Petőfi Népe, 1985. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-03 / 102. szám

1985. május 3. péntek • PETŐFI NÉPE • I „Sikerül-e áthidalni a brechti szellem és a magyar közönség beidegződései kö­zötti szakadékot?” — így tű­nődött kollégám „az elidege­nítő” író egyik művének be­mutatója előtt. Az édesbús slágerekhez, lágy kuplékhoz, csillogó, illúziókhoz, ezüstös álmokhoz szoktatott pub­likum ízléséhez igazították több­nyire' az előadásokat. Egy ismert kritikus • találó megállapítása szerint a Koldusopera nálunk gyakran Koldusoperetté szelí­dült. Amikor oly szívesen hivat­kozunk, úgy általában a szocia­lista _ hagyományokra, nem árt felhívni a figyelmet arra, hogy forradalmár elődeink az élet megváltoztatását, jobbítását “te­kintették a művészet elsődleges feladatának. Aligha vitatható igazságuk érvényesítéséhez meg- kívántatik az élet teljességének az ábrázolása. ölnek és öléinek Brecht szín­padán. Tetszik, nem tetszik, ,bor- délyos, vad világban hajszolja a pénzt Penge Mackie, a rendőrka­pitány, a „Koldusbarát” cég tu- í iajdonosa és a többi jómadár A nyers, kemény erotikát azonban helyenként olcsó disznólkodássá, kikacsintós malackodássá silá- nyitja a Malgot István rendezé­seben látható kecskeméti elő­adás. Az első felvonás második je- lenetében például egyértelműen Tnegveretessel fenyegeti Peachum ur a koldusjelöltet: „Most még megusztad egy passzív veréssé tudod, hol lakik az Isten. De ha meg egyszer a szemünk elé ke­érted->™Ad -hOV!SSZÜ1c a furkót. erted. Az idézett szavakból is szándékot elfedi a furkó kifejezést mintegy meg­mutató mozdulat. Más. A Bicska Maxit letartóztató rendőr diadal- rnasan, hátulról a lebuktatott lá­bai ; közé dugja hosszú gumi­botját. Az efféle „ötleteknek” semmi közük Brechthez; annál inkább a 16. században kialakult rögtönző színjátszáshoz. A commedia dell’arte megkö­veteli a vaskos humort, eseten­ként a trágárságot, a fenékbe- rugdosást, a markolászásokat. Sajnos ez az előadás — a népi színjáték Pantalone mesterét idézte Kovács Gyula jelmeze, mozgása, szerepfelfogása is — nem győzött meg e rendezői fel­fogásmód igazáról. A különféle A kecskeméti Koldusopera • Peacockék: Kovács Gyula cs Závori Andrea. stílusok vegyülése, a kellő át­gondoltság hiánya az erőteljes részletek hatását is csökkenti. A rendező szerint a züllött ka­pitalista világban, a weimari Né­metországban silány, pitiáner, eltorzult emberek szipolyozzák a lakosságot. Nincs már emberi kiválóság, szolgák a betyárok is. Maga Bicska Maxi is erőtlen, jellegtelen figura, a rendező sza­vaival: „besurranó tolvaj”. Az­zal, hogy ferde hajlamaikkal (is) indokolja Tigris Brown és Macheat érdekszövetségét, ba­rátságát, elhalványítja az író legfontosabb vádját: mindent a pénz mozgat ebben a világban. Előbb az arany, azután a nemi aktus, tudatja egyik jegyzetében. Még a betörőkirály sem enged­heti meg magának e törvény megsértését, ezért bukik. Brecht külön is hangsúlyozza a Sala- mon-dalban: míg „a józan ész vezette őt, rabolt minden rabol- hatót”. Ettől a mulya rendőrka­pitánytól rettegnek a hosszú késű gyilkosok? Ha Kocsma Jenny valódi kocsmaszépe, ak­kor miért idősebb a kolduscég tulajdonosainak lánya a szülők­nél? Miért nők játszanak férfi­szerepeket, ha más viszonyla­tokban „normálisak” a kapcso­latok, a figurák? Elfogadható Malgot István okoskodásának kiindulópontja: a történelem legszégyenletesebb évei felé tántorgó Németország olyan — férgektől nyüzsgő — volt, mint amilyennek az általa is em­legetett Kabaré ábrázolta. A film képsorai láttán kevergett a gyomrom, a hideg futkosott a hátamon. Undorodtam és fél­tem. Most csak viszolyogtam. Arról is szó volt a bemutatót hírelő írásban, hogy Brecht a megmerevedett operát, operet­tet, a kiüresedett színházi sab­lonokat nevetségesnek érezte, ironizálta. Fölöslegesen nyúj­totta tehát az amúgy is hossza­dalmas előadást néhány önma­gában ironikus dal, jelenet gro­teszk megismétlése, az idézőjel idézőjelbe tétele. A volt mozgásszínház vezetője, a kiváló bábművész sok energiát áldozott — tudtommal — első nagyszínházi rendezésére. A szerény lehetőségek ellenére — Kószó István célszerű, mutatós díszletei között — látványos szín­padképeket tervezett. A koldu­sok jelenetei, a Vörös Cápa mu­lató műsorszámai sikerültek a legjobban. Itt érvényesült leg­inkább a Malgot és tanítványai (Koltai Judit, Juhász Anikó, Ba­lázs Mária, Geltz Péter) által kialakított, a pantomimet és a bábmozgatást elegyítő, Brecht világának fölidézésére kiválóan alkalmas mozgásstílus. Biztatóan fejlődik néhány fia­tal színész. Ügyesen oldották még a rendezőtől kapott felada­taikat a bandatagok: Mester László (Horgasujjú Jakab), Gu­lyás Zoltán (Fűrész Róbert), Ga­zsó György (Kókadt Walter). Tiszteletesként volt meggyőzőbb Ecsedi Erzsébet, mint rendőrként. Réti Erika eredeti felfogású Pol- lyja — kicsit bugyuta nőszemélyt játszott — is tanúsítja: légkörte­remtő egyéniség. Sajnos ez a sze­repfelfogás olykor feleselt szöve­gével és néha „ki-kilépett” stí­lusából. Kárpáti Denise (Kocsma Jenny) jól énekelt. A „tigris” el­maradt Dinnyés István (Tigris Brown) alakításából. Kovács Gyula (Peacock) nem­csak Pathelin mesterre emlékez­tetett, hanem korábbi szerepeire is. Vontatott hanghordozásával, már-már modoros gesztusaival nem tudta teljesíteni azt a több­letet, amit ez a felfogású rende­zés elvárt tőle. Peacockné Závo­ri Andrea, Lucy Szűcs Ágnes, Filch Tóth Rita volt. Kurt Weill zenéjét lendülete­sen, pontosan, a kis együttes le­hetőségeit jól kihasználva szó­laltatta meg Selmeczi György irányításával a zenekar. Szépek és kifejezőek Berzse­nyi Krisztina — rendezői elkép­zelésekhez igazodó — jelmezei. A zavaros évad vége felé na­gyon jól jött volna egy hangos sikerű előadás. Hazánkban eddig ritkán tapsolhattunk igazi Brecht- előadásnak. Sajnos ez sem volt az. Heltai Nándor • A Vörös Cápa mulató. (Méhesi Éva felvételei) DI NO BUZATTI: A csalhatatlan diagnózis Attilo Fossadoro gróf, aki hetvenöt év felé járt, és a fellebbviteli bíróság nyu­galmazott elnöke volt, testes ember lé­tére nem átallott a kelleténél többet en­ni vacsorára, no meg az italt sem vetet­te meg — és éjszaka rosszul érezte ma­gát. Hanyatt fekve hevert az ágyban, nyitott szájjal, hörgőit, és egyetlen szót sem szólt. A bor volt e mély álom oka, vagy a betegség? Ki tudja... A grófot szólítgatták, rázogatták, vizet loccsin- tottak az arcába — de hiába. Ekkor már a legrosszabbra gondol­tak. A grófné telefonált Albruzzi dok­tornak. Az orvos éjjel fél egykor érke­zett meg. Nyomban megvizsgálta a be­teget, aztán gondolkodott ” egy sort, majd édeskés hangon kezdett beszélni, csűrt-csayart — ez pedig orvos szájából semmi jót sem ígér. A helyzet fenyegető volt. Elhatároz­ták, hogy egy nemzetközi kiválósághoz fordulnak: a 83 esztendős Sergio Lep- rani professzor, a leghíresebb, és ezért legdrágább, orvoshoz. Éjjel két óra tájt megjelent Leprani. Első asszisztense, Giuseppe Marasca kí­sérte — jobban mondva támogatta. Amikor a nagy orvos belépett a szo­bába, a gróf állapota még rosszabb volt, a beteg már fuldokolva hörgött. A jeles professzor leült a beteg lábá­hoz, és Marasca meg Albruzzi tájékoz­tatta: kórelőzmény, hőmérséklet, szív­működés. vérnyomás, reflexek, stb. Leprani lehunyt szemmel (hogy jobban koncentráljon, de talán álorríba merül­ve), szenvtelen nyugalommal hallgatta kollégáit. A konzílium legfeljebb há­rom percig tartott. Ezután a grófné ag­gódva kérdezte: — Mi baja van a férjemnek, profesz- szor úr? Leprani így válaszolt: — Agyembólia, reménytelen eset, leg­feljebb egy hete van hátra — és bizony­talan járással a lift felé indult. Másnap reggel Albruzzi újra megje­lent a Fossadoro-palotában. Angela szobalány nyitott ajtót, és közölte: — Minden rendben van. doktor úr! A legnagyobb rendben! Én mindjárt gondoltam is. A gróf úr csupán hullaré­szeg volt — semmi több. Mintha mi sem történt volna, maga a haldokló is megjelent — vidám volt, és elégedettnek látszott. — Köszönöm a fáradozását, kedves Albruzzi. Igazán sajnálom, hogy éjnek idején háborgattuk. Tudom, az én ko­romban már nem helyes, ha az ember a kelleténél többet iszik és eszik. Amikor Marasca, a nagy Leprani el­ső asszisztense, Albruzzitól értesült Fos­sadoro gróf „feltámadásáról", roppant haragra gerjedt: — Képtelenség! Hallatlan eset! Lep­rani professzor nem tévedhet. Hiszen érted, milyen veszély rejlik ebben? ... A professzor a múlt hónapban egyszer már bakot lőtt, és csak nagy üggyel- bajjal sikerült megóvni az infarktustól. Még egy hibás diagnózist nem élne túl. Érted? — Micsoda szerencsétlenség! Mit csi­náljunk most? — Leprani ezt mondta: „Legfeljebb egy hete van még". Nos, mi nem fogjuk szó szerint követni a diagnózisát. De két héten belül a grófot el kell temetni. így kezdődött a nagy orvos jó hírne­vének megmentésére irányuló hadmű­velet. — Nos, hogy van az az öreg gróf? — kérdezgette Leprani első tanársegédé­től. — Minden úgy alakul, ahogyan mondtam? Minden az ön diagnózisa szerint ala­kul) professzor úr. A beteg már fél láb­bal a sírban van. Leprani diagnózisáról az egész város tudomást szerzett. Telefonált a grófi palotába a temetkezési vállalat tulajdo­nosa — díszkoporsót és halotti leplet kínált —, telefonált a pap, az utolsó ke­netét sürgette, s a virágkereskedő is érdeklődött, milyen koszorúkra lesz szükség. A gróf pedig frissnek érezte magát, és vidám volt. A tizennegyedik napon Leprani pro­fesszor már türelmetlenkedni kezdett. — Mi van azzal a szörnyű vénember­rel? Még mindig nem patkóit el? A professzornak injekciót kellett ad­ni, hogy megnyugodjon. Délután Marasca megjelent a Fossa- doro-villában. Izgatott volt, szeme vér­ben forgott. Két másik tanársegéd kí­sérte, szakácsruhában. Marasca és kol­légái elfoglalták a konyhát. Este ugyanis ünnepi vacsora volt: a gróf lányunokájának nevenapja alkal­mából. A dolgot mesteri ügyességgel végez­ték el. Amikor felszolgálták a tortát, Attilo Fossadoro gróf éppen csak bele­harapott — és holtan rogyott össze. Ar­cán boldog mosoly ragyogott. Marasca azon nyomban telefonált a kiváló professzornak: — Gratulálok, mesterem. Diagnózisa egy perccel ezelőtt fényesen igazolódott. Fordította: Gellért György NEMES BUZGÓLKODÁS Helytörténeti gyűjtemények, múzeumok Nagyszabású rendszerező munka kezdődött meg a közelmúltban a Központi Múzeumi Igazgatósá­gon. A dokumentációs és tájékoztatási osztály szakemberei a magyarországi múzeumok új cím­jegyzékének összeállításán dolgoznak. Részben könnyű, részben nagyon nehéz vállal­kozásba fogtak. Megkönnyíti a dolgukat, hogy ren­delkezésűikre állnak a korábbi kiadványok, hasonló katalógusok, s így az évszázados vagy csak évtize­des múltú, de nagyhírű országos, megyéi, táj- és vá­rosi múzeumok adatait jól ismerik. Bár ezek át­tekintése sem egyszerű, van belőlük ugyanis vagy hatszáz. Ezek múlt századi kezdeteit már jó ideje feltárta a kutatás. E kezdetet főként a várostörténeti kutatások jel­lemezték. Hivatásos régészek, történészek, muzeoló­gusok és — már akkor is! — lelkes amatőrök, lo­kálpatrióták láttak hozzá, hogy gyűjtsék és megőriz­zék az adott település történelmének Írásos és tár­gyi dokumentumait, önálló helytörténeti múzeumok is. alakultak, s nem egy közülük, mint például az 1877-ben létesült tiszafüredi Kiss Pál, a már az e század harmincas-negyvenes éveiben alapított ka­locsai Viski Károly vagy az orosházi Szántó Ko­vács Múzeum napjainkban is szolgálja eredeti cél­ját. A mai gyűjtemények egyeneságú elődei az 50- es években kezdenek a kiállítóhelyek színes palet­táján feltünedezni. 1951-ben nyitja meg kapuit a pesterzsébeti és a vasvári gyűjtemény, 1952-ben az első falumúzeum, a penci, s rá két évre a második, a szegvári. A honismereti mozgalom, s részeként a helytörté­neti gyűjtőmunka, a hélytörténetigyűjtemény-ala- pítás — bátran mondhatjuk — virágkora azonban a 60-as, 70-es évekhez, a Hazafias Népfront-moz­galom kiteljesedéséhez kötődik és tart mind a mai napig. És gombamód szaporodni kezdenek iskolai folyosókon, termekben, művelődési otthonok meg­hitt sarkában, tömegszervezeti székházakban, ta- nácsházákon, vagy éppen parasztházakban, önálló épületekben a szó szerint vett gyűjtemények, a táj­házak, a falumúzeumok, az emlékszobák. Gyömrőn, Kiskőrösön tájház, Albertirsán falumúzeum, a Bor­sod megyei Kupán hajdani iskolából átalakított tájmúzeum, Csengeren, Kiskunmajsán gyűjtemény, a Vas megyei Nemesrempehollóson könyvtári sarok vall elmúlt korok történelméről és a ma emberé­nek múlt- és lakóhelyszeretetéről. A helytörténeti gyűjtemények többsége saját te­lepülése tanácsának, művelődési igazgatásának fel­ügyelete alatt tevékenykedik. A „nagy” múzeumok, a szakemberek egyáltalán nem tekintik ezeket má- sodrendűeknek. Tisztelettel viseltetnek minden, egyetemes mércével talán csekély, a helyi mércék­kel mérten viszont nagybecsű kis kollekció, néhány vitrinre való emlék iránt is, mert az önmagán túl­mutatva nemes érzéseket, szándékot, cselekvést ta­kar. A honismereti kutatás nemritkán olyan isme­reteket is a felszínre hoz, amely adalékul szolgál tágabb horizontú tudományos kutatásokhoz is. Közös cél, hogy veszendőbe semmilyen érték ne menjen. D, G. A KALOCSAI FIÚNEVELŐBEN Teljes értékű állampolgárrá váljanak Közelebb a családmodellhez András Miklós 1982 szeptemberében kertit a Kalocsai Fiúnevelő Intézet igazgatói székébe. Gyerekkora óta a pedagógus pályára ké­szült. Miután 1960-ban befejezte a bajai tanítóképzőt, tanyára kertit tanítónak, majd a főiskola biológia—testnevelés szakán végzett. Har­madik diplomáját 1977-ben szerezte a gyógypedagógiai főiskolán, pszichoped' tgógiából. Dolgozott a hartai iskolában,' mint igazgató- helyettes, majd a kalocsai járási hivatal művelődési osztályára ke­rült, ahol egy évtizedig látta el az általános felügyelői teendőket. Hosszú éveken keresztül részt vett a Bács-Kiskun megyei gyermek- védelmi felügyelet munkájában. — Miért választotta e nehéz feladatot? Milyen változások tör­téntek az intézetben az elmúlt két-három évben? _ Nem számolhatok be lát­ványos változásról \ ám többféle kisebb eredményt elkönyvelhe­tünk. Az első időszakban, ami­kor az intézet életével, a külön­féle előírásokkal ismerkedtem, egyúttal szembetalálkoztam egy sereg napi gonddal is. Hozza Kei lett edződnöm a napi problémák- hoz, amelyek a -rendesf ban általában nem f°rd“lnak elő Az első időszakban szinte nem volt olyan nap, amikor nem történt volna valamilyen rend­kívüli esemény. Emlékszem, hogy fiatal pedagógus koromban . ja, érdekeltek a nehezen kezelhető gyerekek, de itt e vonatkozásban sok újat tapasztaltam. Az inté­zetbe valamennyi növendék hátrányos körülmények, a nem megfejő családi nevelés miatt megib predmény, amit bízó­w ü SSS ^ felmutatha- Tünk nem születik könnyen. Ke­ményen megdolgoztunk min­den apró sikerért. Sokan szeret­nek rövid úton megszabadulni a problematikus személyiségű gyer­mekektől. Sajnos, az intézet no vendékeinek nagy részét w„le írták” már valahol. Nem könnyű fölemelni őket az emberivilág­ba, ezért kéményén kell dolgoz nia minden munkatársamnak. Miben tettunk legtöbbet. A munkatársak szemleletének for­málásban sikerült előre léPnl-Az iskolák túlságosan orientáltaknak tűnnek. Jo peda­gógiai munkával sokkal többre vihetnénk, mint a különböző fel­mérések százalékra koncentráló tesztlapjaival. Az intézet ugye nemcsak iskolai kérdés. Túlnő azon: komplexebb nevelest je­lent. Meghökkentő volt az az eset, amikor az egyik tizenegy­éves fiúról kiderült, hogy egyet­len napot sem töltött iskolapad­ban. Hol volt, mit tett a csalad, a lakókörnyezet, a tanacs stb.. _ Milyen változások vannak az intézet életében, az új létesít­mények átadasa után? _ örömmel mondom, hogy a fok tői úti sportpálya elkészült és így most egyidőben lehetővé te­szi mind a háromszázhusz ta­nuló sportolását. A pinceklubban rendszeresen tartunk játékkészi- tő foglalkozásokat, rendezünk képzőművészeti kiállításokat, TIT-előadásokat, kulturális ver­senyeket, önkormányzati össze­jöveteleket. A gyermekek sza­bad idejének felhasználásában fejlődés mutatkozik. Nem adha­tunk alkalmat arra, hogy céltala­nul, rongálással, fegyelmezet­lenséggel töltsék az időt. Műkö­dik a háztartási szakkör, ahol megtanulnak a tanulók olyan dolgokat, amit normális család­ban természetszerűen elsajátíta­nak. Rendszeresen ellátogatnak hozzánk a kecskeméti Erdei Fe­renc Művelődési Központ mun­katársai, akik manuális foglalko­zásokat vezetnek. Szerveztünk háromnapos kirándulást Buda­pestre az összes növendék ré­szére. — Kitől kapnak segítséget? A közösségi életet hogyan fejlesztik tovább? _ Az intézet minden szüksé­ges segítséget megkap a Műve-, lődési Minisztériumtól. Az állam­nak súlyos milliókba kerül az épület fenntartása és működte­tése, a gyermekekről való gon­doskodás. Ami a családban fel­növő gyermek számára termé­szetes, azt a mi gyerekeink leg­több esetben csak hírből isme­rik. Erőfeszítéseink ellenére is csak egy kis szeletet tudtunk ad­ni abból a törődésből, amit a normális körülmények között élő gyermek megkap. Egyre nagyobb gondot fordítunk a közösségi 9 A ndrás László igazgató. szünk, hogy a növendékek vala­melyik nevelőhöz tartósan kö­tődjenek, akinek elmondhatják személyes gondjaikat is. Az ál­lampolgári nevelést ugyancsak fontos dolognak tartjuk. Komoly szerepet szánunk az önkormány­zatnak, a különféle küldöttgyű­léseknek, a titkos és nyílt sza­vazásnak. A másik fontos feladatunk a munkára nevelés. Arra törek­szünk, hogy minden gyerek rend­szeresen végezzen valamilyen munkát. Ismerkedjék meg a kertészkedéssel, kisállattartás­sal, alapvető ipari tevékenység­gel. Épp most folyik a tárgyalás arról, hogy bérelünk a tsz-től egy 3,5 holdas kertészetet. Az itt megtermelt terményeket felhasz­náljuk, illetve értékesítjük az áfészen keresztül. Nevelési szem­pontból is nagy segítségünkre lesz az ifjúsági szövetkezet, ame­lyet nemrégiben hoztunk létre. Szövetkezetünk keretében egy kis boltot is megnyitunk, ahol a tanulók elkölthetik a zsebpén­züket, és megtanulhatják a pénz­kezelést. Intézetünkben nagy a tanulók fluktuációja. Az itteni nevelés általában egy-két évig tart, majd visszakerülnek a szü­lői házba, vagy nevelőszülőkhöz, esetleg más nevelőotthonba. Mi lesz, ha visszakerülnek abba 5 családba, oda, ahonnan ideke­rültek? Életük nyomon követésére nincs módunk. Kevés a_ vissza­jelzés. Az újonnan érkező növen­dékek rendhez szoktatása^ napi erőfeszítést kíván a nevelőtől. — Kik segítik a nevelést. Mi­lyen a munkatársi gárda? — Az intézetnek száznegyven- négy dolgozója van, ebből mint­egy kilencven közvetlen kapcso­latban áll a gyerekekkel. Gyer­mekszerető, jó képességű mun­katársak egyengetik a növendé­kek útját. A fiatal nevelők szá­mára is — úgy tűnik — egyre vonzóbb clZ intézeti munka. _ Végezetül hadd kérdezzem me g, milyennek tartja az ideális nevelőotthont? — Mindenképpen sokkal ki­sebbnek, mint a miénk. Nemré­giben az NDK-ban jártam tanul­mányúton és ott tapasztaltam, hogy az intézetek befogadóké­pessége 40—60 személy körül van. Kisebb létszám esetén — úgy gondolom — az. egyéni ^nevelés eredményesebb léhet. Más kör­nyezetre is szükség lenne, olyan­ra, ahol nagy udvar, kert áll a tanulók rendelkezésére. Olyan intézményre, ahol munkára, spor­tolásra, művelődésre, szórako­zásra egyaránt lehetőség nyílik. A kisebb létszám következtében több idő lenne a gyermekek egyéni • gondjának a megoldásá­ra, közelebb állnánk a „család”- modellhez. Könnyebben elér­nénk, hogy valakihez tartósan tudjanak tartozni, teljes értékű állampolgárrá váljanak. Tamás László Csehszlovák jubileumi kiállítás A cseh és a szlovák népnek az ország fasiszta megszállóival szemben vívott nemzeti felszaba­dító harcát, a szovjet Vörös Had­sereg hősi küzdelmeit, az elmúlt négy évtized gazdasági és társa­dalmi fejlődését bemutató fotó­dokumentációs tárlat nyílt csü­törtökön Budapesten a Csehszlo­vák Kulturális és Tájékoztató Központban. A testvéri ország felszabadu­lásának 40. évfordulója alkal­mából rendezett kiállítás tab­lóin mintegy 150 dokumentum látható: közöttük a szovjet had­sereg és az I. csehszlovák had­test hadműveleteit bemutató ké­pek, Több fotón a csehszlovák népgazdaság sikerei, valamint Magyarország és az északi szom­széd közötti együttműködés ered­ményei követhetők nyomon. Ja- roslav Musilek, a kulturális köz­pont igazgatója a kiállítás meg­nyitóján emlékeztetett arra, hogy a II. világháború utolsó hadmű­veletei Európában Prága utcáin 1945. május 9-éii értek véget. • A 'tárlatot május 13-ig tekint­hetik meg az érdeklődők.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents