Petőfi Népe, 1985. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-16 / 217. szám
1985. szeptember 16. i Ptí GFI NßPE * 5 lg »♦ EGYFAJTA ALKOTÁSNAK FOGOM FEL” Művelődésiközpont-igazgató Halasról Egy éy óta igazgatója a kiskun- halasi Gózon István Művelődési Központnak Héhn Gizella, aki eddig Kunszentmiklóson, Pir- tón és Bácsbokodon élt. Nagy kedvvel látott munkához új beosztásában. Az átalakított, megszépített intézmény irányítása sok szép elképzelés valóra váltásával kecsegtette. — Bevallom utólag, hogy kezdetben azt sem tudtam, mi fán terem a népművelés. Baján érettségiztem, a Tóth Kálmán Gimnáziumban. Utána képesítés nélküli nevelő szerettem volna lenni, de nem tudtam elhelyezkedni. A bácsbokodi művelődési házban kezdtem, ismerkedtem ezzel a szép hivatással. Sokszor bizony nehéz körülmények között, de nagy 'igyekezettel. S hamar rájöttem, hogy csakis úgy boldogulhatok hosszabb távon, ha tanulok. Jelentkeztem és felvettek a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola népművelés-könyvtár szakára. — Hogyan alakult később az élete? — Miután Bokodon öt esztendőt eltöltöttem, Bácsalmásra, a KISZ-bizottságra kerültem. Hangsúlyozom, hogy jó iskola volt ez a további közművelődési tevékenységemhez. Naponta benne élni a mozgalomban, sokakkal megismerkedni, változatos programokat megvalósítani érthetően csakis hasznos lehet. Aztán néhány évet a bácsalmási művelődési központban töltöttem el, vezetőként. Onnan kerültem ide, Kiskunhalasra. — Volt valamilyen sajátos elképzelése? — Sokat hallottam Halas színes hagyományairól. S arról, hogy ebben a városban hányféleképpen őrizték eddig mindazt, amit az elődök feltártak. Nagy Czirok László, Vorák József és mások történeti, néprajzi, irodalomtörténeti kutatása, mellyel az utókor számára igyekeztek megőrizni a hagyományokat, már korábban is hatással volt rám. De rokonszenvesnek tűnt a változó, formálódó település jelene O1 Kulin György csillagász társaságában. is. Eredendő elképzelés? Az egyebek mellett, hogy a híres csipke városában még inkább fel lehetne eleveníteni az egykori kismesterségek — szitakészítők, kovácsok, kosárfonók stb. — emlékeit. — Ebben a városban nem épülhetett új, korszerű, művelődési központ. Az átalakítással nyertek ugyan, ám gondolom, még mindig szűkösen vannak ... — Kévés a helyünk, igaz. Ezen a városvezetés támogatásával többféleképpen igyekszünk javítani. Ma már hozzánk tartozik a gyűjtemények háza és a csillag- vizsgáló is. Az egyikben Váci György könyvkötő mester és Csorba Tibor festőművész hagyatékával ismerkedhetnek az érdeklődők, a másikban viszont kiegészülhet az iskolai oktatás, és növekedhet a tudományos ismeret- terjesztés. — A központi épület milyen nagyobb programok lebonyolítására ad lehetőséget? — Hívjuk, várjuk a kecskeméti és a szegedi színház művészeit és a Radnóti Színpad társulatának tagjait. Célunk, hogy a könnyebb fajsúlyú, kizárólag szórakoztatást szolgáló műsorok mellett kelinkra legalább ötszáz fiatalt várunk. — Mi minden folyik rendszeresen e falak között? — Húsz klubunk és művészeti csoportunk működik összesen. Ám ezúttal a legújabb tervünket említem szívesebben, hiszen a többi jórészt már ismert. Nos, valamikor ez az épület kaszinó volt. Elhatároztuk, hogy híven a ház eredeti funkciójához, a hétvégeken kaszinó jellegű foglalkozásokat tartunk. Ezek legfőbb jellemzője a kötetlenség, az egyéni foglalatosság lesz. — Ügy tűnik, hogy sok örömet talál a munkájában... , — Ügy érzem, ma már nyugodtan mondhatom, tudom, mi a közművelődési munka. Én egyfajta alkotásnak fogom fel. — Sokfelé panaszolják pályatársai, hogy csak a fiatalok látogatják a hasonló intézményeket ... — Van ebben a megállapításban sok igazság, de szerencsére sok jó példa is akad. A naponta jelenlévő törzsvendégek valóban a fiatalok, ahogy gondolom, másutt is. Külön öröm azonban, hogy ma már a nyugdíjasok közül is egyre többen látogatnak el hozzánk. Varga Mihály lő arányban helyet kapjanak az igényesebb, színvonalasabb művek, összeállítások is. Meghirdettünk egy pódiumbérlet-soro- zatot, melynek keretében többek között Szabó Gyula, Garas Dezső és Mikó István látogat el hozzánk. Gyermekszínház-elöadásaFILM JEGYZET Egy kicsit én... egy kicsit te... Karika túr apályáz a t A KISZ Kecskeméti Városi Bizottsága a Ludas Matyi Szerkesztőségével közösen az idén ismét karikatúrapályázatot hirdet belpolitikai humor témakörben. A jeligés pályázaton bárki részt vehet eddig még nem publikált rajzaival (maximum hárommal). A nevet, lakcímet, személyi számot lezárt borítékban kell mellékelni. A zsűrizett képek kiállításon vesznek majd részt, s a rendező- szervek tulajdonába kerülnek. Technikai megkötöttség nincs: a hagyományos grafikai, illetve plasztikai megoldások mellett, külön értékelik az új technikákat, módszereket. Az első díj 3000, a második 2000, a harmadik pedig 1000 forint. S ezenkívül három különdíjat, illetve egy vándordíját is kiadnak majd. A Petőfi Népe publikálja a zsűri által legjobbnak ítélt alkotásokat. A pályaművekből Kecskeméten és Budapesten rendeznek kiállítást. A beküldési határidő 1985. október 31. Cím: KISZ Kecskemét Városi Bizottsága (6001 Kecskemét, Szabadság tér 1/a.). Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza rendezői-forgató- könyvírói szerzőpárosa — egyebek mellett — az olyannyira hiánycikknek számító vígjáték műfajában sem ismeretlen. Ismeri a Szandi-mandit? című filmjükkel 1969-ben, ha nem is új műfajt, de a műfajon belül új, csak rájuk jellemző színt teremtettek. Nem lenne értelme, hogy a hivatalos vélemény szerint „sok öniróniával rendelkező” rendezőnő humorának körülírására vállalkozzam, sem annak, hogy az éppen vérbően vígjátékot játszó Esztergályos Cecília, Lukáts Andor, s az akkor már nagybeteg öze Lajos vígjátszó személyiségét közös jelzőkkel illessem. A végeredmény mindenesetre a tavalyi év legjobb vígjátéka, melyben — legjobb játéktudásukkal — nemcsak „egy kicsit”, hanem alaposan benne vannak — mint egyéniségek — valamennyien. Gyarmathy Lívia úgy választott, hogy — akár egy valódi családba — mindenki magával hozhatta összes jó és rossz tulajdonságait. Hogy a rendezőnő eddigi életműve mennyire egységes, arról két utolsó fUmjének címe is ékesen beszél, az előző: „Együttélés” definíciója is lehetne a mostani: Egy kicsit én... egy kicsit te ... Böszörményi Géza egy nyilatkozatában említette, hogy a két filmnek (címükön túl) egyéb köze is van egymáshoz, ugyanis az alapötlet a nemzetiségi témát dokumentatív módszerrel feldolgozó Együttélés című film forgatása közben született. A film egy három nemzedéket ölelő család történetén keresztül olyan aktualitásokról beszél, mint férfi és nő együttélésének (különlegesen optimista!) lehetőségei, és a nemzedékek együttélésének gondjai. Budapesten egy tanácsi bérház lakásában él a család összezsúfolódva. Az apa egy kissé a föld felett lebegő gimnáziumi tanár, aki szabad idejében egy holdkráter makettjét építi gipszből. Felesége a család motorja, aki egy elegáns hotel ügyintézőiéként munkája közben is fáradhatatlanul kiéli aktivitását. Kamaszlányuk, a tizenötéves Juli most .teszi elszakadási kísérletét. UdvarSZÉPEN MAGYARUL — SZÉPEN EMBERÜL Ne szaporítsuk a szót! Sok ember azt gondolja, hogy tartalmasabb a beszéde, ha több szóval mond el valamit. Nagyobb nyomatékot éreznek a hosszú szavakban, a több szóból álló kifejezésekben, mint az ezeknek megfelelő egyetlen szóban. Különösen azok szeretik a felesleges szószaporítást, akiknek kevés a mondanivalójuk. Nem lesz vele kifejezőbb és tartalmasabb a beszédük, csak hosszadalmasabb. A szószaporításnak csak az egyik módjáról szólok e rövid írásban. A rádióban, a televízióban, a mindennapi nyelvhasználatban, sőt tudományos dolgozatban is nagyon gyakran találkozom vele. Ez a mód a szóhalmozás. Több azonos jelentésű szóval neveznek meg egy fogalmat, és azt gondolják, így sokkal nyomatékosabb lesz a mondanivalójuk. „önök nagyjából általában tudják, hogy...”, „Félig-meddig el vagyok palócosodva én is egy kicsit”. „Ebben a pillanatban éppen most tudtam meg...” — s még idézhetnék néhányat a jegyzetfüzetembe került mondatokból. Az ugyanazt a fogalmat jelölő nagyjából és általában, félig-meddig és egy kicsit, ebben a pillanatban és éppen most párok közül az egyik pontosan elég lett volna a mondanivaló kifejezésére. A kettő együtt nem erősítette azt, hanem inkább gyengítette. A szóhalmozásnak nagyop gyakori az a formája, amelyben egy idegen és a neki megfelelő magyar szó kerül egymás mellé. „Korrektül és helyesen viselkedtél” — mondta az autóbuszban egy idősebb férfi egy íiatalabb- nak; „szimpatikus és rokonszenves fiatalember” — dicsér két hölgy valakit; „Most elérkeztetek a finisben a hajrához” — hangzott el egy ballagási ünnepélyen; „A szépirodalom alakítja és formálja az olvasóit” — olvasom egy dolgozatban; „Egy menettérti retúrt kérek” — hallom a jegypénztárnál. Töprenghetünk azon, vajon a beszélő nincs tisztában az idegen és a magyar szó összefüggésével? Vagy a nyomaték kedvéért két szóval akarta kifejezni magát, s nem jutott eszébe más szó, csak a magyar megfelelő? Az azonban bizonyos, hogy e felesleges szóhalmozások nem adtak nagyobb nyomatékot a mondanivalónak. B. L. lója robbantja ki a veszekedést. Az anyja értéktelennek tartja az udvarlójelöltet, apja pedig a leg- liberálisabb türelemmel próbál megbarátkozni vele. A házaspár, lányuk sorsa iránti aggodalmában, egyre többet veszekszik. Es bekapcsolódnak a rokonok: a nagymamák, nagybácsik. Mindenki saját elképzelésének követését várja Julitól, mert mindenki saját magát tartja a „normának”. Elszabadulnak az indulatok, mindenki, mindenkit meghátrálásra akar kényszeríte- nL Az elszabaduló hisztériás rohamokat alig sikerül leállítani, ám a végén — vígjátékról lévén szó — a tragédia fellebbezhetet- lenül komédiába fordul. Az „együttélés” legfontosabb kellékét használják fel a szülők a befejező jelenetben, amikor megpróbálják tolerálni eddigi magatartásukat, s megpróbálják vállalni a lányukkal való közösséget, nem törődve azzal, hogy közben esetleg nevetségessé is válnak. Gyarmathy Lívia legújabb filmje jelentős és különleges adalék a sokat emlegetett témáról abban az időszakban, amikor „A mi családunk” (Magyar József filmje) áll minden fiatalkorúakkal kapcsolatos kérdés középpontjában, abban az időszakban, amikor egyre nehezebbén található meg nemcsak az „együttélés”, hanem az egymás mellett élés lehetősége is. Károlyi Júlia MARAFKÓ LÁSZLÓ: A gépsorok közti, olajitatta asz- faltutat festett, sárga esik szegélyezi. Itt áll, kezében kihajtott jegyzettömb. Az esztergapadnál, félig háttal, középkorú férfi; menetet vág, kicsit ráhajlik a forgó darabra, úgy figyeli a késről le- pördülő forgácsokat. Amikor új darabot fog fel, egy pillantást vet hátra. Soha nem beszéltek egymással, mégis mindent tudnak a másikról, amit kell. . Az időelemző, kezében a stop- perral azért áll itt, hogy mérje a műveleti részidőket: mennyi megy el a darabcserére, mennyi a méretre esztergálásra, mennyi a menetvágásra. Aztán ennek alapján fent, a technológiai osztályon módosítják a normát. Az esztergályos tudja, legfeljebb a műveletek közti holtidőket elnyújtva lehet kicsit csalni, mert ha egyszer beállította az előtolást, a gép mindig ugyanannyi idő alatt teszi a dolgát. Ha csak el nem ég a lapka, vagy nem anyaghibás a félkészdarab. Az időelemzőt ez a szemvillanás megzavarja. „Mi van öcsi, azt hiszed, behúzol a csőbe?" — érzi az esztergályos tekintetéből, bár az is lehet, a középkorú férfi enyhén bandzsít, attól ilyen kaján az arckifejezése. Nem kellene érzékenykednie, Mszen tíz perc múlva már a másik gép mögött áll meg, s kezdi újra a méréseket. ' A szakma megszerzése után ő is évekig dolgozott egy öreg marógépen, tudja, mi az ilyen ki- vénhedt gépeken hozni a normát. Közben esti tagozaton elkezdte a műszaki főiskolát, és tavaly felvitték a technológiai osztályra időelemzőnek. — Tudja, milyen késeket kaptunk ezen a héten? — mordul hátra az esztergályos, s a fémládába ejti a kész munkadarabot. — A lapkák a harmadik menet után lepattantak, mert nincsenek jól felforrasztva. Inkább ezért szólhatna — nem teszi hozzá: ahelyett, hogy itt álldogál. — Az üzemvezetőnek mondták? Az esztergályos legyint. Az időelemző behajtja a spirálfüzetét. Ügy látszik, ez már mindig így lesz; lerí róla a „jöttmentség”. Amikor azon a marógépen dolgozott, sejtette, ez minden kezdőnek amolyan próbaféle az üzemben: ha sikerül megszelídíteni a kikopott, mormogó gépet, akkor jobb masinára kerülhet. A többiek ugratták, s ö csak komoran végezte a dolgát. Aztán jött egy új fiú az üzemrészbe, drótkefe üstökű legény, s azt is ilyen matuzsálemi gépre rakták, és kötekedni kezdtek vele, de az elsőre olyan káromkodásba tört ki, hogy az ugratók rögtön abbahagyták. Neki is ezt kellett volna tennie akkor, de nem. tetté; otthon az apja semmire sem volt olyan kényes, mint a durva szóra. „Pénzügyi szakember vagyok” — szokta mondani az öreg, ha valaki érdeklődött a foglalkozása után, de 6 rájött, < ez csak fontoskodás, aktakukac, könyvelő az öreg. Valamikor, a háború alatt elvégzett vagy három szemesztert a jogon, aztán kénytelen volt abbahagyni az egyetemet. Talán ezért remélte annyira, hogy a fia majd jogra megy; de neki igazából nem volt kedve hozzá, meg a túljelentkezés is olyan nagy, hogy végül szomorú arccal — nehogy az öreg felelőtlenséggel Vádolja —, de valójában megkönnyebbülve jelentette be otthon az elutasítást. És szakmát szerzett, forgácsolót. Az apja — ebben már biztos — soha nem bocsátja meg ezt a lépését. Indult a másik géphez. Ahol a két közlekedőút keresztezte egymást, vasállványokon jókora tengelyek sorakoztak, a közeli esztergáról lekerült darabok. Az állvány rácsain keresztül visszanézett az otthagyott gépre; a középkorú esztergályos lehajolt, a kis szekrényénél matatott, kivett valamit, lopva körülnézett. Az időelemzö látta: ugyanolyan darabot, amilyen negyedóránként lekerül a gépéről. Bele is dobta a fémládába, a többi közé. Már a következő esztergagépnél kellett volna mérnie. De miért dugta a szekrényébe az az erhber a menetes orsót? Hiszen másra nem használhatja, nem érdemes kivinnie a gyárból. Előre dolgozna? Mert tudja, hogy ők időnként megjelennek mérni, s akkor szándékosan lassabban végzi a munkáját, nehogy megint leszorítsák a normákat? Valószínűleg. Viszont a megszokott teljesítményt hozni akarja, ezért az előregyártóit orsók közül elővesz egyet. De ezt megtehette volna a műszak végén is. Az időelemző elszégyellte magát. Ez a lopva cselekvés csak játék; hadd higgye 6, hogy kileste a titkot, ám az esztergályos inkább a tudomására akarta hozni: akárhogy figyelhetik, akkor is túljár a „kékköpenyesek” eszén — ahogy az egész technológiai osztályt hívják a gyárban. Dél körül ért vissza az irodába. Amikor nyílt az ajtó, főnöke egyetlen mozdulattal belökte az iróasztalfiókját, és szigorúan nézett rá. — A, te vagy az? — azzal újra kihúzta a fiókot, és bicskájára feltűzött egy kolbászdarabkát meg egy zöldpaprikaszeletet. A főnöknek még két éve van hátra a nyugdíjig, háromóránként akkurátusán a jobb felső fiókjából falatozni Szokott, hideget, amit a felesége csomagol: disznósajtot, szalonnát, kolbászt, mikor mi{. — No, hogyan jártál? — A szokásos. De hallgatása valamit sejtethetett, mert a főnök csak nem hagyta abba: — Történt valami? — Nem. Illetve: nem csak most. Mindennap történik valami. Például az, hogy csak mi gondoljuk, a norma úgy hat a melósra, ahogy hisszük. — Ezt meg hogyan érted? Hát éppen ezért kell karbantartani a normát... — A lónak ,a... — félbehagyta, pedig a kifejezés: „karbantartani”, kihozta a sodrából. — Nyögd már ki, mi bajod — és a főnők most már valóban a helyére dörrentette a fiókot. — Az esztergályos a mi „karbantartott normánk" mellett előredolgozik, amikor bír, s előveszi a munkadarabot, amikor kell vagy lazítani akar. Hát ennyit ér a mi figyélgetésünk. — Na és? Ezért szoktunk lefaragni a mért időkből. Mert tudjuk, hogy ezekben rátartás van... „Rátartás, hogy miket ki nem találnak” — röhögni lett volna kedve. „Ha rátartás, akkor van rátarti esztergályos is..." — Unom ezt a spicliskedést — mondta aztán. — Te megőrültél — mondta a főnök, szeme elkerekedett, hogy az időelemző legszívesebben egy tükröt tartott volna elébe: „Nézd meg, milyen vagy!" — Sose voltam józanabb. Visz- szamegyek a forgácsolóba, gépre! — Most, a főiskola befejezése előtt? — Miért, lent úgyis többet keresnék. Néhány hétig úgy tettek, mintha a beszélgetés el sem hangzott volna. Az egyik reggel a főnök kibökte: — Hallottad? Üj, számjegyvezérlésű gépet kap a forgácsolórészleg. — Egyet? Hárommal az egész üzemrész teljesítményét hozhatnánk. A pontosságról nem is beszélve. — Egyelőre egyre futja a keret. Mondd, értesz te ezekhez a masinákhoz? — Tanultunk róla a főiskolán, de nem dolgoztam rajtuk. — Akkor is te vagy az egyetlen, aki bármit is tud róluk. Meg a szerelők a gyártó cégtől, akik most beállítják. — Leszaladhatok megnézni? — Menj. Az időelemző végigügetett a betonúton, szétcsapta a forgácsolóüzem ajtaját helyettesítő műbőr lebemyeget, amelyen a targoncák is megállás nélkül nyo- makodhattak át. Két öreg esztergapad helyén, friss betontalapzaton ott állt a sárga, fényes új gép, kapcsolószekrénye mint valami műszerpult, kirítt az olajoszöld régi esztergagépek közül. Oldalából még csövek, huzalok lógtak ki, két idegen overállos szerelő ügyködött körülötte. Az időelemző megtapogatta a gépet, lehajolt, belekukucskált. — Hát ezt majd figyelheti — mondta mögötte egy hang. A múltkori esztergályos. Band- zsa szemében kötekedő fény. — Vagy ebbe a figyeltetést is beleprogramozták már? — Ért maga ehhez? — kérdezte az időelemző élesen, mert nem tudta, mire akar kilyukadni amaz. — Nem értek hozzá, bár ezt is meg lehet tanulni. Az én reumámnak is inkább ilyen kellene már, ahol csak a gombokat kell nyomogatni. Magába szállt: hány éve álldogálhat ez az ember a huzatos műhelyben, a gépe mellett? Húsz, talán harminc? Inkább az utóbbi járhat közel az igazsághoz. Akkor meg akár a piszkálódást sem sajnálhatja tőle. Felfrissülve ért vissza az irodába. — Főnők, én komolyan mondtam azt a múltkor ... — Gondoltam — mondta a főnöke. — Pedig azt hittem, hogy egyszer te ülsz ide, a helyemre. — Na, ne vicceljen már, azért még nem kell búcsúzni. — Hát tőled, azt hiszem, elbúcsúzhatunk. Feltéve, ha sikerüt a forgácsolórészleg vezetőjével elfogadtatni, hogy egyedül te értesz a géphez. Az időelemző már látta magát a halkan duruzsoló új gép mellett. Kell néhány hét, míg kiismeri. Ha átpillant a csarnok másik sarkába, ott lesz az a kancsa- litó. Majd nézhetik egymást. De azért az a mondat a reumáról, úgy lopakodott körülötte, mint egy leráz hatatlan kóbor kutya.
