Petőfi Népe, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-16 / 269. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET I Irodalmi viták napjainkban Beszélgetés Bata Imrével, az Élet és Irodalom főszerkesztőjével Négy hete fővárosunkban tárgyalnak :35 ország neves kuitúrpolitikusai, mozgalmi vezetői, művészei. Az Európai Kulturális.Fórum rangos rendezvénysorozata a világ közvéleményének figyelmét ránk irányította. Ezzel -egyidőben' a hazai közéletben is élénk pezsgés tapasztalható. Kongresszusra készülnek a szakszervezetek és a Hazafias Népfront. Megkezdődtek az előkészületei a művészeti szövetségek soron következő közgyűléseinek is. A „mozgalmas idők” természetes velejárója, hogy megélénkültek a viták. Vélemények csapnak össze, érvek és ellenérveik ütköznek . . . A Fetőfi Népe szerkesztősége, valamint a dunavecsei művelődési ház közös : i.nkétsorozatának legutóbbi vendége, Bata Imre irodalomtörténész, az Élet és Irodalom főszerkesztője is a vitákról szólt előadásában. A rendezvényen elhangzott „beszélgetés” folytatásaként közöljük az alábbi interjút. —: Eí»adásának azt a címet adta: Irodalmi viták «lapjainkban. Izgalmasáéiba, bár sokat» '•M állítják: nincsenek igazi, nyilvános vélc- ményüíkösések napjainkban. As „altera pars” a másik fél nem kap mindig bűbcssátíatást a ringbe. Vannak olyan véleményei! is, hogy a vitaszellem gyengülésében komoly szerepe van az ÉS-nek ahol korábban sorozatosak voltak az izgalmas véleménypárbajok ... — Valóban, az ÉS italán a legnyitottabb fóruma volt az eszme- és rögeszmecserének. Kgyszer-egyszer — gondolok itt például a KESUDIÓ-vitára — olyan hullámokat is tudott verni, hogy egyértelművé vált: a vitának értelme, haszna van társadalmi értelemben is. A „nyitott-fórum” jellege népszerűvé tetits az orgánumot. Rövid időn beiül duplájára emelkedett az előfizetők száma. Ennek «»lenére igazat adok azoknak, akik úgy látják: az utóbbi időben hanyatlottak, eilhallvá- ny<,d i.ak a viták az ÉS-iben. Az is befolyásol- ta'ezt természetesen, hogy főszerkesztő-váltás voit a lapnál, ami csak az egyik — s nem a legfontosabb — ok. Ne feledjük: közben társadalmunkat is érintették a nemzetközi vál- >ag hatásai. Amikortól a problémáké nálunk is erzekelhetőbbé váltak, attól kezdve a vitatkozásnak is kisebb lehetősége maradt. "— Nem fordítva lenne természetes? ■ Minden vita feltétele — szabadságfoka — a jóléttel függ össze. Ha nehezebb a helyzet, akkor háromszor is meg kell gondolni, miként vitatkozzunk, összefügg ezzel, hogy az irodalomban ás van egy sajátos válság. A lateraturá a jelek szerint ma nem látja ön- nön érvényességének határait. A dilettánsok hiszik csak, hogy az irodalom arra hivatott, hogy vitatkozzék. Fő feladata szerintem:' az alkotások létrehozása. segítőén járulhatna hozzál — Ez igaz! Az sem tagadható: azáltal, hogy a viták tompulnak, az alkotás jelentősége nő! Felerősödik áz önvizsgálat: vajon mire valók vagyunk? — Közben törvényszerű a generációváltás. — Ez az egyik gócpontja a vitáknak. Üj nemzedékek jelentkeznek, amelyeknek még nincs saját arcuk. Látszatszemélyesség uralkodott el, melynek az a következménye, hogy nem látjuk, 3dk tulajdonképpen a szerzők. Karizmatikus egyéniségek pedig alig vannak. . Akik mégis azok, sokak által kétségbevonat - nak. — Ügy tűnik, ezeket a változásokat elsősorban az olvasók sínylik meg. Olyan irodalom jelenik meg, amelyik nehezen olvasható, következésképpen alig van közönsége. Író van, olvasók nincsenek. — Ez ma már gazdasági kérdés is. Az irodalomnak az önmagára való rákérdezése lett a probléma. Jellemző tehát, hogy a mostani Élet és Irodalom éppen ezekről szól. Egyfelől gazdasági problémák hatnak — az irodalom háta mögött, éppúgy, mint az életben általában —, másfelől az irodalom önnön létét kérdőjelezi meg. A vita tehát így és ezért van jelen a lapban. Azonban már nem a KESUDXÓ-ról szól, hanem arról, hogy sokak megéihetési problémákkal küzdenek, és arról, hogy ezek a gondok hogyan hatnak a szellemi életre. — Van néhány kemény és kényes kérdése a magyar közgondolkodásnak. — Igen. Ilyen például a nemzetiségi kérdés, amelynek felvetése, megoldása nemzetközi feltételektől is függ. Ezekről természetesen szól az irodalom, de egy másik szférában; az illegális szférában, ha úgy tetszik. A probléma az, hogy ezt nehéz átemelni a legalitásba. — Nem mindenki léphet a ringbe? — Ha ezeket a témákat beengedjük, akkor gyakorlatilag föladjuk azt a keretet, amely között most működünk. Ha pedig ezt föladjuk, kiszámíthatatlanok a következmények... — Tehát elsősorban jó műveket szeretne közölni!? — Igen. Arra is ügyelve persze, hogy el ne veszítse az irodalom a közönséget. Ennek érdekében is kell hatni az irodalomra. Tehát, hogy a kísérletező, úgynevezett experimentális, már-már olvashatatlan irodalom mellett — legyenek olyan művek is, amelyeket olvasnak. A másik pedig: olyan kérdésekkel kell foglalkozni a gazdasággal kapcsolatban, amelyek egzisztenciálisan érintik a szellemi életet. Ma nem az irodalomé a döntő szó, hanem a közgazdaságé, a szooiológiáé. Vannak az életnek olyan sajátos kérdései, amelyekkel senki más nem tud foglalkozni, csak az irodalom. Hol a boldogság mostanában? Erre csak a literatúra tud felelni. — Nem fél attól, hogy lapjában az írók csak egymásnak írnak? — Ez mindössze annyiban igaz, hogy valóban van egy experimentális irodalom, amely azzal kísérletezik, hogy miként lehetne megteremteni azt a fajta művet, amelyik éppen olyan nívón áll, szemléleti tekintetben, mint a pszichológiában a genetika, az örökléstan. Azt, hogy mit írnak, s főleg: mit írjanak az írók, soha nem lehetett, s most sem lehet előírni. Az pedig, hogy az irodalom kinek kell, kinek nem, ugyancsak nehéz kérdés. Mert ha egy remekmű megszületik, ha ma nem is olvassák, lehet, hogy holnapután nagyon érdekes lesz az emberek siámára ... — De időnként úgy tűnhet, egyfajta „beltenyészet” a publicisztika. — Valóban, ha túlfeszítünk bizonyos kérdéseket és majdnem öncélúan vizsgálunk dolgokat, annak az a következménye, hogr önmagunkat járatjuk le. Az irodalomnak ózonban ma is jelentős társadalmi presztízse van, amit az elmúlt időikben nagy írók szereztek azzal, hogy baloldaliak voltak és szolgálták a nép ügyét. E pillanatban ilyen jelentős személyiségeink nem nagyon vannak. De a probléma örök: nemcsak kenyérrel él az ember. Mindig lesznek olyan tehetségek, akik ezekre a kérdésekre válaszolnak! — Üj problémák, új viták, de úgy hiszem azért megmaradtak a régi, lezáratlan kérdések is. Itt van például a vidéki és a fővárosi „irodalom” ügye, amely néhány orgánumban úgy jelentkezett, mint népi-urbánus vita ... — Ez a kérdés folyton ismétlődik, a XIX. század második fele óta. Van fővárosi és van vidéki Magyarország. Ez egykor — például Adynál — a haladás kérdése volt. Néha negatívum, amikor azt mondjuk: minek ekkora főváros egy ilyen kicsi országnak! De ne feledjük: amikor Budapest megnövekedett, még nem gondoltunk árrá, hogy ilyen kicsi ország fővárosává lesz. Bizonyos tendenciákat pedig — ha egyszer már kialakultak — tudomásul kell venni. Bebizonyosodott: a modern idők szellemisége csak úgy tud kialakulni, ha megvannak az infrastrukturális feltételei. Én falusi származású vagyok. Életem nagyobb részét vidéken töltöttem. Meggyőződésem tehát, hogy a vidék nagyon fontos. Ennek ellenére a kérdést nem lehet úgy föltenni, hogy vidéken különb szellemiség létezik-e, mint a nagyvárosban. Ha Illyés Gyula Tihanyban volt. akkor ott volt nagy szellem, ha Budapesten, akkor ott. A szellem igazi nívója nincs helyhez kötve. Provincia lehet Budapesten, Debreceniben és Apostagon is. — Ha valaki rendszeresen olvassa az ÉS-t, láthatja, hogy ismerjük a vidéki könyvkiadást. Gondolok itt például a sajnos egyre kevesebb új művel jelentkező Forrás-könyvek sorozatra. A kecskeméti folyóirat, valamint a Petőfi Népe munkatársai közül többen rendszeresen írnak nekünk. A többi szellemi műhelyt is figyeljük: mi születik? — És hogy mi történik!? — Amíg nálunk a legfontosabb a föld és a parasztkérdés volt, addig a falu az irodalomban közíéppont volt. Mára egy immobil világ helyére egy mobil mozgó társadalom került, aminek »természetesen sok negatív hatása is van! A gond éppen az, hogy már nehéz a dolgokat nevükön nevezni. Sokkal egyszerűbb volna, ha azt mondhatnánk: a probléma az, hogy van egy vidéki és van egy nagyvárosi Magyarország. Mert az sem egészen stimmel, ha azt mondjuk: forduljunk vissza a természethez! Civilizáció nélkül megint nem megy! Tehát, ha valaki ebbe a kérdésbe menekül, csak ezt a kettősséget nézi, az már egy kicsit konzervatívan látja a problémákat. Farkas P. József Gádor Emil kiállítása Kecskeméten a . honvódlkórház harmadik emeleti előcsarnokában alkalmanként kiállítás fogadja az érdeklődőket. A falakon és a paravánokon most Gádor Emil festőművész alkotásai láthatók. Gádor Emil 1911-ben született Pécsett. 1934 óta rendszeresen szerepel országos és külföldi kiállításokon.. A második világháború évei után folyamatosan dolgozik, előbb szülővárosában, Pécsett, majd Budapesten, ahol ijt önálló kiállítása volt 1958 óta. Képei közül több országos tárlat díjazottja. Alkotásai varrnak a Magyar Nemzeti Galéria, a Fővárosi Történeti Múzeum, a szolnoki Damjanich Múzeum és a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményeiben. Nem először jár Kecskeméten, az elmúlt évtized minden őszén — s gyakran tavaszán — — városunk alkotó telepén tölt néhány hetet. A dunántúli születésű festőművész témáinak nagy része — kecskeméti kötődésének bizbnyítékaként — az Alföldről származik. A kiállítás anyaga a legutóbbi néhány év munkáiból készült válogatás- Gádor Emii Imiként korosztálya jelentős képviselői nek legnagyobb része, az egyre sokszínűbb képzőművészeti életben a realista törekvések képviselője. Kiegyensúlyozott, nyugodt felületein a tárlaton látható képek java részén a főszereplő a természet, a táj, a tájban pedig az ember. Az Alföldi ősz, Őszi táj lóval, ősz a vízparton, Tél, Táj kocsival című képei az alföldi festészet látásmódját, legérté- Ikesébb hagyományait idézik. Sajátos festői nyelve több jelentésrétegűvé válik legjobb alkotásain: így például Hófúvás című képén. A jelenség egyszerű képi leírása — a hóviharban botorkáló, az elemek erejének kiszolgáltatott két emberti alak — izgalma^., érzékeny felületként és elvont, gondoltad lag körüljárható tartalomként egyaránt hozzáférhetővé válik. (Visszafogott, lírai színvilága _ egyszersmind éles kontrasztjai portréin, csendéletein, s filozófiai ,és képi értelemben egyaránt kiemelt jelentőséggel bíró ab laksorozatán is érvényesülnek. Károlyi Júlia « Táj kocsi val (feni). (Tóth Sándor reproduk dói) ZALÁN TIBOR: Levél vissza Magamnak kerestem a bajt — ne félj, állom. Kitalálom hogyan, miért jön el hozzám az öröm. Megölelem vagy megölöm. Aggódnod nem kell, nem fogok magam ellen tenni, ’ meghalni, elbujdokolni. Sorsom, mint ház elé kidobott ócska holmi, fölösleges. Már nem kell hogy sajnálj. Hogy félts. Már nem fontos, hogy szeress. LEHOCZKt KÁROLY: Ünnepvárő Nem kértem tőled semmi mást mint add fel hétköznapjaid s magadnak ezt az árulást csak pillanatra megbocsásd. Mert amit féltve rejtegetsz kilopják gyönge titkaid. Zárak közt erős sem lehetsz csak szolga. Sikoltva szeress! Oldozzad ünneppé magad! S hogy nem gyönyörködöm ne hidd amikor az inged földagad a szélben lobogsz és kacagsz. BUDAHÁZI ISTVÁN: Az ujjak parázsló tüze alatt Ültetek egymással szemben a szobában, s az ebéd utáni kávét kortyolgattátok. Abban a szobában, amit te, Májló, vettél ki három napra a lány érkezésekor. A második napon már feszülten fi- gyelgettétek egymás arcát, minden mozdulatát. A nagy csöndet, ami körülölelt titeket, csak a szemben magasló templom tornyának kon- gása, s a kávéscsészékhez koccant kiskanalak hangja zavarta meg. Szembogaratok néha egymásra emeltétek, vizsgálgatva a másikat. Az éjszaka, s az ezt megelőző délután minden vihara ott feszült még bennetek. Mindketten adni akartatok. Egymást marcangolva rohamoztatok. A lány sikkantásáig, kéjb en-könnyben úszó szeméig. Míg arca is olyan nem lett, mint a haldoklóé. Ha ő volt gyors, föléd pattant. így tomboltatok kisebb szünetekkel, talán hajnalig. Meguntad ezt a vizsgálódást. A kávéscsészékkel kiballagtál a konyhába. Visszajöttél, és rápöfékeltetek egy licenc Marlboróra. A lány törte meg a csöndet: — Hazautazom — mondta bátortalanul. Te, Májló, önző és hiú voltál. Kis zsarolásnak gondoltad az egészet. Már majdnem rákérdeztél, hogy melyik vonattal, de inkább ezt mondtad: — Miért kellene elmenned? Nem érzed jól itt magad? — De, igen. Mégis el kell, hogy menjek. — Megbántottalak valamivel? — kérdezted. — Nem, nem bántottál meg, csak mennem keil... Nézted a lányt. Májló. Láttad vonagló, éjszakai arcát, s megrémültél, mert *nélküle kellett elképzelned azt a lakást, ahová te még virágot is vittél. „Mitől félsz, Májló? — vallattad magad. A magánytól? Nem, nem. Inkább a hiányától. Pedig ez egykutya.” — Te tudod, Tónia! Bár tegnap nem mondtad, hogy csak két napra jöttél. Valami nagy dolog lehet az, amiért el akarsz menni. Ami fontosabb, mint az együtt- létünk. A lány meglepődött, tétova mozdulattal feléd intett, mint aki bocsánatot kér; — Mennem kell, értsd meg, mennem kell! Te, Májló, tudtad a gyenge pontját. Hozzáléptél, átkaroltad, hátgerincét simogattad, s apró csókokkal támadtad nyakát, száját — de a lány nem izzott föl. Fejét elhúzta, és kisiklott az ölelésből. Míg te, Májló, döbbenten álltái, ő addig csomagolt. Segíthettél volna neki, hiszen ismerted a mondást: „Annak a nőnek, amelyik 'menni akar, jobb, ha csomagolni segítenek, úgysem lehet visszatartani." Te, Májló, zsarolni kezdted de a lány hajthatatlan volt. Táskájával az ajtó felé igyekezett, mert tudta, ha akkor nem indul el, később nem lett volna ereje hozzá. Szerettél volna elé állni, könyörögni, de ez ellen büszkeséged tiltakozott. Kinyitottad az ajtót, s fölajánlottad, hogy elkíséred az állomásra. — Ne, ne kísérj el, kérlek! Bólintottál, s a kitárt ajtón kilépett a lány. Álltatok egymással szemben a küszöbön innen és túl. A lány föléd hajolt, s amolyan puszifélét nyomott az arcodra, és zárt ajakkal a szádra is. Aztán megfordult, és lerohant a lépcsőn. Te, Májló, bambán nézhettél, ahogyan ott álltái az ajtóban. Becsuktad, hogy ne röhögjön rajtad senki. Az ablakhoz mentél, s bámultál utána. Láttad, amint átment a parkon. Gyűlölted, és ütni tudtad volna. Ügy érezted, hogy becsapott. „Dögölj meg, dögölj meg” — csikorgattad a fogaidat. Am a következő pillanatban már indultál is lefelé a lépcsőn. A parkban nem láttad. A buszmegálló talán háromszáz méterre volt, de neked még jegyet is kellett venned. A kis trafikban a trafikos és felsége ebédelt az átélésekből, derűs öregkori nyugalommal. Irigyelted ezt a nyugalmat, Májló, s a két öreg egymás felé kisugárzott szeretetét is. Ingerülten sürgetted a jegyet. Dühös voltál rájuk, a buszmegállóra is, mert nem láttad a lányt. Aztán a buszt szidtad, mert késett, vagyis tett a menetrendre. Végre előbukkant. Fölszálltál, de türelmetlenül számoltad a megállókban fölöslegesen eltöltött másodperceket. „Essék ki a kereked" — mondtad a vén busznak. A vasúti pályaudvar előcsarnokában nem láttad a lányt. A pénztáraknál, a várótermekben sem. Bekukkantottál az étterembe is — hiába. A peron után a buszmegálló és a taxiállomás felé vetted az utat. Sehol nem láttad. Már aggódtál érte, hiszen a lány idegen volt a városban. Eltévedhetett, bármi történhetett vele. Hülyének tituláltad magad, majd baromnak. Ekkor láttad meg Tóniát, amint a peronok túlsó végében, az épület falßhoz támaszkodva állt egyedül, védtelenül. Te, Májló, már nem voltáVura az érzelmeidnek. Elfeledkeztél mindenről: haragról, gyűlöletről. Már nem voltál önző, beképzelt férfi, csak szerelmes kiskamasz, aki sietett a szeretett lány felé, s nem kérdezett tőle semmit. Láttad az örömtől fölcsillanó szemét, s már nyújtottad is felé a kezed szótlanul, és kéz a kézben indultatok az étteremjelé. Inni valamit, amire a vesztes hívta meg a győztest. Ahová a vesztes vezette a győztest kézenfogva, aki engedelmesen követte. S a legyőzött kivette a lány kezéből a kezét, s átölelte. A hideg jéghegy pedig egyszerre csak olvadni kezdett az újjak parázsló tüze alatt. • Ablakban
