Petőfi Népe, 1985. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-21 / 222. szám
AZ EMBER TRAGÉDIÁJA BEMUTATÁSÁNAK ÉVFORDULÓJÁN A magyar dráma napja Nemzeti ügy? • Raffai Sarolta több művét Kecskeméten mutatták be. Képünk a Vasderes tíz évvel * ezelőtti premierjén készült. Szellemeket előtüntető gépet, „villamvilágítást” ígért a nézőknek 1983. szeptember 21-én Az ember tragédiáját színrevivő Paulay Ede. A mozgalmas látványosság több volt közönségcsalogatásnál. Gyors váltásokat, teljes hatást csak a Madách remekművének bemutatását szorgalmazó Molnár György párizsi tanul- mányútján ellesett szcenikai újítások tettek lehetővé. Az elemekből fakasztott fény dramaturgiai szerepet Is kapott a Nemzeti Színházban tartott premieren. Sokat tettek mindketten a magyar dráma fölvirágoztatásáért, miközben meghatározónak érezték a rendező felfogásának érvényesítését, a tudatos színészi játékot, az előadások egységes hangvételét. A Nemzeti Színház drámai igazgatója szervezett először magyar drámai ciklust. (Kapott is emiatt a tisztelt nagyérdeműtől ...) ö játszatta először a Csongor és Tündét, sorozatban mutatta be Csiky Gergely vígjátékait. Molnár György nyitotta meg a főváros második magyar nyelvű színházát, számtalanszor remekelt Katona Bánk Bánjában. Társulatában kezdte pályafutását Blaha Lujza és az a Krecsényi Ignác, aki később színigazgatóként szép sikereket ért el Kecskeméten. Meggondolt, szerencsés elhatározásnak mondható ■ Az ember tragédiája bemutatásának napját a magyar dráma napjává minősítő döntés. Sok szempontból korszakos jelentőségű volt a 102 év előtti premier. Azóta számos országban került színre a magyar drámaszerző történetfilozófiai alkotása. Klasszikus mű, mert minden nemzedékhez szól, minden nemzedék másként értelmezi, mást érez fontosnak belőle. A múltból jövőt kellene tanulnunk. Vajon a Bánk bán és Az ember tragédiája több évtizedes mellőzéséből okulnak-e az utódok? '(Ismeretes: Katona főművét csak halála után, Madáchét néhány hónappal sírba hanyatlása előtt tűzték műsorra.) Ki tudja? Annyi bizonyos: korunk szívesebben megkerüli a nagy kérdéseket. Langyos középszerben ringatjuk . életünk csónakját. A televízió szellemi rágógumiján felnövekvő, a többé-ke- vésbé kényelmes élet feltételeit megteremtő nemzedékek idegesen elutasítják a riogató kérdéseket. A szórakozást érzik a legfőbb életcélnak milliók. Aligha -feltételezhető, hogy az említett remekművekhez mérhető drámák lapulnak igazgatók, dramaturgok fiókjában. Nincs okunk elmarasztalni a hogyant a mit elé helyező színházi szakemberekét, mert végül Is a színpadon bontakozik ki a dráma, ott kapja végső formáját. Meg kellett keverni a hazai állóvizet, s a külföldi eredmények meghonosításának a kísérleteiért csak dicsérhe- tők az arra érdemesek. Be kellett azt is látnunk: többet árt, mint- használ a magyar dráma- irodalom támogatását a hatvanás években statisztikai feladattá kicsinyítő szemlélet és gyakorlat. Jó pontokat szerzett az a társulat, amely bármi áron, bárminek a rovására, bármilyen rosszul új magyar drámát mutatott be. Többnyire az új magyar dráma és az adott társulat viszonyának deklaratív elemzésével kezdődtek a hivatalos értékelések. Így fordulhatott elő például — már a hetvenes évek elején —, hogy nívódíjat kapott Kecskeméten egy olyan előadás, amelyről a szerző kétségbeesetten távozott, ugyanakkor szóra sem érdemesítették a mindmáig egyik 1 legjobb Shakespeare-produkciót. (A Névnap, illetve a Troilus és Cressida minisztériumi értékelésére gondolok.) E sorok írója távolról' sem helyesli az igen—de, az igen—ámbár formulákat. Az élet azonban gyakorta produkál jót és rosszat tartalmazó helyzetet, képletet. Mind kínosabb a külföldimádó sznobizmus pöffesakedése. Valóban romlottak a magyar dráma esélyei. Jó, jó, az értekezlet értekezlet, ritkán mozdít dolgokat, de -mégis elszomorító, hogy a Hazafias Népfront által, a magyar dráma védelmében összehívott tanácskozásról szinte -tüntetőén távolmaradtak az igazgatók, a főrendezők, a fődramaturgok. Az elmúlt évadban első pillanatra biztatóbb képlet alakult ki. Bécsy Tamás a Színház augusztusi számában joggal írta: „az 1984/85-ös évadban meglehetősen sok új magyár drámát bemutattak, s külön említésre -méltó a Nemzeti Színház, amely a legtöbbet vitte színre”. Olyan előadásokat elemez, mint Kertész Ákos Családi ház, manzárddal; Páskándi Géza A szélmalom lakói; Hubay Miklós Freud avagy az álomfejtő álma; Ratkó József Segítsd a -királyt; Jókai Anna A feladat. Véleményét — kissé egyszerűsítve — így összegzi: „zömük nem a lényeges íörténel-mi- társadal-mi erővonalakkal, mozgásirányokkal foglalkozik”. Felépítésük, szerkezetük, drámaépítési módszereik nem túlságosan alkalmasak a dinamikus valóság kibontakoztatására, ütköztetésére. Az újrakezdés: remény. Minden új évad: ígéret. Ebből a szempontból is sikerült a magyar dráma napjának „időzítése”. Ezekben a napokban, hetekben nyitják meg kapuikat a színházak. Várjuk a mozgató élményeket, magyar írók jó drámáit, jó előadásban. H. N. TOTH-MATHÉ MIKLÓS: Az igazgató arca Az igazgató arca: a titkárnő. Róla minden pontosan leolvasható. Tóföldi belép az ajtón, köszön, és legszívesebben már hátrálna is kifelé. Az „igazgató arca” borús, mint egy novemberi reggel, a köszönést szórakozottan elfelejti viszonozni, és elmerül- ten babrál valamely papírokkal. Tóföldi leül a bőrfotel szélére, a lábát maga alá húzza, kezét az ölében pihenteti. Olyan pózban görbéd most, mint egy ottfelejtett sportszatyor. Csönd van, csak a papírok surrogása hallatszik, és valami átható parfümillat lengedez. — Panaszunk van magára _ szóla l meg az „igazgató arca" királyi többesében —, dühösek vagyunk ... Miért? — Tóföldi szájából úgy vergődik elő a kérdés, mint a nagybeteg lélegzetvétele. — Nem mondhatok többet _ j elenti ki nyomatékkai —, de rövidesen megtudja ... Mindjárt kijön Televényi, és akkor bemehet. Tóföldi agya lázasan dolgozik. Vajon mit követhetett el? Mi az, amiért hivatja az igazgató? Próbáikról nem késett mostanában, a színpadon nem röhögtette a kollégákat. tudomása szerint mondani sem mondott olyat, ami esetleg rossz színben tüntetheti fel. Vagy valaki mégis sustor- gott volna...? De mikor? Teg- naP este még barátságosan köszöntötték egymást az igazgatóval, sőt ő mondta neki a kihúzott lottószámokat. 4, 12, 16. 44 £3- Tehát este még nem. Altkor hat éjszaka vagy ma reggel? Sercepi...? Megszegte volna az egyezségüket, és mégis hátba fúrta? Ez bizony lehetséges... Esetleg Televényi...? Televényi- vel két napja nem is találkozott. Persze attól még elejthetett egy megjegyzést, hiszen mindennap együtt ebédelnek az igazgatóval. De mögt még délelőtt tizenegy óra, még nem ebédelhettek együtt, a tegnapi étkezésnél meg nem mondhatott semmit, mert akkor az már este érződött volna. Most áztatná benti És az áztatási szünetben szólt ki az igazgató a titkárnőnek, hogy hívja be őt? Ez sem valószínű, mert már a portán várta az üzenet, reggel, amint bejött a színházba, hogy tizenegyre jöjjön az igazgatóhoz. Televényi hát mégsem lehet... Akkor hát kicsoda ...? Nincs mór idő sorra venni mindenkit, legfeljebb találgathat. Vizekinek a tegnapi próbán panaszkodott a vérnyomására: „már megint lent van — mondta —, valószínűleg időváltozás lesz”. Lehet, hogy Vizeki igazgatóváltozásnak ferdítve fújta be? De mikor.? Éjjel a klubban?- Televényi Igp ki a párnázott ajtón, az „igazgató arca" egyszerre derűs lesz, mint egy rózsaszín napernyő. ■ — Szevasz — veti oda Televényi Tóföldinek, majd kivesz egy cukrot a kávéfőző mellett álló cukortartóból, feldobja, elkapja, bekapja. — Margitka, szépségből, mint mindig, most is kitűnő. Mikor jön velem nászúira? ' —Ne vicceljen, Televényi — csilingel —, figyelmen kívül hagyja, hogy férjnél vagyok? — Igen — mondja Televényi —, teljesen figyelmen kívül hagyom. Mert a szépség nem lehet egy ember sajátja. Ez törvény. Nem hallott még róla? f. Tóföldi a párnázott ajtót figyeli Udvaronc — gondolja Tele- vényiről, de különösebben nem érdekli a búgása. Már csak azért sem, rnert ,a könyökén jön ki ez a szöveg. A múltkor a pénztá- rosnönek mondta el ugyanezt a gázsifizetéskor, azelőtt meg a büfésnőnek. Sajnos úgy adódott, hogy mindkétszer kénytelen volt végighallgatni. Most már nem. ö különben sincs itt. Csak ketten döngicsélnek a szobában, ő egyszerűen elpárolgott a tudatukból. Az „igazgató arca" még csak azt sem mondja, hogy menjen be. önmagától nem megy, azért sem. A párnázott ajtó újra megnyílik résnyire. Kovásznai kikukkant, észreveszi Tóföldit. — Rám vársz? — Igen, hivattál. — Téged? — Az igazgató arcában csodálkozás. — Margitka! A pár szétrebben. Televényi gyors „szervusztok"-kai távozik. — Mondja csak — nézi az „arcát” az igazgató —, nem történt valami félreértés? Ha jól emlékszem, Sercegivel lenne megbeszélésem. Az „igazgató arca” több színt is vált ezalatt, majd kiköt a fehérnél. — Elnézést — rebegi. míg nagyra tágult szemmel a naptárba mered —, csakugyan Sercegi van bejegyezve... Nem is tudom, hogy történhetett... Azonnal intézkedem... Tárcsázik, hallózik, „kéretjük Sercegit” — mondja. És közben az igazgató felé is röppent egy feloldozást kérő pillantást. . Tóföldi sóhajt, kihúzza magát. Nem haragszik az „igazgató arcára”, inkább valami sajnálattal elegy kíváncsisággal tekint rá. Szeme mikroszkópja alá helyezi, akár valamely vírust. Mert ha haragot nem is. de mélységes megvetést azért érez iránta. Öt összetéveszteni Sercegivel? ■ Iszol egy kávét? — kérdezi az igazgató, mire Tóföldi bele- egyezően bólint; — igen, hát hogyne, hiszen azért jött. — Margitka, két kávét legyen szíves — utasítja az igazgató, és leül a Tóföldivel szomszédos bőrfotelbe. A zsebébe kotor. Kis fémszelencét vesz elő, jelkattint- ja a fedelét. — Mézcukorka. Jót tesz a hangszálaknak. Parancsolj. — Köszönöm — vesz ki egypt Tóföldi. — Sokáig szopogasd — mondja az igazgató —, úgy jobban hat. — Szopogatom — mondja Tóföldi. . Vigyázz, ne nyeld le, mert úgy már nem ér semmit. — Nem nyelem le. Az igazgató visszateszi a szelencét. Hallgatnak. Tóföldi csöndesen szopogatja a cukrot. — Van egy hármasom — mondja az igazgató • — Igazán? Gratuláltok. Mi jött be? * — 4, 16, 44. És tudod mi a legbosszantóbb? — Micsoda? — Hogy a tizehhármasra tippeltem, és a tizenkettest húzták. Na, mit szólsz? Ha eltévesztem, van egy négyesent... — Fantasztikus! — mondja Tóföldi, és valóban úgy is érzi. Hát nem az? Megint megúszott egy napot fúrás nélkül. A LEHOCZKI KÁROLY: Tenger-szemek A tenger habzó kéjjel várva szétfeszíti lábait, befogad hűs hajlatába, rámzárja zöld hullámait, megringat, akárha úsznék nekem teremtett mélyeken s nem fizető vendég volnék e prostituált, jsós vizen. Szőke \sziklgmelleket, búzakék ölelést vártam. Azóta megváltottam a jegyem a strandra, sorba is álltam. Orcáját 'Simítottam: Tenyeremen lucskos, fakókék festék. „Ez itt a tenger!” — adták-vették. SZEPESI ATTILA: Szigligeti fasor most minden türkiz és rubin készül a végső «rothadásra mielőtt emlékké merül a völgyek aranykori mása illattalam és lebegőn a lomb kárpitja felparázslik elindul kristálykéken át világtalan az újulásig ahogy a hofgadt öregasszony fák érdes törzsét■ kitapintva felzizegő avarba lép megjelölve és elbotolva körötte egy-egy sombokor most vetkőzik épp meztelenné és a csodára /nincs szeme és nincs szava hogy megnevezné BOTÁR ATTILA: Éden után A letepert fű zöldjét emeli, szárát, levelét s lepkét fogad. Átkel a lábnyom tűnődésemen s kaeatjaival egy szamárfogat. Adám kezét látom. Az álmafák! Metszőolló s fűrész utáni ágak kigyöngyöző, fanyar nedvei — Az Angyal elbóbiskol édesen, és pallosán atlétatrikó szárad, Prohászka Józsefről — születésnapján A 100 évvel ezelőtt született Prohászka József nev,ével nem lehet találkozni művészettörténeti kézikönyvekben, de még hírlapi cikkekben sem. Csak néhány korábbi méltatás, nekrológ, valamint lexikonok szűkszavú címszavai mondják .el festőművészi munkásságának lényegét. Nyilvános, állandó gyűjteményben csak a kecskeméti Cifrapalotában látható néhány alkotása. Kecskeméten azonban, ahol életének nagy részét töltötte és művei javarésze született: emlékezhetnek rá. Kiállításokon régebben látott munkáira, a jó portréfestőre vagy Prohászkára, az emberre egyaránt sokan visszagondolhatnak még, alakját is hitelesen megidézve. • A festő és alkotása (a Pirosnapernyős nő). Felvételünk Prohászka József halálának évében, 1964-ben készült. MSKr Munkáinak színvonala, művészi tehetsége alapján- manapság nyilvánvalóan kismesternek minősítenék, ahogy számos kortársát — és utódját — lehet így pontosan aposztrofálni. Mielőtt még az őt ismerők, festményeit szeretők fölháborodnának ezen, gyorsan hozzáteszem: a kismester nem leminősftést jelent, hanem a magyar festészettörténetben elfoglalt helyének pontosabb bemérését. De nézzük közelebbről mindezt. Nehéz és küzdelmes volt egész élete és művészi pályája is. 1885. szeptember 22-én született Bod- rogklsfaludon, Zemplén megyében. Először asztalos, majd kőműves szakmát tanult. Vándorlásai során Ungvárra eljutva kezdett el rajzolással foglalkozni. Rajztanára javaslatára és támogatásával az iparművészeti főiskolára iratkozott be, majd átkerült az epreskerti Festészeti Akadémiára. Balló Ede irányításával tette meg első lépéseit a művészpályán. 1914 nyarán rövid ideig tanult a- Nagybányai Művésztelepen, de behívták katonának és végigharcolta az első világháborút. Művészeti tanulmányait — változatlanul Balló és új mestere, Pór Bertalan mellett — csak 1919-től tudta folytatni. 1920-ban Révész Imrével együtt érkezett a Kecskeméti Művésztelepre és kisebb megszakításokkal haláláig (1964. augusztus 11.) hű maradt a városhoz. A ragyogó indulás és művészeti eredményeiben jelentős első korszaka után a Kecskeméti Művésztelepnek ezen második periódusa kisebb jelentőségű. A tízes évekbeli új szelek, új törekvések (neósok, aktivisták, stb.) ellobbanása után az ellenforradalmi időszakban a hagyományosabb irányzat, ha úgy tetszik: az akadémizmus restaurációja zajlott le a Kecskeméti Művésztelepen. Ezt Révész Imre naturalista portré- és . népélet- kép-fölfogása határozta meg. Prohászka Kecskeméten nemcsak tanult, hanem tanította, korrigálta is a fiatalokat — Révész mellett. Sőt, sokat dolgozott a művésztelep anyagi fönntartásáért, nemegyszer áldozatot Vállalva. Miklóssy Gábor kolozsvári festőművész, főiskolai tanár így emlékezik a harmincas évek végén dolgozó Prohászkára: „A nagy műteremházba Prohászka József járt ki igen szorgalmasan. Figyeltem — főleg technikailag — a munkamenetét, s végtelenül sajnáltam azt, hogy ez az igen tehetséges ember — aki a szellemi szféráit nem gazdagította eléggé a tehetsége szintjén — az egyedül- maradottságban, a vidékiességben hogyan- tért le arról az útról, aihikor még Szőnyiékkel egy- időben dolgozott Budapesten. Egy gyönyörű, sárgában megfestett aktja (a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona) egész joggal az akkori élgeneráció piktúrá- ■jáihoz sorolhatta őt. Sajnos, később mindinkább a tematikáján keresztül, tehát az indító szellemi magon keresztül is erősen a Műcsarnok felé hajszolta”. Prohászka valóban a műcsarnoki festészet, a hivatalos kurzusművészet közelébe került néhány, főleg pályázati mumkájá-, val (például Szt. István-pályá- zat, 1938), de alkotásainak java részét a karakteres, lélektanilag is hitelesen és meggyőzően jellemzett portrék és oldottabb- színgazdagabb tájképek jelentik. Igaz, hogy ezeknél sem találhatunk megkülönböztethetően egyéni eredetiséget, mert például a főműveként értékelt (Telepy Katalin) nagyméretű Pirosnapernyős nő Claude Monet egyik öregkori művének (Ncfpernyős hölgy, 1886. Párizs, Louvre) kom- pozíciós sémáját, alakmegjelenítését veszi át — szinte szó szerint. Életművében ennek ellenére készültek oldottabb, pleln air-es tájképek, megbízhatóan jó színvonalú realista portrék és 1945 után, a koalíciós években néhány izgalmas, érett ' kompo- zíciójú plakátterv is. Az ötvenes évek megmerevített szocre- ál elvárásai Prohászka művészetét sem hagyták érintetlenül. Munkásságát a 100. születésnapján is jól jellemzi a forgalomban lévő Művészeti Lexikon: „Erőteljes, ^naturalista arcképeket, tájképeket festett”. Sümegi György
