Petőfi Népe, 1985. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-04 / 103. szám
ELMÉLYÜLT GRAFIKAI HOZZÁSZÓLÁS ___________________________ Ta vaszy Noémi Kodály-sorozata Ráckeve, Dunakeszi, Kiskunhalas, Baja és más városok kezdeményezése után megnyílt immár egy ■ esztendeje a nagykőrösi Petőfi Sándor Általános Iskolában is az iskolagaléria, ahol gyermekrajzok és a Nagy István-csoport bemutatkozása után május 10-ig látható Tavaszy Noémi tisztelgése Kodály emléke előtt. A hosszabb ideje Kecskeméten élő művész a nagyszabású olajpasztell- és linósorozatot a Kodály-centenáriumra készítette és azóta több helyen bemutatta. Méghozzá vonzó figyelemmel. Tavaszy' Noémi ugyanis képzőművészetünk „utazó nagykövete”, aki művészetét nemcsak a magyar tájak forrásaival frissítette, hanem jugoszláv, üzbég, svéd, lengyel, csehszlovák, német motívumokkal is. Százharminchét önálló kiállítása nyílt eddig itthon és külföldön, az NSZK, Jugoszlávia, Svédország, Lengyelország, Csehszlovákia múzeumaiban és kiállítótermeiben. Több hazai és külföldi díj, kitüntetés birtokosa. Ismert Bács-Kiskun megyében is munkássága, több kiállítása volt eddig látható Kecskeméten, Kiskőrösön. A Kodály Zoltán előtti tisztelgése jelentős tett, annál is inkább, mivel nem egyszerűen illusztrálja a zenéjét, nem is egyszerűen csak értelmezi képi műfordításaiban, hanem azonosul is azzal. Azonosul közös szinten olyképpen, hogy mint Kodálynak, Tavaszy Noéminek is szintúgy a népművészet jelenti az alapforrást. Belső táj ez a javából; a nép- létek megérzése és kifejezése. A képek Kodály muzsikájának nyomvonalán haladva — egyúttal saját öntörvényűket megvalósítva, szimmetrikus rende- zettségűek: összegezik a népi derűt és nosztalgiát, mely nemcsak nemzeti karakter, hanem történelemformáló tényező. r Kodály joggal hangoztatta annak elsődleges fontosságát, hogy az iskolákban legyenek énektanítók. Hiszen átérezte, hogy nagy kinccsé egybegyűjtött kultúránk szellemi birtoklása hiányos, és mi több, még a kezdeteknél tart. Ezért oly nagy jelentőségű az a tény, hogy Tavaszy Noémi Kodály-tárgyú lapjai képei megközelítéssel zenére is nyitogatják a szívet, ezúttal Nagykőrösön, ahol ezres létszámú fiatal ismerkedik e diadalmas zene örömteli távlataival olyan gondoskodás keretében, ahol a tárlatnyitás órájában Kodály muzsikája is megszólalt, zenetanárok avatott közreműködésével. Tavaszy Noémi — híven Kodályhoz és az élet valóságához — tárgyilagosan sorakoztatja fel képein a derűt és a borút, mely minden közösség és személyiség összetevője. A grafika, festészet egyaránt szolgálja a zenét — és mintegy megvilágítja a dallamba rejtett eszméiket. Kodály Zoltán ismerte, szerette a Mátrát, sokszor tartózkodott csúcsain, így megkülönböztetett gonddal stilizálta művé az itt hallott népdalt „A Vidróczky híres nyájá”-ról. Tavaszy Noémi hű maradt a zenei koreográfiához, a rajzban ismételt nyáj vonalrendje is hangsúlyozott, hiszen egyszerre született a népdal, Kodály és a maga grafikai ösvényén. Másutt az eredeti nyomvonalak indíttatásából szellemes, üde, felszabadultan duhaj képi központ születik — ahogy azt a vonalrendben a „Kicsiny a hordócska” engedélyezi. Összekötő hídként szerepel a művész vonalrendje, így „A jó lovas katonának” kezdetű népdal rajzi, feldolgozása egyezteti Garay Háry Jánosát és Petőfi János vitézét átereszeket épít a népköltészet és irodalmi feldolgozásaik között, a zenei átköltést is beleértve, amelyet Kodály munkássága reprezentál. ’ E grafikai sorozat elágazik ,.Székely keservesre” és „Pásztornótá”-ra Kodály nyomvonalán eredeti, egyéni fogalmazással. Szellemes és elmélyült Tavaszy Noémi minden grafikai hozzászólása, a már létező kincshez csatlakozik gyarapító energiával, így a „Szomorú fűzfa 33 ága” színes levelekkel érvel, képzőművészettel változtatja derűre a bánatot. Elmélyült hitelességgel. Kiemelkedően bravúros a „Felszállott a páva” megoldása. Hosszú sor végére teszi a pontot a kép. Az indíték itt is a népdal je- gesedett személytelenségéből árad Ady verséig, Kodály történelmi megújulást jelző zenéjéig. Tavaszy Noémi nemcsak kíséri és ábrázolja eter• Petőfi—Kodály: A székelyekhez (linómetszet). mő valóság költői-zenei folyamatát, hanem gazdagító változatot szerkeszt e többrétű forrásból úgy, hogy a pávatoliakban rejti el az egykori börtönrácsos vármegyeházát, a múlt jelképét jelenné oldva, s a gyászos sereg is színes ragyogássá változik a szabadság-páva legyezöformátumú boltozatában. Ez a lapja is eszmetestesítő kép, nemcsak rajzi szi- porkázás. Tavaszy Noémi őrzi szabatosságát. Ennek jegyében a rajzvonalak mértéktartó lejtésével érzi meg és érzékelteti egyúttal a „Galántai táncok” ritmusának méltóságát. Érzékeny telitalálat az is, amikor a Petőfi—Kodály Székelyekhez címzett költői, zenei szózatát a nemzeti zászló színeibe öltözteti sok madárral, tavaszi vegetációval. Tettének lényege a vállalkozás komolysága és időszerűsége. Olyan alkotásokat fogalmaz, melyre a társadalom már nagyon várakozik, és oly jelrendszerrel teremti meg azokat, hogy közben a leírások és elvonatkoztatások optimális arányaival a közösségi tudat állapotát is figyelembe veszi. Innen a népszerűsége. Hiszen lapjai nem halasztódnak holnapra, a jelen emberének szólnak a tisztítás és gyönyörködtetés szép szándékával. Grafikájának ez a serkentő, igényes jószándéka párhuzamos a társadalom mozgásirányaival, hiszen nemcsak Nagykőrösön alakul iskolagaléria, hanem Kecelen is gyönyörű batikokat készítenek a gyerekek, és Kiskun- majsa szintén vonzó tárlatprogramjával kulturális megújulásunk részévé gyorsul, a példa erejével. Mondhatjuk úgy is: Tavaszy Noémi nemcsak költői, zenei magaslatokat érint, értelmez képeivel, hanem felépíti a gondolat azon színes várait, mezőit, melyekre az ifjúság a maga eszménykeresésében várakozik. Ebben rejlik igazán művészetének értékrendje és fontossága. Nem önfény, hanem világít. Losonci Miklós M ég kisgyermekkoromban hallottam egy hátborzongatói, de elgondolkodtató mesét az anyai szeretetrőL Ha jól emlékszem, nagymamám mesélte kenyérdagaaztás közben: Egyszer egy rossz fiú annyira megharagudott az édesanyjára, hogy megölte, és kivágta a szívét. Azután féléimében rohanni kezdett. Egy árok szélén megbotlott, é$ elvágódott a földön. Miközben nyöszörögve feltápász- kodnii próbált, megszólalt kezében a szív: „Nagyon megütötted magad, kisfiam?” Bevallom azóta is elszorul a torkom, ha eszembe jut ez a mese, amely a 'horror „nyelvén” beszél az anyai szerétéiről. Megdöbbentővé — s ezáltal igen hatásossá — az ellentétek tesZik a gyilkos fiú és az anyai szív esetét. Szerencsére születtek,, születnek ennél saelídebb, kedvesebb mesék is, s nem csak mesék: regények, elbeszélések, versek sokasága szól az édesanyákról, mióta az írást kitalálták. Szeretet Az anyai és az anya iránti szeretet hatását egy életen át érzi az emiber, ám mindenki másként, éppen ezért nincs is rá pontos definíció. Gondoljunk például Fctőfi és József Attila soraira, amelyeket szüléjükhöz írtak. Ugyanarról és mégis másról szólnak. verseik. S a másság a különböző korral, felfogással, életformával, életérzéssel, kapcsolattal magyarázható elsősorban, amelyek alapvetően meghatározzák a szeretetet. De hasonló megállapításra juthattunk a képzőművészet vidékein vizsgálódva is, ha például Leonardo ilyen ihletésű alkotásait hasonlítjuk össze mondjuk Amerigo Tot Csurgói Madonna című szobrával. Ilyenkor, anyák napján különösen úgy érzi a gyermek, mondania kéllene az „édesnek” valami nagyon szépet, miközben átnyújtja a virágot. Olyan szépet, amilyen a vers, a dal, csakhogy nem mindig sikerül megfogalmazni azt, amit érzünk. Petőfi így vall erről közismert költeményében': „S jutott eszembe számtalan I Szehbnél-szebb gondolat, Míg állni látszék az idő, / Bár a szekér szaladt / S a kis szobába toppanék... / Röpült felém anyám... / S én csilggtem ajkán ... szótlanul... / Mint gyümölcs a fán.” — A szeretet természetrajzához tartozik ugyanis, hogy olykor megszólalni sem tudunk, úgy feszíti mellünket ez az érzés, s olykor éppen szótlanságunkkal mondunk el legtöbbet. Az ösztönök mélyére fúrva gyökereit, ősidők óta él az anyai, anya iránti szeretet 'bennünk, a ezáltal művészeteinkben. Ojra és újra megfogalmazzuk versben, prózában, a grafika, a plktúra avagy a zene nyelvén ezt a személyes élményt, érzést, rajta keresztül dicsőítve az örök folytonosságot, az életet. K. E. JUH ASZ GYULA: Édesanyám Anyám, fölnézek én a homlokodra, hol a dicsőség koszorúja helyett nehéz robotnak ráncait találom, és fölteszem rá büszke áhítattal, ujjongó dallal minden szál virágom. ZELK ZOLTÁN: Hajolj alvó anyád fölé Hajolj alvó anyád fölé most, mint ő hajolt gyerekkorodban ágyad fölé — s olyan mosollyal! olyan hajtással! olyan puhán! Nézzed szemét, a lehunyt pillák mögött tűnődik a szelídség. S rendekbe rakja érthetetlen képeit lassú életének. Nézzed kezét is! lúg marta ki az ujjakat és meggörbülnek, mintha kezedet szorongatnák, vagy mintha tálat tartanának. Nézzed szemét, kezét és arcát, hallgasd ringó lihegését. — kedves szemednek az a játék: mellével hullámzik a dunna. Hajolj föléje szelíd ívben s kutassál párás álmai közt — asztalnál ül most két fiával s a tálak ételekkel telve... dicsérd hát másnap ebédnél, dicsérd a krumplifőzeléket: hízelgő szó ringassa holnap, mintha föl sem is ébredt volna. Hincz Gyula Anya című grafikája. VÉLEMÉNYEK „Az anya emléke táplálja bennünk a részvétet, akár az óceán táplálja a világmindenséget átszelő folyókat.” (Babel) „Nincs érdekesebb, mint a szülők tekintete.” (Szophoklész) „Az anyának ösztöne van. A teremtés végtelen és kiszámíthatatlan akarata él benne, az vezérli tetteit.” (V. Hugo) L ÚJHELYI JÁNOS: A Mama utazik A Mama útilázban ég, „nagyfiával’’ — aki néhány évvel elmúlt negyven — csomagol az alföldi felújított, korszerűsített parasztház nagyszobájában. A szovjet Baltikumba készül, egy Debrecenben szervezett BARÁTSÁG elnevezésű különvonattal. A nagyfiú hivatalos kiküldetésben már járt ott, apró tanácsokkal látja el az anyját. „Nem kell bundát és csizmát vinned, nem Szibériába mentek. Október van, az ottani klíma a miénkhez hasonló, talán csak egy kicsit párásabb a levegő a tenger miatt. A gyógyszerekről ne feledkezz meg!" A Mama beteg. Vagy csak elfáradt ember. A nagyfiú szeretné hinni az utóbbit. Szív- és érrendszeri panaszai vannak, amellett ízületes, időváltozáskor bicegve jár. Minden étkezéskor maroknyi gyógyszert vesz magához, enélkül már nem megy. Nem csoda, a közegészségügyben telt el az élete. Előbb a falu szülésznője volt, majd amikor az ötvenes évek végén megtiltották az otthoni szülést, átképezte magát körzeti ápolónájvé, így ment nyugdíjba, néhány évvel ezelőtt, 58 éves korában. De nem nyugodott, rögtön jelentkezett munkára a tanácsnál, öregek szociális gondozását vállalta. A Mama sorba adogatta a fiának a ruhaneműket, amelyeket az gondosan elhelyez a már kissé megkopott vulkánfíber koffer mélyén. Ez a koffer már kiszolgálta a nagyfiút, húszéves, megjárta Pestet, nemegyszer, ez volt az ő útiládája az egyetemi évek alatt. Számtalanszor kérte az anyját, hogy vegyen másikat, vagy vesz ő neki szebbet, modernet, de az anya babonásan ragaszkodik az ócskasághoz. „Jó ez még, mondogatja, a zárja is tökéletes, kemény a fedele, nem törik össze benne semmi." A nagyfiú megadó mosollyal hallgatja az érveket, s abban reménykedik, hogy talán kibírja ezt az utat is a vén bútordarab. A Mama nem. először utazik. Hogy is kezdődött ez az utazási vágy, mikor? Ennek már történelmi távlata van. A Mama tanyasi parasztlány volt,, férfit meghazudtoló nehéz fizikai munkát végzett a néhány holdas földjükön. Aztán 1937-ben férjhez ment, de mivel az elemi iskolában az elsők között volt, hajtotta a vágy a továbbtanulásra. 1944-ben, Nagyváradon elvégezte a Bábaképzőt. '45 után mégsem kezdhette el rögtön a szülésznői munkát. A férje, addig nincstelen napszámos cseléd, elképesztő mohósággal, évszázados kiéhezettséggel vetette bele magát a föld- és vagyonszerzésbe, nem eredmény nélkül. ’49-re már a juttatott három hold föld mellé kilencet szerzett. Az anyának a földön kellett dolgoznia, mert a nagyfiú mellett még két lányról is (az egyik az apa első házasságából jött) gondoskodnia kellett a szülőknek. Majd jöttek a fekete évek, a „birtokot" államosították 1949-ben, s az anyának állást kellett vállalnia a debreceni klinikán. Az öfvenes évek közepén foglalhatta csak el a hozzá méltó állást. A Mama szoknyákat, blúzokat mutogatott, a nagyfiától kérdi: „Mit gondolsz, megy ez ehhez? Mit gondolsz, nem túl fiatalos ez a kardigán? Mit gondolsz, kisestélyit vigyek-e? Hátha lesz valami alkalom, amikor felvehetem.” A nagyfiú mosolyogva bólogat, és válogat anyja ruhatárában. „Igen, igen, mondja, csak nem kell túlzásba vinni." Az anyja váratlanul megcsókolja fiát: „Tudtam, hogy rád számíthatok!" A nagyfiúnak egy pillanatra elszorul a szíve, a nővérére gondol, neki is itt kellene lennie most. Csakhát megromlott a viszony az anya és a lánya között, két éve immáron. Éppen az anya utazásai miatt (meg más egyebek miatt is) szakadt meg köztük a kapcsolat. Pedig egy faluban élnek, alig egy kőhajításnyira egymástól. Más világban él anya és lánya: az előbbié a teljes nyitott élet, az utóbbié a tökéletes, zárt magány — bár családban él. Folytatódik a csomagolás, a pillanatnyi érzelmi rövidzárlat után a nagyfiú keze újból megmozdul. A Mama 1970-ben vált el a férjétől. Nem bírta már. A lányok férjhez mentek, a nagyfiú elvégezte az egyetemet. Á Mama úgy érezte, mindent megtett a gyermekeiért. Az apa, a férje miután teljesen kirekesztette magát a társadalomból, ordasfarkassá vált, magányossá. A földjét végleg „elvették" a második téesz-szervezéskor, de nem adta fel: a téeszben nem vállalt munkát, kizárták, ezután alkalmi fuvarozásokból (meg egyebekből) élt, és semmit nem adott haza jóformán. És akkor az anya fellázadt, beadta a válópert. A válás simán ment, mindkettőjük számára új élet kezdődött. Az apa elköltözött otthonról, házat épített a két kezével, a Mama pedig kivirágzott: ekkor kezdett el utazgatni. A Mama bőröndje megtelt, készen voltak a csomagolással: „Most te jössz, neked pakolunk." A nagyfiú elmosolyodott: „Jól van, mondta, de azt majd elintézem én. Neked még a fodrászhoz is el kell menned, azt akarom, hogy szép legyél." A Mama a hajához kapott: „Igazad van, de sietek haza. De ugye addig nem mész el itthonról?” „Nem, nem!” — nyugtatta meg a nagyfiú. „Várlak, különben is azt beszéltük meg, hogy együtt megyünk, legalábbis Debrecenig.” A Mama újra megcsókolta a fiát: „Sietek” — mondta. A nagyfiú az ablakon át nézte, ahogy anyja elkarikázik az új biciklijén a falu központja felé, a fodrászhoz. Az új bicikli nyikorgóit, nagyon új volt még, a régit ellopták, ugyanis a fa-. luban ez az új szokás: a biciklilopás. A Mama a válás után 1971-ben utazott először, igaz szakszervezeti beutalóval, igaz nagy rábeszélésre, igaz „csak" Bakonybélre. Mégis utazás volt az. Ötvenkét éves volt akkor. Aztán kedvet kapott az utazáshoz. Mindmáig két év kivételével igénybe vette, sőt „kihasználta" a szakszervezet nyújtotta kedvezményeket és lehetőségeket. Bejárta az országot, rendszerint elő- vagy utószezonban, ha másként nem, önerejéből. Magyarország összes fürdőit végigjárta már, a lábát gyógyítgatta. A Mamát az első külföldi útra — a bolgár tengerpartra — a nagyfiú fizette be. Akarta, hogy ő is lásson világot. Azóta a Mama járt már Szocsiban, Spanyolországban, Drezdában és Berlinben (a nőnapon), Törökországban, és most a Barátságvonattal a Baltikumba készül... A Mama frissen, fiatalon, szépen megérkezik a fodrásztól. Már csak néhány percük van. A bőröndöt lezárják, a nagyfiú sporttáskáján elhúzzák a zipzárt. A buszhoz mennek, amely a városba visz. A debreceni pályaudvaron röviden búcsúzkodnak. A nagyfiú vonata megy Pestre, a Mama indulásáig még van két óra. A nagyfiú erősöködik, marad még, megvárja a Mama indulását, majd elmegy egy későbbi vonattal, de a Mama nem tűr ellentmondást, felrakja a fiát a pesti gyorsra, mert tudja, hogy annak ma még dolgoznia kell. A nagyfiú megadja magát, felszáll a már induló vonatra, egyenest a büfékocsiba megy, rendel két üveg sört. A Mama útja tíz napig tartott a Baltikumban. A nagyfiú pontosan tudta az érkezés idejét, számolta a napokat, majd az órákat, és várta a visszaérkező Mama levelét. Három nap múlva, — az érkezés után — megjött a Mama levele, amely Így szólt: „Drága gyerekem! Tegnap este szerencsésen hazaérkeztem, nem volt semmi bajom, és nagyon jól éreztem magam. Igaz, hogy sűrített volt a program, fárasztó is, de azért bírtam. Igazad volt, nagyon szép táj ez a Baltikum, és nagyon jó volt az idő is. Egy nap Rigában esett az eső, de a többi napokon jó volt az idő. Voltunk több városban, Kaunas, Trakai... Kaunasban a város főterén ünnepélyesen, zenével fogadtak bennünket, és volt ünnepi beszéd is, a magyar napok alkalmából. Egyszóval nem bántam meg, hogy elmentem. Vilniusban meglepődtem, amikor kinyitottam a bőröndöt, hogy belecsempészted a tokaji aszút, nem vettem észre, hogy mikor tetted bele. Megittuk, jól is esett. Az ellátás jó volt, olyan bőséges, hogy még meg sem bírtam mindig enni. Itthon mindent rendben találtam, és nagy meglepetésemre Piroska Nénéd, a szomszédasszonyunk még vacsorát is hozott át. Igaz, én is hálás vagyok az ilyesmiért. De azért van egy rossz hír is. Míg oda voltam, kaptam egy táviratot, hogy Margit néni, nagyanyád testvére, 86 éves korában meghalt, Bogoson. Ma volt itt a Pista fia megkérdezni, hogy miért nem mentem a temetésre, nagyon vártak, hiszen az utolsó években, ha nem is rendszeresen, de én ápoltam őt, ahogy a távolság, meg az itthoni elfoglaltságom megengedte. Mondtam, külföldön voltam, azért nem tudtam elmenni. Megértette, és nagyon kért, hogy menjek el hozzájuk Esztárba, mondtam, majd meglátjuk, most azért a héten pihenek, meg dolgom is van. Persze, elmegyek hozzájuk. A nagy pakolásban itthon maradtak a gyógyszerek, amit neked váltottam ki, nem hiányzik? Na és te hogy vagy? Nincs semmi bajod, remélem? Még nem volt nagyon késő, mire hazaérkeztél? Tudtál dolgozni? Láttam nehezen mentél el, de el kellett menni, semmi értelme nem lett volna, hogy itthon maradj. És most szeretném, ha megírnád, hogy mikor jöjjek hozzád? Ügy gondolom, a jövő hónap elején jó lenne, ha neked is jó. Írd meg, és én úgy alkalmazom a dolgokat. Be is fejezem a levelem, azért fáradt vagyok egy kicsit. Írjál hamar, nagyon várom a leveledet. Vigyázz magadra, az egészségedre. Milliószor csókollak: Anyu" í A Mama újra utazik. Ezúttal a nagyfiához. Igaz, csak néhány napra, de a nagyfiú már nagyon Várja►
