Petőfi Népe, 1985. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-16 / 165. szám
1985. július 16. • PETŐFI NÉPE ® 5 ' HAJÓSI ALKOTÓTÁ fiatalokról - fiataloknak Jövőre pályázattal? A pincefalujáról, kitűnő borairól nevezetes Bács-Kiskun megyei nagyközség műemléki nevelőotthonát, mint nyolc éve minden nyáron, most is képzőművészek népesítették be két héten át. A megye és az ország különböző részein élő festők, grafikusok, szobrászok, keramikusok és naiv művészek dol-/ goztak együtt ez alkalommal is, a tegnapelőtt „sátrat bontó” Hajósi Képzőművészeti Alkotótáborban, kedvező feltételek mellett. O Görgényi Tamás szobrász *t Krebsné Tuska Zsuzsa keramikus' • ló tárlatra való képet festettem az itt töltött hetek alatt. Kétségtelen, hogy e vidék sajátos hangulata is inspiráló, számomra azonban hasonlóképpen az e tábor képzőművészeti szempontból igencsak heterogén összetétele ... Az alkotótábor szervezőivel beszélgetve megtudtuk, hogy a jövőben tovább szeretnék erősíteni e művészeti közösség ön- kormányzatát, valamint tovább javitani a színvonalat, melynek érdekében a pályázati rendszer bevezetését fontolgatják, vagyis eszerint szakemberekből álló zsűri döntené el a következő években, hogy kik kapjanak meghívást Hajósra. Kecskeméten, a Szakszervezetek Megyei Tanácsának szákházában július 19-ig tekinthető meg az a kiállítás, amely a hajósi tábor 32 képzőművészének 84 alkotását tárja közszemlére. Koloh Elek — Egy nyarat kivéve, eddig minden alkalommal eljöttem az alkotótáborba, s azt hiszem, ez egyben már a véleményemet is jelzi a közösségről — hallottuk tőle. — Annak ellenére, hogy a tábor időpontja most nem kedvezett sok meghívott művésznek, és szép számmal voltak, akik ezért csak néhány napot- tölthettek közöttünk, minőségi és mennyiségi szempontból egyaránt jelentősnek mondhatók az itt született alkotások, megítélésem szerint. Persze, az elmúlt évekhez viszonyítva javultak az alkotómunka feltételei is a táborban. Az idén először például rézkarccal is foglalkozhatnak a művészek: az ehhez szükséges nyomógép immár rendelkezésünkre állt. A kerámiák kiégetéséhez pedig kemence... A csöndet, az egyedüllétet választva segítőtársul, egy külön teremben, magányosan festette portréit Dulity Tibor. Ahogy Misch Adám budapesti festőművész is, töprengésre késztető lapjait. — Ez a harmadik nyár, hogy a hajósi alkotótelep tagjának mondhatom magam — közölte a fővárosi művész, akinek számtalan hazai és külföldi kiállítás, díj tette ismertté a nevét az utóbbi két évtizedben. — Volt olyan alkalom, hogy majdnem egy önálAz egyik műteremmé alakított tanteremben Borza Vera, Szalon- tai György és Zé Kovács József alkotott rézlemezek, papírlapok fölé görnyedve a minap, amikor ott jártunk. — Háromszor felvételiztem eredménytelenül a Képzőművészeti Főiskolára, majd szakmát tanultam, s most gépkocsivezetőként keresem a kenyerem, de a rajzról, a grafikáról nem mondtam le egy pillanatra sem — mondta a Budapesten élő Zé Kovács József, a Fiatal Képzőművészeik Stúdiójának tagja, akinek nemrég volt a kilencedik önálló kiállítása. — Autodidakta módon, illetve különböző képzőművészeti kisközösségekben igyekszem új ismereteket szerezni, új technikák fogásait elsajátítani. Első alkalommal vagyok lakója ennek az alkotótábornak. Nagyon jók a benyomásaim. A megméretés lehetőségét kínálja számomra ez a közösség: hiszen itt nap mint nap összehasonlíthatom a saját törekvéseimet, technikámat, alkotásaimat a többiekével... A szomszédos teremben dolgoztak az agyag mesterei, a szobrászok ás a keramikusok. Krebsné Tuska Zsuzsa korongján ördögi gyorsasággal változott finom formájú edényekké a képlékeny anyag, Görgényi Tamás egy nagyméretű férfiportrét, Vass Csaba egy női aktot formázott. Csák- vári Nagy Lajos etyeki szobrász- művész, az alkotótábor idei művészeti vezetője éppen Hajós múltját és jelenét, fejlődését, jel- legzgfeesgpgeUj „álmodta" kisplasztikába, „ MP it'.. AMLmmu» Gyakran hangzik el a következő panasz a fia-» tál műszaki diplomások szájából: „nem é vég- jfizcitségemnek megfelelő munkakörben j dolgo^gl zom, nem bíznak meg semmi igazán érdéképp erőt próbáló feladattal. Diplomás földműves a Lenin Tsz-ből A kiskunfélegyházi Lenin Tsz ifjú szakemberei előtt ismeretlenek a sirámok. Közülük Tarjányi Gábor már nem is a legfiatalabbak közé tartozik, a vezető beosztású magyar agrárértelmiségiek átlagéletkorát tekintve azonban szinte hátulgombolós- nak számít. — A tsz-vezetés képzeletbeli „ranglétráján” te most hányadik helyen állsz? Természetesen „felülről lefelé” lépegetve ... — Az elnök, elnökhelyettes és a főágazat-vezető után következem a sorban. Ez az „előkelő helyezés” azonban ugyanilyen szintű felelősséggel párosul. A növénytermesztési ágazat valamennyi gépének javítását, karbantartását végzi az a műhely — mindössze harminc dolgozóval —, amelynek két éve én vagyok a vezetője. Milliárdokat ér a gépparkunk, s ha hiány nincs is, bizonyos munkafázisokra pontosan „rá van szabva” az állomány. Vagyis az idénymunkák idején nem eshet ki gép! Ha kell, éjszaka javítjuk meg, de reggel be kell állnia a sorba, hiszen itt félnapos késés is milliós károkra rúghat. Ügy kell tehát megszerveznem a munkát, az alkatrészutánpótlást (vagy előállítást...), hogy mindig minden — szó szerint — olajozottan gördüljön. — Ez valóban nem kis felelősség. Hogy sikerült kiérdemelned huszonévesen ezt a bizalmat? — Itt ez egyáltalán nem ritkaság, a tsz-ben tudatos káderképzés folyik. Elsősorban a régi dolgozók gyerekeit támogatják a továbbtanulásban, vagyis azokat, akikről feltételezhető, hogy ugyanolyan hosszú tagságnak néznek elébe, mint szüleik. Én is e „kiválasztottak” közé tartozom, a főiskola ideje alatt tanulmányi szerződést is kötöttem a tsz-szel. 1978-ban végeztem Mezőtúron, a DATE mezőgazdasági-gépészeti főiskolai karán, s már azon a nyáron elkezdtem dolgozni. Rögtön a mélyvízbe dobtak: alig száradt meg a diplomámon a tinta, már az említett műhely akkori vezetőjének helyettese voltam. — Egy családalapítás előtt álló fiatalnak azért az se mindegy, hogy ismerik el tehetségét — anyagiakban. Ezzel is elégedett vagy? — Háromezer forint volt a kezdő fizetésem, most 6600 az alapom. Ez magáért beszél... — Mennyit tudsz ebből félretenni? — Havonta ezerrel toldom meg az ifjúsági takarékbetétemet, s százezren fölül van már a „sima” betétkönyvem is. A szüleim segítsége nélkül persze, nem tudnám ezt megtenni. Egyelőre náluk lakom, a várostól öt kilométerre van a tanyánk. Nincs gondom a kosztra se. De kell is a pénz, lakásvásárláskor még így is szükségem lesz a tsz segítségére. — Mit csinál szabad idejében egy fiatal agrárértelmiségi? — Azt hiszem, én nagyon rossz példa vagyok, mert nekem ilyenkor úgynevezett szabad időm szinte nincs is. Ha itt, a napi munka után „letészem a lantot”, este otthon folytatom tovább: három tehenünk, tíz hízónk meg egy hold kertünk van, mindig akad- tennivaló. Annál is inkább kötelességemnek érzem ezt, mivel a szüleim semmilyen pénzbeli' segítséget nem fogadnak el tőlem. Pedig van hová tenni nekik is: az -öcsém most lesz másodéves a kertészeti egyetemen, a húgom pedig az idén tett szakmunkásvizsgát, csak most kezd keresni. De nem panaszkodom, hiszen néha éppen a tsz gondoskodik arról, hogy kikapcsolódjak egy kicsit. Többször vettem részt jutalomüdülésben, s egyszer egy gyönyörű nyugat-európai körúton, amit ugyancsak a tsz finanszírozott. Idén tavasszal pedig az NDK-ban jártam egy csereüdülés keretében. Holtszezonban azért ilyenekre is jobban jut idő. — Ügy tudom, a KISZ-ben is van valami funkciód. — Igen, szervezőtitkár vagyok az egyik alapszervezetben. Nemrég társadalmi munkában létrehoztunk és berendeztünk egy klubot a Csanyi úti központi majorban, nagyon jól néz ki! Lehet majd benne rádiózni, lemezt hallgatni, pingpongozni, sakkozni — a télen. Egyelőre öreg, fiatal azon iparkodik, hogy zökkenőmentesen folyjék a földeken a munka, s minden elő legyen készítve az őszi betakarításra. Hiába, „parasztnak" lenni ma sem könnyű dolog ... — bőklár — Jó utat, Nagy — Kérem, ne szánjanak még fel, a járatot más viszi tovább — halljuk a sofőr udvarias figyelmeztetését a Kecskemétről 8.55-kor induló budapesti autóbusznál. S valóban, már érkezik is a váltótárs. Kettejük’ rövid 'beszélgetéséből néhány mondatfoszlány megüti a fülemet: anyu- ék jól vannak? Hogy sikerült a kirándulás? Puszilom a gyerekeket! A dabasi pihenőidő alatt meg is kérdezem: — Ugye, maguk nemcsak egyszerű váltótársak? — A testvérem volt, akit leváltottam — fedi fel a titkot. Nagy Sándor, a 20-as Volán gépkocsi- vezetője. — Laci múlt pénteken ilyenkor vette át tőlem a kocsit, most az egy hét leteltével cseréltünk. Sokkal jobb így, mintha naponta, kétnaponta dolgoznánk, ahogy a többiek. — Ez azt jelenti, hogy amikor „sorosak”, hét napon át megállás nélkül úton vannak? — Igen, de ezt nemcsak azért tudjuk vállalni, mert testvérek vagyunk, hiszen az indulások kötestvérek! zötti kötelező pihenőidőnek meg kell lenni. Szerencsére ez is ösz- szejön: este fél 10-kor érünk Szegedre, s csak másnap reggel 7.10-kor indulunk vissza Budapestre. — Vagyis egy héten át Szegeden éjszakáznak és csak a váltás napján, pénteken találkoznak egymással. Mire elég ez az idő? — Hát, családi pletykákba nemigen tudunk bocsátkozni, de arra pont elég, hogy elmondjuk a másiknak, hogy „viselkedett” az elmúlt héten a járgány. — Látszik, hogy nagy gondot fordítanak rá... — Itt töltjük szinte az egész napunkat, a saját érdekünk is, hogy tiszta, kulturált legyen. Havonta körülbelül 1300 forint értékű benzint takarítunk meg, ezt a pénzt ugyan visszakapjuk, de az utolsó fillérig a kocsira költjük. A legtöbb szerelési munkát is magunk végezzük, mindkettőnknek autószerelő az eredeti szakmája. — Azzal se keresnének rosz- szul... — Tudom, ráadásul egy helyben. De nagyon szeretünk vezetni, s ez a valóban meglevő kényelmetlenségekért, feszített tempóért kárpótol bennünket. Jó a kollektíva is. Az idén a brigádunk — amelynek én vagyok a vezetője, s tagja természetesen a bátyám is —, elnyerte a szocialista címet. Soroksárra érve idős bácsi szólítja meg a fiatalembert: tudja, hogy a gyorsjáratnak itt nincs megállója, de — mutat botjára — neki már annyira nehezére esik a járás... A kisebbik Nagy szó nélkül indexel, s megáll a helyi busz placcán. — Viszontlátásra! — int a bácsi után, majd hozzám fordul. — Tényleg tilos itt megállni, de ha betegekről, mozgássérültekről van szó, megszeghetjük a szabályzatot, sőt kötelességünk is megtenni mindent biztonságos- célhoz érésükért. Azt hiszem, az előbbi cselekedetemért se fenyí- tenének meg... Szerintem $e, és ebben maradunk, mert most' már nekem is le kell szállnom. Sándortól búcsúzom, de a heti pihenőjét kezdő Lászlónak is kívánom: további jó utat, Nagy testvérek! Sz. K. Rekviem Karászi Máriáért — Nagymama, mondd, milyen madár ctz? — kiáltom kis kapám nyelére támaszkodva, s hangom száll a messze surrogó szárnyak után, mígnem beleütközik a jóval előttem igyekvő, böszolc- nyás asszonyok sorába, kik szorgosan hajlonganak a már legénykedni kezdő kukorica számomra irdatlanul hosszú sorai fölött. — Nézz oda, a Mári néni unokája már megint hogy elmaradozott! — Nem csoda, ha minden madarat meglát, minden tücsköt-bogarat fölszed. De kire ily szájtáti? — Ugyan már no, mit pöröltök rá? — szól az élesnyelvüekre egy asszony, tán a legmagasabb a többi közt — és már fordul is vissza, az én soromat hajtva, mire magam is fölbuzdulok, olyannyira, hogy összecsendül a két vas, amikor találkozunk. — Ökörszem volt az kicsim — mondja, és megsimogatja az arcom, én meg ismét csak csodálkozom, milyen barna a keze; szinte már fekete, mint a ragadós, jól termő föld errefelé. Föld, föld — ragodós, fekete föld ... Nem kopog zörgősen, inkább csak dühben, lágyan omlik, körbeölelve a cifra fényődeszkát, hímes selyemlept let. — Hát elmentél Karászi Mária J— el osontál bámész unokád elől, végképp elhagyva őt ezen az idő növényeivel tűzdelt, föld hűvösébe vezető, rövid — ahogy te mondanád — kurtácska soron. Kezedként simít arcomra cf vízparti temető megannyi fűzfaága. Ám a köztük zizzenö hüvöskés szét már rámpirít: — Nagy bámulásaid közt rácsodálkozni miért csak most—íúdsz, mikor kezének récéit^fák kérge, mély, meleg <hangját kanyargós vízfolyás idézi? / Nézem az arcokat, főleg az asszonyokét — tegnap még társaidét — kik eljöttek számot vetni, önmaguk létét hiányoddal biztosabbá tenni. Vajon földereng-e bennük leánykorod, miről nekem mesélni oly sokat tudtál? Vajon a pap monoton kántálása elnyomja-e számtalan lakodalmat áttáncolás szilaj muzsikáját? A muzsikát, a táncot, mely végeérhetetlennek tűnt, mígnem mindőtök eltáncolta az utolsót — a magáét. A deszkáidat lassan ellepő föld lágy omlása megint hangod idézi, ahogy az első-évi kölcsönbúzáról beszélsz, tévedő mosollyal. Az aratásról, mikor először vszedted a markot szótlan, dacos nagyapám után. Szavaid elűzi tőlem a siratóasszonyok ijesztő, furcsa éneke, s rejtett könnyeim — mert itt a férfi csak rideg, kemény lehet — színessé törik sosem-teljesült (teljesület- len?) reményeidnek nyomasztó képét. A szétzilált „csak magamnak élek” családot, egyetlen fiadnak hiányát, kit önnön Jézusodnak szántál, s ki a megszédült országból Júdássá szökött... Mennyire vártad ... Ha istened valóban oly jó, miként te hitted, Mária szolgálójának csak egy képet enged útravalóul, mit egy szebb létbe magával vihet: Kőszikla nagyapámat — kitől tán egy jó szót sem hallottál soha, kinek arcán rándulást sem láttam soha — erős férfikezek sem tudták visszatartani koporsód lefedésekor, és lepled félrehúzva megcsókolta merev arcodat. Most rámtámaszkodik, és én nem tudok válaszolni fiamnak, ki négy évének teljes tudniakarásával kérdezi: miért lett ilyen kicsi a dédapa? i D. Szabó Jenő Költők Romániából A romániai magyar költészet legfiatalabb nemzedéke valójában egy egyetemi diá'kfolyóirat — a kolozsvári Echinox — körül gyülekezett és talált magára. E folyóiratot a Babes—Bolyai Egyetem hallgatói indították útnak a hatvanas évek végén három nyelven: románul, magyarul és németül. Műhelyjellege és elméleti érdeklődése következtében sajátos színt képviselt a nemzetiségi folyóiratkultúrában, szerzői teoretikus igénnyel foglalkoztak a társadalmi és szellemi élet tapasztalataival, s az avantgarde irodalom kortársi törekvéseinek jegyében kívánták megújítani a nemzetségi irodalmat. Nem minden előzmény nélkül vállalkoztak erre a feladatra, a romániai magyar irodalomnak, mind a „hőskorszakban”: a huszas években, mind a hatvanas években volt egy meglehetősen erős avantgarde irányzata. Az elméleti igény és az avantgarde poétika nem véletlenül kapott egyszerre nemzedékszervező szerepet: a teoretikus vizsgálódások azt a célt tűzték maguk elé, hogy kritikai elemzést adjanak a nemzetiségi kultúra hagyományairól, beidegződéseiről, az avantgarde alkotó módszere pedig ennek a kultúrának a radikális megújítására törekedett. A fiatal költőnemzedék le akarta hántani azt a pátoszt, amely a nemzetiségi költészetre rakódott, rá akart mutatni arra, hogy számos olyan ideál létezik, amelynek valóságos értékét már megkérdőjelezték az időközben szerzett történelmi tapasztalatok. Ez nem jelenti azt, hogy ők maguk nem ápoltak volna eszményeket: az anyanyelv és a szülőföld iránt érzett hűséget, a többségi és kisebbségi nép kölcsönös megértését, az egyetemes haladás emberi eszményeit ők is szilárd értéknek tekintették. Az avantgarde költészet kihívó nyelve, meglepő vagy éppen groteszk szóképei által is ezeket a közösségi értékeket kívánták hirdetni és oltalmazni. Ezt a szándékot fejezik ki az 1954-ben született Szőcs Géza, az 1949-ben született Bállá Zsófia, az 1951-es Adonyi Nagy Mária, Markó Béla, az 1954-beli Egyed Péter és társaik versei is. Pomogáts Béla MÁRIS A VIT KEDVENCE Kátya baba és modellje Mihail Verem enko moszkvai épi- | >tésihaUgató, mint grafikus, híressé vélt a máris közismert Kalya babával, a xil. VIT galambot ölelő, hosszuszoknyás, mosolygó taliz- ‘ mániával. Veremenkét hőnapok óta rendre felkeresik a tömegkonynuniká- ctős eszközök képviselői, és csak természetes, hogy elhangzott a kíváncsi kérdés: Ki volt a „modellje’*’: Kiről - mintázta meg ezt a komoly, mégis csupa* derűt, gyermeki tisztaságot sugárzó aprócska leányt? Aki „modem” ült, állt, a kétéves Dása Nytkulina. Még az Óvodás kort sem érte el, máris világhírű Jett a kis hölgy. A buzgó riporterek kérdéseire még nem tud válaszolni, de a mosolya elbűvölő, és a Moszkva—Budapest —Szófia „televíziós híd** adásában már átesett az első tévészereplés izgalmain is. százmilliók láthatták a közelgő XII. VIT máris elsőszámú kedvencét. A világsikert előre megjósolhatjuk : a Földünk valamennyi kontinenséről összes ere glő 40 ezer küldött, vendéig, turista között aligha akad egy is. aki valamilyen formában ne vinné haza magával Kátya babát. Ha másként nem, emlékezetében őnd meg Dása Nytkulina, azaz Kátya baba mosolygó arcát, kedves kis figuráját.
