Petőfi Népe, 1985. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-06 / 104. szám
1985. május 8. • PETŐFI NÉPE • I Mesék, fába faragva — Miért faragok? És miért éppen ilyen meseszerűségeket? Mert szépíteni kell az emberi életet. A szépség viszont önmagában hozzájárul ehhez. Azt vallom, hogy az acélszerkezet összetarthatja az ép*, letet, ám a szeretet az egész világot, ami nagy különbség! — Ezekkel a szavakkal kezdte a beszélgetést Bácsalmáson, a Népművészet Mestere cím tulajdonosa, Horváth József, majd így vallott önmagáról miután a felszabadulás évfordulójára átadta egyik domborművét a megyei tanácsnak. — Kétszer is beleroppantam az ács szakmába. Elkezdtentf faragni. Nem tagadom, hogy azt hittem, könnyebb lesz. Nem lett az, sőt, még nehezebb. Vannak kezdettől állandó motívumaim. Például az, .hogy a sárkány mint olyan, eleve csak rossz lehet. Ezért volt idő — például a sárospataki táborban —, hogy „Sárkányos Józsiinak” hívtak. — Mondana valamit a családjáról, származásáról? — Ketten vagyunk testvérek, az öcsém agronómus. Az apám szabómester volt. A nagyszüleim parasztemberek voltak, talán legjobban az ő világuk hatott rám. A köreikben hallott mesék, legendák, szomorú és tréfás történetek mindig felkeltették a figyelmet. Én fába faragom a meséket. Úgy érzem, ez a legfőbb dolgom. Konkrétabban fogalmazva ez azt jelenti, hogy mivel mindenkinek nem lehet elmesélni külön-külön a mesét, hát le kell azt rajzolni, meg kell azt faragni, hogy többen — és másképpen — értsék, lássák, szeressék. Aki tud a jelekben olvasni, annak ezt nem kell magyarázni... Itt jegyzem meg, hogy régebben egészen másként voltak elődeink ezzel, mint mi. Vagyis amit kifaragtak, azon nem a dísz volt a fontos, hanem a jel: valamennyi egy-egy kiáltás, odamon- dás, sikoly, bánatos mosoly, vagy pedig sírásra késztető jelzés volt. A szépítő szándék már újabb keletű... — Amint nézem itt a műtermében a félig vagy egészen kész alkotásait, úgy tűnik, mintha minden egyes vésőnyommal, késés baltavágással valamire figyelmeztetne ... Így van ez? — Rendkívül örülök, hogy észrevette. Nézze meg például ezt a hajót, miközben alul megfúrják. Figyelmeztetés a veszedelemre. _ Miért farag, mi ösztönzi erre elsősorban? — Én mindig vonzódtam a fához. És hozzáteszem;,1 .hogy az élőt kell legjobbat» szeretni?' Mi következik ebből? Hogy ha azt akarjuk, ne vesszen kárba a fa — életre kell kelteni késsel, vésővel, dörzspapírral. — Támogatják művészeti törekvéseit? — A Bácsalmási Állami Gazdaság, a tanács és a nagyközségi pártbizottság egyaránt segíti a munkámat... (Miközben beszélgetünk, alaposan körülnézek a műtermében. Van a polcokon, falakon, szekrények polcain citera, lapát, kecskelábvéső, esernyődrótból készült félgömbölyű véső, sze- kerce, balta, tisztítóvas, vasbogrács, sokféle óra, bábu... És a legszebb látvány az egykori parasztgyereknek: fagerendás meny- nyezet. Mindez művészi rendetlenségben, kedves összevisszaságban.) Búcsúzóul ezt mondta a 43 éves Horváth József: — Nem tudom elképzelni, hogy lehet szebb dolog annál, mint amikor élővé lesz az ember keze alatt a holt anyag... • Egy szék, mesemotívumokkal. (Straszer András felvételei) Varga Mihály LÁTTAM, HALLOTTAM, OLVASTAM A mocsáron épült halasi kórház A társadalmi, történelmi körülményekbe ágyazva írta mega kiskunhalasi egészségügy történetét az Egészségügyi Dolgozó számára dr. Kövecs Gyula. Noha azzal a céllal ültem gépemhez, hogy olvasóinknak csupán rövid áttekintést adok az érdekes adatokban gazdag, tanulmányigényű munkáról, mégis méltatással kell kezdenem. A kiskun város kulturális életének egyik mozgatója kitűnő érzékkel szembesíti a kortudat gyors változásait, vagy éppen kínos leülepedését mutató adatokat, az újnak és a réginek, az értelemnek és a butaságnak a harcát. Hivatkozik az utolsó hazai, ■halasi boszorkányperre, majd tudatja: negyedszázad múltán már állandó, fizetett orvost tartott és fél évszázad múltán állandó kvártélyt építtet doktorának, szinte elsőként a magyar városok között. Ma már szinte elképzelhetetlen az a beletörődés, amivel a lakosok fogadták a pusztítóbbnál pusztítóbb járványokat. Csupán 1709-ben 1300 személyt „hordtak a sírba”, mint a dühöngő pestis áldozatait. Az első, az igényeknek valamennyire is megfelelő kórházat főként a vagyontalanok gyógyítására hasznosították. Többnyire a mindenkitől elhagyott, éhező koldúsok feküdtek ibe az elhagyott ispotályba. A cserék, a bővítések, „a korszerűsítések” ellenére fél évszázada még lajtos kocsi hordta az ivóvizet a betegeknek, a gyógyítóiénak. Az orvosok ilyen körülmények között is tették, amit tehettek, és mindent elkövettek' az ázsiai elmaradottság megszüntetésére. Ha nem kényszerül a kitűnő dr. Monszpart László egy magánház- ban megoperálni befolyásos, tehetős betegét, akkor még ki tudja meddig kellett volna várni egy műtőberendezésre. Mivel a műtét jól sikerült, a tekintetes tanács megszavazta a szükséges összeget, és célirányosnak vélte egy mikroszkóp beszerzését is. Napjainkban szinte elképzelhetetlen: a századfordulón csupán hat orvos dolgozott Kiskunhalason. Ma — ezt dr. Makay I.ászló igazgató-főorvostól tudom — a városban 25, a kórházban és a rendelőintézetben 45 orvos áll a közegészségügy szolgálatában. Tizenegy szintes épület magasodik a mocsaras altalajba vert 501 vasbetoncöilöpön. Az ortopédia kivételével minden osztály megtalálható a kiskun rónára messzire kitekintő egészségügyi palotában. Jól tette Kövecs doktor, hogy a szakmabelieket (is) emlékeztette: honnan indultunk. Idézi Monszpart László igazgatót: „Az ambulancia 5x5 méteres szoba, egyik oldalon a gondnok konyhájába, a másik oldalon a betegszobákba nyílik ajtaja. Ablaka 1 m magas,. 60 cm széles, nappali világítás mellett sem lehet benne dolgozni, viszont 1920-tól 1924-ig nincsen nappali vilanyszolgálta- tás. Dolgozni tehát csak az est beállta után lehet, éjjel 11 óráig, mert ezután ismét megszűnik a villanyvilágítás.” Haladunk! Igaza van a szerzőnek: „a 800 ágyas új, Semmel- weisről elnevezett kórház létrejöttéhez ugyanolyan, sőt a sokat emlegetett elődök erőfeszítéseit messze meghaladó munkára volt szükség.” H. N. Legérettebb, legsikeresebb prózaíróink egyike, Tatay Sándor ma hetvenöt éves. Életútja változatos volt, teológiai és könyvkiadói, folyóirat-szerkesztői ismereteket éppen úgy szerzett, mint történelmi tapasztalatokat, de képzett turistaházi gondnokként is dolgozott az ötvenes években. Kell-e ennél változatosabb élet realista prózaíróhak? A változatosságból talán a kelleténél is több jutott Tatay Sándornak és nemzedékének. Ez a változatosság azonban hatalmas életanyaggal, életismerettel ruházta föl, amelyet nemcsak a Simeon család című nagyívű regényciklusában, de újabban közreadott életrajzi sorozatában is jól hasznosított. (Hét szűk évtized címmel jelent meg két esztendeje ez a munkája.) TATAY SÁNDORíf Ajándék az öregeknek Fiatal barátommal, aki egyébként távoli rokonom is, a benzinkútnál találkoztam, a Bajza utca sarkán. Megtöltöttem csurig a tankot, és még a biztonság kedvéért egy kannát is. ö a mögöttem várakozó vállalati kocsiból ugrott ki, és megragadta az alkalmat, hogy boldog új évet kívánjon, s aztán: — No, talán valami hosszú útra készülsz? — Ajjaj! Kondorosra. Pedig nem szeretek ilyenkor télen ... összecsapta a kezét, és harsogva felnevetett: — Hogy ennek • az leunak milyen szerencséje van! Hát ott mész el a tanya előtt. Félúton Szarvas és Kondoros között egy ugrásra laknak az öregek a műúttól, S képzeld, ha ez nincs, akkor bumlizhat a zsúfolt vonaton, aztán eléri-e az autóbuszt meg minden. De hát nincs mese, meg kell látogatni szegényeket ott az árvaságukban, a karácsonyi ajándék is elmaradt. No de ezt a mázlit! Mikor indulsz? — Hajnalban, mert egy nap meg akarok fordulni. És boldogan viszem az Icukát. — Ezt egészeit őszintén mondhattam, •"írtért