Petőfi Népe, 1985. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-21 / 247. szám

1985. október 21. ® PETŐFI NÉPE » 5 Művész tanárok tárlata Kaposváron Kaposváron október első nap­jaiban szakmai tanácskozásra gyűltek össze az ország tanító- és óvónőképzőinek vizuális ne­veléssel foglalkozó szakemberei. A kétnapos találkozóval egyidő- hen a Somogyi Képtárban kiál­lítás nyílt az érintett intézmé­nyek művész tanárainak alkotá­saiból. A kollektív tárlat azt mutatja, hogy a művészeti nevelés jó ke­zekben van. Azzal biztat, hogy a rajzoktatás változatosabbá téte­le, ami régóta megoldásra váró feiadat, végre valósággá válik. Garancia erre az itt kiállító pe­dagógus művészek műfaji és technikai sokszínűsége. A közel félszáz alkotó több mint száz munkája között szép számmal található c'laj, akvarell, linómet­szet. fotó, montázs, s a képeket bronzérmek, kisplasztikák is ki­egészítik. A tárlaton jó néhány országo­san ismert névvel is találkozha­tunk. Ilyen például a lakástex­tilterveiről, kelméiről népszerű K’-assói Erna. a budapesti taní­tóképző tanára. Az, iparművész­nő selyemre batikolt romanti­kus képeket hozott a kaposvári kiállításra: meghatározóan sze­líd, finoman ívelt virágtestű lá­nyokat, tiszta színekben jelent­kező egyszerű formákat, titokza­tos naivságot. Ugyancsak isme­rősek a nagyközség előtt Bálvá­nyos Huba Ad asitra című linó- sorozatának darabjai, vagy Máté György szobrászművész fegyel­mezett, sajátos testtartásé ólom figurái. A művek legtöbbjének az em­ber áll a középpontjában. A ta­tabányai Krajcsirovits Henrik szigorú, tanulmányszerű pontos­ságú Mememtó című grafikáján ezernyi bányász zárt, tragédiát hordozó, keserű arca veszi körül a felravatalozott holttestet. Az emberi lét egy másik oldala tá­rul elénk a bajai Kovács László cigányfotó-sorozatán. Fiatal le­gények dacos, kihívó beállásban, nagy gonddal malacot pörkölő megfáradt arcú asszony, hatal­mas, megszeppent, mégis kissé szemtelenül ránkcsodálkozó • Mádainé Tóth Kata­lin: Család. • Weintra- ger Adolf: Betakarítás után. gyermekszemek mesélnek egy számukra ismeretlen életformá­ról. A hajdúböszörményi Szilá­gyi Imre színes linói a gyermek­kor varázsos felfedezőkedvét idézik. Bohócainak kaján vigyo- rában öröm és gonoszság keve­redik. Különleges teóhnikájuk- kal hívják fel magukra a figyel­met a kecskeméti Mádainé Tóth Katalin életképei. Családot ábrázoló grafikáját a vázlatraj­zolás lendületes, körkörös moz­dulataival, diófapáccal és nád­dal vetette papírra. Kusza vona­lai közül arányos testek, alig né­hány vonással jelölt arcok bon­takoznak ki. Az ember mellett a kiállítók másik gyakori témája a táj. Bi­hari Sándor visszafogott, a szür­ke árnyalataiból építkező akva- relljén Zsámbékot örökíti meg, a debreceni Fekete Borbála havas Blikkje nemes egyszerűségével gyönyörködtet. Weintrager Adolf, a bajai tanítóképző főis­kola tanára sötét, barnás-vörö­ses tónusú olajképein a dolgos' falusi embert hétköznapi kör­nyezetében idézi meg. A témá­hoz illően dísztelen, egyszerű a megfogalmazás. Épp a puritán­ság hatja meg a szemlélőt a Le­geltetés című képien, melyen magányos öregasszony nézi ösz- szetett kézzel egyszem legelésző tehénkéjét. A kiállított műveken végigte­kintve úgy látszik, hogy a mű­vész tanárok többsége a realista hagyományhoz kötődik, mind a témaválaszltásbaini, mind a meg­fogalmazás módjában. Elvon- tabb területekre kevesebben me­részkednek idegen tőlük a non­figuratív ábrázolás. Néhányan a Bibliából, illetve a mitológiából merítenek ihletet. Ide sorolható a kecskeméti Báron László Sá­mándomb című linója, vagy a szombathelyi Dóczi László láto­másom kompozíciója, a Készülő­dés Betlehembe. A plasztikák közül kiemelésre kívánkozik Sulyok József szom­bathelyi szobrászművész Válto­zatok sorozata. A három szob­rocskán 'lépésről lépésre bonta­kozik ki az élet: az egyszerű to­jásformából fokozottan ölt tes­tet a klasszikus kompozícióban elhelyezett, gyermekét ölé­ben tartó anya alakja. Tertyánszky Krisztina FELKÉSZÜLNI A „SZÁMÍTÓGÉP-KORSZAKRA \ Emelt szintű szakmunkásképzés Tizenhat esztendeje fogadta el az országgyűlés az 1969. évi VI. törvényt. A kulturális tárca szak­emberei és a honatyák ezzel pró­báltak pontot tenni egy sokéves vita végére. A hagyományos szak­munkásképzés mellett bevezették a szakmunkástanulók emeit szintű oktatását. Az indoklás szerint szükség van a jövő szakmunkása­inak nagyobb tudására. De a ha­gyományos képzésben tanulók na­gyobb elméleti tudására nincs szükség? Őket nem várja a mo­dern technika? A végleges megoldás váratott magára. Egészen 1975-ig; akkor vezették be a szakmunkásképző intézetekben az egységes emelt szintű Oktatást. Ügy tűnik, ez, és az 1978-ban megtörtént általános tantervi korszerűsítés valóban lezárta a vitát. Jelenleg nemcsak a nagyobb tudás, hanem a köny- nyebb továbbtanulási lehetőség is az új oktatási rendszer mellett szól. Évente körülbelül ötvenezren végeznek az ország szakmunkás- képző intézeteiben, közülük kö­rülbelül harmincezren folytatják a tanulást. Az egyik lehetőség nappali tagozaton elvégezni a szakiközépiskolát, amely számuk­ra az emelt szintű képzés miatt csupán három évig tart. Ez a le­hetőség a Művelődési Minisztéri­um illetékese szerint csupán jogi kinyilatkoztatás. A jogalkotó jó szándéka nem találkozott az élet szülte gyakorlattal. Ezek a fiata­lok pénzt akarnak keresni, mert szükségük van rá. Marad a má­sik út: estin vagy levelezőn meg­szerezni az érettségit. Itt néhány tantárgy különbözeti vizsgája után mindjárt a középiskola har­madik osztályába kerülnek a di­ákok. A legtöbben ezt az utat vá­lasztják, s ez érthető is. Munka — pénzkeresés, továbbtanulás — a későbbi szakmai sikerek alapja Egyszerű képlet, de sok idő kel­lett, míg részei összeálltak. Az idén 174 ezren kezdték el a tanulást az ország mintegy 300 szakmunkásképző intézetében. A tapasztalatok szerint közülük ke­vesen tudják, hogy az általános emelt szintű oktatás mit jelent, milyen későbbi előnyökkel jár.' Tanáraik feladata: tájékoztatni és felkészítem őket a továbbtanulás­ra. Ezek a gyerekek mit sem tud­nak a hagyományos képzésről, a szakemberek régebbi vitáiról. A felvilágosításra pedig szükség van, hiszen minél többen tanulnak to­vább, annál nagyobb a lehetősége annak, hogy majd megfeleljenek a jövő számítógép-vezérlésű mun­kakövetelményeinek. A hagyományos esztergagépre, a kalapácsra, a reszelőre még so­káig szükség lesz. De csupán ezek­nél megmaradni több mint fele­lőtlenség. Egy ország jóléte függ ezeknek a gyerekeknek a jövőjé­től. Sók segítséget kaptak már, de nem szabad ezt mondani: „mi már mindent megtettünk, a többi az ő dolguk.” Mindnyájunk dolga és érdeke, hogy kellő türelemmel és szakértelemmel irányítsuk őket, figyelemmel kísérjük a sor­sukat. V. L. KIRÁNDULÁS, KIÁLLÍTÁS, KLUBÉLET Kulturális munka a KISOSZ-nál Hídverők KÖNYVESPOLC A kiskereskedői hálózat szerves része gazdasági életünknek. Ám érdemes tudni, hogy az áruellá­tás zavartalanságára, minőségé­nek javítására irányuló törekvé- 1A sük-1 fnfeHétt' fontos szerépüknek' tartják szervezett keretek .közt a "••"ktdtűra ápolását, az értelmes szó­rakozási lehetőségek megteremté­sét. Erről beszélgettünk Rozsnyai Simonnal, a KISOSZ megyei tit­kárával. — Csaknem négy évtizede mű­ködik hazánkban a Kiskereske­dők Országos Szervezete. Jómagam öt évvel ezelőtt vettem át a me­gyei szervezet vezetését. Jelenleg Bács-Kiskunban ezerötszáz ma­gánkereskedő van, de a családta­gokkal együtt mintegy kétezeröt- százan dolgoznak a szakmában. A hozzánk tartozó szakemberek közül legtöbben az élelmiszer- iparban, a ruházati boltokban és a vendéglátóiparban tevékeny­kednek. — A szervezet legalapvetőbb feladata a magánkereskedők ér­dekképviselete. Am önök másra is vállalkoznak. — Valóban. Mégpedig a szak­mai képzésre, amely minden esz­tendőben szeptember táján kez­dődik. Tanfolyamainkon tovább­képzés céljából évente mintegy háromszáz szakember vesz részt. Fontosnak tartjuk azokat a szak­mai-üzemi látogatásokat, amelyek révén a kiskereskedők közelebb­ről megismerhetik, hogy miként lesz a nyersanyagokból készáru. — Sokat hallottunk arról, hogy nem sajnálják a pénzt és a fá­radságot a kultúra támogatásá­tól. — Ennek három fő tényezője van: ébrén tartjuk a klubéletet, szervezzük a sportmunkát, a sportéletet és szorgalmazzuk a szervezett kirándulásokat. — Konkrétabban? — Szeptemberben került sor a Kiskereskedők Országos Sport Kupája rendezvénysorozatra. Ezen a megyénkbelieken kívül részt vettek az ország különböző tájain élő versenyzők: sakkozók, asztaliteniszezők. Itt említem meg, hogy évente négy alkalom­mal csoportos kirándulást szer­vezünk a környező országokba. Voltunk már a Szovjetunióban, Romániában, Bulgáriában, Cseh­szlovákiában, Lengyelországban, s Törökországban is. Felismertük már néhány évvel ezelőtt, hogy a külföldi utak mellett szorgal­mazni kell a hazai kiránduláso­kat. Ezért ilyeneket ugyancsak gyakran szervezünk. — Rendelkeznek egy minden igényt kielégítő klubbal... — Örömünkre szolgált kezdet­től, hogy megvolt ez a lehetőség. Megyei elnökségünk döntött úgy, hogy legyen egy hely, ahol a nyugdíjasok és az aktív dolgozók családtagjaikkal és ismerőseikkel együtt pihenhetnek és szórakoz­hatnak. Rövid idő alatt sikerült elérnünk, hogy immár ötven-hat- van törzstagunk van. A jórészt társadalmi munkával készült hangulatos klubunkban lehet ol­vasgatni, pingpongozni, zenét hallgatni stb. Rendszeresen ren­dezünk fotó- és képzőművész ki­állításokat is. — Milyen egyéb módon igye­keznek még a tagok kedvében járni? — Segítjük a családi esemé­nyek minél színvonalasabb meg­rendezését. Hozzájárulunk a név­adások, eljegyzések és ballagások ünnepségeinek lebonyolí tásához. Negyvenhét párttagunk van, és összesen hetvenötén végeztek ed­dig valamilyen politikai iskolát. Száznál többen vannak olyanok, akiknek valamilyen társadalmi megbízatásuk van, vagyis sokan segítik céljaink megvalósítását. — A fentiek alapján elmarad­hatatlan a kérdés: miben látja Ön, mint a szervezet titkára a kö­zösség érdekében kifejtett tevé­kenységük lényegét? — Fiatal koromtól kezdve párt­munkás voltam. Ebben a beosztá­somban ma is annak tartom ma­gam. Amennyiben munkatársa­immal és az aktivistákkal együtt sikerül mozgósítani a magánkis- kereskedőket, egyrészt az együtt­működésre, másrészt önnön mű­veltségük rendszeres gyarapításá­ra, akkor elégedett lehetek. Varga Mihály Cikkgyűjtemény Erdély 1944—1946 közötti történetéről 1984. október 18-án volt negyven esztendeje an­nak, hogy a város felszabadulását követően egy hét­tel Kolozsvárott megjelent a Világosság, a romániai Magyar Népi Szövetség napilapja. A láb első főszer­kesztője az ismert, kitűnő író és publicista, Balogh Edgár volt. A lapban 1944 és 1946 között megjelent Cikkeinek gyűjteményét Hídverők Erdélyben című kötetben jelentette meg a Kossuth Könyvkiadó. A cikkek egy darabka történelmét tükröznek. Be­számolót adnak arról a folyamatról, amelynek so­rán az Erdélyben élő magyarok és románok leg­jobbjai a demokratikus kibontakozás útján meg­próbálták túltenni magukat a mindkét részről joggal egymás szemére vethető sérelmek meddő felhány- torgatásán, s minden erőfeszítésükkel egy új, egy­más kölcsönös tiszteletén és megbecsülésén alapuló közszellem kialakításán fáradoztak. A tisztázás, a közeledés, a kölcsönös érdekek felismerése megkez­dődött. A légkör tisztulását ugyanakkor nehezítet­ték mindkét részről a fasizmus maradványai, he­lyenként az elvakult uszítás, sőt szégyenletes attro- citások. Balogh Edgár Kelet-európai körkép című cikkében 1945 májusában így ír erről: „Erdély balsorsa mindig két egymásnak ugratott, s egyformán kizsákmányolt gyarmati nép tragédiái- ja volt, s ez a két nép messze Erdély határán túl, a Fekete-tengertől a Lajtáig gyűlölte egymást, vagy szövetkezett közös szabadságharcra elnyomói ellen. Erdély a románoké is, a magyaroké is, és amikor rendezzük végre dolgainkat, úgy kell vizsgáznunk, hogy az eredmény a Duna-torkolattól a dévényi ka­puig áldás-békesség legyen. Erre figyelmeztet mindnyájunkat mindkét nyelven Groza Péter, Ro­mánia felelős miniszterelnöke.” Grozáról sokhelyütt és nagy elismeréssel nyilat­kozik, mint aki különösen sokat tett a román és a magyar nép barátságának megszilárdításáért. „Ke­let-európai kitekintésű román politikus volt, mond­ja róla —, aki népével a második világháborút követő sorsfordulatában túltekintett a határokon, s riefnesak szovjet—román, hanem román—magyar viszonylatban is különleges történelmi hivatást lá­tott a népek együttélése, testvérisége szolgálatában. Dr. Petru Groza, mint a Hunyad megyi mócok Ekés Frontjának ismert vezetője, a kommunisták antifa­siszta harcára támaszkodva fejtette ki népfront­politikáját. Életpályája a szocializmus felé nyitott népi demokrácia forradalmi korszakának az egész Duna-völgyére kiható jelképe és meghatározója lett.” Balogh Edgár cikkeiben sokat és visszatérően fog­lalkozik a Magyar Népi Szövetséggel, amelynek al­elnöki tisztét töltötte be: „Nem is annyira a hatá­rok történelmi alakulása, mint inkább a sajátos né­pi megosztódás Erdélyben okozza, hogy a szabad és független Románia nem lehet tisztán nemzeti ál­lam — írja —, mert közel kétmillió magyar nem­zetiségű állampolgára van, s igaz az is, hogy ez a közel kétmilliónyi magyar lakosság kívül rekedt sa­ját nemzeti államán. Ezek a néprajzi és történel­mi tények a múltban nemegyszer nemzeti ellenté­tek kiváltására, háborúkra adtak alkalmat az im­perialistáknak, nyomorba és szolgaságba taszítván mind a két népet. Haladó demokráciánk ma úgy oldja meg az erdélyi nemzetiségi kérdés gordiuszi csomóját, hogy a Magyar Népi Szövetség átfogó gazdasági, politikai és kulturális szervezetében nem­zetiségi keretet biztosít Románia magyarságának a különleges helyzetből adódó demokratikus feladatok betöltésére.” A cikkgyűjtemény Erdély történetének csak egy rövidke — ámbár rendkívül fontos, mondhatni: sorsdöntő — szakaszát tükrözi, mégis hézagpótló, mert megismerhetjük belőle a két nép együttélésé­nek újrakezdését, megújulását. Hasznos olvasmány mindazok számára, akik ezt a kényes kérdést a sárguló újságlapok dokumentumai alapján kívánják megismerni. G. I. 1 QC/f október végén az I y JQ, egyetem jogtörté­nész professzora — alacsony, őszülő hajú. mindig ide­gesen szuszogó ember — bejelen­tette, hogy az eseményekre tekin­tettel az előadások bizonytalan ideig szünetelnek. Noha csak né­hányan voltak ott a bejelentésnél, a hír pillanatok alatt elterjedt a jogászok között, s órák múlva ki­ürült a kollégium. A hallgatók zöme azonnal hazautazott, mások töprengve járták az utcákat, ran­devúztak, alkalmi csoportosulá­sokhoz vetődtek, bámulták a csil­lagverőket, s hallgatták a Kos- suth-szobor talpazatára felka­paszkodó színészek patetikus sza­valatait. Elsősorban azok tehették ezt. akik a városban laktak. A kollégisták hazamentek — akik­nek volt otthonuk. De nem min­denkinek volt. Garba Miklós másodéves jog­hallgató például szakérettségivel, állami gondozásból került az egyetemre. Korosabb volt évfo­lyamtársainál. erősen kopaszodott, lúdtalpa miatt pedig billegve járt, szájában az elmaradhatatlan ci­garetta. Igaz, Csorváson volt va­lami nagyon-nagyon távoli rokon­féléje, de oda csak nyáron mehe­tett. Most tanácstalanul tén­fergett a szobában, nézte a töb­bieket, amint hevenyészve csoma­golnak, aztán leült az asztalhoz, könyveit rendezgette a fiókban, rágyújtott. — Veled mi lesz, Miki? — kér­dezte tőle a fehér arcú, sovány Grajczár, miközben egy nadrágot próbált szakszerűen összehajtva a bőröndbe tenni. — Hogyhogy mi lesz? Élek! -r felelt hetykén Miklós, s zavartan pislogott társára, mert tudta, nem ez a kérdés lényege. Valójában azt remélte, hogy Grajczár fel­ajánlja, menjen vele, s legyen ná­luk. amíg újra kezdődnek az elő­adások. A fiú azonban nem hívta. — Az rendben van. hogy élsz, de miből? — tett fel újabb kér­dést Grajczár. — Hát ahogy lehet. Van még néhány forintom — mondta Mik­lós, és zsebében kotorászva maga is meg akart győződni arról, hogy valójában hány forintja van. — Fiúk! Legalább egy kis pénzt hagyjunk itt Mikinek — fordult a többiekhez Grajczár. összesen négyen voltak a szobában Miklós­sal együtt. Negyvennyolc forint­nál többet nem tudtak összeadni. — Ha visszajöttök, megadom — hálálkodott Miklós, és búcsúzóul kezet -fogott a fiúkkal, majd utá­nuk kiáltotta: —Az első ösztön­díjból . . . Egész nap olvasott, délután el is aludt a meleg szobában. Arra ébredt, hogy kintről ütemes kia­bálás hallatszik: — Itt a helyed! Itt a helyed! Felült. Irgalmatlan éhséget ér­zett. Rágyújtott, s a nikotin fáj­dalmasan húzta össze a gyomrát, hány ing erszerű szédülés fogta el, s az érzés szétfutott a testén. El­határozta, hogy lemegy a menzá­ra, hátha van valami vacsora! Csiszár néni nagy adag rizseshúst tett elé', s amíg ette, a fogatlan, ősz hajú asszony fecsegett. — Szép lány voltam én, úgy higyje el. Megfordultak utánam a legények. Ügy hívtak, hogy a Ró­kus szépe, merthogy a Rókusbán laktunk. Aztán beválasztottam. Hozzámentem egy papucskészítő mesterhez. Az tett így tönkre. Ivott, mint a' gödény és vert is engemet. De én egyszer sem csal­tam meg, pedig lett volna kivel, gondolhatja kedves. Csakhogy édesanyám mindig azt mondta: ki milyet szakít, olyat szagol. Na, hozzak-e még? — Köszönöm, Csiszár néni, ez jólesett! — s Miklós kiment az utcára. A ritmikus kiabálás már mesz- szebbről hallatszott, a fiú a hang irányába indult, s perceken belül megtalálta a tömeget, amely a fő­térről éppen egy széles utcába ka­nyarodott. Kíváncsi volt, hová mennek ezek az emberek. A jár­dán haladt, kezét nadrágzsebébe süllyesztve. Fázott. A felajzott tö­meg most mellette kiabált: — Itt a helyed, itt a helyed. Ugyanak­kor egy középkorú, svájcisapkás nő kinyúlt a tömegből, karonfog- ta és behúzta a sorba. De a nő már a következő pillanatban el is tűnt. Soha nem látott férfiak között lépkedett, akik belékarol- tak, s torkuk szakadtából kiabál­tak. Miklós zavartan ment velük, s egyszerre azon kapta magát, hogy ő is kiabál. Változott a jelszó, s ő változatlanul harsogta a töb- . biekkel. Közben a tömeg egy úttorkolat- hoz érkezett. A jobbra és balra irányuló utcák sarkán gyárak. A kapuk előtt egyenruhás emberek, kezükben fegyver, kézigránát. A tömeg megtorpant, majd megállt és orditotta: Itt a helyed! Az örök egy pillanatig tétováztak, egymás­ra pislogtak, azután két kiabálás között felszólították a tüntetőket, hogy oszoljanak szét. Erre mor- golódás, szitkozódás volt a vá­lasz. Eldördült egy sortűz — a leve­gőbe. Sikoltozás, pánik. Abban a pillanatban gránát repült a tö­meg felé, s orrfacsaró bűzt su­gárzott szét. Mindenki futott, amerre látott, mert az egyik ut­cából egy tank dübörgött a gyár elé. Ott megállt — s nyilván csak a hatás kedvéért — ágyúcsövét a tömeg felé fordította. Miklóst nem engedték el tár­sai, akiknek már elmondta, hogy egyetemista. Futottak, futpttak a kis utcákon,- bokatörö kövezete­ken, árkokat, virágágyásokat ug­rottak át. Végül egy emeletes ház homályos lépcsőjén baktattak fel. A három férfi közül az egyik becsengetett, s az ajtó kinyílt. Já- vorbajuszos, magdshomlokú em­ber jelent meg a nyílásban, kezében pisztoly. ‘ — Gyertek! — szólt a bajuszos, és a pisztoly csövével a szoba felé intett. (Folytatjuk.) , Gál Farkas: LESALLAS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents