Petőfi Népe, 1985. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-08 / 185. szám
4 • PETŐFI N£PE • 1985. augusztus 8. Differenciálás és bérkép Talán kevesen tudják: tavaly az állami iparban dolgozó fizikai munkavállalók havi átlagbére 5283 forint, átlagkeresete pedig 6465 forint volt. S talán van, akit érdekel, hogy ugyan miként differenciálódtak — ha úgy tetszik: „szóródtak” — az Imént jelzett átlagbérek és átlag- keresetek az egyes iparágak, vállalatok, sőt a vállalatokon belüli egyes munkahelyek között. Végtére is ugye, azt 'hirdetjük, hogy az anyagi ösztönzésre fordítható összegeket differenciáltan, tehát a valóságos munkateljesítményekkel arányosan kell(ene) elosztani. Teljesítmény szerint Nos, a kérdésekre a Központi Statisztikai Hivatal 1985 áprilisában kiadott — a nagyipari munkásság jövedelmi viszonyait, élet- és munkakörülményeit elemző — jelentése ad választ. Az első megállapítás, hogy az iménti átlagokhoz képest 2,7 százalékkal volt magasabb a közlekedésben, a posta kötelékében és a távközlésben dolgozó fizikai munkások bére, illetve munkahelyi keresete. A vízgazdálkodásban dolgozók munkahelyi átlagkeresete pedig 1,6 százalékkal magasabb, mint az átlag. Máris mondhatnánk, hogy no lám: nem is olyan lényegtelen differenciálódás, csak hát ugye nem tudni, hogy végül is mire vezethető vissza ez a különbség? A postások, a közlekedésiek, a távközlésiek, vagy a „vizesek" átlagosnál is magasabb — s vajon mi módon mérhető — munkateljesítményeire, vagy inkább csak arra, hogy ezek az ágazatok is krónikus munkaerőhiánnyal bajlódnak? Gyaníthatóan még ma sem beszélhetünk igazán teljesítményelvű keresetdifferenciálódásról, különösen ha meggondoljuk, hogy — ugyancsak a KSH már idézett jelentése szerint — az elmúlt évtizedben a kohászatban, az építőanyag-iparban és a könnyűiparban az átlaghoz közeli volt a keresetnövekedés. Vajon mi okból, amikor egyik sem nevezhető' afféle sikeriparágnak? Ami viszont érthető: az átlagosnál jóval magasabb keresethez jutottak a vegyiparban dolgozó fizikai munkások, ám a teljesítményeivel ugyancsak nem tündöklő gépipar kereseti viszonyai jócskán — mintegy 8—10 százalékkal — elmaradtak az átlagtól. És még valamit a bányászatról: itt a keresetek növekedési üteme korábban fokozatosan csökkent, az elmúlt két évben viszont már megközelítette a nagyipari átlagot. (A legutóbbi központi bérintézkedések után remélhetőleg valamelyest — és ismét — az átlagon felüli kereseti lehetőségeket ígérhet a bányászat.) .Központi beavatkozás A bérkép tehát meglehetősen színes, a differenciáltsággal kapcsolatos indítékok és megfontolások azonban aligha egyértelműek. Nyilván azért is, mert a mindenkori bér-, illetve kereseti arányokat nemcsak az egyes iparágak valóságos' teljesítményei, a piácQa.js értékesíthető produkciói, hanem a különböző okok miatt elhatá- 'rozőt't központi bérintézkedések — mondjuk ki: a teljesítményektől gyakorlatilag független központi bérpreferenciák — is befolyásolják. Ha például a papíriparban krónikus munkaerőgondokkal bajlódnak, akkor előbb-utóbb elhatározzák a központi forrásokból finanszírozott egyszeri béremelést. Ha egyre többen hagyják el a ruházati ipart, akkor — és végveszélyben — megint csak jön a központi segítség. Ha hovatovább nincs, aki vállalja a több műszakos munkarendet, akkor — mint'legutóbb — emelik a műszakpótlékot, s mert röpke néhány hónap alatt kiderül, hogy nem eléggé emelték, hát újabban további „pótlékolásról” gondolkodnak és vitáznak. Részben — s alighanem nem kis részben — az ilyesfajta intézkedéseknek is köszönhető, hogy az elmúlt években átrendeződött a legjobban és a legrosszabbul fizető ipari ágazatok sorrendje. Például: 1974-ben a kohászat volt a legjobban fizetők második helyén, s tavaly már a papíripar. Tíz évvel ezelőtt a nyomdaipar foglalta el a harmadik helyet, jelenleg még a legrosszabbul fizető öt alágazat között sem található. (Megkockáztatható: előbb-utóbb, a már-már katasztrofális munkaerőgondokkal kínlódó nyomdaipar is megkapja az ilyenkor esedékes központi segítséget, s ez ésetben előbbre sorolhat a kereseti ranglistán, netán még a tíz évvel korábbi helyét is elfoglalhatja.) Menjünk „lejjebb”, a vállalati szférába. Bér-, illetve keresetdifferenciálás ügyében itt részleges, de mindenképpen figyelemreméltó változást a néhány évvel ezelőtt elhatározott bérszabályozási kísérlet hozott. A kísérletezők esetenként megháromszorozták a normál szabályozás által adómentesen engedélyezett bérszínvonal-növekményt. Jórészt ennek volt köszönhető, hogy tavaly, a legnagyobb és a legkisebb mértékű béremelést végrehajtó vállalatok között nem kevesebb, mint 15 százalékpontos eltérés volt kimutatható, s ez a vállalatok közötti differenciálódási tendencia — a KSH már többször is idézett, s idén áprilisban közzétett jelentése szerint — változatlanul érvényes. Ha arra gondolunk, hogy a korábbi bérszabályozási kísérlet — minden hivatalos elemzés és értékelés szerint — valóban megmozgatta a vállalati belső tartalékokat és teljesítménynövelésre késztetett, akkor okkal gyanítható, hogy e bérdifferenciálódás mögött valóságos teljesítménykülönbségek is fölfedezhetők. Nem kamatozó képzettség És ha most már — még mélyebbre ásva — a vállalatokon belül is vizsgálódunk, akkor megint csak megkérdőjelezhető a bér-, illetve a keresetdifferenciálási gyakorlat. Nagy általánosságban — de aligha vitatható módon — megállapítható, hogy ha tapasztalható is valamiféle erőteljesebb munkahelyen belüli differenciálódás, akkor az jórészt a túlórázásra, a vgmk-tevékenységre, a pótlékokkal megfejelt több műszakos munkarend vállalására vezethető vissza. Vagyis: a főmunkaidőben nyilván kimutatható teljesítménykülönbségek bér-, illetve kereseti konzekvenciái még aligha fölfedezhetők. E jelenség nem új keletű. Okainak boncolgatása messzire vezetne, s napjainkban — alig néhány hónappal az új kereset- szabályozási rendszer bevezetése után — talán célszerűtlen is. Egyelőre csak annyi gyanítható, hogy a munkateljesítmények szerinti kereset- differenciálás elsősorban nem a mindenkor érvényes keresetszabályozás függvénye. Vezetési stílus, vezetői elhatározás — ha úgy tetszik: vezetői határozottság —, no és persze megfelelő belső ösztönzési rendszer függvénye is. S ahol erre nem figyelnek, ügyelnek, ott bizony valóságos á veszély, hogy. .tudniillik, a legjobbak egyx részt a munkahelyi teljesjtméoy-Y.>S$?5atartás közével, módszerével”ánek, másrészt ugyanők — és így fogalmaz a KSH-jelentés — „kompenzáció, vagyis keresetkiegészítés után néznek, vagy az üzemen belül, vagy azon kívül." Ám a legnagyobb veszély, hogy a kellőképpen meg nem fizetett legjobbak elhagyják a nagyipart, s kényszerűségből inkább a gazdaság nem haszontalan, de mégis csak kevésbé jelentős területein tevékenykednek. Csak azért, mert itt igen, amott pedig — a nagyiparban — anyagilag nem kamatoztathatják képességeiket, szaktudásukat és munkateljesítményeiket. V. Cs. G YERMEKC1PŐGYÁR TÁS Témánk még mindig a 3. Vas megyében igen, Bács-Kiskunban nem? w cipő. Szombathelyei! főképp olyan üzletekben jártam, ahol lábbelit kínáltak. A Sabaria egyik nem nagy alap- területű, de gazdag választékú üzletében gyermekcipőkből fazonban, méretben, színben nehezen lehetett volna „foghíjakat” találni. Betértem a Borostyánkő Áruházba, a cipőosztályra. A szandáltól a csizmáig, a bébicipőtől a 40-esig ... szóval volt, amit kértem. És az áruházban komolyan veszik a leendő felnőtteket, speciális emeletes ülőalkalmatossággal várják őket... O A félegyházi Centrum Áruház cipőosztályán több a nézelődő, mint a vevő. Tanács Istvánná tízéves kislányának, Tímeának kényelmes, lábujjas papucs kellene. Nincs. Noha a bőség lábbelikből első látásra meghökkentő, válogatás közben válik bizonyossá a gyanú, hogy a meny- nyiséggel a fogyasztók egy része nem tud mit kezdeni. Kevés az olyan cipő, amely méretben, fazonban és áriban is megfelelne. A legtöibb vásárló meggondolja, mire költi a pénzét, és kedvezőtlen tapasztalatok birtokában már óvatosabb. Kereskedelmi felügyelők egy hónapja megállí- pították: száz pár eladott cipőből 30-at visszahoznak csalódott tulajdonosaik, és kártérítést kérnek. Mint Tokaji Pál fiókigaz- gató-helyettes ehhez hozzáfűzi: az év első felében összesen 330 pár minőséghibás cipőért fizettek kártalanítást, nem említve azt a 200-at, amelyet flekkeléssel, varratással az áruház javíttatott meg! — Haj ja jaj...! Rengeteg ...! Ilyen válaszokat kapok a Bácska Kereskedelmi Vállalat kecskeméti Kéttemplom közi cipőboltjának eladóitól, amikor kiejtem ezt a szót: „Reklamáció". Megtudom, hogy a Szigetvári és a Minőségi cipőgyárak női topán- káit kifogásolják a legtöbben, de van panasz a Duna termékeire is. Az Alföld és a Sabaria cipőkből keveset- forgalmaznak/Kecskés Zoltánná helyettes vezető: — Az elmúlt években nemhogy javult volna, inkább romlott az áruk minősége. Tavaly a lengyel száras cipők még jók voltak; az Idén a vászonragasztásnál már elszakadnak. Az utcai papucsokra is sok a panasz. Miért? Mert a műanyag talpba belőtt szögek használat közben hamar kipo- nyognak — s a papucsokat ezután már nem tudják megjavítani sehol. Nem csodálkozhatunk azon, hogy az üzlet ezek után gyerekS a Pajtás ruház cipőosztályán 1 Szabó íróit üzletvezető» helyettes a kisebb gyermekeknek többfélét tud ' > ajánlani. cipő-árusítással már nem mer próbálkozni! A kecskeméti Pajtás Áru_ ház gyermekcipő-osztálya « Ho rnyik János utcai üzlethelyiségben sokkal kulturáltabb, jobb körülmények között várja a vásárlókat, mint egy éve az Arany János utcában. Azonban gyermekcipő-kínálatával még részben sem képes kielégíteni a keresletet. Erről panaszkodott Szabó- Irén üzletvezető-helyettes, aki elmondta, hogy sportcipőket és gyermekszandálokat — főként a 31—34-es méretszámú fiú és lányka lábbeliket — alig tudnak adni a vásárlóknak, a „nagykereknél” sincs választék, pedig Kecskeméten és Szolnokon, Veszprémben, valamint Szek- szárdon is járt az elmúlt héten az üzletvezető. — A reklamáció sem kevés — folytatta Szabó Irén —, legtöbb panasz a Duna és a Jászsági Cipőgyárak termékeire van, gya- ' kori a pántszakádás, a talplevá- Iás~és üjábban főként a Düna-ci- pőknél a festékkopás. A Sabaria- cipőket keresik leginkább a vásárlók, mert könnyűek és divatosak. Olcsóbbak is, mint például az Alföld gyermekcipői, amelyek kemények, merevek és a népszerűségi indexük csökkenő. © Vásárló nincs. Az őszi-téli cipő- és papucskínálat nyomasztó érzést kelt a Bácska Kereskedelmi Vállalat 261-es számú kecskeméti Rákóczi úti cipőboltjában. Négymillió forint értékű árukészletükből tán még a padlásra is jutna. A sors iróniája, hogy az üzletet az a Horváth Gergely vezeti, aki húsz évig országos piackutatóként dolgozott. Alighanem a legnagyobb büntetés egy piaci szakember számára, hogy kénytelen-kelletlen, meg kell alkudnia az üzletben kialakult helyzettel. — Az Alföldi Cipőgyár mintaboltja vagyunk. Kizárólag a gyár termékeit árusíthatjuk. Ezért a választék igencsak egysíkú. Néz- • zen csak körül! Nyári cipő szinte semmi. Szandál egy pár sincs. Mivel nincs idényárunk, a forgalmunk lecsökkent. Amit látunk, az a készletgazdálkodás csődje. De tarthat ez így tovább? ... © Van egy ötletünk: kialakíthatna az Alföldi Cipőgyár a kecskeméti mintaboltjában a Sabariával közös, gazdag választékú üzletet. Megoldás többféle is elképzelhető. Például az, hogy viszonzásként a Sabaria egyik saját - mintaboltjában engedi meg a kecskeméti központú gyár