Petőfi Népe, 1985. június (40. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-12 / 136. szám

1985. június 12. • PETŐFI NÉPE • 5 KÉPERNYŐ A mintapélda A mintapélda hatékonysága annak konkrétságától is függ. Vagyis: az ábrázolt, felidézett magatartással, mint választási lehetőséggel találkozunk-e • min-, dennapjainkban. A Foglalkozása: szülő azért volt több televíziós műsornál, azért tekintem kiváló mintapéldának, mert a szülői foglalkozás a legáltalánosabb. Mindenkinek vannak szülei, s az emberek többsége előbb-utóbb apa- vagy anyaszerepet kap. A tudományra, a gondos előre­látásra oly szívesen ! hivatkozó századunkban még ma is a vélet­lenre bízzuk, hogy kiből milyen szülő válik, noha egyre inkább elismerjük a családbrigádok fon­tosságát. Kevesebb bajunk, gon­dunk lenne, ha nem ösztönsze- rűen, hanem a szükséges isme­retekkel felvértezve nevelnének több gyereket. Bárhogyan , ala­kuljon is a világ, sem az iskola, sem a munkahely nem pótolhat­ja az otthont. Véleményem szerint ez a „fog­lalkozás” csak hivatásszerűen gyakorolható. Talán szerencsé­sebb volna, ha a televízió, a csü­törtök délután bemutatott Nád- udvary Istvánnét főállású szü­lőnek minősítette volna a műsor szerkesztője, rendezője. Nyilván az előbb említett megjelöléssel arra akartak utalni, hogy pénzért nevelni mások gyermekeit. A munkakönyvében is ez a bejegy­zés szerepel. Az előzetes híradás szerint azt vizsgálták, hogy alkalmasab­bak-e nevelőszülők úgynevezett állami gondozott gyermekek ne­velésére, mint az e célra létre­hozott intézmények. Nyilván­való volt: általában alkalmasab­bak. A jó nevelőszülők könnyeb­ben felkészíthetik az életre a kicsinyeket, mint a legjobb in­tézmények. Viselkedésünket ugyanis nagymértékben a pél­dák sorozata és a megszokás irányítja. Családi otthonokban sokkal gyakrabban kerülünk olyan élethelyzetekbe, mint majd amikor önállósulunk. A min­denképpen zárt, csak ott érvé­nyes szabályokkal működő ott­honok nem helyettesíthetik a (nevelő) szülői szeretetet. törő­dést, kötődést. B. Hévész László rendező és ' Sebeő Ágnes szerkesztő a leg­szerencsésebb példát ajánlotta követésre. A kiválasztott neve­lőszülők számára is előnyös a Művelődési Minisztérium hozzá­járulásával kialakított forma. Hét saját gyermekükkel együtt nevelnek öt állami gondozottat. Mindezért bizonyos — nem túl sok — járandóságot kapnak. Mi­vel az asszony a sok gyerek mi­att aligha vállalhatna más ál­lást, mégiscsak kedvezőbb szá­mára ez a megoldás. Az anyai ösztönt megélhetési érdekek is erősítik. A példa követésre vár, még akkor is, ha nyilvánvalóan lesznek önös számítók, a szülői foglalkozásra alkalmatlanok. Ez a műsor több volt — mint jeleztem — címénél. Olyan fel­nőtteket mutatott be, aki'k hit­tek munkájukban, hisznek az életben. A film készítői egy per­cig sem titkolták: iszonyú sok munkát követel ennyi gyerek ellátása, de aki látta a felsugár­zó gyermekarcokat, az taláh egy kicsit irigyli is választásu­kért Nádudvaryékat. A szembesítés eredménytelen Idősebb kecskeméti színház- látogatók közül sokan emlékez­nek egy negyedszázad előtti kecs­keméti Othello-előadásra. Kri­tikusok, nézők elragadtatással méltatták egy fiatal színész Já- gó-alakítását. öt fedeztem fel pénteken este A szembesítés ered­ménytelen című tévéjáték egyik főszerepében, ö volt a szerzés megszállottja, a környékbeliek tisztelt-rettegett Apukája. J Er­ről a szerepformálásról is sokat beszélnek majd, de nem biztos, hogy mindenki elismerően nyil­vánít véleményt. Színjátszá­sunkból kikoptak az ilyen szen­vedélyes, már-már hat ás vadá­szónak minősíthető gesztusok, reagálások. Rövid ideig szá­momra is kissé furcsa volt Do- bák Lajos szokatlanul indulatos játéka, de azután megértettem: csak ilyen megszállott, gátlásta­lan, veszedelmesen önző ember tudja környezetét akaratának alávetni. Hiányérzetem — mint később rájöttem — a Polgár And­rás nevével jegyzett forgató- könyv gyengeségeiből fakad. Nem motiválta eléggé a túlságo­san is fordulatosra sikeredett történet szereplőit. Elhiggyiík a fiatal gyanúsított riadalmát és félszegségét? Neki, hála Gyab- ronka József jó alakításának, még asak ellhisszüW az ábrázolt figurát, de Eszenyi Enikő már sehogysem tudta elfogadtatni az Apuka leányának ellentmondá­sos magatartását. Sajnos az al­kotók nem tudták eldönteni, hogy „hagyományos” krimivé formál­ják a történetet, vagy a jelleme­ket, a konfliktusokat meggyő­zően ábrázoló tévédrámává. így is szívesebben néztük, mint a szokásos hétvégi, külföldi sablo­nos — 12 egy tucat — krimiket. A tévéjátékot Horváth Tibor rendezte, a vezető operatőr Dar­vas Máté volt. A színészek kö­zül külön is meg kell említeni Moór Marianna néhány emléke­zetes pillanatát. Heltal Nándor • Violeta Georgicseva a Moszkvai Puskin Intézet bolgár hallgatója a moszkvai VIT Matrjusa babá­jával. Fesztivál A közelgő VIT alkalmából megnyílt a Fesztivál ’85 nevű ifjúsági klub Moszkvában. Mint Jevgenyij Zobov, a szovjet VÍT-előkészítő bizottság titkára közölte, már tíz országban működik a moszkvaihoz hasonló fesztiválklub. A VIT sikere nemcsak a nemzetközi előkészítő bizottság és az országos előkészítő bizottságok (több mint 120 a számuk) lelkes, szorgalmas munkájától függ, hanem attól is, hogy az ifjúság nagy tömegei mennyire támogatják a fesztivál eszméit, jelszavait. Nagyon fontos ez már csak azért is, mert az első találkozó óta (Prága, 1947) hagyomány, hogy a fesz­tiválok minden költségét az ifjúság vállalja. Mint Zobov mondotta, a szovjet fiatalok jó néhány tíz­millió rubelt már befizettek a VIT-alap javára. A fesztiválra tervezett viták, szócsaták sikere, a meghozandó határozatok komolysága nagyrészt függ attól is, hogy a fiatalok mennyire ismerik a fesz­tiválmozgalom történetét, hagyományait, céljait, a közelgő VIT ’ programját. A Fesztivál '85 klubnak ez is a feladata. A klubnak egyébként több ezer aktivistája van: moszkvai ifjúmunkások, egyete­misták. középiskolások, fiatal értelmiségiek. HONISMERET — HELYTÖRTÉNET r* ■ ­i Áramszolgáltatás Baján, 1944­1944—45 fordulóján nélkülözve, éhesen, rongyosan, fázva, kétel­kedve és bizakodva, több ezer ka­tona és sebesült ellátásában való közreműködés mellett kezdtek hozzá Baja lakosai a romok el­takarításához. a termelés megin­dításához. Az élet normalizálása, a termelés megindítása, az elekt­romos áram biztosítása a legszo­rosabban összefüggött egymással. A közüzemek közül a gázgyár nagy nehézségekkel, megfeszített emberi erővel, de ekkor még fo­lyamatosan termelt 1944. október 21-én a németek által tartott területen. Bátaszéken lekapcsolták a Komlóról Bajára tartó vezetékből az elektromos áramot így Baja és környéke — Kalocsa is — áramszolgáltatás nélkül maradt Ebben a helyzet­ben a közművek megbízott veze­tője, Kóczán Endre felkereste a veszélyes Duna-parton Klug posz­tógyári igazgatót, hogy a gyár generátorait állítsák újra műkö­désbe. Ekkor még — október vé­gén — a szovjet parancsnok nem engedélyezte a gépek megindítá­sát. számolva az esetleges német ellencsapással;Ugyanakkor őr­séggel erősítettémeg a gyárat és a kazánházat. A bajai kommunisták megbe­szélésein többször foglalkoztak azzal, hogy a posztógyárban meg kell szervezni a romeltakarítást üzembe kell helyezni a gyár vil­lanygenerátorait és meg kell in­dítani a termelést. Megszerveztek egy mentőbrigádot. s az egyre növekvő létszámú csapat nagy mennyiségű és nagy értékű fes­téket szedett össze, de más érté­keket is megmentett a pusztulás­tól, a széthurcolástól. A városi vezetők közül többen segítették a gyár termelésének megkezdését. A közreműködő gyári dolgozók a szovjet parancsnokságtól igazol­ványt kaptak, így nyűgöd tabban közlekedtek. Az akkori nehéz helyzetben kü­lönösen nagy eseménynek számí­tott, hogy 1944 karácsonyán —, amikor a német és magyar had­sereg még lőtte Baját — a posz­tógyár áramfejlesztő gépei Szabó János főgépész irányításával meg­kezdték a termelést. A város elektromos vezetékei a hadiese­mények során megrongálódtak, s egy részüket a hadsereg telefon­összeköttetésre használta. A veze­tékek. a hálózat rendbehozását, a telefonvonalak leválasztását, a ve­szélyes munkát a közművek mun­kásai végezték. Az összes szerelő — Krikovszki József vezetésével — megszakítás nélkül dolgozott. Az anyaghiány ellenére novem­ber—december hónapban hasz­nálhatóvá tették a vezetéket, és 1944. december 25-én 12 óra 20 perckor bekapcsolták az áramot. A gyár gőzgépe generátorok se­gítségével áramot adott a város­nak. Mindenekelőtt a kórházakat, laktanyákat, majd később válta­kozva a város egy-egy részét lát­ták el elektromos energiával. A kazánok fűtéséhez a szovjet parancsnok a gázgyárból vitetett át szenet, "majd" szovjet katonai monitorrá! — a gyár egyik legré­gibb dolgozója, az egykori hajp- konmányos Hományi Kármán köz­reműködésével — egy uszály iszapszenet vontattak fel Mohács­ról. Az élet megindításához oly nélkülözhetetlen áramszolgáltatás folyamatos megteremtése nagy erőfeszítést igényelt. A túlterhe­lés miatt a leégés veszélye állan­dósult. Meg kellett oldani a régi vezetékrendszer helyreállítását az Alsónyéktől a Dunáig teljesen megsemmisült távvezeték .újjá­építését Ehhez az emberfeletti munkához 1945. január végén kezdtek hozza a közüzem dolgo­zói a bácsalmási szerelők közre­működésével. Nem volt vezeték, nem volt oszlop, csatlakozás, bi­lincs. csavar stb. A hiányokat jó szervezéssel, utánjárással, ötle­tességgel ellensúlyozták. A szere­lők pedig vízzel-jéggel, kedvezőt­len tereppel dacolva, német re­pülők támadásának kitéve dolgoz­tak. A Dunán a közúti uszályhídba ácsolt oszlopokon hozták át a ve­zetéket, 1945. április 29-én rá­kapcsolták a komlói nagy hőerő­műre — és a posztógyár generá­torai leállhattak. 1945 májusában a környező községeket is ellátták árammal. Mivel az uszályhidat tél előtt a víz. a jég miatt le kel­lett bontani, a biztonságos, folya­matos áramszolgáltatás érdeké­ben tervet készítettek, hogy a Du­na fölött 600 méter hosszban fő­vezetéket építenek ki. A kény­szerű helyzet bátor és új megol­dást eredményezett. A Duna két partján Knézy Pál főmérnök ter­vei alapján Nagy András műsza­ki tanácsos közreműködésével 42 méter magas gúlát építettek vö­rös fenyőből. A szerelők, az ácsok, állványozás nélkül napi 14—16 órát dolgoztak, hogy a tél beállta előtt elkészüljenek és az elektro­mos áramszolgáltatásban ne le- -gyen kimaradás. A vezeték Duna fölötti átszállítását és kifeszítését több tucat szentjánosi kdscsónak- tulajdonos segítette. A megfeszí­tett munka, a jó szervezés és ter­vezés, a közvélemény és a szakma elismerését kiváltó, új, bátor szaki megoldás eredményeként 1945. december 25-én a hajnali órákban lekapcsolták az uszáíy"- hídi vezetéket és átkapcsolták a dunai átfeszítésre a 'komlói áram­szolgáltatást. A Duna két partján emelkedő impozáns — műszaki megoldásá­ban új. nemzetközi rangú — 42 méter magas gúla több tonna acéltömeggel, 600 méter fesztá- volsággal állta az idők viszontag­ságait, és 8 éven át megoldotta Bajának és környékének a villa­mos energiával való ellátását. Faludi Gábor Akkoriban történt az eset, amikor az ötvenhatos eseményekből, azok megpróbáltatásaiból lábadoztunk. Vadonatúj esti tagozatos diplomával munkahelyet változtattam, hogy megkezdjem értelmi­ségi pályafutásomat. A városi tanács barokk épületének egy félre­eső szobájában, mint a tudatformálás leendő bajnoka, vártam, hogy kamatoztassam felhalmozott szellemi tőkémet. írót az ideig, aki az utcán jár, éppen úgy, mint minden más halandó, sohasem lát­tam. ők úgy éltek tudatomban, mint Arany János mozdulatlan szobra, mint a Bún és bünhődés írójának tankönyvekbe préselt életrajza, Tolsztoj Jasznaja Poljana-i legendája. Képzeletemet Karenina Anna, a kaszáló ember, Natasa törékeny alakja, a csata­mezők hátterében szemlélődő Bezuhov, a szép Andrej herceg né­pesítette be. Írójuk nem is lehetett földi ember, aki délben családi asztalhoz ül, összevész feleségével, pofonvágja engedetlen gyerme­két, tiszta ruhát vált, és éjjel álmában hangosan horkol. Földi ha­landónak Dosztojevszkijt, s másokat el sem tudtam képzelni. Az élő, alkotó írókkal sem voltam másként. Tankönyvekből, egyetemi jegyzetekből közelítettek felém, történelem voltak ők nekem. A történelemmel pedig nem találkozik rendszerint az ember. Éppen hivatali székem elfoglalása idején érett valahol a nemes szándék, hívjunk írókat városunkba. Ismerjék meg őket az em­berek, s azoknak sem árt, ha kibújnak elefántcsont-tornyukból, el­jönnek ide hozzánk az életbe, s látják, mint épül az oroszlánrész. Elmentem hát a kedves Simon Pistához, ki akkor főszerkesztő volt, eszembe sem jutott,- hogy költő is. Minden addig ismertnél egy­szerűbb hivatali szobában fogadott, recsegett alattam a szék, ami­kor hellyel kínált. Ügy beszélgettünk, mintha régről ismernénk egy­mást. mintha barátok lennénk. Na, jól van. legyen ott maguknál egy' Kortárs-est, mondta széles mosollyal. Éppen olyan megnyerő és szíves volt, mint bármely jóember. Búcsúzásnál úgy megszo­rította a kezemet, hogy sajgóit. Nem költői kézfogás volt, nagyon is evilágion parasztos. Elérkezett a nap, amikor városunkba bevonult az irodalom had­serege: Juhász Ferenc, Nagy László, Garai Gábor, Széberényi Le­hel és sokan mások. Tolnai Gábor mint irodalomtudós cikázott közöttük. Simon Pista volt segítségemre az érkezettek megismerte­tésében is. Jól emlékszem ma is a meszeltfalú pártirodára, a fe­ketére festett székek, mint a varjak álltak egymás mellett, az asz­talon váza állt, nagy őszirózsákkal, terítő piroslott alatta. Késő- őszi nap volt, odakinn locsogott az eső, pára ülte meg a fütetlen szobát. Juhász Ferenc fekete szénaboglya üstökére, izzószén sze­meire, hallgatására, Nagy László fiatal férfiangyal arcára, gladiá­tort sejtető mellkasára, az volt már akkor, győztes költő-gladiátor. Garai Gábor az ablak öblébe húzódott, Szeberényivel onnan vizs­gálódtak, nézték ott, középen azt a férfit. Ki ő. kérdeztem Simon Pistát. Illyés Gyula. Illyés Gyula? Ettől a pillanattól figyelmem vem szabadv’hatott mellőle, mint ahogy a többieké sem. A helyet ' v"in mann imta^rtotta. erre is emlékszem, a jelenlevők tisztelete ültette oda, mialatt szavát várták-lesték. llltiés azonban hallga­tott. Ha. mégis szólt, egészen halkan, tőmondatokban tette. Gyö­i . CSONGOR RÓZSA: A főhercegnő és az irodalom nyörü férfi, álmélkodtam asszonyt szemmel s lélekkel. Lenyűgö­zött a nyílt arc, s mintegy koronája annak, a magas homlok, a hu­nyorgó szemek lámpása. Lassan derengett emlékezetem mélyén a vizsgatétel, ,ezzel a látomással azonban nem találtam semmiféle összefüggést. Nem olvastam sehol a vesébelátó pillantásról, a be­szédes kezek alig-mozdulásairól, melyekkel egy-egy kiejtett szót kisért, aztán jobb lábát átvetette a bal térd felett, hogy hallga­tásba mélyedve a kezek a lábszár felső részére dőljenek. Az elé­gedett mosolyú párttitkár hosszan magyarázott: ennyi ezer mun­kás ... értelmiségi... ennyi rádió... az ország legnagyobb üze­mében. Illyés törte meg olykor a monotóniát. — Szép... jelentős, igazán szép dolog. — Ha-szólt, fejét lehajtotta, mintha szégyenlené kontárkodását. A párttitkár mosolyogva elhallgatott, s kis szünet után kérdezte. — Akkor mehetünk, hogy megtekintsük a gyárat? — S mert mi hallgattunk, Illyés felé fordult. — Illés elvtárs, ha gon­dolja ... — Illyés — javította ki a költő, s fejét kissé oldalra bil­lentette. — Gyula. — Igen, igen, Illyés elvtárs. — Nagy lett a csönd, senki nem mozdult. Illyés beszélni kezdett. — Előfordul, párttitkár elvtárs, előfordul... Egyszer Franciaországban kötetem jelent meg, hozza elébem boldogan a kiadó embere. Átnyújtja, né­zem. Ez nem az enyém, adom vissza. Illés Béla pipát szortyolgató fényképe mosolyog rám. Illés úr, nemde? Illyés, teszem helyre a tévedőt. És mi a különbség, kérdi a kiadó embere. Egy ipszilon, uram. Semmi más? Semmi más, egy ipszilon, mondom. Az ember sehogysem értette a dolgot... A munkacsarnokba érve az elégedett mosolyú párttitkár már az ajtóban elkezdte ismertetését. — Az ország legnagyobb üzeme... — Minden mondatába beleszőtte, legnagyobb üzeme. Illyés megállt egy futószalag mellett, összecsípte szemét, mosolygott. — Talán az ország egyik nagyüzeme, nemde — mondta, s pillantást váltott Tol­nai Gáborral. — Az ország legnagyobb rádiógyára — így a párt­titkár kissé dühösen. — Látja, így egészen más, így lehet, hogy a legnagyobb. — Nevettünk, Illyés komoly maradt. Jártuk a csarno­kot, hol futószalag hátán futószalag futott, máshol fehérköpenyes asszonyok sima asztalok mellett buzgólkodtak. Apró fények és ár­nyékok, mozdulatok erdeje, szabad szemmel alig láthatóak. A tét mindig egy apró fémecske volt, drót vagy hajszálvékony szálacs­ka, melyet át kellett bújtatni a tűfoknál is kisebb lyukon. A mun­ka mikromilliméterekre szabdalt vonulatai. Az ujjak, mintha ön­célból, a látszatért lebbennének ide-oda. Illyés újra és újra meg­állt, hosszan figyelt. Az elégedett mosolyú párttitkár repesett az örömtől. — Látom, érdekesnek tartja az iró elvtárs a mi szocialista nagyüzemünket. — Mindenáron dicséretet szeretett volna hallani, erre azonban nem került sor. A látvány valóban megejtően rej­télyes volt, mint minden, amit nem ért az ember. Visszatérve a meszelt falú szobába, helyet foglaltunk, s hallgat­tunk. Az eső kitartóan verte odakinn a levelehullott fákat, bokro­kat, valahol eresz csörgött. — Nos? Mi a véleményük, iró elvtár­tak-.,. — mindarról, amit láttak? — Hallgattunk, az írók némán tanakodtak, Illyésre néztek. — Egyszer Svájcban jártam, megnéz­tem egy óragyárat. Ott nem láttam ilyesfajta babramunkát. Az em­berek hazavitték otthonukba, s ott nyugalomban végezhették ... nagy türelem kell az effajta munkához. Saját időbeosztásuk sze­rint, otthon végezték, sajátos és egyéni munkaszervezéssel. Azért olyan jók a svájci órák. — Hogyan? — kiáltott a párttitkár. — Haza? De hiszen ez lehetetlen. Nemrégen államosítottunk, meg­szerveztük a dolgokat. Megtanultuk, hogy kell... — Lapos, nagy csönd úszott a szobában, ezt is Illyés oszlatta széjjel. — Minden hé­ten egyszer, mondjuk szerdán, útrakelnek az emberek a falvakban. Hátukon kis zsák, benne a kész munka. Majd elhozzák az újat. Gondolja meg, egyszer jegy héten mindössze. Megtakarítanak szá­mukra öt koránkelő reggelt, öt késő esti hazatérést. A munka is tökéletesebb. Fenséges látvány, amikor reggel elindulnak a falvak­ból, kígyózik a sok hosszú sor a gyár felé. Pihent az arcuk, nem fáradt. Helyenként ebből élnek a családok, a svájci órák pedig világhírűek. Talán ez a gyár is jobb rádiót csinálhatna akkor... — Illés... Illyés elvtárs, ezt hogy képzeli el? Nemrégen államosí­tottunk, éppen hogy megtanultuk... — Meg? — Mélyen a párttitkár szeme közé nézett. — Biztos? — Ott kapita­lizmus van, mi meg szocializmust építünk. — Ez igaz. De miért ne tanulhatnánk az ellenféltől? A jobb rádió érdekében, miért ne? — Illyés pedig azzal az okos mosolyával állta a párttitkár kimondatlan szemrehányását. Aztán borkínálás, majd koccintás, természetesen a szocialista nagyüzem boldogulására. A bor feloldotta a szorongó hivatalos­kodást. Beszélgetés kezdődött, odakinn kitartóan esptt. Egyszer­esük Illyés hangját hallom, így valahogy: — Amikor Babitsnál jár­tam, ez akkor volt, hogy... — Babitsnál? — szaladt ki a számon. — Ismerte? — Rámnézett. — Jó vicc, ismertem-e. Mindennap ta­lálkoztam vele. — Űjabb hosszú csönd, mindenki engem nézett. — Hány éves maga, hogy ilyeneket kérdez? — Kevés nőt tudok, aki válaszolt volna, hát hallgattam. — Kit ismert még? — kérdeztem később. — Karinthyt, Kosztolányit, Móriczot, soroljam? — Engem bámult minden szem. Bizonyára otromba kíváncsiságomat. — És még? Kiket? — Kíváncsiságom határtalan volt, s mit törődtem én most mással? Illyéssel törődtem, aki nekem beszél egyenest, s sza­vaival ideseregelteti az egész e századi magyar irodalom jeleseit. Mennyivel más így a sok holt egyetemi jegyzet, s micsoda szeren­csém van, hogy ezt Illyés szájából hallhatom. — Csodálatos — da­dogtam. — Ott voltam Ady Endre temetésén is, hát ehhez mit szól? — Hullámzott alattam a szék, a föld készült rengeni. — Ott volt? Hihetetlen... És még kit ismert? — Végignézett rajtam, pillan­tása nyársára tűzve hallgatott egy cseppnyit, aztán közel hajolt hozzám, úgy mondta: — Auguszta főhercegnőt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents