Petőfi Népe, 1985. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-18 / 245. szám

1985. október 18. © PSTüri GONDUNK: A FIATALSÁG? Nem bízhatjuk a véletlenre! Érdeklődéssel olvastam a „Gondunk: a fiatalság?” című vitaindító írást, amelyben az ifjú nemzedékre, sorsának alakulására leselkedő veszélytendenciák, valamint a jobbítás igénye volt megfogalmazva. A közvélemény lelkiismeretére apellál a szerző, ami­kor vitában való részvételre hívja fel a társadalom azon tagjait, akik amellett, hogy érzékelik a gondo­kat, felelősséget is éreznek az ifjúságért. A vitairat­ban szó volt a pályakezdők élethelyzetét árnyékoló, deformáló anomáliákról; én e jelenségek kritikai elemzését igyekszem elvégezni — írja a szerkesztő­ségnek küldött levelében dr. Südi Bertalan ország- gyűlési képviselő Jánoshalmáról. Terjedelmes hozzá­szólásából a legközérdekűbb részleteket adjuk közre. „Komoly sorsforduló, az élet első igazi próbaté­tele a fiatal diplomás munkába állása. A munka­körrel együtt járó felelősség súlya — emberközel­ben jelentkezvén — számos előre nem sejthető bi­zonytalansági tényezővel egyidejűleg nehezedik a vállára. Az útkeresés időszaka ez; az elméleti is­meretek és a gyakorlat összevetésének fárasztó, üt­közésektől. kételyektől, gyakori csalódásoktól sem mentes stádiuma. E disszonanciák megoldódásától, azok megnyugtató elrendeződésétől függ nagyrészt a fiatal diplomás munkahelyi közérzete, tevékeny­ségének progresszivitása, személyiségének jövőbe­ni megalapozódása. Jól ismerem, szinte napirenden vannak a friss diplomás fiatalok munkahelyi beil­leszkedésének gondjai; a munkahelyi közérzetükre pro és kontra ható tényezők. A kedvező, olykor pe­dig kedvezőtlen hatások, amelyek érik-formálják a munkahely közegében eligazodni vágyó-igyekvő fia­talokat. Számos tényező közrehat abban, hogy az egye­temek és a főiskolák által kibocsátott fiataloknak miként sikerül beilleszkedniük munkaközösségükbe. Fontos a kibocsátó intézmény életre felkészítő te­vékenysége; az érintett munkahelyi közeg szakve­zetőinek elméleti-képzettségi színvonala, morális beállítottsága, kollegiális viszonya; a munkahely magasabb munkakört betöltő vezetőinek segítőkész­sége; a gazdálkodás szervezettségének foka; a mun­kavégzés színvonalával szemben támasztott köve­telmény szintje; nem kevésbé a munkahely pers­pektívát mutató-biztosító jellege; valamint az el­végzett munka anyagi viszonzásának mértéke. Sok-sok fiatal diplomás (érthetően) kifogásolja és sérelmezi a rátestált, képzettségen aluli szellemi segédmunkát. Az olyan megoldásokat utasítja el leginkább, amikor kényelemből, igénytelenség foly­tán „alulfoglalkoztatják''. Az efféle gyakorlatot mellőzésnek, lekezelésnek tekinti, következésképpen szellemi ambíciótlanságot vált ki benne. Emiatt hagyják el sokan a nagy ambícióval választott pá­lyájukat. Nem beszélve az anyagi elismerés körül föllelhető különféle torzulásokról, irritáló huzavonákról. E té­ren a fiatalok igazságérzetét az sérti leginkább, ha az idősebb kollégák minősítése, fizetési besorolásá­nak megállapítása során nem a teljesítményt, a munkához való hozzáállást, az elvégzett munka mér­tékét, hanem kizárólag a nyugdíjkorhatár közelsé­gét tartják szem előtt. Amiatt kifogásolják az effé­le megoldást, mert úgy gondolják (szinte biztos, hogy helyesen), a munkáért járó bér nem lehet adekvát semmiféle szociális juttatással. Gyakran vetik a fiatalok szemére, hogy félreér­tik helyzetüket, nem követelményszerűen mérlege­lik a saját státusukat, s hogy türelmetlenek a „sta­fétabot” átvételében. A tapasztalatok példatárából széles körben ismert, hogy a vezetők és beosztot­tak közötti munkahelyi konfliktushelyzetek kelet­kezése nem annyira az eltérő életkorok függvénye, mint a képzettségbeli differenciák velejárója. A csak foghíjasán képzett vezetők számottevő hánya­da fennen hivalkodik a tapasztalatok mindenható szerepével. Nem szándékozom a gyakorlat fölbe- csülhetetlen funkcióját jelentékteleníteni avagy megkérdőjelezni. Azonban kifogásolom, ha a ta­pasztalatokat az elméleti felkészültség helyettesíté­sére, a hiányzó iskolai végzettség kompenzálására használják fel — mégpedig kimondottan ürügyként. Az elméleti tudás és a tapasztalat csakis egymás melletti kategóriákként fogadhatók el, s nem egy­más szinonimájaként. Mind a szakmai területen, mind a.közéletben te­vékenykedő fiatal diplomások legrejtettebb bukta­tója (ki kell mondani végre) a kádermunkában föl­lelhető következetlenség. Annak ellenére tapasztal­ható ez, hogy alig tarthatók már számon az olyan írásos intézkedések (párthatározatok, jogszabályok), amelyek az irányítás hatásfokának emelésére irá­nyulnak. Számos helyen papíron maradtak a prog­resszivitást célzó instrukciók. A felszabadulást kö­vető negyven év után, s a gazdálkodás mostani és jövőbeni igényszintjén a mostaninál körülhatárol- tabban, érzékelhetőbben, emberre szabottan kelle­ne minősíteni a rátermettség összetevőit. A fiatalok őszinteséget várnak tőlünk. Szeretnék, ha mindig nyíltan beszélnénk velük, s ők is őszin­tén szólhatnának mindarról, ami ellenükre van. Ha szemükbe mondanánk, miként vélekedünk róluk; mire tartjuk és mire nem tartjuk képesnek őket, a továbbiakban mit várunk tőlük; emellett, ha véle­ményt mondanak, nekik sem kellene hátrányt el­viselniük. Ügyeljünk a fiatalokra; segítsük kreativitásuk ki­bontakozását, érvényesülését. Ha pedig valamilyen tisztség meghaladja képességüket, köntörfalazás nélkül, becsületes szándékkal adjuk tudtukra, s te­gyük lehetővé, hogy nekik megfelelőbb munkaterü­leten bizonyíthassanak. Fejlődésüket ne bízzuk vé­letlenre, hanem türelemmel és kollegiálisán egyen­gessük útjukat, erősítsük hitüket, önbizalmukat, magabiztosságukat. Az ilyen segítőkész viszonyulás nélkülözhetetlen kelléke töretlen fejlődésüknek, tel­jes értékű alkotó emberré válásuknak.” FILMJEGYZET Sophie választása Grapus­kiállítások Nagy sikerrel járja városain­kat a francia Grapus-csoport munkáiból rendezett tárlat. Az első kiállítás 1982-ben volt Pé­csett, azóta több dunántúli és al­földi városban láthatta már a közönség a nemzetközi hírű al­kotói kollektíva grafikáit. Most érkezett meg a kollekció a 10. ki­állítóhelyére: Nyíregyházára. A Magyarországra került kol­lekció véglegesen hazánkban maradt, a párizsi művészcsoport a pécsi galériára bízta a gondo­zását és bemutatását. A Grapus — a szó fantázianév — tizenöt évvel ezelőtt alakult, tagjai elkö­telezett baloldali művészek. Mun­kájukat a kollektív tervezés, va­lamint a politikai, szociális és kulturális problémák iránti mű­vészi érzékenység jellemzi. Így születtek meg a híres fegyverke­zés- és háborúellenes, szociális és környezetvédelmi plakátjaik. Grafikai eszköztárukban a rajz, a tipográfia és a fotó egyaránt helyet kapott. Gorkij -munkásházak Évfordulókon a sikereket sorolják majd a megem- lékezők. Kada Elekről, Kecskemét egykori, 133 éve született, kiváló polgármesteréről, a polgári radikális gondolkodású politikusról, talán az első „menedzser- városvezetőről” szólván hosszan sorolhatnók a nevé­hez fűződő alkotásokat. Telepítései (például Kadafal- va), iparosítási törekvései (közreműködött a konzerv­gyár alapításában), kulturális programjai fényesen hirdetik előrelátását, szervezőkészségét. A világért sem szeretnénk Kecskemét századforduló körüli fejlődésé", egyetlen ember nevé­hez kötni. Kifűnő segítőtársakat keresett' és talált (ritka vezetői erény), mindig a fcor által dik­tált föladatokba igyekezett össz­pontosítani az általa irányított tanács tevékenységét. Sajnos, Kecskemét törvény hatósági bi­zottsága, közgyűlése meglehető­sen maradi gondolkodású volt. A tőkehiány is erősen korlátoz­ta a polgármester és munkatár­sai vállalkozói kedvét és lehe­tőségeit. (Sziafcniy elven sKÓlya, sokkal drágább volt itt a pénz, mint más magyar városokban. Már előzőén Lestár Péter pol­gármester is minden lehetségest megtett a helyi tőkefelhalmo­zás gyorsításáért. Hitelszövetke­zetek, takarékpénztárak létesíté­sét, tőkeerejének növelését szor­galmazták nem is eredményte­lenül. Kada tekintélye, meggyőző képessége sem volt mindig ele­gendő korszakos jelentőségű ja­vaslatok elfogadtatásához. A polgármester életrajzának leg­szebb lapjaira kívánkozik az a beszéd, amelyet a tervezett be- tegsegélyző intézet támogatásá­ra elmondott, Azt kérte: olc/só városi téglával, ingyen telekkel és más módon segítsék az egész­ségügyi ellátást javító székház felépítését. Azzal érvelt, hogy a tanács nem zárkózhat el a Mun­kásbiztosító Pénztár indokait kérései elől, mert a tervezett új intézmény a város közjavát szol­gálná, arról nem is beszélve, hogy a tanács hozzájárult más, az úri osztály érdekeit képviselő intézmények létesítéséhez, mon­dotta a polgármester. Hiába állt mellé a sajtó, leszavazták. A Gorkij-munkásházakból sem lett semmi. Kada Elek nagyon tisztelte az orosz írót, már 1905- ben újságcikkben méltatta érde­meit. (Hány vidéki polgármes­ter hallotta a mezítlábasok író­jának a nevét?) Úgy gondolta: a város legszebb útvonalán keilil városi pénzből fölépíteni a mun­káslakásokat. Eredetileg a nyo­morlakásokat nevezték Gorki j- lakásoknak. A Kecskeméti La­pok — egyebek között 1910. december 8-án riogatta a társa­dalom lelkiismeretét. „Én. pél­dául tudok Gorkij-lakásokról a Lakatos (ma Wesselényi) utcá­ban. Gorkij-lakás, ez valami rettenetes fogalom nemcsak an­LESZA VÁZTAK A POLGÁRMESTERT nak, aki bíborban születik, de annak is,, aki csak azt tudja, hogy mit jelent egy tiszta, üde levegőjű, egyszerű szoba, mikor valámiLyen nedves, homályos, bűzös odúban 10—12 ember ku­porog olyan állapotban, amit csak a jó ízllés szemm&ltartásá- va.1 rajzolhat le az ember.” , .Tói tudta a polgármester, hogy mennyire igaza van a szociál­demokraták memorandumának: „Nyilvánvaló, hogy az alföldi vá­rosok közüL városunk lakásügye a legrosszabb és ilegrenídezetle- nebb”. Ezer munkáslakás és ugyanennyi kislakás építését ja­vasolták. Kada nagy beszéde sem kész­tette a többnyire jómódú ta­nácstagokat távlatos gondolko­dásra, társadalmi felelősségük felébresztésére. Heltai Nándor MÉLTÓ HELYRE KERÜLNEK AZ ÉRTÉKEK... Múzeuma lesz Izsáknak! Október — múzeumi hónap. Ilyenkor talán jobban odafigye­lünk a múltunk értékeit gyűjtő, bemutató intézményekre. Újon­nan nyíló kiállítások, előadások, ankétok vonzzák az érdeklődő­ket a közművelődés e fontos fó­rumaihoz. Többször is terítékre kerül ilyenkor e téma a külön­böző testületekben, és az éppen mostanában zajló falugyűlése­ken, a következő ötéves terv programjának vitájában. Meg­kérdezik az emberek: mi lesz a múzeumunkkal? — vagy —lesz-e múzeumunk? Ezekkel a kérdésekkel kezd­tük a beszélgetést Izsákon, a köz­ségházán, Vizi Mátyás tanácsel­nökkel. / — Falugyűléseken, tanácsülé­seken gyakran előkerül a hely- történeti múzeum létesítésével kapcsolatos téma. Először az 1976- os falugyűlésen került jegyző­könyvbe: Így: „adjunk helyiséget az iskolánál már régóta gyara­podó gyűjteménynek!” 1978- ban már működött egy, az isko­lai nevelőmunkát segítő gyűj­teményi szoba, a „Sárfehér” is­kolában. 1981-ben a HNF nagy­községi bizottsága a község fő­terén álló klub épületét ajánlot­ta föl a tárlat „méltó” elrende­zéséhez .. . Jelenleg is itt van a kiállítás. — Ez végleges megoldásnak tűnik. — Ha a község lakossága né­hány pedagógussal és népműve­lővel az élen nem támogatta vol­na a gyűjtő- és feldolgozó mun­kát, megelégedhettünk volna ez­zel az inkább szertárjellegű meg­oldással. Szerencsére nem így történt! Kovács Gyula iskola­igazgató-helyettes helytörténeti szakköre, a Táncsics Mihály Mű­velődési Ház támogatásával tar­talmas munkát végzett. Az el­múlt időben olyan nagy — akár több teróatikus kiállítás meg­rendezéséhez is lehetőséget adó — tárgyi anyagot gyűjtöttek, hogy komolyan kell foglalkoznunk egy önálló múzeum alapításával. — Ön azt mondta: a helyisé­gek már megvannak ... — A zsúfolt, nem kellően el­rendezett anyag tulajdonképpen csak töredékét mutatja annak, ami... Raktár — nem múzeum! Ráadásul, ha Izsák agrártörténe­tét — szőlőtermelő és borászati emlékeit — mint alapfontossá­gú anyagot is — ki szeretnénk állítani, a mostani helyen nem férne: nincs udvara az épület­nek és a belső terek is kicsik. — Ügy tudom, hogy az egész község összefogott az Izsák törté­netéhez méltó múzeum megépí­tése ügyében... — Inkább így mondanám: a múzeum ügyében is. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nagyközségünk lakosságának az elmúlt néhány évben — nem cse­kély áldozatok árán — több év­tizedes lemaradást kellett pótol­ni: sokat tettünk a korszerűsíté­sért, lakóhelyünk komfortosabbá válásáért is. Vízmű, utak és jár­dák építésére, valamint a gáz behozatalára kellett a pénz. Ér­zelmileg bármennyire fontosnak vélik az emberek ezt az ügyet, mérlegelni kell, fontossági sor­rendet kell felállítani. — Tehát lesz múzeum vagy nem? — Néhány éven belül, szerin­tem lesz. — Van már terv arra, hol he­lyezhetnék el méltó helyen az anyagot? — A tanácstestület tárgyalta már a javaslatot: a római kato­likus templom mellett levő öreg iskolaépületet szabadítjuk fel múzeumnak, miután az új isko­lánk felépül. Itt van a központ­ban, szép, parkosított környezet­ben községünk egyetlen műemlé­ke, az „Uzovics-Pieta” szomszéd­ságában. Nevezetes épület, hi­szen Táncsics Mihály is tanított falai között. Eddig kétszázezer forint áll rendelkezésünkre, amelynek nagy részét az állami gazdaságtól és a termelőszövet­kezettől kaptuk, de ahhoz, hogy a terveink teljesen megvalósul­janak, ennek duplájára lesz szük­ség. — Addig is ... — Állagmegóvásra törekszünk és természetesen az eddigiekhez hasonlóan támogatjuk a Kovács Gyula vezette honismereti szak­kör munkáját. Az utolsó órában vagyunk, egy percet sem veszít­hetünk . . . t Farkas P. József Alan J. Pakula amerikai ren­dező eddigi Magyarországon be­mutatott filmjeit nagyjából vé­giggondolva aligha könnyen jut­hat bárki is arra a következte­tésre, hogy a soron következő nyersanyagát Willian Styron ná­lunk a nyáron megjelent terje­delmes regénye szolgáltatja. Ve­szély és feszültség, bár mindkét filmjében másként, de folyama­tosan jelen van. Az 1970-ben ké­szített, a műfaj egyik legjobb darabjaként számon tartható Klute után 1975-ben készítette el a tévéből is ismert Az elnök em­berei című politikai krimit. A Watergate-ügyet elindító két új­ságíró, akik a Washington Post hasábjain bqgozzák — minden veszély ellenére — a nem min­dennapi sztori mélyebb össze­függéseit, olyan messzire esnek a mostani filmben vázolt, inkább Styron-, mint Pakula-figuráktól, amilyen messze csak fiktív tör­ténetek szélsőséges jellemei es­hetnek egymástól. Az eddigi kli­nikai pontossággal adagolt érzel­mek helyett Pakula érzelmi for^ ró és hidegzuhanyt zúdít nézői nyakába. A film (s a regény) közvetle­nül a második világháború Utá­ni New Yorkban játszódik. A kerettörténet: Brooklyn egyik rózsaszínre festett házának ró­zsaszín szobájában épp írónak készül az egyik főszereplő: Stin- 9o Styron, s egész nemzedékének kamaszkorú alteregójaként egyes szám első személyében mondja el íróvá, felnőtté érésének történe­tét. A részletesen megrajzolt, bi­zarr szerelmi-baráti háromszög másik' két sarkán egy Ausch- witz-et megjárt lengyel nő, Sop­hie, s barátja, a nem kevésbé tragikus sorsú Nathan helyez­kednek el. A gyermekeit elveszí­tett, nyomasztó emlékeitől sza­badulni nem tudó Sophie, s az életet csak kábítószerrel elviselő Nathan „hol izzó szenvedélyű, hol a kegyetlenségig kíméletlen és az őrületig felfokozott szerel­mi kapcsolata” minden történel­mi aktualitása ellenére pontosan beleillik abba az egy egész nem­zedék által kialakított .Képbe, amelyről például egy története­sen Faulkner világát leíró Gide- jellemzes is ékesen beszél\ „Va­lami belső szükségszerűség hajt­ja ezeket a rémképektől elgyö­tört, rögeszméktől megszállt em­bereket. Álomvilágban élnek, amelyben az ember menekül, de nem távolodik a borzalomtól, amelyben már nem tud hinni, a biztonság felé, amelyet nem re­mél.” Pakula, az amerikai rendező, mint várható is volt, nem sok újat tud mondani a náci haláltá­borokról, még azzal együtt sem, hogy — s ez Styron regényének választását némiképp indokolja — a rendező szülei is Lengyel- országból vándoroltak ki Ame­rikába. Károlyi Júlia A három nyárfa Cseri Kálmán bácsi a végét járta. Lemond­tak róla az orvosok is. Amikor kiadták a kórházból, szinte csak azt nem tették hozzá, hogy várja meg szépen, míg eljön érte a ha­lál. Tudta ő'is, hogy áll a dolga, és belenyugo­dott a megváltoztathatatlanba. Hetvennyolc éves volt, 'eleget élt, még többet dolgozott, és azt mondta mindenkinek:' — Most majd szépen kipihenem magamat. Sorra elbúcsúzott a gyerekeitől is. Öröksé­get nem hagyott maga után, de azok nem is számítottak rá:imind a négyet úgy ellátta an­nak idején, hogy egy szavuk sem lehetett. — A tanya ányátoké marad — jelentette ki mindegyiknek, s azok csak bólintottak. A lányok kicsit sírdogáltak, a fiúk csak hallgattak. Mindegyiknek nagy gyerekei vol­tak már. Szeptember vége járta. >■ Kellemes idő volt, még meleg is, csak az ég kékje fakult meg kissé, meg a levelek színe mutatta, hogy ősz van. Cseri Kálmán felöltözve feküdt a konyhai ágyon. Mindennap felöltöztette magát. Azt mondta, ő jiem beteg, csak megöregedett. Egyik nap odaszólt a feleségének. — Teréz! — Itt vagyok. — Segíts! — Mit akarsz? — Kimennék az udvarra. — Hova? — Elköszönnék ... mindentől... utoljá­ra ... Cseri néni nem ellenkezett. Hatvan éve élt az ura mellett, megszokta, hogy amit a férje akart, az úgy volt. Felsegítette, és kitámo­gatta a tanyaház elé. Igaz, tíz percig tartott, mire kiértek. •Ügy állt egymás mellett; a megtört öreg­ember meg a kicsi öregasszony, mint nem messze tőlük a levelét hullajtott két vén szil­vafa, melyeknek ágai összenőttek, összefonód­tak. De Cseri Kálmán most nem ezeket nézte, hanem a tanya előtt álló hatalmas nyárfákat. — Egy utolsó kérésem van még. Megteszed, Teréz? > Az asszony nem felelt, csak gyengéden meg­szorította az ura karját. —r Ezt a három nyárfát ne vágasd• ki, amíg nem jössz utánam. Cseriné talán életében először nem értette az urát. — Mit akarsz a nyárfákkal? — Ezekről fogom odaátról megtalálni a ta­nyát, hogy hol van. Az öregasszonyon valami kedves melegség futott át. Talán el is pirult, de a ráncaitól ezt úgysern lehetett volna látni. — Amikor ide kezdtem járni hozzád an­nak idején — folytatta Cseri Kálmán —, már messziről láttam a három nyárfát. Ügy húz­tak, mint a mágnes a vasat, mintha beléjük lettem volna szerelmes. Te voltál az a három nyárfa. Hát majd megint te leszel odaát... Nem tudta befejézni a mondatot. Bármeny­nyire kemény tanyasi ember volt is. Sokáig hallgattak, aztán Teréz néni meg­szólalt., — Te, Kálmán! De hát ezek a nyárfák nem azok a régiek. Elfelejtetted? Ezeket már az­óta ültettük a imásikok helyére. Cseri Kálmán nem felelt. A felesége azt hitte, szégyelli, hogy tévedett. Már ndeg is bánta, hogy kiigazította. Hagyni kellett vol­na, hadd vigye magával a hitét. Kálmán bácsi lassan felemelte a kezét, és megsimogatta felesége vén arcát, ötven éve tette ezt utoljára, vagy tán még régebben, amikor udvarolni járt ide, és szerelmes sza­vakat suttogtak egymásnak a három régi nyárfa alatt. — Tudom, Teréz, tudom, hogy mások. De én még a réginek látom őket, mert még most is azt érzem irántad, amit hatvan évvel ez­előtt. Hát azért mondtam, hogy hagyd meg a nyárfákat. Cseri Kálmán másnap meghalt. A gyerekek a temetés után el akarták vin­ni magukhoz az anyjukat, hogy ne legyen egyedül a tanyán. Ö azonban nem ment. Ott maradt, és minden este kiment a ház elé, hogy megsimogassa a három nyárfát. Tóth Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents