Petőfi Népe, 1985. október (40. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-19 / 246. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET I A LEGENDÁK TANÚSÁGA Viták Petőfi haláláról Batáné Bertus Terézia és Korom Pál kiállítása VIZUÁLIS TÁJSZÓLÁSSAL A Kárpátontúli Ifjúság ez évi számaiban szenzációsnak ígérkező témával foglalkozott: több tárgyi bizonyíték tanúsága szerint Petőfi nem halt meg Segesvárnál, hanem Szibériában élt és ott is temették el, mégpedig Csita város közelében, ahol megnősült. Tanyáját Kiskőrösről nevezte el és sírja felett magasodó fejfáján jól olvasható a Petrovics név, Petőfi egykori családi neve. Ugyanakkor a kárpátontúli kutatók újabb bizonyítékokat is ígértek. A Petőfi segesvári halálát vitatok táborában nemegyszer hivatkoznak a legendák bizonyságára, a nagy költő továbbéléséről beszélnek. Már csak ezért is érdemes szemügyre venni, mit is állítanak ezek a legendák, amelyek többé-kevésbé ismertek voltak széles e hazában. Egy szatmári történet szerint a segesvári vesztes ütközet után Petőfi Szatmár- ba menekült, ott húzódott meg egy erdő végében, ahol kunyhót épített magának, a falubeliek pedig ételt vittek neki, beszédbe elegyedtek vele. Nekik vallotta be, hogy ő az üldözött költő. A történet szerint Petőfi mindenféle nótára is megtanította őket. A debreceniek ezt másképpen tudják. Az ő történetük szerint Petőfi bújdosása közben az országot járva elvetődött Debrecenbe is. Itt bement egy péküzletbe, ahol azt mondotta magáról, péksegéd, csak azért, hogy enni kapjon. Erdélyben is születtek Petőfi-történe- tek. Lakóczán, a hegyen sokáig mutogatták Petőfi kövét, amelyen a segesvári csata után a költő megpihent. Innen tovább indulva eljutott a Firtosvári hegyi szellemhez, amely cselt vetett neki, arra biztatta a költőt, hogy a vár körül elásott aranyát neki adja és azt a hazája érdekében használhatja fel, ha legalább három napig vendége lesz. A gonosz szellem jól számított. A költő hazája érdekében hallgatott a csábító szóra, bement a szik- laoduba, ahonnan 10 évig nem is szabadult. De a hegyi szellem aranyát szántóvetők felfedezték és a kincs elvesztésével a szellem is veszített bővülő erejéből. Így Petőti megmenekült, de a szellemnek any- nyi ereje maradt még, hogy Petőfit nem bocsátotta vissza többé az emberek közé, hanem a Kárpátok bújdosójává varázsolta, hogy ilyenformán a maga közelében tarthassa. Ennek ellenére Petőfi minden évben elmegy legalább egyszer Kászon vidékére, leül a kövére és a Nemere csúcsáról siratja az elvesztett szabadságot... Egy másik történet szerint a betyárvilág akkori híres alakjai Petőfit betyár költővé akarták formálni. Ezárt két honvédruhába bújt betyár — mikor Petőfi a kozákok üldözése elől menekült — a Kü- küllő hídjánál hirtelen megragadta lova kantárszárát, és levezették a folyó széléhez. Az itt kikötött csónakot a vízre bocsátották, felborították és alatta lassan úsztak le a Küküllőn. Így menekült meg Petőfi a doni kozákok elől. A menekülők a Rikában kötöttek ki, ahol megtelepedtek, s úgy vigyáztak Petőfire, mint a szemük világára. Haláláról sem tudhatott meg senki semmit, mert bár szükséget nem látott, de élete végéig a rablók tanyáján tartózkodott. Vannak legendák, amelyek kalandos amerikai útjáról mesélnek. Egy ilyen történet szerint a kozákok, amikor Segesvárnál Petőfit elfogták, fogságba hurcolták. Itt hosszú évek teltek el, amikor az egyik haldokló fogoly sok pénzt hagyott fogolytársára. De az ajándéknak csak egy része volt készpénzben, a másik része Amerikában volt elásva. Petőfi hallott erről a vagyonról és azon gondolkodott, hogyan fordíthatná azt a megnyomorított magyar haza felszabadítására. Az