ilyen hosszú úton unalmas egyedül. Dicséretére legyen mondva leukának, ahogy megbeszéltük, pontosan öt órakor a kapu előtt állt, bundában, magas szárú csizmában, egy jókora bőrönddel. Valóban bőségesen megajándékozzák az öregeket, gondoltam, látván a bőröndöt. Ám ahogy behelyeztem a csomagtartóba, feltűnően könnyűnek találtatott. Köd csak itt-ott volt egy kevés, és ekkor még elviselhető volt az út is, mire kivilágosodott, ott álltunk a Tiszánál, a sorompó előtt, mert tudvalevő, hogy ott közös hidunk van a vasúttal. A vonat végül átdöcögött, és átgurultunk mi is a hídon. Csak ekkor jutott eszembe, hogy megkérdezzem. — Mit kapnak ajándékba az öregek? — ö, nem igényesek ők — felelte Icuka —, a legfontosabb az, hogy lássanak. A legfőbb ajándék magam vagyok. Sajnos, csak ilyen rövid időm van, a szabadságom már elfogyott. Ha nincs ez a szerencsém, két éjszakát utazhattam volna. No, persze, azért viszek anyunak egy csinos kendőt. Édesapám nagyon szereti reggel a teájába a rumot. A pálinkát nem bírja a gyomra, de egy kis rumos tea, az elmegy. Pálinkájuk különben is van, boruk is van. Tudja, mindig elég kitalálni, mit vigyek, mert hisz azért hiányt nem szenvednek semmiben. Most még jó, hogy volt ez a karantén... — Karantén? Az mi? — Hát hogy a déligyümölcsöt hűteni kell három hétig a kártevők miatt. Hiszen olvasta az újsápban, ezért nem volt elég narancs vidéken. _ A, szóval narancsot visz. — Ige n, egy keveset... Ugyanis mindig az van, hogy édes lányom, minek hurcöl- kodsz ide, tudod, hogy nekünk megvan mindenünk ... Hála isten, de azért az ember szeret valamit ajándékozni. Icuka nagyon kellemes útitársnak bizonyult. Csak úgy repült az idő. Szarvason megittunk egy kávét, és Icuka olyan kedves volt, hogy egy bizonyos ürüggyel eltűnt, és mire észbe kaptam, kifizette a számlát. Ezzel együtt is előbb megérkeztünk, mint számítottuk. A műúttól valóban csak egy jó kiáltásnyira volt a tanya. Nem engedte a világért sem. hogy behajtsak a sáros úton. Kiszállt, és. figyelmeztetett, hogy jól jegyezzem meg a helyet. Itt találkozunk, amint előre megbeszéltük, pontosan négy órakor. Utánanéztem, amint ment bundájában, bőröndjével, élénksárga sapkájában, a magányos tanya felé, kerülgetve a sarat. Mindig megesik a szívem az ilyen hazatérő pesti nőkön, ahogy botorkálnak a jókora táskájukkal a nekik már szokatlan úton, el is határoztam, hogy amennyire lehet, sietek, és mégiscsak behajtok én a tanyára. Kondoroson minden remekül ment. Egy teljes órával elébb, tehát pontosan három órakor ismét ott voltam a helyszínen. Gondolkodás nélkül nekivágtam a dúlőútnak. A sár egy kicsit mélyebbnek bizonyult a vártnál. Azért legnagyobbrészt az út mellett, a füvön vezettem a kocsit. Elég puha volt ott is a talaj, de azért szerencsésen megérkeztem a kerítésig. A tanya körüli rétség tele volt baromfiakkal, hófehér tyúkok számláthatatlan serege. Libák, kacsák. Ezek nemhogy megijedtek volna az autótól, hanem mikor a háziasszony jött kaput nyitni, áradtak, repültek elébe. Nyilván az etetés ideje volt ez már. Meg kellett várnom, míg a fehér sereg beomlik előttem, csak aztán fértem be, nagy dudál ás közben. Mire kiszálltam a kocsiból, ott volt Icuka is, az apa is. A szülök egyáltalán nem voltak öregek, legalább tíz évvel fiatalabbak nálam, jól alul az ötvenen, és jó erőben voltak mind a ketten, az asszony csak úgy gömbölyödött. Az udvaron többrendbeli jeleket láttam. A disznóölést minden kétséget kizárólag bizonyította a perzselés helye. Nagy, fekete folt volt a tágas udvar közepén. Szinte hihetetlen, hogy egyszerre disznót is vágjanak, meg kövér ludat is, de úgy kellett lennie, mert a folyosón ott volt egy medencében a frissen leszedett toll, még gőzölgőit is. Az udvar végén egy távoli szomszédasszony (mert hiszen itt csak távoli lehetett) belet pucolt. — Bizony, megkéstünk mi egy kicsit a munkával — szabadkozott Icuka anyja —, mert ez a lány a világért sem akarta, hogy disznót vágjunk. De ha most itt van az alkalom ezzel az autóval. Dél lett, mire segítséget kaptunk. Hiszen ha tudtuk volna, elrendeztük volna mi már tegnap. De hogy ezek valamikor is időben imának!... A disznót bizony éppen hogy csak kettéhasították. De azért volt már jó resztéit máj és vesevelő. Alighogy beléptem a házba, már tálaltak is, mert hiszen elképzelhető, hogy megéheztem, ha ennyire siettem. Annak a friss resztéit májnak az íze máig is a számban van. Csak az volt a baj, hogy bort nem ihattam rá az autó miatt. Hiába, mégiscsak más az, mint mikor az ember a hentesnél veszi a májat. Hát még a vesevelő! Mit ér az, ha már egyszer kifagyott a lelke! Már nem is nagyon bántam volna, hogy telik az idő, egyszer hallom ám a gyilkos percepést az udvar felől. Elkezdett esni az ólmos eső. Most már nem sokat teketóriázhattunk, mert mi lesz, ha átázik a gyep. Abroszt terítettünk a csomagtartóba, és bevágtuk oda a fele disznót. Nem akármilyen disznó volt, mert elég vblt két embernek kicipelni. Ezzel a csomagtartó jól meg is telt, csak némi belsőség fért oda egy vájdlingban, továbbá a vér, mivelhogy nem volt idő a hurka elkészítésére, egy dunsztosüvegben a szépen megtisztított bél, egy kis savanyúkáposzta tálban és ilyen apróságok. A zsák krumpli a hátsó ülésre került, mert igaz ugyan, hogy krumplit Pesten is lehet kapni, de nem ezt a szép, válogatott gülbabát. A zsák fölött szépen elfért kosarakban a cékla, a zöldségféle, meg néhány fej káposzta. Azt én nem tudom, hogy a bőröndben mit vittünk visszafelé. Azt sem tudom, hogy a két demizson vörös bor saját termés volt-e a háztájiban vagy valami járandóság. A tyúkokat élve hoztuk, mert nem lehet mindent egyszerre, összezabálni. Majd elélnek azok az erkélyen is néhány napig, vagy a szenespincében, legfeljebb amíg esznek, addig ég nekik a villany. Én legjobban a nyúlon csodálkoztam, de hát azt mondták, hogy valamelyik töltelékféleségbe az nagyon jó. Belenyugodtam végül, mert az bizonyos, hogy olyan jó töltelékeket sehol sem csinálnak, mint ezen a vidéken, és a magamfajta laikus ne szóljon bele a mesterek dolgába. Hogy miképp foghatták meg hirtelen azt a fiatal galambpárt, ami végül az Icuka ölébe került, annak csak a jó isten a megmondhatója. Éppen besötétedett, mikor elindultunk. Ám nem jutottunk egyből messzire, mert a dűlő- útról már szó sem lehetett, a fű meg úgy kifényesedett az ónos esőtől, hogy a kerék elkezdett pörögni rajta. Pörgött, pörgött, és úgy beásta magát, hogy aztán már se tülled, se hozzád. Szerencsére ezen a vidéken a gazdák jól el vannate látva háztáji jószággal. A gazda kivezetett két tehenet járomba fogva. Egy rudazókötéllel utánuk akasztottuk az autót, és szépen kivonszoltak a műútra. Szépen elbúcsúztunk, és már indulóban voltam, amikor mama elkiáltotta magát kétségbeesve: — Jesszusmáriám, a hurka- töltő! Szaladt a házba, aztán megint vissza. Mert hol is vennének hurkatöltőt a szerencsétlen pestiek. Még az én telkemre is kötötte a jó asszony, hogy okvetlen visszaküldjék azt a szerszámot a fiatalok, amint végeztek, mert nem soká viszi már a másik disznó sem. — Aztán csak óvatosan, lelkem — intett végül —, mert ott az Icuka lábánál abban a zsomporban tojás van, nehogy összekocogjanak. Eső, ónos eső, köd és havas eső. Jóval éjfél után érkeztünk meg Pestre. Icuka édesdeden aludt, mikor megálltam a házuk előtt. Am a neonfényre felébredtek a galambok, s amint kinyitottam az ajtót, abban a pillanatban, mint a nyíl, úgy repült ki az egyik. A másikat sikerült még odaszorítanom. A nagy kapkodásra végül felébredt Icuka, s míg simogatta a megmaradt galambot, majdhogy könnyezve szólt... — Jaj, éppen a kislány... Bármilyen jól is tudnak repülni a galambok és tájékozódni is, én nem■ hiszem, hogy ez a fiatal galamblány hazatalált az Alföldre, s bizony, elgondolkoztató, mi lesz egy szegény kis tanyasi galamblánykával a pesti ereszek alatt.