termékeinek árusítását. Ha valóban olyan jó az emberi, szakmai kapcsolat a két gyár vezetője között, mint ahogyan hallottuk, bizakodhatunk, hogy mint üzleti partnerek is egymásra találnak. Nekünk, vásárlóknak lenne a legjohb, ha egyezségre jutnának. Ha ezután gazdagabb, kiegyensúlyozottabb lenne a választék és a szülők nem szaladoznának hiába egyik boltból a másikba ... Legalább ebben járjanak a cipő- gyártók kedvünkben. Csabai István—Kohl Antal AZ ELSŐ VONAT 1990-BEN INDUL Épül a varsói metró Halászok a piac hálójában Beszélgetés a szakmári tsz elnökével Néhány hónapja — vagy már éve is —, hogy a hal is fölkéredzke- dett a hiánycikkek nehezen rövidülő listájára. Piacjáró háziasszonyok, vendéglátó szakemberek, de maguk a termelők is panaszkodnak: nem lehet kapni a hazai konyha hagyományos alapanyagát. Pedig az általános magyar elhízás ellenzői, orvosok, gasztronómusok, dietetikusok a halhúsfogyasztás erős növelését javasolják. Könnyen védekezhetnek a kalóriadús, hagyományos táplálkozás védelmezői, hogy nem tehetnek mást, maradnak a töltöttkáposztánál. Az okokról és a változtatás lehetőségeiről Farkas Lajossal, a szakmári termelőszövetkezet elnökével, a Halászati Termelőszövetkezetek Szövetsége társelnökével beszélgettünk. Harmadik éve folyik Varsóban a metró építése. A majdnem 10 kilométeres építési területen az ütemtervnek megfelelően halad a munka. A Visztula bal partján levő városrészt dél! —északi Irányban átszelő metró első vonala, az első 12 kilométeres szakasz nagyobbik része felszíni módszerrel késiül. A varsói metró építése egyelőre a város déli részén fekvő két lakónegyed — Ursy- nów és Natolin — lakosságát érinti elsősorban, ahol ■ a vég- és íaví tóállomási bázis, az első hat állomás; valamint az összekötő alagutak létesülnek. A Stoklosy (sorrendben a negyedik) metróállomásnál már elkészült a 230 méteres betonszerkezet, valamint a 90 méteres peron talapzata. s tőle északra nyers állapotban már készen van -az alagút 420 méteres szakasza. Itt jelenleg a Szigetelési munkákat végzik. Még távolabb, északra épül az Ursy- nów (sorrendben az ötödik) ilevű állomás, amelynek szintén kirajzolódik már a végső formája. Az év elején a metróépítők eljutottak a belváros területére. Az Alkotmány tér és az „MDM” Szálloda közelében megkezdődött a metróalagút tárcsás módszerrel történő fúrása. Ugyanakkor készítik a második fúrópajzsot is. amely az alagút párhuzamos ágát fúrja majd. A varsói metró első 12 kilométeres szakaszának átadása 1990- ben lesz. Két évvel később készül el a város központját átszelő második szakasz. 1994-ben pedig átadják teljes hosszában a 23 kilo. méteres első vonalat, — A hazai, halra éhes vásárlók panaszkodnak. Milyen hangulatban vannak a termelők? Sokan úgy gondolják ugyanis, hogy azért nem lehet kapni pontyot, és a többi magyar csemegét, mert a termelők eladják nyugatra, a hiánycikk gyógyszerekhez, híradástechnikai eszközökhöz, háztartási gépekhez hasonlóan. Igaz ez? / — Nem ez a gond. Há ezért nem lenne hal a piacokon, legalább azzal vigasztalódhatnánk, hogy a nemzet kasszája gyarapszik; ami azért nem lényegtelen szempont. Az igazság: az ágazat a felszabadulás utáni időszak legnagyobb válságát éli. — Tömegek éhesek pontyra, csukára, harcsára és ön mégis válságról beszél... — Hogy nincs minden rendjén a magyar halászatban, azt már 1960-tól érezzük. A piacot jelentő, monopol helyzetben levő belkereskedelmi vállalat felvásárlási árai ugyanis egyre kevésbé fedezték a termelés növekvő költségeit. Ezzel függ össze, hogy elmaradtak a tógazdasági rekonstrukciók, s így több ezer hektár tófelületet ki kellett vonni a termelésből. A szövetkezetek igyekeztek a természetes vizeket is bevonni a termelésbe. A meny- myiség növekedése azonban nem változtatta meg az érdekeltséget, ’ s mivel állami dotációt nem'kaptunk, egyre csökkent a termelési kedv. — Huszonöt éve egyfolytában gond van a hallal? — Gond bizony. A termelőkre persze jöttek jdhb esztendők is. 1978—80 között rohamosan növekedett az exportunk. Az árképzést. Is korszerűsítették és — erre a néhány évre — a leggazdaságosabban termelő mezőgazda- sági ágazat lettünk. 1901—82-ben kiemelkedő eredmények születtek. Megindult a korszerűsítés, a műszaki fejlesztés. Mindenki halász akart lenni. — Mi az oka akkor a válságnak? — Az említett időszakban az egész ágazatot „megfiatalító” nagy nyereséget nem azok a fajok adták, amelyeket mostanában és akkor is a magyar fogyasztó keresett, keres. Növényevő halakat exportáltunk a Közel-Keletre, kilónként másfél dollárért. Olyan vonzó volt ez, hogy tucatjával alakultak a busát nevelő szövetkezetek. Sorra vettük föl a drága hiteleket. Senki sem számított rá, hogy az iráni—iraki háború megsemmisíti a lehetőségeinket, exportunk megszűnik. Úgyhogy azt mondhatom: nem tudni, ki lesz a „szent” háború győztese, de mi biztosan vesztesei vagyunk... — A pontynak azonban magas az ára és lenne piaca is, bízvást adhatnánk drágábban... — A növényevő halak rajtunk maradtak. Tavakat töltenek meg. A hazai fogyasztó idegenkedik tőlük, a vendéglátás és a konzervipar — bár szép néven, márványpontyként dobtuk piacra — nem tud igazi csemegét készítem - belőle. Vásárlónk csak a Szovjetunió és Románia. E két ország azonban alacsony áron — 6—7 forintért — veszi a busát. Nehéz helyzet ez. Álmomban is busák kísértenek ... — Mégis, mi lett a hatalmas mennyiségű élő állati fehérjével? — Tartogattuk, aztán több mázsát a csatornákba engedtünk. Most aztán gyorsan váltani kellene, ha nem lennénk ennyire „elázva”... A ponttyal Is vigyáznunk kell, a nyugat-európai piac telített. A franciák nem esznek csak tengeri halat, az NSZK-t pedig „áron alul” ellátják. — A hazai boltok akváriumai mégis üresek!? — Ha a busát a csatornákba engedjük, és helyére a természetes növekedésnek és szaporulatnak megfelelően ponty kerül, az talán segíthet a helyzeten. — Talán? — A HALÉRT-nek feltétlenül változtatni kell az árakon. Közismert ugyanis, hogy az utóbbi években a 'takarmányok, az eszközök árai, a vízdíj és az energiaköltségek nagyot ugrottak. Elengedhetetlenül szükséges a rekonstrukció is... Ha a központi szabályozás nem változik a következő ötéves terv folyamán, szerintem még inkább kiürül a hazai halpiac. — On nemcsak a szövetség tisztségviselője, hanem gyakorlati szakember, termelőszövetkezeti elnök. Biztosan megfogalmazta már a feladatokat, a javaslatokat ... — Mi is megszenvedjük ezeket az időket, pedig nemcsak hallal foglalkozunk. Lehetőségünk van, hogy például a szántóföldi növénytermesztés intenzívebbé tételével vagy a melléküzemágakkal pótoljuk valahogy a veszteséget. Á helyzet persze — még ha a kompenzáció sikerülne is — nem tartható sokáig. Változtatni kell! Ügy gondolom, hogy a következő ötéves terv összeállítói figyelemmel kísérik a problémát, hiszen ez politikai kérdés is. Mi, termelők, szeretnénk elérni, hogy a haltermelő közös gazdaságok kerüljenek a „kedvezőtlen termőhelyi adottságú” • kategóriába.. A tógazdasági beruházások és rekonstrukciók a meliorációs munkákhoz hasonló támogatásban részesüljenek. A termelést alapvetően- meghatározó ■tenyészanyag-ellátás ösztönzésére és a megtermelt készletek pénzügyi fedezésére létesüljön központi intervenciós alap. A tógazdasági vízhasználatot ugyanúgy tekintsék, mint a többi mezőgazdasági célú vízfölhasználást. A feldolgozott, gyorsfagyasztott hal fogyasztói árkiegészítését a gyorsfagyasztott baromfi álkiegészítésének mértékéig módosítsák. A termelt és eladott étkezési halmennyiség után üzemviteli támogatás illesse a gazdaságot. Ha ezek a kéréseink teljesülnek, Ismét népi étel lesz Magyarországon a hal. Farkas P. József í
