Petőfi Népe, 1985. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-07 / 210. szám
BODOR MIKLÓS NAPTÁRA A mérleg hava „Felhőn vet ágyat már az alkonyat — s a fáradt iákra fáradt fény esőz... (Radnóti Miklós) | X. KECSKEMÉTI NÉPZENEI TALÁLKOZÓ HODOSSI SÁNDOR: Örökségünknek valljuk, megőrzésére törekszünk* A X. kecskeméti népzenei találkozóit köszöntve . engedjék meg, mindenekelőtt ‘ emlékeztessek arra, hogy felgyorsult ritmusú világunkban uniformizálódik a társadalmak anyagi és szellemi kultúrája. Egyre több bennük a közös és egyre kevesebb a sajátos jelleg. Évezredes folklórttiagyományok tűnnek el, és ez a jelenség azért is veszélyes, mert ezzel nemcsak egy adott nemzeti kultúra, hanem az egyetemes emberi kultúra ds szegényebbé válik. A nemzeti jelleg megtartásában egyre nagyobb a hagyományok ápolására és továbbadására irányuló törekvések szerepe. Egyértelmű elismerés és őszinte tisztelet illeti ezért mindazokat, akik ennek megőrzését szolgáló rendezvények szervezésére, illetve abban való aktív közreműködésre vállalkoznak. Megelégedéssel ' állapíthatjuk meg, hogy nem kevesen vannak hazánkban. és az ilyen események sem számítanak nálunk ritkaságnak. Kézenfekvő példája ennek az immár hagyományos, most ti* Hodossi Sándornak, az MSZMP Bács-Kiskun megyei Bizottsága titkárának köszöntője, mely augusztus 30-án, pénteken délelőtt, a X. kecskeméti népzenei találkozó megnyitóján az Erdei Ferenc Művelődési Központban hangzott el. zedik alkalommal megrendezett kecskeméti népzenei találkozó. Ez az esemény is jelzi, hogy szép örökségünknek valljuk folklórhagyományunkat, és megőrzésére törekszünk. Nemzeti kultúránk sajátos te-‘ rülete népzenénk, amely régmúltunk hű kísérőjeként napjainkban is1 félreérthetetlenül vall szellemi gyökereinkről. A folklór legfőbb sajátosságai közösségi jellege és művészi volta, így együtt hordoz társadalmi és esztétikai értékeket. Hozzátehetjük: pótolhatatlan értékeket, Olyanokat, amelyeket azért is őriznünk kell, hogy sajátos magyar kultúránk mindenkor táp- iálkozlhaisson belőle, és megújulhasson általa. 'A népművészet kö- zösiségd művészet, fenntartó közeg híján kihal, elvesz. Ha ez bel »vetkezik, az érték már nem pótolható, új közösség, más közegben csak hasonlót teremtheti de a - régit feltámasztani nem tudja. ' Amikor népzenénk megőrzését vállaljuk, nemcsak elődeink kultúrája iránti megbecsülésünket fejezzük ki, hanem jövőnk Érdékében ‘is munkálkodunk. Valljuk,' annak a | népnek Van csak jövője, amely a múltját is megbecsüli! A forrás nemcsak az eredetre utal, de az abból való merítés lehetőségét is jelképezi, Ady példájával élve: a magyar kultúra sok más vízzel egyesült folyóba jut, és ezen keresztül éri él az egyetemes kultúrát jelképező óceánt. A rendszeresen megrendezésre kerülő kecskeméti népzenei találkozó e folyamat jelentős állomása, a népi kultúra fontos őrhelye. Őrzi a forrást és annak tisztaságát, hogy minél többen meríthessenek belőle a jövőben is. Az eredmények melleit tennivalóink ís- vannak. Ügy érzem, nem ünneprontás Kodály szülővárosában a rangos népzenei esemény köszöntésekor megemlíteni, hogy társadalmunkban még napjainkban ds újratermelődik — erőfeszítéseink ellenére — a zenei analfabétizmus. Nem a zeneművészeti képzésre gondolok, nem annak kiterjesztését hiányolom, hanem a zenei élmények értésére és befogadására képes emberek nevelésére utalok, amikor e jelenséget szó- váteszem. őszintén örülünk annak, hogy a rendező és támogató szervek hívására ilyen sokan jöttek el azok közül, akik népzenei örök-, ségünk ápolását szívügyüknek tekintik, és már eddig is sokat tettek érte. Kívánom, hogy ez a rendezvény is adjon új erőt és kedvet valamennyiül? számára további munkájukhoz! | az Írástudatlanság térképe | Apró mécses helyett villanylámpát Valahányszor egy zsák kánét a raktárba vitettek velem, mindig jött a főnököm is, hogy megbizonyosodjon arról, a különféle zsákokat a megfelelő helyre raktam. Nem lehettek titkaim, a leveleket mindig más irta helyettem. Most tollat hordok, s az ujjlenyomatom helyett az aláírásomat használom. Amióta megtanultam olvasni, rájöttem arra is, hogyan lehet a legjobb módszerrel kukoricát termelni apró földemen. Az írástudásnak megszámlálhatatlan előnye van. Ügy érzem, míg korábban egy apró mécsessel világítottam, ma már villanylámpa van a kezemben. Sokkal jobban, s többet látok. Ezeket a gondolatokat egy tan- ganyikai munkás fogalmazta 'meg, aki 34 éves korában — amikor már nem bírta tovább az analfabétizmussal járó megaláztatásokat —, megtanult írni-ol- vasni. Hasonló hazai példával ma már szerencsére nehezen lehetne előhozakodni. Nálunk a (felszabadulás után megkezdődött az analfabétizmus felszámolása, a kötelező nyolc általános iskola gyakorlatilag megszüntette az írástudatlanságot. Ha viszont világméretekben vizsgáljuk a .kérdést, elképesztő képet kapunk; a tanganyikai munkás esete tipikusnak mondható. Az analfabétizmus problémáját a szakértők két egyszerű megállapításban összegzik: míg jó néhány ország kolosszális erőfeszítéseként' az analfabéta lakosság száma százalékban tekintélyesen csökken, addig az analfabéták abszolút száma állandóan növekszik, mégpedig a népesség szaporodása miatt. A becslések szerint, ha a jelenlegi irányvonal nem változik, az analfabétákf '.1980-ban mért 814 milliós létszáma — azaz minden tíz felnőttből három — Í990-re eléri a 884 milliót, ami azt jelenti, hogy az emberiség 954 millió analfabéta felnőttel fogja átlépni a - huszonegyedik század küszöbét. A világ írástudatlanjainak háromnegyede Ázsiában, húsz százaléka Afrikában, öt százaléka pedig Latin-Ameriká- ban él, s 73 olyan ország van, ahol az analfabétizmus mértéke .meghaladja a 70 százalékot. Az írástudatlanság sok vonatkozásban nemcsak egyes személyek vagy egyes nemzetek problémája, hanem világméretű goiid, messzire nyúló gazdasági és társadalmi hatása van a föld valamennyi régiójának fejlődésére. Az analfabétizmus térképe majdnem pontosan egybeesik azokkal a területekkel* ahol az emberek a világtól elszigetelten, a legnagyobb szegénységben, a legrosszabb táplálkozási és egészségügyi körülmények között él- nek, megfosztva a tanuláshoz való jogtól, amely egyébként le van fektetve az Emberi Jogok Nyilatkozatában is. A férfiak és nők ezen milliói nem képesek hathatósan részt venni társadalmuk fejlesztésében, azaz sorsuk formálásában. Egyetlen ország sem tudja kihasználni a tudomány és technika előnyeit, ha a népesség nagy százaléka analfabéta, sőt lía még tovább megyünk: az írott szó az egyik legfontosabb eszköze a kulturális azonosságtudat megújításának és állandósításának. Az UNESCO az 1965 szeptemberében Teheránban összehívott világkongresszusán úgy döntött, hogy szeptember 8-át minden esztendőben az írástudatlanság elleni küzdelemnek szenteli. Ez a küzdelem egyet jelent az emberi jogok elfogadtatásáért folytatott harccal, s a világ legszélesebb értelemben vett fejlődésén való munkálkodással. Kormos Emese Nyenyere Régi puszták régi hangszt re rozoga szú-láda, nyenyere; > holtak, hajdan-élök bútársa, feledésre, halálra szánva. Nyig-nyög, mint a neve: nye-nye-re, —> ó-emlékék élednek vele, ó-időkbe zsongó szenvedés; minden Szava egy-egy temetés Vén szerszám szavára ki figyel* pedig mi lyről dadog-sikít fel; mélyről, mint a múltunk amilyen, mint az elhantblt történelem. Jobbágy ükök-ősök panasza, ezeréves sajgas jár haza, fbl-fölszakod sután, tétován, mint a kábultság az unokán, mint egy bujtó ösztön szolgadüh — forradalmas, noha együgyű /~*sutorjai tizenöt évig volt színész vidéken, aztán felkerült Pestre az anyósa zöldség- és gyümölcskereskedésébe, eladónak. Almában ugyan nem egészen így képzelte el a pesti szerződését, de hát álmában továbbra is azt képzelhetett el, amit csak akart. — Ne búsulj fiam — mondta neki az anyósa, aki bölcs■ volt, mint minden anyós —, jobb ez így, majd meglátod. Mert színészre nem tudni meddig lesz szükség, de hagymára, káposztára mindig. A krumpliról nem is beszélve. Csutorjait ez nem vigasztalta meg túlságosan, és abba is nehezen törődött bele, hogy próbák helyett a böhöm nagy zsákokkal kellett birkóznia. Igaz, bölcs anyósa szerint az is férfit próbáló tevékenység. — Eltelik egy kis idő, és meg se kottyan neked — mondta. Eltelt a kis idő, meg a nagyobb idő is, de azért még mindig „megkottyant" Csutorjainak, hanem a lelke már kezdett hozzákérgesedni az egészhez. És csak valami fájdalmas nosztalgiával gondolt színész múltjára, ahol különben nem sok babér termett neki. Különösen a filmnél nem. Egyszer hívták ki a filmgyárba egy nyúlfarknyi szerephez, akkor is tévedésből. Amikor Pocetnyik Pál, a kam- csatkai filmfesztiválon ezüst róka díjat nyert filmrendező meglátta, élénken tiltakozott. — Nem, kérem, nem ilyenre gondoltam. Sokkal rusztikusabb, göcsörtösebb fejre van szükségem ehhez a szerephez, erős, kemény kontúrokkal. Ne haragudjon,. barátom, de az ön feje túlságosan lágy, a vonalai elmosódottak, akár egy vízfestmény. Mint egy őszi táj. Majd, talán, valami Krúdy-jilm- hez... Ez volt az az élmény, amely a filmgyárhoz kötötte Csutotjait, és az a két pár virsli, amit bánatában evett meg a büfében. Ennek is sok éve már de azért csak megdobbant a szíve, amikor egy napon Pocetnyik Pál lépett be a zöldséges boltba. Lombja vesztett fejjel, kissé elhízva, de azért a régi zsenire emlékeztető mozdulatokkal válogatott a padlizsánok között. „Vajon megismer-e?" ■— gondolta Csutorjai, bár. ennek valószínűségében maga is kételkedett. Mindenesetre katonásan begombolta köpenye felső gombját, és kicsit kihúzta magát, mint közlegény a feljebbvalója előtt. TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: Karrier Pocetnyik hosszan matatott a padlizsános ládában, majd kiemelt három szépen fejlett példányt, és vitte a mérleghez. Amíg vitte, szórakozottan rápillantott a pult mögött feszesen ácsorgó Csutor- jaira, aztán ránézett még egyszer, most már kicsit koncentráltabban, miközben a mérlegre rakosgatta a padlizsánokat. — Igenis — mondta rekedten Csutorjai a mérleghez ugorva —, egy kiló tíz ... Tessék ellenőrizni... — Jó, jó... — szólalt meg Pocetnyik, továbbra is mereven figyelve Csutorjait elhiszem, nem érdekes ... Hanem, barátom, megtenne nekem valamit ,.. — Hogyne, nágyon szívesen... — Akkor mondja utánam... Várjon csak, igen, ezt a szöveget... Nem minden fajta szarka farka tarka-barka, csak a~tarka fajta S2arka farka tarka-' barka .. .■ Megismételjem? — Nem szükséges... — mondta Csutorjai, és eleget tett a nagy filmrendező kérésének. — Remek — mondta Pocetnyik —, most ugyanezt suttogva, aztán teljes hangerőből... Csutorjai elmondta suttogva, aztán ordítva, hogy az egyik padlizsán legurult a mérlegről. — Nagyszerű! — tapsolt Pocetnyik. — És most uram, 'tegye a golyóstollát a jobb füle mögül a bal füle mögé, és sétáljon a pult mögött gondterhelten. Kezdhetjük? — Igen... — mondta Csutorjai, és sétált a pult mögött gondterhelten. Egy öregasszony jött be vásárolni, de Pocetnyik elmagyarázta neki, hogy próba van, jöjjön később. Az öregasszony sértődötten távozott. — Ez az — mondta Pocetnyik megelégelve Csutorjai jövés-menését —, most még arra kérem, álljon a mázsára. Lemérjük, hány kiló. Csutorjai a mázsára állt, Pocetnyik lemérte, és elégedetten nyugtázta, hogy kilencven kiló. — Köszönöm, uram — mondta aztán —, és egyben elnézését kérem, hogy fárasztottam. Filmrendező vagyok, és a legújabb filmemhez keresek főszereplőt, de kizárólag civilt. Talpig civilt, a civilnél is civilebbet. Magának olyan rusztikus, göcsörtös feje van, erős, kemény kontúrokkal, a beszéde pallérozotton, a súlya ís megfelelő. Itt a névjegyem. Holnap tizenegyre várom a filmgyárban, próbajelvételre. Nagyon kérem, jpjjön ki. Csutorjait nem kellett nagyon kérni, hogy másnap kimenjen. Megcsinálta a próbafelvételt, és néhány nap múlva közölték vele, hogy megkapta a szerepet. — Nagyon jó, amit csinált — dicsérte Pocetnyik —, ez a natúr természetesség, ezek a szögletes mozdulatok, az egésznek életszaga van. Látja, ezért szeretek én civilekkel dolgozni a filmjeimben. Csutorjai lapított. Istenem, csak nehogy valaki lebuktassa legalább a felvételek megkezdéséig. Az amatőrség életformává válhat Beszélgetés Dulity Tiborral, az ÁKT megyei szervezetének elnökével Miért degradáló napjaink képzőművészeti életében, ha valakire azt mondják: amatőr? Mikor nevezhető valaki profinak? Egyáltalán : létezik-e holmi választóvonal, s ha igen, milyen megítélés szerint húzható meg az? Hogyan ítélik meg mindezt Bács-Kiskunban? Milyen az itt élő amatőr képzőművészek helyzete, milyen eredményeket mutattak, mutatnak fel? — Ilyen és ezekhez hasonló kérdésekkel kerestük fel Dulity Tibor festőművészt, az SZMT főmunkatársát, az Amatőr Képzőművészek Tanácsa (AKT) megyei szervezetének elnökét. — Szociológiai megközelítés szerint, a képzőművészet vidékén amatőr az, aki nem az alkotásaival keresi a kenyerét. A szakmán belül — s ma leginkább ezt tartják mérvadónak — az számít profinak, aki tagja a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának, függetlenül attól, hogy miből él, milyen színvonalon alkot, milyen közönségsikert arat alkotásaival. Én egyik megközelítést sem fogadom el fenntartások nélkül, s ebben nem vagyok egyedül. Szerintem csak a művek — illetve azok esztétikai értéke — dönthetik el, ki a profi és ki az amatőr, ha már kategorizálni kell. Mindez csak azért érdemel említést, mert az utóbbi időben eléggé degradáló jelentést kapott az amatőr szó a képzőművészetben. Indokolatlanul! — Jelenleg mintegy százhetven AKT-ost számlálunk Bács-Kiskunban. Nem tagjai a művészeti alapnak, ám jó részük évek óta bizonyítja alkotásaival, hogy profi szinten kezeli az ecsetet vagy a vésőt. Gondolok itt például a grafikus Borza Verára, Bodor Miklósra, Gulyás Gézára, Velekei József Lajosra, Szappanos Istvánra, a festő Paizs Évára, Szalontai Györgyre, a fafaragó Horváth Józsefre, a keramikus Krebsné Tuska Zsuzsára, a textiles B. Boros Ilonára, Szabó ■ Zsuzsára, hogy .csak néhányat említsek, akik már valóban nevet szereztek alkotásaikkal. Egyébként az elmúlt nyolc esztendőben tizenhárom Bács-Kiskun megyei amatőrt vettek fel a művészeti alapba,, s közülük jó néhányan már a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének is tagjai. — Végül is elmondható, hogy .mindenki amatőrként kezdi, de van, akinek egyenesen halad az út. ja a képzőművészeti főiskolára, van, aki sohasem végzi el. Csakhogy ez még nem meghatározója a tehetségnek. — így igaz. S azt, hogy miért lesz valakiből orvos, lakatos, mérnök vagy politikus, lehet magyarázni azzal, hogy a környezetétől kapott életminták hatására elhivatottságot érez egyfajta foglalkozás iránt. De miért lesz valakiből emellett festő, grafikus vagy szobrász? Mert tud rajzolni, mintázni? Dehogy! Csak tanulni akarja, szeretné, mert úgy érzi, hogy amit megélt, tapasztalt, gondolatait, örömeit, szerelmét, keserűségét csak a ceruza, az ecset vagy a véső segítségével tudja kifejezni, elmondani, megmutotríi. Vagyis a foglalkozásuk mellett egy másfajta önkifejezési formát keresnek, s bár lehet, hogy legtöbbjüknek nincs — és talán nem is lesz soha — annyi ambíciója, tehetsége, hogy profi legyen, ez a mentalitásuk mégiscsak nagyszerűnek mondható — különösen, ha életformájukká válik. — Egyetlen szóval milyennek ítéled a Bács-Kiskunban élő amatőr képzőművészek helyzetét? —, Jónak. — A többi megyéhez viszonyítva is? — Ügy különösen jónak. Hiszen rendszeresen részt vehetünk a megyei tárlatokon, rendezhetünk önálló kiállításokat, alkotásainkat zsűrizik, árazzák. A megyei tanáccsal, az SZMT-vel és a szakmaközi művelődési intézményekkel különösen jó partneri viszonyban van az AKT. Művészeti díjban, ösztöndíjban gyakran részesül olyan képzőművész is, aki nem alaptag — vagyis nem számít profinak a mai megítélés szerint. Szólni kell továbbá a közművelődési intézmények és a munkahelyek művészetpártoló tevékenységéről: a megyében jelenleg tizenhét képzőművészt támogatnak anyagilag vállalatok, szövetkezetek, közülük hét amatőrt. Tavaly például tizenhét munkahelyen mutatkozhattak be önálló kiállítással az AKT-tagok, s hasonló számban különböző kulturális intézmények is közszemlére tárták munkáikat. A megye nyári alkotótáboraiba egyre több amatőr képzőművész kap meghívást. Tehát hosszan lehetne sorolni azokat a pozitívumokat, amelyekkel nem sok megye dicsekedhet. — Ml az, ami hiányzik? S mi az, amit az AKT adni igyekszik tagjainak, amit céljának, feladatának tekint? — Sajnos nincsenek alkotóműhelyeink, s ezek hiányában változatlanul nagy jelentőséget tulajdonítunk a szakköröknek. A bemutatkozási lehetőségek megteremtése, szervezése mellett legfontosabbnak a tapasztalatcseréket, szakmai konzultációkat tartjuk, hiszen ezek ösztönző ereje, az őszinte, kompetens kritikák, műelemzések szemléletbeli — sőt olykor módszerbeli, technikai — hatása vitathatatlan. Minderre jó alkalmat kínálnak például a zsűrizések, illetve az azokat követő beszélgetések, s persze az alkotótáborok, amelyek munkájában a legtöbb AKT-os szeretne részt venni. Ez ügyben egyébként kértük a Népművelési Intézet támogatását is. Mi a célunk? Ami eddig Is volt: a tehetséggondozás. Bár azt hiszem, ez nem is annyira célja, mint inkább egyenes következménye az ama<i tőr képzőművészeti mozgalomnak. Ja és még valami: elérni — természetesen az alkotásaink által—, hogy elveszítse jelenlegi pejoratív értelmét az amatőr szó. Amit egyébként ma sincs okunk szégyellni . i. Koloh Elek
