ez a lépés — álbajuszt ragasztott, sötét szemüveget vett fel, és közönséges vevőnek tetetve magát, elment a bőráruosz­tályra. — Jó napot — üzvözölte a lány olyan angyali hangon, hogy Borovicka, aki éppen eb­ben a pillanatban megtapogat­ta az álbajuszát, hogy erősen tapad-e, kishiján leszakította férfiúi ékességét. — Mit kíván a kedves vevő? — fuvolázta a lány, és hang­jában csengettyűk csilingeltek. — Kesztyűt — dünnyögte a felügyelő. — De milyet parancsol? Szart msbőr, velúr- vagy gla- székasztyűt? — Velúr legyen. — De milyen színűt para n- csol? Drappot, barnát, sötétet? Gombbal legyen vagy gomb nélkül? — Hatujjú kézre — dörrnög- te B'orovicka. — Ó, bocsánat! Attól félek, ma nem teljesíthetem a kedves vevő kívánságát. De ha holnap szíveskedne újra befáradni hozz ánk, akkor a se gítségére lehe tnék. — Nekem ma kell a kesztyű. — Ebben az es etben arra kérem, várjon epiy pillanatig, átszaladok a raktárba és utá­nanézek. Ünmepi vagy hétköz­napi használ atra. való kesztyűt óhajt'.?.:: A lány kisintett a pult mö­gül, a fel,ügyelő pedig már mindenre 1 rájött. Reszkető kéz­zel előszed ett egy nitroglicerin- tablettát, és lenyelte. Bizony, ha a szí ve • valamivel gyengébb, és nem a ,kad történetesen tab­letta a ; »sebében, akkor ő le­hetett vi 3lna a hatodik áldozat. Peter Gregor Fordí,tóttá: Gellért György i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents