Petőfi Népe, 1985. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-18 / 194. szám

MŰVÉSZ PORTRÉ Ősborókásokkal ölelt mesetanyán... Budapesten született, 1948-ban. Érettségi bizonyítványt a főváros képző- és iparművészeti gimnáziumában szerzett, grafika Szakon, majd elvégezte a kirakatrendező és, dekoratőr szakiskolát, öt évig dolgozott reklámgrafikusként; rajzait több napilap és folyóirat közöl­te rendszeresen. 1974-től él Bács-Kiskunban: elhagyva a fővárost, fel­hagyva korábbi életével, az orgoványi tanyavilágban telepedett le. Az első önálló kiállítása is itt volt, a község művelődési házában. Ké­sőbb a megye és az orvzág más vidékein, egyre gyakrabban csodál­hatták 'meg a tárlatlátogatók sajátos témájú, hangulatú ceruzarajzait. Legutóbb a Téli tárlaton elnyerte a Bács-Kiskun megyei Tanács dí­ját. (Vtm kJ# MŰVELŐDÉS • IR Homokdombok, ősborókások, fenyőerdők között kanyarog az út a bócsai tanyavilágban. Mozgalmas, látványgazdag, ugyanakkor csöndesnek, szelídnek tetsző, különös hangulatot árasztó vidék ez, akár­csak Zahoránszkyné Borza Vera színes grafikái. A különböző szinű kartonlapokra rajzolt alkotások szinte .mindegyike fák, bokrok, dombok közé csalo­gatja nézőjét, de nem hiányozhat róluk az ember sem, aki több esetben egy-egy mitológiai mozzana­tot, jellemet, történetet felidézve illeszkedik a. táj­ba. Illeszkedik, mégha némelyiknek oroszlánfeje, rókaképe vagy halteste van is. A női és férfialakok örök emberi érzésekről, indulatokról; szerelmekről és megcsalatásokról, mindennapi örömökről és küzdelmekről, félelmekről mesélnek. Egyedivé a különböző motívumok — különösen e táj jellegze­tességeinek — sajátos módon való alkalmazása, fel- használásuk arányai teszik Borza Vera lapjait. — Budán nőttem fel, az- első kerületben, hivatal­nok szülők gyermekeként. Művész nem volt tudtom­mal soha senki a családunkban. Tizennégy éves ko­romig olyan elválaszthatatlan barátságot kötöttem a rajzzal, hogy a világ legtermqpzetesebb dolga volt: a képzőművészeti középiskolába jelentkezem. Ami­kor végeztem, szerettem volna továbbtanulni a fő­iskolán, de ezt az elhatározásomat — mindenek­előtt családom anyagi helyzete miatt — elvetettem, $ igyekeztem mielőbb a saját lábamra, állni. Per­sze, miután elvégeztem a dekoratőri szakiskolát, ha­mar rá kellett jönnöm, hogy manapság Magyaror­szágon a kirakatrendezéshez nem sok igény van művészi kvalitásra. Ezért reklámgrafikusként he­lyezkedtem el a Reklámdekor Szövetkezetnél, ahol öt évig dolgoztam. Természetesen az autonóm grafi­kával változatlanul foglalkoztam a későbbiekben is, , s munkáimat folyóiratok hasábjain, kiállításokon egyre gyakrabban bemutathattam. — A plakát aktuális művészet; mindig az adott pillanat egy eseményéről az adott kor emberéhez • kell szólnia, s éppen ezért, gyorsan múlandó, gyor­san hatását, erejét, értékét vesztő valami... Ugyan­akkor hallatlanul érdekes, szép és hasznos — rek- lámgrafikusként szívesen készítettem plakátokat —», hiszeh megköveteli a gondolatok sűrítését, az érze­lemre, ás az értelemre való gyors, hirtelen hatás- keltést. S mindfez jól hasznosítható az autonóm grafikában is ... — Férjemmel egy tizedik emeleti lakásban éltünk Óbudán. Egy nap az egyik barátunk mondta, hogy tud egy eladó tanyát Orgovány határában. Ügy gon­doltuk, kirándulásként megnézzük, s még eszünkbe sem jutott, hogy elhagyjuk a fővárost. De amikór megnéztük.,. Egy fenyőerdő szélén, ősborókások­kal ölelt mesetanya volt: egy csodálatos kis sziget a nyüzsgő, zajos, füstös világ közepén. Egyik óráról a másikra döntöttünk. Én is felmondtam, a férjem is otthagyta főmérnöki állását, s új életet kezdtünk egy új világban. A szüléink, barátaink, ismerőseink őrültnek, különcnek, meggondolatlannak tituláltak bennünket... Szó se róla, nem kis merészség volt, de ma sem. bántuk meg, sőt, már nehéz lenne újra megszokni a fővárosi életet. A férjem állattenyész-, téssel kezdett foglalkozni, s nekem igen termékeny alkotói korszakom kezdődött több .mint egy évtize­de, amikor e vidékré költöztünk. A táj, a tanyavi­lág, az itteni gyönyörű természet szerintem minden művészi indíttatású emberre inspirálólag hat, hat­hatna ... — Aztán szültem két gyereket, s ez kicsit lefékez­te ambícióim. Egyébként miattuk döntöttünk úgy, hogy eladjuk kicsiny, fehér orgoványi tanyánkat, s ide, Bocsa határába, a zöldhalmi iskolába költözünk. Anyai teendőim — és a távolság, a közlekedési ne­hézségek — miatt évekig nem tudtam elmenni azok­nak a kiállításoknak a megnyitójára, amelyeken ké­peim szerepeltek. Pedig egyre több ilyen volt, hi­szen jgazán nagyon kedvezően fogadták grafikái­mat á megyei tárlatokon. Hangsúlyozom, nem akar­tam soha holmi titokzatos, különc grafikus csajt ját­szani, a körülményeim nem engedték, hogy kiállí­tások megnyitóira járjak ... — Eleinte csak tussal, fekete-fehér rajzokkal fog­lalkoztam, mert mindenekelőtt a vonal, illetve a vonalban rejlő lehetőségek érdekeltek. Később meg­próbálkoztam a pasztellel. Alig három éve, hogy csak színes ceruzával és cover-lapokkal dolgozom. Az előbbiből 40, az utóbbiból 12 különböző színűt kapok Londonból — az öcsémtől — rendszeresen, mert itthon’'lehetetlen beszerezni. Ügy éreztem, rá­találtam a legmegfelelőbb technikára, amellyel leg­inkább el tudom mondani, amit érzek, gondolok. Egyébként nagyon lassan dolgozom, olykor hetekig, hónapokig vívódom egy-egy képpel, míg sikerül olyanná formálnom, ahogyan bennem él... Hi­szem; az igazán csodálatos, ha egy alkotás nem­csak művészileg egyedi, megismételhetetlen, de a számát tekintve is. Éppen ezért a sokszorosított grafika soha nem izgatott, ami máskülönben elég nagy luxus manapság, hiszen értékesíteni ezeket a könnyebb... — Valóban gyakran nyúlok- motívumokért a mi­tológiához. De végül is, a mitológia jegyei végigkí­sérik a művészettörténetet. Az ókori Görögország a kultúra legcsodálatosabb bölcsőinek egyike volt, „ringása” ma is, a Föld túlsó féltekéjén is érződik ... S ami leginkább megkapó a mitológiában, hogy is­tenei gyarló emberi tulajdonságokkal is réndelkez- tek, amellett, hogy valamilyen tekintetben túlnőt­tek, többek voltak a mindennapi embernél. S mind­ez azt sugallja, hogy mindenki lehet „isten” bizo- 1 nyos szempontból, bizonyos helyen ezen a. földön is ... Ám ez nemcsak egyfajta tehetség, hanem aka­rat és (furcsa módon!) emberség dolga, mert ugyan­akkor más téren hasonlóan gyarló marad, mint em­bertársai ... Én ember — emberi érzések — nélkül nem tudom elképzelni a képeimet. Hiszen nincs an­nál nagyszerűbb, ha egy-egy érzést, gondolatot őszin­tén tetten érhet, megfogalmazhat a magamfajta ... Nem akartam követni soha a nonfiguratív irányza­tot. Érdekesnek, megdöbbentőnek, sejtelmesen „sok­-értelműnek” könnyebb lenni, mint szépnek, miköz­ben konkrétan fogalmazunk. Magát a hatásvadá­szatot reklámgrafikus koromból ismerem, de mind­ezt .önmagában akkor is kevésnek tartottam ... NAGY LÁSZLÓ: Az Országház kapujában, 1946 Péter és Julcsa a lépcsők legtetején, 1 háttal a kapunak harangszavu délben, seregek a fényben, százezer fő meg szekér, aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk: mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama, tiszta ingben megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt, látva a kenyeret, bőrt s az áldozat sugallatától megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára: AMÍG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK — nem a miénk, visszhangzik bennem, aki könyökölök ott egy lovacskán s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is távlata por,' mert áthullhat minden a rostán: De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk. • Borza Vera: Mitológia I. — Ne hidd, hogy teljesen elszigetelődtem a kép­zőművészeti élettől, az utóbbi évtizedben, mióta ta­nyán élek. Kiállításokra — a fővárosba is — rend­szeresen járok, és újságok, folyóiratok sokaságát járatjuk. Persze az alkotói közösség, a művésztár­sakkal való közvetlen kapcsolat igencsak hiányzott már az utóbbi időben. Ezért is örültem, amikor az idén meghívtak a Hajósi Képzőművészeti Alkotó­táborba. — Azt kérdezed, elégedett vagyok-e? Gyönyörű, nyugodt környezetben szerényen, de kellemesen élek itt a családommal. S mint grafikusnak változatlanul az jelenti a legnagyobb örömöt, ha rajzolhatok, ami­re mostanában egyre több időm van. S ha a jövő­ben még több lesz ... Koloh Elek KÖNYVESPOLC REVESZ TAMÁS: A Parlament • A kupola a Néprajzi ; Múzeum tetejéről. A zt hiszem, a harmincas évek közepén egyedül én olvasztot­tam magamba halálos elszánt komolysággal a népi írók és hajdani Jean-Jacques Rousseau tanítását; vissza a földhöz, vissza a természet­hez. Pedig annyi föld sem volt, aho­vá a könnyem lecseppenhetett volna. Aratás! Mikor ezt a szót hallom, nekem egy egész esztendő kijeik meg, s benne Kurucsai Veconka ola­josbarna ■ szeme. Egy szántó-vető, aggódó esztendőnek minden remé­nye és öröme, ahogy a szántóvető­nek a gabona betakarítása jelentette mindig az év fordulóját. Nekem, mi­vel csupán egy évben arattam bér­letben a magamén, sem azelőtt, sem azóta, bizony emlékezetemben ma­radt minden napja és hónapja, de különösen az aratásnak minden órá­ja és perce is. Először azért, mert húszéves vol­tam, s minden szomorú és vidám él­ményre fogékony, másodszor, mivel más szegény és sóvár emberek előtt jutottam ahhoz az Öt hold bérlethez, melyért alku és egyezség szerint két és fél mázsa búzát kellett fizetnem holdanként, éppen úgy, mint az elő­dömnek, aki Kisasszony napján, te­hát szeptember elején hunyt el vá­ratlanul, s még a tarlóhántást sem végezte el, még azt is rám hagyta. Tizenkét és fél mázsa búzát, kellett fizetnem a bérletért, két hold őszi búzát vetettem hát, a termésből tar­talékolnom kellett vetőmagra és táplálásúkra is. Mert nősülést for­gattam a fejemben. Huszadik évemet tapostam, s a házasodás illett is a jó gazdához. S alkalmat adott az ilyenféle gondolatokra Kurucsai Ve­conka is, ősszel, hogy önkéntesen segített a tengeri csutka betakarítá­sában. Tavasszal pedig, amikor ki­jelentette, hogy ő a markot szedi utánam, ha én is úgy akarom. De még ott nem tartottunk! A tar­lóhántásra igát kellett fogadnom. És még akkor a magágy sehol, mert az elődöm tengerije talpon! Végre no­vember elején nekieshettem lelkesen és soványan, hogy megtisztítsam a kukoricaföldet. Ebben segített Ve­conka. A vetőszántást és a vetést is hitelben végezhettem el. Jött a tél, és megállított igyekezetemben. De nem torpanhattam meg, nem ülhet­tem a kemence mellé, mint a többi földmívelő, választanom kellett: vagy béresnek állok vagy a malomba munkásnak. Adósságomat készpénz­ben kellett megfizetnem. Én a mal­mot választottam. Zsákos lettem: cédulára mértem vissza a lisztet az őrletőknek. Heti tizenkét pengőt kaptam, s hogy jól meghúztam a nadrágszíjat, szé­pen törleszthettem. Hétköznap hát a malom, s vasár­CSERES TIBOR: Aratórész nap Veconka. Ez a Veconka tizenhét esztendős volt, a vállamig ért, és mostani értelmemnek úgy tetszik, amint megismerkedtünk, nyomban feleségül akart jönni hozzám. És ezt a szándékát azon nyomban közöl­te is velem, s rejtélyes módon abban semmi nevetséges és semmi meg­alázkodó nem volt. Elhitette velem, hogy pírba játszó barna arcára és tömör, formás lábaira múlhatatlanul szükségem lesz felvirágzó gazdasáL gomban, sőt gazdaságom, felvirágoz­tatásában. S én bele is egyeztem, vagy törődtem valahogy. Nem tilta­koztam, s jól is esett ez a bizonyos­ság. Veconka hajlamos volt hirte­len kacagásokra, sőt mindenféle hun- cutkodásokra is. S amikor a nyarat emlegettük, amikor ő majd az én marokszedőm lesz, és a déli pihenő­ben együtt hűsölünk majd — min­den szava megszárnyasodott. Az én későn vetett búzám még csak zsendült, amikor már másutt kaszára érett a kalász. Elszegődtem, s Veconka járta ki nekem, hogy amelyik gazdánál az ő apja meg bátyja arat, ott jusson nekem is há­rom hold búza. Azaz nekünk, mert Veconka lett persze a marokszedőm. ■ Nem emlékszem én arra, milyen rendef vágtam, s arra sem, mennyi időbe tellett, míg a három holddal végeztem. Egy hétből 'kitelt azért az ideje. De Veconka mindig a nyo­momban járt, arra emlékszem, s az iszonyú fáradtságra, mert még so­ha nem arattam addig — s azóta sem. Tizedéből arattunk, s én három mázsa búzához jutottam. Veconka dúdolt eleinte, aztán na­gyokat hallgatott, s nézte karom lassuló lengését, s a kasza után el- hanyatló rendet. Kettőből- csinált . Veconka egy kévét, s néha három rendből. Jobban esett volna, ha bestéi, még akkor is, ha korhol, vagy siettet. Még inkább beszélnem, magyaráz­kodnom kellett volna nekem, hogy eltereljem figyelmét, gondolatát. Én azonban csak azt éreztem, hogy csontom velejéig fáradt vagyok. S még arra is emlékszem, láttam, ő pontosan tudja, mit érzek én. És sajnált is egy kicsit, de nem tehetett semmit. S ezért aztán hallgattunk másnap is, harmadnap is. Ebéd alatt is, és nem hancúroztunk ebéd végeztével sem, mint egész télen, tavaszon el­terveztük. A következő héten álltunk bele az én búzámba. Most már csak ketten persze. S furcsa, volt, hogy nem álla­podtunk meg, mennyi lesz az ő ma­rokszedőrésze, mert hogy én már a sajátomban dolgoztam. Sok pipacs piroslott az én nyurga búzavetésemben és szarkaláb, meg búzavirág is kéklett benne elég. Hét­fő reggel alkalom lehetett volna tré­fálkozásra, kacagásra. Olajbarna sze­mét ezen a szép és haszontalan lát­ványon feledve — csak ennyit mon­dott Veconka: — Nem adja meg a hét mázsát se holdja! S belefogtunk a munkába. Tenye­rem sajgóit, talán még jobban, mint a múlt héten, szívem vert a második félórában, s tüdőm kérte sóhajtva a levegőt. — Három rendet kötök minden kévébe — szólt nagy sokára mögöt­tem a lány —, némelykor négyet is. Nem volt semmi kegyetlen a hang­jában. Amint megálltam, pisszafor- dúltam, akkor ötlött szemembe, npm köti be kendővel az arcát a bámulás ellen, mint némely kényeskedök. Nem fél a naptól! Milyen szép olaj­barna! Gyönyörködtem benne. Bi­zony isten! — A bérletre meg vetőmagra talán elég lenne. De hol van még a csép­lőrész! S mit eszünk a télen! —szólt * valamivel később Veconka. S ez volt az utolsó alkalom, hogy megkérjem a kezét, s őt magát tes- testül-lelkestül, s valami ígéretet is tegyek, hogy hosszú és boldog, nyu­godt életünk' lesz. Ha csak egyről is bizonytalan vol­tam, hallgatnom kellett. Bár Veconka dolgos kezében, élet­bíró izmos lábában bíznom kelleti volna. És szeme is úgy csillogott, amint á szalmakötelet sodorta, te­rítette, mintha valami huncutságon járna az esze, vagy el akarna csep­penni a könnye éppen. De ő nem sírt és nem nevetett, ha­nem komolyan hallgatott. Délben azt mondta, hazamegy, mi­vel nem hozott ételt. Én is megebé­deltem árnyékba húzódva, szokás szerint köröm közül. Veconkat azonban hiába vártam. Nem jött vissza sem délután, sem másnap. Magam arattam le a búzát, magam nyűttem, magam sodortam a kötelet, magam kötöztem a kévét. Talán jobb is így ■— gondoltam —, mint aki nem tehet egyebet. Mért csináljunk két szegényből x hármat. Mert akkor én már tudtam, inkább a malomba megyek dolgozni esz­tendőszám, csak a bérletből, a föld terhétől szabadulhassak. Szinte biztos, hogy az ország műemlékei közül a Parlament az, amiit valamennyi hazánkfia kép­ről is azonnal felismer. Révész Tamás fotóalbumát lapozgatva azonban még az épület alaposabb ismerője is alig hűlhet a szemé­nek, sűrűn vissza kell hajtania a képlistához: vajon a palota melyik szegletén pihent meg a fotóművész szeme — s kamerája. A Parlament nem a képeslapok­ról megszokott arcát mutatja. A művész olyan csodálatos apró részieteket fedez föl számunkra, amelyek egyébként, talán önökre rejtve maradtak .volna előttünk. A pontosan kilencven fotográ­fiát tartalmazó könyv szerzője nagy fába vágta a fejszéjét.. Mint a bevezető gondolatokból kitűnik, a palotában ötven Ötemeletes ház férne el, a csarnokok, termek, szobák száma 691, a belső lépcsők hossza meghaladja a húsz kilo­métert. Ezek a száraz tényekre utaló adatok is sugallják; szinte a lehetetlenre vállalkozik az, aki ezt a .hatalmas épületet be akar­ja mutatni. Úgy vélem, Révész Tamásnak ez mégis sikerült. A Parlamentet a Duna., a Lánc­híd, a Margit-híd felől közelíti, s kerül egyre meghittebb közel­ségbe a címerekkel, tetődíszekkel apostolszobrokkal és rézhuszárok­kal. Az Országházhoz fűződő tör­ténelmi események és maga az épület monumentalitása is az örökidejűség érzetét kelti vala­mennyiünkben. Ezt korántsem ta­gadva, de mintegy ellenpontozás- ként Révész Tamás fényképező­gépe ebből az emelkedettségből néhány pillanatra visszarántja a mindennapokba a Házat. Lépcsőit látogatók tapossák, felújításra szorul a homlokzat, restaurálják a delegáoiós folyosó festményeit, a tatarozás során, ide is kiakaszt­ják a „Veszélyes munkahely” táblát, a Parlament csendjét ugyanúgy háborgatja kettes villa­mos, s akármennyire hihetetlen is, hozzá tartoznak a takarítónők is, bár ők sohasem szerepelnek a protokollképeken. Hogy a mű­vész figyelmét a legapróbb meg­örökítésre méltó részletek sem kerülik el, bizonyítják a szivar­tartóról, az elnöki szoba réztáb­láiról, a liftről készült, talán első pillantásra bizarrnak tűnő, de az atmoszférát tökéletesen felidéző fotográfiák. Nem lenne teljes a kép, ha kimaradna egy-egy pilla­natfelvétel a Parlamentben zajló eseményeikről, az államfői foga­dásokról, az országgyűlésről, a ha­gyományos fenyőünnepről, s 1978 januárjának felejthetetlen napjá­ról: a korona átadásáról. Révész Tamás albumát az első laptól az utolsóiig érdemes végig­csemegézni. A fotóknak most kü­lönösen izgalmas aktualitást: ad az a tény, hogy az Országházat ép­pen száz évvel ezelőtt — a nagy " 'parlamentópítési láz idején — kezdték építeni. —kormos—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents