Petőfi Népe, 1985. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-18 / 115. szám

Kerámiakiállítás a budapesti Bartók Galériában Budapesten, a XI. kerületi Bartók Galériában Sü­megi György1 művészettörténész nyitotta meg pén­teken délután négy órakor a Nemzetközi Kerámia Kísérleti Stúdió kiállítását. A látogató elé táruló válogatás az alkotóműhelyben készült munkákból nyújt ^ízelítőt. A kerámiaművészeti alkotótelep cél­jához hűen mutatkozik be; amit láthatunk, egy — alkotói, esztétikai, technikai kísérletezésre egyaránt nyitott — kísérleti alkotóműhely több szempontból is figyelembe méltó anyaga. Rendkívüli, hiszen ilyen gazdag nemzetközi kor- társ gyűjteményt ritkán láthatunk. Rendkívüli azért is, mert — szomszédaink mellett — a földrajzilag legtávolabb élő nemzetek szellemi kincse is nyers­anyag. Különlegesek e művek születési körülményei is, mert a legszélsőségesebben eltérő fogantatásuk el­lenére — időben is közel egymáshoz — ugyanazon alkotóműhely falai között, egymás hatásától koránt­sem mentesen jöttek világra. A művészek, akik Stú­dióbeli munkájukhoz pályázat útján nyerhettek ösz­töndíjat, a kerámiaművészet univerzális nyelvén — kutatói, tervezői feladataik, kísérletezéseik köz­ben — legjobban alkotásaikban a kor. szelleméhez hűen, felfedezésekkel felérő megoldásokra jutnak. A stúdió hétköznapi tevékenysége során foglal­kozik funkcionális (dekoratív használati) tárgyak : és építészeti kerámiák előállításával is, az itt látha­tó munkák többsége azonban sokkal inkább dekora­tív egy fedi tárgy, vagy modern kerámia-plasztika. Érzékletesen bizonyítják, hogyan járta végig a ke­rámia a kortárs képzőművészet irányzatainak mindegyikét, saját műfajának határait odébb és odébb tolva. A napjainkra már oly sok mindent fe­dő, s fogalmilag nem is könnyen tisztázható kerá­miaművészet eredeti — legalább annyira használ­ható, mint amennyire esztétikus — tárgyától egyre távolodva, de továbbra is emberközpontú körökben találja meg modelljét. Mértani, naturális és stilizált természeti formák szomszédságában torzó tárgyait maga köré gyűjti a torzóként jelenlevő ember. Hosz- szú, s változatos metamorfózisa közben íorzósága cserépre alkalmazott minden állapotát — hevülve, s hűlve, hasadva, törve, repedve, üszkösödve — végigjárja. Használati tárgyai, melyek követni me­rik, költői tárgyakká válnak. De vele tartanak könyvei is — a kultúra szimbólumának részeként — a kiégettség, a pusztulás, a felbomlás állapotá­ban. 0 Kideo Matsumoto (japán): Object. ■1 M 0 Kun Éva: Fi. gura. A kézi korongozású, öntött, épített vagy ki vájt for­mák — mázt, színeket, fémeket és hőt adagolva — a kérdések sorát teszik fel választott műfajuknak. Különös kontrasztok erősítik egymás hatását, ha­gyományos és legújabb viszonyrendszerek; égy kézzel korongozott „egyszerű” tál társaságában egy fantasztikus látomás villogóan fehér, valószinűtle- nül súlytalan porcelán-vetülete. A reprezentatív kiállítás alkalmas arra, hogy a kerámiaművészet — mint műfaj — jelenét bemu­tassa, sőt jövőjének többféle, egymás mellett élő lehetőségét is sejtesse. A látogatóra van bízva, ho­gyan tudja felhasználni, összeilleszteni a virtuóz módon földben, agyagban, porcelánban testet öltő, szellemmel és hővel egyaránt magas fokon heví­tett cserepeket, melyek töredékként is á kortárs képző- s iparművészet izgalmas mozaikjának da­rabjai. A budapesti Bartók Galériában látható kiállítás június 8-ig tekinthető meg. ■ Károlyi Júlia ­0 Jona Gondvardardottir (izlandi): Üzenet a madaraknak. (Walter Péter felvételei) BART HA GÁBOR: A kutya Régi gazdája se ismerte volna meg. Bordái már-már a bőrét lyu­kasztották, szőre összegubancoló­dott, szeme körül, mintha örök­ké sírna, udvart rajzoltak a rá­száradt könnyek. Néhány éve még a gazdája vett neki csontot, a szobában aludt a cserépkályha melletti szőnyegen. Most a temetőben volt a vac­ka, a régi, halódó temetőben, ahol a sírokba itt-ott már az építők gépei haraptak, ahol már csak a kifordult sírkövek, s a gyászokat túlélő néhány díszbokor, évelő virág őrizgette a temető hangu­latát. Itt talált magának egy be­dőlt falú kriptát, s innen rémít- gette a játszó gyerekeket, és a sós­kát szedő, holtakkal perelgető öregasszonyokat. Akik látták fel-feltűnni a bok­rok között, megijedtek tőle, pedig nem bántott senkit, csak a teme­tőn átvezető ösvénnyel párhuza­mosan messze elkísérte az arra- járókat. Ha a sétáló megállt, földrelapult, és menekülésre ké­szen várta a felé repülő éles kö­vet. Esténként a környező utcákig merészkedett. A kapu elé kirakott szemétből kapart ennivalót ma­gának. Néha fél kenyér is-került a szemétbe, azt a kripta környé­kén elásta. Ugatni sohasem hallották. Né-, ha vonított csak, nagyranött té­li éjszakákon, szemrehányóan és keserűen, mintha rontani akarná az emberek álmát. Szerétéiért kol­dult. A könyörgök mindig kita­szítottak. Bélyeget üt rájuk a kolduló szándék. Kitaszított volt az öreg kutya is, míg régvolt si­mításokat. becézést gyászolt, s régi gőgöt is, ha gazdája mellől dühös morgással támadt a vézna kóbor kutyákra. A gazdája halála után hetekig ácsorgott a régi ház ajtaja előtt. Aki szólt hozzá, azt messze kísér­te, nyüszítve sírt néha a simító idegen kezek alatt, s ha szerencsé­je van, új gazdát is találhatott volna magának, de a balszeren­cse úgy hozta, hogy az úton egy autóbusz elé került. A vezető fé­kezett. a kerék nem ment át raj­ta, csak kiperdítette az út szélé­re. Az óldala felszakadt. Kicsorgó vére gubancossá tette valaha fé­nyes szőrét, és attól kezdve a né­hai idegen simítások is elmarad­tak. Féli már mindenki tőle, s mert a félelem kegyetlenné tesz, , kövekkel \ dobálta, akinek nyo­mába szegődött. Verekedő, mo­gorva jószág lett belőle, fejedel­me és ura a kóbor kutyáknak. Az utcáktól félt a baleset óta. A környező házak kutyái kijártak a temetőbe, éjszakánként ő is megpróbált néha az ismerős ke­rítésekig lopózni, de a nappali ba­rátságot elfelejtő dühös, acsarko­dó' ugatás fogadta. Olykor kövek is repültek a kerítés mögül. — Veszedelmes. dög — mond­ták , az emberek, ha sóvárgó vo­nítását hallották, de a gyerekek még az embereknél is rosszab­bak voltak, mert háborúsdit ját­szottak a volt sírok között, s a magányos kutyát ellenségessé tette a játék. Tél volt. Napokig ki sem bújt a vackából. A gyerekek egyre közelebb ' merészkedtek a kriptához, néha egészen a bejá­ratig. Hógolyókat dobáltak a lyukba, és csak .a dühös morgás késztet­té őket menekülésre. Egyikük ak­kor kitalálta, hogy ne tudjon ki­jönni onnan, egy nagy követ kell a bejárat elé hengeríteni. Kétszer is nekikészültek, de a bátorság elfogyott félúton. Akkor már iga­zi ellenség volt a kytya, igazibb, mintha maga is részt vett volna a harcban. A gyerekek elhatározták, hogy harcba hívják Varga Laciék ko­mondorát. Ez a terv is kudarcba fulladt, a komondor húzta a rö- videbbet, s a gyerekek szétfu­tottak. A komondorra büszke Varga Laci majdnem sírt szégye­nében, azt mondta, hogy nem volt igazságos, mert szabálytala­nul verekedett a másik. És a többi gyérek is elismerte, hogy nem volt igazságos, már azt is számolgatták, hogy újra kell rendezni a viadalt, de hát a ko­mondornak elég volt az egyszeri vereség. Talán ez is oka volt an­nak, hogy a gyerekek közül né­hányon átpártoltak a kóbor ku­tyához. Két. táborra szakadt így a sereg. Zászlójuk is volt, nem messze\ a kriptától rendezték be a hadiszállásukat a kutyapártiak. Igaz, a kutyát nem is látták,' az csak feküdt a vackán, és éjsza­kánként járt ennivalóért. A szeplős Rumszauér, akinek bérházi gyerekként sohasem le­hetett kutyájá, kitalálta, hogy meg kell szelídíteni. És attól kezdve naponta vittek neki enni. összevesztek és kibékültek azon, hogy kinél lesz majd, s ki rende­zi -a második viadalt közte és a Vargáék komondora . között. A hazulról hozott csontot, lopott sü­teményt elvitték a kriptáig, és ott bedobták d lyukon, mint az­előtt a hógolyókat. A kutya dühös morgással fogadta az első szére- tetet, amit három év után kapóét. A gyerekek olyankor elszalad­tak, de másnap újra mentek, és egymást túllicitálva bizonygatták, hogy mennyi fogyott el a tegnapi * csontból. Eltelt egy hét, s mire a játékot megunhatták volna, már . nem morgott á kutya.. Megszokta és elfogadta az ajándékokat. Aztán még egy hét eltelt, s akkor már a hasát földhöz - szorítva csúszott RAFF AI SAROLTA: Akire szellemhad vigyáz Engem szellemarcok ügyelnek testetlen, káprázatosán: csupa vakfehér lobogás. Akire ez a had vigyáz, nem fél szívek mélyébe látni, koponyák dombjaira hágni, j hasas felhők emlőjét szopja, fordul a szélnek csikorogva, arca hegyén havak visszfénye, megverten jön a hold eléje, tágul a tér, a mindenségnyi. Akire szellemhad vigyáz, magát csak önmagával méri. Tudja: minden más mérhetetlen. Az eltökélt hit kurta álom: Mert a kristály is föloldodik öngyilkosán, eszeveszetten, akár a só a tengerekben, s nincs helyén semmi a világon. Akire szellemhad vigyáz: mégsincs senki y aki vigyázzon. KÖNYVESPOLC Raffai Sarolta: Didergő ének Raffai Sarolta könyvei — akár regényt, drámát, vagy verse­ket jelentetett is meg — soha nem hevertek hetekig, hónapokig a boltokban, úgyszólván napok alatt elkapkodták az olvasók. Nem nehéz megfejteni a rejtélyt, hiszen Raffai írásai mindig fe­szültséget, érvényes gondolato­kat, hiteles érzéseiket, gondokat, a mai ember számára „izgalmas” kérdéseket hordoznak. A napokban megjelent verses­kötete, a Didergő ének nagy bizo­nyítéka kivételes tehetségének. De nemcsak annak. Tehetségéről ugyanis már régen meggyőzte olvasóit. Ez a kötet azt is példáz­za, hogy lehet az ember „mo­dern” akkor is, ha közérthető verseket ír. Nem szükséges rébu- szokban fogalmazni, a kozmikus nihilt énekelni azzal a fölényes legyintéssel, hogy majd az utókor megért. Az utókor ugyanis 4— számos példa van erre — csak azokat értékelté és értette meg. akik saját korukban is érthetők, értelemmel követhetők vol­taik. Raffai mindig is pontosan, tömö­ren, ugyanakkor a szép szó igé­nyével fogalmazó költő volt. A Didergő énekben mindez a tulaj­donsága most plasztikusan ' mu­tatkozik meg. Az ember olykor tlózsef Attilára, Pilinszkyre. Nagv Lászlóra, s itt-iott Illyés Gyulára gondol, az ő szellemuiiukat véli látni, de hamar ráébred, hogy nem a nagy elődök-kortársak. hanem csakis és kizárólag Raffai sorait olvassa. A mostani kötet nemcsak a szerző költői csúcsa, de előkelő helyét követelnek ezek a versek jelenkori irodalmunkban is. Ál­lítható ez még akkor is. ha a könyvben túl sóik a szomorúság, a kétség, a halállal perlekedő vagy barátkozó sor. Mondhatjuk az egész kötetet eluralja a „dider­gés” a testi és lelki szenvedés, a fájdalom. De kinek nincs joga — ha oka van — a szenvedésre, a csontokat hajlító fájdalom ki­mondására? Raffainak pedig oka van. súlyos ólka, s bizonyára . egyetlen szóra lemondott volna ezekről a versekről, ha ezáltal visszamenőleg fordíthatott vol­na sorsa kerekén ... elé bük, s reszkető vinnyogással várta a gyerekek simítását, de ínye felhúzódott, torkából szajta- dozottan feltört a morgás, mert megijedt a feléje nyúló kezektől. Akkor már' minden éjszaka vo­nított. Sóvárgóbban, keserveseb­ben, mint máskor. A szemüveges Soltész kitakarí­totta az ólat, sírástól dagadt sze­mekkel, mert sírnia kellett az anyai engedélyért. A szeplős Rumszauér pórázt kerített, és ma­guk között kisorsolták, ki mikor viheti sétálni. És eljött az első igazán tavaszi nap, az öreg kutya előmászott a vackából, és kifeküdt a bejárat élé. Hosszú idő óta először várt. A gyerekeket várta, pedig éhes sem volt, bőven maradt még a tegnapi csontból. A temetőbe az­nap Varga Laciék értek először. Elfoglalták a főhadiszállást, az­tán meglátták a kutyát is, és kö­veket szedtek. Az pedig régvolt simítások örö­mét érezte, s elindult eléjük nyü­szítve, földhöz lapulva, boldogan. — Nézzétek, támad — mond­ták a gyerekek. — Tűz! — vezényelt Varga Lá- ci, ésjcövek repültek. Először tör­tént három év óta, hogy a kivert állat neM menekült. 1 vr~ Tűz! — kiáltott még egy­szer Laci elvékonyodott, rémült hangon, aztán futott. Az első ha­rapást a lábán nem is érezte, csak a rémületet. Megbotlott, el­esett. A kiáltozásra ' emberek fu­tottak oda, elzavarni a megva­dult állatot. S mind a síró, gye­reket vigasztalták. A kutya pé­tiig a bokron túl lefeküdt. Estére megdöglött. Az emberek, akik elindultak, hogy agyonverjék, csak a kriptánál keresték. Nem találták ott, hazamentek. Két napig senki sem járt a te­metőben, de harmadnap újra ját­szottak a gyerekek. Háborúsdit a dőlt sírok között. Mindenki kiszolgáltatja ma­gát, aki ír, Ügy gondolom azonban, hogy Raffain kívül nemigen van még egy köl­tő napjainkban, aki legbensőbb érzéseit, gondolatait, ily őszintén, kertelés, szépítés nélkül elénk tárná. Nem valamiféle magamu­togatás ez természetesen, hanem a költészet őstörvénye, ami által hiteles, hihető, átérezhető, és gondolkodásra serkentő lesz a vers, ami által megismerem' a költőt, s Vagy elfogadom, . vagy ráébredek, mennyire távol áll tőlem világa. Raffai világa nem idegen tőlünk. Nagyon is ismer­jük, érezzük, tudjuk, szenvedjük mindazt, vagy annak nagy részét, amiről ír: „El kéne indulni * de hova, de hova? Meg kéne érkezni se ide, se oda. (/Se szivét, se sza­vát) De idézhetnénk a Meditáció, az Áldott legyen, a Szégyen, a Vala- lami más, az Űrvacsora című versek kemény, fájdalmasan igaz sorait, amelyeket Raffainak ta­lán mindenkinél több joga van kimondani, s ezek bizony egyál­talán nem kezelhetők magánügy­ként. nem foghatók fel úgy. mintha csak egy ember keservei lennének. Mert bár a kötet első harmadának címe Párbeszéd ma­gammal, nagyon is nem önmagá­nak mondja a költő, amit mond. Tulajdonképpen ezt a „párbe­szédet” folytatja Raffai a kötet második részében a Megkövült madár címszó alatt elrendezett versekben is. De amíg az első részben inkább közérdekű gon­dolatokat hordoznak a költemé­nyek, itt szűkebb körben beszél. Mégsem a magánélet versei ezek, nem valamiféle rosszul értelme- zett családi líra olvasható e só­tokban. hanem olyan gondok, keservek, vágyak, tépelődések,' érzések, amelyek legalább olyan intenzitással foglalkoztatják Raf- fait, mint az előzőek. Tegyük hoz­zá ehhez: az első rész színvona­lához méltóan, azzal egyenran­gúan. A kötet színvonala magas, és ilyen állapotában egyenletes! Megérlelt, megszenvedett, mély­ségesen átgondolt és érzelmileg fájdalmasan telített versek sora­koznak végig a kötetben. A könyv harmadik harmadának Akire szellemhad vigyáz címet adta a szerző. Ebben a részben annyira sZuggesztíy. .már-már parttalan a fájdalom, hogy aki talán nem ismerj a költő egyéni tragédiáját (fiatalasszony-lányát vesztette el), annak is szorongat­ja a torkát a feltoluló érzés. Ugyanakkor' mélységesen /tisz­ták, ítéleteikben könyörtelenek is ezek a versek. Raffai Saroltát a Didergő ének után immár úgy kell számontar- tani, mint a jelenkori magyar lí­ra egyik legmarkánsabb egyéni­ségét. Tudjuk, meeszenvedett sors van e kötet mögött, olyan sors, amelyben az akarat és a te­hetség magas fokú költészetté kristályosodott. (Magvető Könyv­kiadó, 1985.) Gál Farkas HOLNAP KECSKEMÉTEN Amatőr színházi bemutató Április közepén, Kiskunhalas adott otthont az amatőr szín­játszók megyei találkozójának. Az eseményt meglepően nagy érdeklődés kísérte: nem keve­sebb, mint 14 műkedvelő cso­port lépett közönség elé. Közü­lük a legkiemelkedőbb teljesít­ményt a halasi Harlekin Szín­pad, valamint a Magyar—Finn Baráti Társaság és a kecskemé­ti MEZŐGÉP közös színjátszó csoportja produkálta, nemcsak a nézők, a zsűri szerint is: mind­kettőt arany minősítéssel jutal­mazták. Nagy sikert aratott to­vábbá Vujovich Andrea és Csonka Géza (a kecskeméti Ka­tona József Gimnázium tanulói) Duó József Attila három versé­re című, kitűnő — bár nem ke­vésbé szokatlan — produkciója. Nos, holnap a megyeszékhe­lyen, a Kelemen László Színpa­don az említett három amatőr csoport ismétlést ad: délelőtt 10 és este 7 órai kezdettel .tekinthe­tik meg előadásukat az érdeklő­dők. A fennállásának egy évtizedét ünneplő Harlekin Színpad Arthur Kopit abszurd, egyfelvo- násos darabját mutatja be, amelynek már maga a címe is megrökönyítő: Jaj Apu, szegény Apu, beakasztott téged a. szek­rénybe az Anyu, s az én pici szívem oly szomorú ___A Szil-. ve szter Szilvia rendezte (fősze­replők: Viehmann Nóra és Hat­vani, Zoltán) tragiibohózat nem akármilyen színházi csemege; színvonalas színrevitele a „vL Iggot jelentő deszkák" nevei sztárjainak is dicsőségükre' vál­na ... Hasonlók mondhatók Tauno Yliruusi Börtönkarrier című vi­dám darabjából, amelyet a Ma­gyar—Finn Baráti Társaság és a MEZŐGÉP közös színjátszó csoportjának amatőrjeivel Mó­zes István „álmodott” színpadra. A börtönből kiszabadult rab szó­rakoztató és elgondolkodtató kálváriáját sajátos felfogásban tolmácsoló előadást —, ahogy a máslik két, holnap látható pro­dukciót is — leginkább talán így jellemezhetnénk; amatőrök — profi módon. k. e. 0 Viehmann Nóra és Hatvani Zoltán Kopit tragibohózatának halait bemutatóján. ül m I mm

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents