Petőfi Népe, 1985. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-23 / 197. szám
/ 1985. augusztus 23. péntek ® PETŐFI NÉPE ® 5 KECSKEMÉTI KAPCSOLATOK . a Veres Péter-levelek 3. A dr. Henkey Gyula által szervezett és irányított Népkutató Kör váltakozó színvonalú, mindenképpen hasznos kiadványai közül jó néhány forrásértékű publikáció. A jeles antropológus egyiket elküldte Veres Péternek, akivel már korábban találkozott. 1966. június 27-én a következő sorokkal köszönte a figyelmességet, tudatta véleményét. Kedves Barátom! Csak futtában. Köszönöm. Eddig csak belenézegettem. Nagyon érdekes és nagyon fontos dolgok vannak benne, az általam régóta reklamált, de még nem létező társadalom-élettanból hogyan és miképpen maradhattak meg az emberek és a népek a történelemben a természeti katasztrófák közepette és a szervezett erőszakkal szemben. Milyen kár, írtam vagy 17—18 éve, hogy legalább a hétszáz évig tartó magyarországi jobbágykorszakból csak •okmányaink vannak, de élethitelű irodalmi műveink nincsenek. Milyen jó lett volna, ha már a 16— 18. században is, vagy még előbb, 13—12-ben is lett volna egy-egy Móricz Zsigmondunk, Szabó Pálunk, Illyés Gyulánk, Sinka Istvánunk és talán nem hat szerénytelenségnek, Veres Péterünk. Hogyan lett a pogány magyarból katolikus, abból protestáns, majd újra katolikus. Elnézést a sebtében való reflektálásért, de sürget a kor, legalább mi ne maradjunk ennyire adósok. Üdvözlettel Veres Péter Később felkérte dr. Henkey Gyula — akkoriban a szakszervezeti-tanácsi fenntartású Városi Művelődési Ház munkatársa, a főiskolásklub szakmai istápolója —, hogy tartson előadást a diákok összejöy«t»lán. <- Vállalta :’:nnt967. január 15-én hozta levelezőlapját a. postást V-'irÁ Kedves Barátom! Rendben van. Azonnal felírtam a naptáramba, mert tavasszal sok elhalasztott előadás vár rám. Március 22., szerda. Hogy miképpen megyek oda, ezt egyelőre hagyjuk nyitva. Lehetőleg gépkocsival. Verejs Péter. Utóirat. Jó volna, ha addig a gyerekek megismerkednének az írásaimból eggyel-mással, hogy hasznosabb legyen nekem is a beszélgetés. Február 28-án újabb lapot küldött dr. Henkey Gyulának. Kedves Barátom! Még mindig csak február van, nem tudok hát a kérdéseidre végérvényesen válaszolni. Ha Isten segít, ott leszek március 22- én vagy délelőtt vagy délután. Ez attól függ, hogy nem akadályoz-e valami szorongató kötelesség a délelőtti utazásban, de éppen ezért ne csináljatok magatoknak, értem a kedves feleséged is, valami nagy gondot az asztalnál. En már írtam valahol, de lehet, hogy nem olvastad, én nem tartozom azon emberek közé, akiknek a hasuk az istenük, de azon írók közé se, akik nagy élvezettel írnak az asztal örömeiről. Mindig eszünk valamit, amikor kell és jól van. Ha időnk lesz, persze hogy beszélgetünk Sántha Gyurival és akivel akarjátok. Üdvözlettel Veres Péter. A kezdetben az antropológusnépművelő és az író között közvetítő Bozóki Éva újságíró is eljött Kecskemétre. Dr. Henkey természetesen őt is, Péter bácsi nyugdíjas gépkocsivezetőjét is meghívta ebédre. Meg Buda Ferencet. A vendég főként a házigazdával beszélgetett, aki így emlékezik az eszmecsere talán legérdekesebb mozzanatára: — Elmesélte, hogy Sztálin 1948- ban — amikor a négy koalíciós párt vezetőjét fogadta a Kremlben — milyen érdeklődést mutatott a magyar történelem iránt. Nyilván valami tévedés vagy félreértett információ alapján szemére vetette Veres Péternek, hogy török nacionalista. Amire a meglepődött író előadta, hogy őseink valamikor hosszú ideig együtt éltek török népekkel, ami azzal járt, hogv antropológiailag erősen kötődünk a török népekhez, sok mindent átvettünk tőlük, de mindig vigyáztunk saját hagyományainkra. Látva a Sztálin - figyelő arcát;‘Péter bácsi őr magyar'szabadságharcokról beszélt.' A -szovjet párt vezetője — aki egyszerűen leintette a közbeszóló Rákosit —, őszinte ' érdeklődéssel hallgatta. A kecskeméti ebédet követő beszélgetésen az író megemlítette. hogy itt mindig méltányolták törekvéseit. Kértem de-' dikálja 1946-ban /kiadott kötetét. Átlapozta ás közben megemlítette: bár nem ő válogatta, de munkáinak lényegét vették ki belőle. Mindaz, ami ebben a könyvben van. azt vállalja. Hozzátette: az én aláhúzásaim jobban kiemelik a lényeget a szerkesztő kiemeléseinél. Ezt írta a címlapra: „Jó húsz év után azzal, hogy ezt a válogatást nem én csináltam, mégiscsak én vagyok.” Dr. Henkey Gyula újból meghívta 1969-ben. Erre érkezett a következő, kicsit keserű válasz: Kedves Barátom! Elvileg nem volnék én a kecskeméti előadás ellen, de nem merek biztos választ adni. öregszem, fáradok, tele vagyok gondokkal, elvégzetten feladatokkal. Majd ősz felé térjünk vissza rá, de a kinyomtatandó műsorba ne vegyetek be. Nem szeretem megcsalni az embereket. Viszont, ahol egyszerű heti meghirdetésre nem jön össze egy kis közösség, oda nem érdemes írót hívni. Egyébként is a teljes téli programot ritkám lehet keresztül vezetni. Írók meghalnak, művészek megbetegednek vagy külföldre mennek. Mit tudom én. Kecskemét jó hely, jó emlékeim vannak onnan, de hagyjuk most ezt. Ti talán nem is tudjátok, hogy elég sok város van Magyarországon, ahol íróként még sohasem jártam. Szekszárdon az idei könyvhéten voltam először. De még érdekesebb, hogy Szolnokon is, de most is csak kis könyvtári összejövetelen. Győr nagyváros, de 1968 őszén kerültem oda először. Hogy miért nem mentem ezekre a helyekre? Azért mert nem hívtak. Vannak Magyarországon városok, amelyekben értelmiségi diplomás kaszt ugyan van, de szellemi élet nincs. Ha legalább olvasnának és gondolkoznának. De gondold meg, újra és újra kapok olyan leveleket, amelyeket idős úriemberek írnak, akik véletlenül elolvasnak tőlem egy .újságcikket és felfedezik, hogy vagyok. Soha egy könyvem sem került a kezükbe. Ez a magyar értelmiség. A történelmi is és a mai is. Baráti üdvözlettel Veres Péter. Helyem fogytán e kis sorozat zárásaként újból megemlítem,, hogv Veres Péter a cikkben szé1' replő személyeknek küldőit' valamennyi levelét egy szakfolyóirat közli. Henkey doktornak címzett utolsó leveléből csak néhány sort idézhetek: „Nagyon hajszolt vagyok, öregszem, fáradok. [...] valami allergia-féle fejlődik ki bennem e nagy szellemi, lelki strapák iránt. Nem tudom, érted-e egészen. Már csak az írás és a gondolkodás marad utolsó szenvedélyem. Most egyébként más, egészségügyi bajaim is vannak, de hagyjuk. Üdvözlettel: Veres Péter.” Heltai Nándor Most, hogy a magyar nép négy évtizeddel ezelőtti új honfoglalására emlékezünk, nyilván gyakran szóba kerül az a másik, bő egy évezreddel ezelőtti birtokbavétel is, amelynek során Árpád apánk vezérletével telepedtek meg a Kárpát-medencében őseink. Emezt a negyven éve történt korszakváltást is soksok képzőművészeti alkotás — emlékmű, freskó, táblakép stb. — idézi, de egy olyan kompozíció megszületése még mindig várat magára, mint amilyen Munkácsy Mihálynak a Parlamentben függő óriási vászna, a Honfoglalás. Ki ne ismerné ezt a több mint két méter magas és hat méternél is szélesebb jelenetet, amelyen Árpád fehér lován ülve széttekint népének tisztelgő seregén! Azt azonban feltehetőleg jóval kevesebben tudják, hogy e mű megszületésében milyen fontos szerepet játszott a korabeli Szeged, meg még néhány más Csongrád megyei helység. Az 1879-es nagy árvíz után példás gyorsasággal és a településrendezés európai színvonalán újjáépülő város elöljárósága egyrészt arról döntött, hogy az akkor már messze földön híres piktort e nagy munkájában minden módon segíteni fogják, másrészt arról, hogy a gondosan ápolt barátság gyümölcseként a kép nagy színvázlatát megszerzik tőle. Munkácsyt Szegedhez édesgetni nem volt nehéz. Egy jó üzleti érzékű műkereskedő 1882 márciusában már bemutatta itt Búsuló juhász című képét, illetőleg a Kfi?zt,u£ Pilátus, előtt című tablójának fénykepváltozatát. Nem kevesebb, mint 1600 néző váltóit’''jegyet'‘ä- két látványossághoz a Hungária Szállóba. Amikor pedig a Honfoglalás megfestése ötletből valósággá kezdett lenni, Munkácsy személyesen is megjelent Szegeden. Erre az első látogatásra 1891 októberében került sor, egészen pontosan azért, hogy — a Szegedi Napló szerint — „... a Tisza mellékéről tiszta magyar típusú modelleket..akart Párizsba vinni a mester. (Neullyben ékkor már állt az a hatalmas műterem, amelyet külön a szóban- forgó kép elkészítéséhez építettek.) Munkácsy rövid pesti tartózkodás után előbb Szentesre vonatozott, ahol az akkori főispán, Zsilinszky Mihály — lévén rokonok — nagy szeretettel fogadta. Az p társaságában rándult át aztán Csongrádra, majd Szegvárra is. Ez utóbbi helyen bukkant rá arra a paraszt férfira, akiről Árpád arcát mintázta. Szegedre 1891. október 25-én érkezett meg a művész. Itt Tisza Lajos, az árvíz utáni helyreállítás kormánybiztosa kísérte, a helybeli lap tudósító riportere pedig Mikszáth Kálmán volt. Munkácsyt érthető kedvességgel és nagy-nagy tisztelettel fogadták a város elöljárói. Mivel éppen akkor — október 26-án — avatták fel a mai Balástyán a felsőtanyai központot, különvonatot indítottak oda, hogy Munkácsynak ne kelljen kocsin fáradnia. A mester természetesen ezt az avatási ünnepséget is arra használta fel, hogy vázlatokat készítsen. Tehette, mert — Mikszáth szavaival — ......ki volt adva a rendelet a pusztai kapitányoknak, hogy ami jóképű férfinép vagyon köröskörül, két mérföldnyire a bárány-cimerű város tanyájától, az mind ott legyék, de az öregje is ...” A felsőtanyai látogatás után a szegedi kaszinó avatása volt soron. Ott Munkácsy figyelmét hosz- szan lekötötte egy mongolos arcú lány, bizonyos Szeles Olga. Nos, ő lett annak az asszonynak a modellje, aki a vezéri sátor előtt magasba tartja gyermekét. A mester sok-sok telerajzolt lappal és rengeteg élmény birtokában október 27-én utazott el Szegedről. Amint visszatért Párizsba, csak a Honfoglalással foglalkozott. Előbb a kép szénrajzát készítette el, majd megfestette azt a nagy, színvázlatot is, amely — amint azt a Tisza partján remélték — a városi múzeum falára került. Végezetül pedig a Parlament számára megrendelt változatot is befejezte; 1883 de-, cemberében látta el hitelesítő kézjegyével. Hogy mi' a különbség a Szegeden látható vázlat és a végleges mű között? Egyebek között az, hogy ez utóbbin a kívánatosnál jobban látszik a megrendelők sok-sok kívánsága, elháríthatatlan igénye. Míg az előtanulmányok szellősek, a megörökített típusok jellégzetesebbek, addig a „nagy” Honfoglalás zsúfoltabb; Végváry Lajos művészettörténész szerint: „... a budapestin az akkori magyar arisztokraták és közéleti személyiségek arcvonásait is megörökítette”. Ez olyan nagy — és minőségrontó — engedmény volt, hogy magát az alkotót is megviselte. A Honfoglalás azonban így is kiemelkedő alkotása a magyar művészettörténetnek. A millennium kora mutatta fel benne önmagát... A. L. KÉPERNYŐ BOCSÁK MIKLÓS Elátkozott sporttörténetek Akik példát mutattak (5) Persze a birkózásba is betört az élef. A következő évek egyik Európa-bajnokságáról, Göteborgból, már másfajta hangvételben tudósítottam. Egy nagyszerű világbajnoki (három aranyérem) és hasonlóan sikeres olimpiai (két győzelem) szereplés után Göteborgban, „Észak kapujá”-ban, a tizenegy kilométer hosszú kikötőjéről hires svéd nagyvárosban léptek ismét rangos, nagy versenyen szőnyegre kötöttfogású birkózóink. Feltehetően sok szurkoló és — talán ilyen is akad — „ellendrukker” meditált azon, miért csak egy arany jutott ezúttal a mieinknek, miért nem tudta például a népszerűségi listákon oly magasra emelkedett kedvenc. Növényi Norbert megismételni moszkvai bravúrját, hogyan tudott a világbajnok Rácz „kiütéses" vereséget szenvedni a döntőben. Mielőtt minderre rátérnénk, hadd számoljak be egy próbálkozásról! Arra tettem kísérletet itt. Göteborgban, hogy a manap- ság egyre inkább furcsáin birkózóeredmények születésének hátterét, amennyire lehet, felkutassam. Pontosabban, arra voltam kíváncsi: a küzdőtéren kívül milyen csatározások színhelyévé lett — vetekedve a torna- sporttal, a műkorcsolyával, a vízilabdával és másokkal — a jelenkor birkózása? ■ Sajnos, az első meglepő, sőt megdöbbentő eredmény születésének szenvedő hősei éppen mi, magyarok voltunk. A sikerre esélyes, addig kiválóan is szereplő, nem egészen húszesztendős junior Európa-bajnokunk, Sipos Árpád sorsdöntő mérkőzésén a svéd — vagyis hazai — Benny Lundbeckkel került szembe. A svéd 5:l-re elhúzott, amikor a fiatal magyar birkózó pazar pillanatai következtek. Négyszer egymás után pörgette ellenfelét, vagyis úgy látszott, 9:5-ös vezetésre tesz szert, mivel általában egy jól végrehajtott pörgetésért 2 pont jár. A svéd már letörten kullogott a helyére, maguk a szurkolók is — morajukból Ítélve — tudomásul vették kedvencük vereségét. És erre a bírók — egészen példátlan módon — 5:5- ös eredményt hoztak ki, ami az első pontot szerző Lundbeck győzelmét jelentette. És most megpróbálom tényszerűen összefoglalni a továbbiakban történteket. A magyar csapat vezetői természetesen reklamáltak, majd a nehezen fordítható szakkifejezésekkel bajlódva tisztességgel összehozták az angol nyelvű óvás szövegét. A sportág jelenlevő vezérkara közölte: az aznapi versenyek után a csarnok egyik kis helyiségében lejátsszák a mérkőzés filmjét, és azután döntenek. Dr. Hegedűs Csaba kapitánynyal, Tombor István csapatvezetővel és dr. Berkes István orvossal a bezárt ajtók előtt vártam, mi történik odabent. Közben a svédek, tehát a hazaiak orvosa jött oda hozzánk és közölte: fatális tévedés áldozatai vagyunk. Sípos volt a jobb, nem lehet más döntést hozni... És egyszeresük kitárult az ajtó, egymás után több, különböző nemzetiségű bird lépett ki. Ekkor sajnáltam igazán, hogy nem volt nálam filmvevőgép: közülük egy sem nézett Hegedűs szemébe, csak szót- lánül elment mellette és együttérzően vállon veregette. Aztán jött egy francia — ő is lesütötte a szemét —, de 6 legalább megállt és elmondta: a film kétszeri lejátszása után jóváhagyták a kihirdetett eredményt. Annak ellenére, hogy a film egyértelműen tisztázta a magyar birkózó igazát! Hogyan lehetséges ez? — kérdezheti a jámbor olvasó, miként akkor és azóta mi, ottlevők is annyiszor feltesszük ugyanezt a kérdést. Mindezek után azonban — nem akarván kellemetlen helyzetbe hozni senkit — hadd soroljam a saját és persze megcáfolható felvetéseimet. (Folytatjuk) Augusztus 20. A televízióban legszívesebben áthelyeznék — gondolom — augusztus 20-át tavaszra vagy őszre. Aki teheti, vízparton, hegyekben nyújtóztatja izmait, sütteti bőrét. Különben sem találták ki ennek a napnak tévés szertartásait. Nézegetve a műsortervet és a képernyőt azt gyanítom, hogy a haza, a hazaszeretet gondolata köré próbálták csoportosítani a raktárból előszedhető és az ünnepségekkel " adott műsorokat. Két címben is előfordul a haza szó, az esti tévéjáték is hazafias népszínmű. Így okoskodtak vagy másként, számomra kideríthetetlen. Akárhogyan is történt, illene legalább első királyunk, az alkotmány ünnepén tiszteletben tartani nyelvünket. A délelőtti helyszíni közvetítéseken szinte percenként vétettek riporterek, megszólaltatot- tak nyelvünk alapvető törvény- szerűségei ellen. Jegyezgettem egy darabig a megbocsáthatatlan pongyolaságokat, de belefáradtam az irkálásba. Belefáradtam és elszomorodtam. Utólag sem minősítik, elemzik a hivatásos kérdezők, közvetítők munkáját? Ismerd meg hazádat jelszóval, a Magyar tájak sorozatban vetítették ebéd után A Mecsek- hegység című dokumentumfilmet. Tisztességes, pontos munka, csak éppen az embert egy- egy tájhoz kötő érzelmeket hiányoltam a képsorokból, megnyilatkozásokból. Magasból is megnézettük a Hármashatárhegy környékét, hála a Csak a derű (avagy a repülés) óráit számolom... című rutinosan összeállított, felépített riportfilmnek. Czigány György szerkesztő-riporter a tőle szokott színvonalon szerepelt. Körültekintően rendezte a sportrepülőket és a sportrepülést bemutató műsort Cselényi László. Szép verseket is hallottunk, némely kellemes nyilatkozat is elhangzott, de mégsem érzékeltük mindig az embereket magasba parancsoló, az ismeretlen meghódítására késztető, veszélyek vállalására ösztönző, sodró szenvedélyt. A honfiú-sziveket megdobogtatta — feltéve, ha színesben nézték a IX. nemzetközi cinkuszfesz- tivált — a 3 Dunai. Vágtató lovakról lobogtatták a háromszínű magyar zászlót, nézzétek, mit tudunk. Olvastam a Hazánk című dokumentumfilmről fanyalgó ismertetéseket, kevéssel is beértem volna. Rendezője, Kis József így ajánlotta a Rádió és Televízióújságban a most képernyőre került munkáját. „A film készítői és szereplői egyaránt tudatában voltak annak, hogy nem elég hazánk szépségeiben gyönyörködni, értékeinknek örülni: mindig érezni és érzékeltetni kell a továbblépés, a haladás szükségességét, sorsdöntő jelentőségét is”. Töibb megkérdezett valóban felhasználta ezt az alkalmat fontos gondolatok kifejtésére; figyelmeztettek történelmi felelősségünkre. Többet, jobbat vár tőlünk korunk, az elmúlt négy évtized, hangoztatták. Gondoltak-e erre az összekapkodott, szürke film készítői? Azt gondolták, hogy ez az idejétmúlt, pátoszos hanghordozás elfedi a szöveg igénytelenségeit, felszínességeit, esetenként tévedéseit, képi közhelyeit, ötletszerűségeit? A lényeges tartalmakat kifejező dokumentumrészletek ereje, a felidézett történelmi események sugárzása csak pillanatokra feledtette az átgondoltság hiányát. Örültünk a kiváló Miskó István tiszakécskel tanácselnök jóízű nyilatkozatának, de a szavait övező képsorok nem sokat tettek hozzá mondandójához, sajnos. Horváth Z. Gergely tisztában volt azzal, hogy a hajdan oly népszerű A vén bakancsos és fia a huszár eredeti formájában any- nyira élvezhetetlen, mint a ‘ darabbéli Korcsmáfosné lőréje," amit joggal köpött ki az öreg bakancsos. Hegedűs Gézával is egyetérthetünk: „Szigeti József humora szinte az antik komédiákra emlékeztet”. Nagyszerű történetet írt a vén zsugori, lelketlen kocs- márosné megleckéztétéséről. Sokan dicsérnék a televíziót, ha azt mondta volna valaki Horváth Z. Gergely rendezőnek: megcsinálhatod, de legfeljebb 60—70 perc műsoridőben. Tetszettek a kezdő képsorok, Mátay Lívia mókás, az egész történetet mintegy idézőjelbe helyező díszletei. Jól pergett, elviselhető volt a játék, amíg kicsit ironizálva, kedvesen g túlozva adták elő a történetet. Az unalom pókhálózta képernyőnk sarkait, amikor „tragikusra” fordult a fiatal szerelmesek ügye. Elsimult a mosoly arcunkon, amikor Gobbi Hilda rémsé- ges banya-boszorkányt formált a pénzéhes asszonyságból. Az efféle nőszemélyhez még a köteles engedetem sem cövekelheti az olyan kedves, szemrevaló lánygyereket, mint a tehetséges Varga Mária (immár a kaposvári színház tagja), azaz Ilon. Milyen remek színész Eperjes Károly (Frici) és Páger, az elnyűhetet- len, a mindennek formát adó. Talán nem élek vissza bizalmával, ha elárulom: beszéltem vele a fqrgatás napjaiban, kicsit sajnálkozva közölte aggályait. Mégis úgy játszott, mintha most lépett volna először kamera elé. Méltó volt az alkalomhoz a „Haza a magasban” és a Találkozások Ferencsik Jánossal. H. N. így festette Munkácsy a Honfoglalást