egyik fogolytársának bizalmasan elárulta tervét. Egy este leitatták őreiket és megszöktek börtönükből. Szánokat fogadtak és a messzi tengerpart felé hajtottak. A meglévő aranyokon városról városra igazoló írásokat vásároltak. Hosszú, féléves vándorlás után értek el egy kikötőbe, ahol hajót béreltek és elindultak Amerika felé. Ott hosszú kutatás után megtalálták az elrejtett kincset, majd ismét hajóra szálltak. A magvar haza felszabadításáról álmodó költő egy nagyszabású tervet készített, amely szerint az idegen hajókkal feljön Becsig a Dunán, s a császárvárost földig rombolja, porrá égeti. Ügy gondolta, Bécs elve- szejtése után lehet tárgyalni az osztrákokkal. A sok aranyból pedig új fővárost akartak építeni, talpra akarták állítani a magyar nemzetet. Petőfinek azonban nem volt szerencséje, mivel útban hazafelé a • Ferenczy Béni: Pető- . fi (bronzszobor). hajó viharba került és elsüllyedt. A legénység közül egyetlen egy ember menekült csak meg: Petőfi társa, aki elmesélte a nagy költő halálának körülményeit. Amikor a hatvanas évek végén írtam „A Mi Petőfink" című tanulmánykötetemet, magam is gyűjtöttem a Petőfi halálával kapcsolatos nézeteket. Ezek egyöntetűen Petőfi túléléséről tanúskodnak. Különösen érdekes Papp Irén füzesabonyi tanítónő véleménye, aki emlékszik rá, hogy az első világháború éveiben a pusztaszikszói birtokon'dolgozott egy orosz hadifogoly, aki elmesélte az ő nagybátyjának, hogy Oroszországban sokan úgy tudják, Petőfi Szibériában halt meg. G. Bukner tiszanánai lakos szerint is egy szibériai hadifogolytáborban halt meg. Amikor Segesvárnál megsebesült, elfogták, Oroszországba hurcolták. Álnéven többször hazajött Magyarországra, „de nem maradt itt, mert rab volt a magyar^'. Szintén Bukner egy másik verziója szerint Petőfi nem halt meg a segesvári csatában, csak megsebesült „az oroszok elvitték és felápolták, hazajött, de meghallotta, hogy a felesége. Szendrey Júlia elhagyta, bánatában visz- szament Oroszországba." Csermák Géza dormándi lakos úgy hallotta az öregektől, hogy „Petőfi nem a segesvári csatában halt meg, hanem Oroszországban, Segesvárnál csak megsebesült, azután foglyul vitték Szibériába. Onnan nem tért meg, ott halt meg. Azt is mondják, hogy ott újra megnősült és családja is volt. Az utódai tán most is élnek.” A nagyrédei Vachottné, a híres író felesége sem adott hitelt a Petőfi haláláról szóló híreknek, s ezt Petőfinével való találkozásuk alkalmával el is mondta neki. Petőfiné akkor már új férje oldalán kényszerű helyzetére hivatkozott: apja kényszerítésére. Vachottné e találkozásról könyvében azt sugallja, hogy talán Petőfiné sem bízott kizárólagosan a költő halálában, mint ahogyan nem hittek abban még sokan mások sem. 1936-ban maga Illyés Gyula is foglalkozott az akkor Szovjetunióból származó hírekkel. 1940-ben a Magyarság ismét Petőfi szibériai fogságáról közölt „szenzációs" hírt. A legendák indítéka érthető. Egy olyan lángpallosú költőre, mint Petőfi, sokszor lett volna még szüksége a hazának, a mindenkori magyar progressziónak. Bíztak benne, reménykedtek benne, ezért hitték, hogy nem (halt meg. S ezt hitték és terjesztették nemcsak Magyarországon, de mint a füzesabonyi Papp Irén is bizonyította: Oroszországban is. Petőfi segesvári halála mellett már komoly kutatók foglaltak állást. Kérdés: hoz-e újat, meglepőt,^, megdönthetetlen tárgyi bizonyítékot Petőfi szibériai továbbélése mellett a szovjet kutatók igyekezete? Majd kiderül. Az összegezésre még várni kell. Am egy nyertese máris van ennek a lassan kibontakozó vitának: mégpedig maga a Petőfi-kultusz és a magyar kultúra. S ha másért nem, ezért is feltétlenül érdemes tovább vitatkozni Petőfi halálának körülményeiről. t Varga László BÍR TÁLAS FERENC: Fedetlen arccal Feláldozásra nincs hatalmam. Gyónni nincs kinek. Ezer ér szennye, vére raitam. Száz Oózsás évtized. Véletlenekhez nincs közöm. Isten ha van. leguen. Halálos harchoz öltözöm. Fedetlen arcom és szivem. KOLOH ELEK: Lebukva ha a szerelem lemeztelenedre vár kölcsönkért ágyakon a végtelen csodáját ígérve vacogó hitemért: újra ősz van és szombat és minden elképesztő lehetőség elképzelhető talán a percekké morzsolt jövő átkettyenni készül a szobán csakhogy a félelem az ablakon túl bicegve cipel úi szerelmet mely olyan mint a megsebzett Nap. lebukva összevérzi az eget meki szemléletű világban számára a pontosító szándék, a tiszta és áttekinthető szerkezet, a lényeges elemek hangsúlyának megtalálása a legfontosabb. Tájképein és életképein sorra veszi a motívumokat — épületeket,- embereket, állatokat, fákat —, és fényképszerű precizitással jeleníti meg azokat. A megőrző akarat, a megszépítő attitűd és a precíz dekorativitás eredeti vonásaival gazdagítja naiv festészetünket. Korom Pál nevét először a szegedi múzeum egyik teremőr nénijétől hal- íottam. Biztatott, keressem fel az egykori vasutast, érdekes és izgalmas dolgokat láthatok. A sors szomorú fordulása, hogy sajnos, ő már nem élhette meg ezt a megtisztelő és elismerő eseményt; ez év kora tavaszán meghalt. Első plasztikái kövekből pattintott portréi, amelyek a legősibb forrásokhoz, az archaikus művészethez vezetnek bennünket. A szemek hangsúlyozása, a tekintetek expresszivitása, a rejtőzködő mosoly, a nagyvonalú formaalakítás eredeti művekké emelik Korom Pál arcmásait. Faszobrai inkább kapcsolhatók a népi faragáskultúrához, még a tematikák két szélső pólusát tekintve is. Egyrészt ugyanis alakjait természetes és hétköznapi pillanataikban ábrázolja, más alkalommal az élet nagy eseményeit fogalmazza meg. Az előbbire jó példa az Ülő nő és a Térdeplő nő, az utóbbira a Terhes nő, az Anya. Karakterérzékéről elsősorban a Kodálu, Bartók és Juhász Gyula domborművek győznek meg bennünket. A párizsi naivok csoportja 1928-ban rendezte meg első kiállítását A tiszta szív festői címmel. A dolog lényegét ragadták meg, ez a lényeg azóta sem változott. Ezen a mostani kecskeméti tárlaton Batáné Bertus Terézia festményei és Korom Pál szobrai között is ennek tanúi lehetünk. Az ifjúság álmait valósítják meg értéket teremtve, művészeti életünket gazdagítva, sajátos vizuális tájszólással. Tandi Lajos Micsoda korszerűtlenség, mily-n anakronizmus! — mondhatnak a források ismerete nélkül nemi joggal azok akik nemigen tudnak mit kezdeni a naiv művészet Lmmar két évtizedes haza/ reneszánszával. Akik bizonytalankodva állnak Kecskeméten a Magyar Naiv Művészek Múzeumában Batane Bertus Terézia festőasszony kepei es Korom Pál szoborfaragó portréi, kisplasztikái között. Mit keresnek a regi tanyák, múltba vesző szokások, faku- lóban lévő emlékek korunkban ?! Hogyan láthatja ma ilyen leegyszerűsítetten, szinte csontváz-voltában a világot az, akit életében — akarva akaratlanul — száz- és ezerféle civilizációs impulzus ért, aki megjárta az élet kényszerpályáit, sorsfordító próbáit? Tálán itt a titok. Ezekben a naiv alkotokban, jórészt idősebb korban, megreped a mindannyiunkban rejtőzködő emlek- magzatburok, s kénytelen-kelletlen, kínok között vagy áldott gyönyörűséggé! megkésve szülik emlékeiket kepben. szoborban. Ezért nem a korszerűtlenség szigetei a naiv művészetek ebben a meglehetősen bonyolult, gyakorta manipulált korban, hanem a gyermeki őszinteség és tisztaság, a naivan leegyszerűsített világlátás, az ölelésnyi közeg, emberléptékű tematika és a személyes sorson átszült élmény sokszínű megnyilvánulásai. Az sem lehet mellékes, hogy a harmincas évek őstehetség-kultuszának mennyire más mozgatórugói voltak, mint a hatvanas években elindult új hullámnak. Az előbbi felülről kezdeményezett, ideológiai tételek igazolását szolgáló, politikailag támogatott program volt annak bizonyítására, hogy a nemzetfenntartó erőként kikiáltott parasztság soraiban — ami természetesen igazolható és bizonyított — rendkívüli tehetségek élnek, ám a veszélyekre Veres Péter időben figyelmeztetett: ,,... a csalni kényszerülő urak őstehetség-kul- tuszt kezdtek, hogy kifogják, kiemeljék a népsűrűből és úri janicsárokká neveljék a tehetséges parasztokat...” A két évtizede kezdődött új típusú naiv művészet spontán hatások eredőjeként indult virágzásnak. Mindenekelőtt gazdasági, társadalmi, életmódbe• Batáné Bertus Terézia: Csongrádi állomás. li okai voltak. A nyugdíj általános elterjedése sokakat felmentett az életfogytig tartó munka alól, a kultúra és közművelődés demokratizálása szunnyadó energiákat szabadított és karolt fel; a tömegkommunikációs robbanás segítette az értékközvetítést. Főleg idős emberekben robbant elő vulkanikus erővel az évtizedeken át eltemetett vágy: képben, szoborban megörökíteni a gyermekkor meghatározó élményeit, a feszülő, megszületni készülő ösztönöknek formát adni. A most Kecskeméten bemutatkozó szegedi íestőasszony, Batáné Bertus Terézia így írta le élete történetét: „1925- ben születtem Csongrádon. Hat elemi elvégzése után, 12 éves koromban varrólány, illetve inas lettem. Varrónőként dolgoztam egészen a nyugdíjig. Életemben még nem voltam nyaralni, de a festést nagy kedvvel csinálom. Ez alatt a néhány év alatt is sok örömet hozott számomra. Ez nagyon jólesik, különösen így, az élet alkonyán.” Tematikája a múlthoz, a régi falusi és tanyasi élethez köti, a korabeli hétköznapokat ábrázolja. Az önmaga köré kristályosított, szűk horizontú és gyer• Korom Pál: Rőzse- hordó. • Korom Pál: Vízhordó. Anyánk temetése előtt még rnindany- nyiunknak megvolt a dolga, öcsém a rokonsággal, Apám az étellel foglalkozott, én a szertartás körüli hercehurcát intéztem. Aztán mindennek végesza- kadt, mikor az utolsó ángyikánk is elbúcsúzott. Mi, hárman ott ültünk a vacsora romjai mellett. A fekete szalagos gyertya csonkig 'égett, csak a kanócból szállt föl halvány füstcsík. Magunk elé, vagy csak az ételmaradékot bámultuk. A késő délutánban árnyékunk megnyúlt, a kemence falán összeért. A kemencepadkán régen any- nyit kucorogtunk Anyánk mesebeli szavait hallgatva. Mintha őt vártuk volna most is, hogy szedje le az asztalt, hogy a sürgölődés közben százszor is' megkérdezze: „Iz- lett-e. fiam?”. Mintha csak a köténye suhogását vártuk volna, ültünk az asztalnál, szótlanul, mint a becsapott gyerekek. Lopva Apám szemébe néztem. Máskor huncutság fészkelt barna pillantásában, szerette anyánkat ugratni, s velünk, hogy felnőttünk, sokszor évődött. Most üresen, sötéten nézett az asztal alá. — Felgyógyul Anyám! Biztos! — mondtam neki legutóbb, amikor a kórházból kijövet az állomásra értünk. — Remélőm — bólintott, aztán nagysokára hozzátette. — Ha van isten, hát möghallgat. — Az orvosok bíznak a felgyógyulásában — motyogtam, és bátorítólag megszorítottam csontos karját. — Eh, az orvosok — legyintett. — Az embör mögérzi a végit. Csak isten segíthet, hát most az egyször tögyön neköm is valamit! Sose beszélt róla, de igaz keresztyén módjára élte az életét. Fiatalabb korában csak az évvégi hálaadásokon vett részt, cselédként nem maradt máskor ideje, de \aztán hogy teltek fölötte az évek, egyre sűrűbben, sátoros ünnepekkor is eljárt a templomba. A tízparancsolatot tisztességgel betartotta, a szentségből is kivette a részét. De ami számomra és környezetében is tiszteletet parancsolt, az az embersége volt, mely nem mérhető semmiféle írott vagy íratlan törvénnyel. Tiszta volt, mint a hegyikristály, s a nehéz időkben olyan SZŰCS MARIANN: A veszteség kemény is. Tisztességét, emberségét nem önmagában hitte, hanem istenében. Bízott és hitt. Minket nem erőltetett hitére, de saját magát abból építette. Istenével békében élt, míg Anyámat nem kellett a kórházba vinni. Talán akkor fordulhatott mindenható segítségért. Csak legyintett, amikor öcsém vagy én elmagyaráztuk neki a diagnózist, a várható állapotot. A műtét sikerült, a rákos daganatot eltávolították, hát ugyan mit akartunk még a tudománytól?! Csak tüdőgy'ulladást ne kapjon, mert azt nem vészeli át égy ilyen idős szervezet! Mindenre, kiváltképp a lehetetlenre bíztuk, hogy Anyánk felgyógyul. Apánk sokszor leintett minket, ha fejtegetni kezdtük az orvosi véleményeket. — Majd az isten mögsegít. Kint föltámadt a szél. A hétórási vonat zakatolását olyan közelinek lehetett hallani, mintha a fészerből jönne, öcsém a füttyszóra lassan megmozdult, aztán leballagott a pincébe, hogy bort hozzon fel. — A hétórási — mondta lassan Apám. — Döme sógorék tízre már hazaérköz- nek. — Leszedem az asztalt — mondtam zavartan, mert Döme sógorék igazán nem érdekeltek, hogy mikor érkeznek haza, vagy mikor van csatlakozásuk. Egyébként sem szerettem a temetéseken összecsődült rokonságot. A részvételnél nagyobb bennük a kíváncsiság, hogy mekkora parádét fizet az ember, milyen hosszan beszél a pap, milyen a koporsó; s a virrasztáskor megbeszélni, hogy kivel mi van. — Aztán mikor mégy haza? — Holnap a reggeli gyorssal, apám, de Sanyi... — Ne aggódj, fiam mindön röndben lösz — hárította el igyekezetemet, majd a pipájával küszködött. öcsém, mikorra letöröltem az asztalt, visszatért a borral. Töltött, keze enyhén remegett, biztos voltam benne, hogy lent a pincében még külön is meghúzta a bort. Poharaink aranylottak o kitöltött italtól. Apánk lassú mozdulattal megemelte, gyöngéden visszaejtette az asztalra, talpa enyhén koccant. — Egészségötökre! Mi bólintottunk, aztán suta mozdulattal kuttyogattuk le torkunkon az italt. Mind a hármunkból hiányzott valami. Biztonság, anyánk nagyköténye, érdesen simogató tenyere, hiányzott a jelenléte. öcsém szép hangján egy virágénekbe kezdett. Apám döcögve dúdolta utána. En a poharamat babráltam. Igen, holnap visszautazom Pestre, távol, ugyanúgy, mint eddig, messze Anyánktól. Nekem biztos, hogy könnyebb lesz elviselnem a hiányát, mert már húsz éve vagyok hazalátogató, anyám vendége. — Most azt éneköld fiam, hogy „ellopták a szívemet, jól érzöm...” — dünnyögte Apám. A hangja szomorú volt és száraz. öcsém olaszos baritonján indította a dalt. Az ember szíve szinte ráült erre a csodás hangra, s úgy röpült vele. Apám kezében a pohár hirtelen szétmorzsolódott. Az üveg pattogását alig lehetett hallani, csak a tenyeréből csöppenő vért láttam, s a pirosra festett szilánkokat. Kirohantam a konyhába, hogy rongyot keressek, gézt, u\traszeptilt, szinte feldúrtam a gyógyszeres szekrényt. — Hagyd el! Én töttem. — Már itt is vagyok, nincs semmi baj, Apám, egy kis karcolás, mindjárt rendben lesz! — Mérgemben töttem — kezdte meg- adóan Apám. — Anyátokat kértem a teremtőtül. Ne vegye el tülem! Inkább én mönjek elibb el, ne ü! Gondútam, becsülettől az egész életömért ennyit kérhetek. Csak ennyit akartam kérni! Most mán biztos, hogy néköm nincs istenem. Ha lőtt vóna, segítőit vóna. De mindegy! Sanyikám, éneköld azt, hogy... A dalra már nem emlékszem, csak a fájdalmára, Anyánk okozta veszteségére. De valójában Anyánk okozta veszteség volt az?!
