Petőfi Népe, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-10 / 83. szám
1985. április 1Ó. • -PETŐFI NÉPE • 5 • Állandó helyet kapott a Kecskeméti Óvónőképző/Intézet galériája. Az ének-zenei épület földszintjén lévő kiállítótermet múlt héten, az" intézeti napok keretében nyitották meg a közönség előtt. Az első tárlat anyagát fiatal képzőművészek alkotásaiból válogatták. (Méhesi Éva felvétele) Kalandozások múltban és jövőben (Tudósítónktól.) A budai hegyekben rejtőző csillebérci úttörőtábor neve már- már egyet jelent az iskolai mozgalom lehetséges szépségeinek, izgalmának egyfajta Sűrítményével a ma ifjúsága számára is. Így a harminc- vagy negyvenévesek korosztályának érthető nosztalgiája mellett Csillebérc igaz értelemben véve fogalommá, jelképpé vált. Miként is történhetett ez? . Ügy és akként maradhatott mának is üzenő „zászló”, hogy kereteket és módszereket megújítva ott, Csillebércen — de természetszerűleg másutt is — legalább a nyarakon többszöri kísérlet történt napjaink gyermektársadalmának tudatos, értelmes (nem vezényszóval terelt!) irányítására. Ezt, az 1976—1983 között nyolc alkalommal szervezett művészeti táborprogram-sorozatot ismerteti és elemzi az erre leghivatot- tabbak egyike, Trencsényi László. A Magyar Úttörők Szövetsége és az Ifjúsági Lapkiadó közös gondozásában megjelent (nem igazán hatásos sorozatcímű) Mozgalmi-nevelési tájékoztatás 'harmadik száma teljes terjedelmét szenteli ennek az azóta abbamaradt csillebérci „úttörés”-nek. Az 1975-bep megfogant elképzelés alapötlete egyszerű felismerésen alapult: „Mindenképpen olyan fórumra volt szükség, ahol az egymásra sandító megméretés, a verseny sebeket osztó kényszere nélkül össze lehet gyülekezni, ahol a riválisokból valóban kooperáló''Szövetséges társak válhatnak. Egyáltalán, —, olyan fórumra volt szükség, ahol folyamatosan működő iskolásközösségek (vagy képviseletük) önkéntes vállalkozás alapján saját megszokott vezetőjükkel táborozhatnak együtt” — írja'1 a szerző. S gondoljunk bele, ma is hányszor és hány helyen mutatkozik meg a produkcióelvű, „versenyről versenyre” szemlélet, amely számos szakkör, művészeti csoport elhalásához, a gyerekrésztvevők csömöréhez vezethet! A népművészetet' tárgyban és szellemiekben együtt értelmező,, kétévente megrendezett, illetve a „köztes” nyarakon is komplex módon építkező többműfajú művészeti táborok nem vállaltak fel iskolapótló funkciót, de megízlel- tettek a gyerekekkel valami olyat, ami valós igénnyé válhat: felismerni saját szerepüket, feladatukat egy-egy akcióban, a tágabban értelmezett nevelési folyamatban. Az ősi hagyományok megismerésén alapuló funkcionális tárgyalkotás, a kultúrák és társadalmak szellemiségét összefüggéseiben is megismerni kívánó ifjú népművészeti mozgalom szövetsége kínálkozott erre leginkább az 1970-es évek derekától. Az,' aki tudja, s maga bőrén is tapasztalta, hogy micsoda különbség van a kiagyalt forgató- könyvek látszat ismeretgazdagsága és a folyamatában alakuló valóság gyakran módosuló alternatívái között, az egy cseppet sem csodálkozik Trencsényi éles szemmel vizsgáló, önkritikus tanulmányán. Sokaktól szokatlan tárgyilagossággal elemző sorai azt a hitvallást tükrözik, amely a ma gyermekét állítva a középpontba, érdeklődése formálásának valós, ám nem éppen egyszerű lehetőségeit kutatják. Nem gügyögés, nem néhány perces le- guggolás, hanem egyenrangúk.ént való kezelés adhatja vissza a mozgalom önbizalmát, amelyben Csillebérc felelőssége és küldetése fontos, ám csak egyike a család és az iskola mindennapjai mellett. Kriston Vízi József ár jön! Gyorsan, zenét! — — mondta az üzemvezető. A magnetofonról optimista dallamok csendültek fel. — Üdvözlöm önt, igazgató elvtárs ... — Erre tessék... — sürgölődött a vezető. Egy tanuló verset mondott, azután egy fiatal lány lépett az igazgató elé: — A dolgozók nevében hadd köszöntsem önt kenyérrel és sóval. Érezze magát otthon nálunk. — Köszönöm — mondta az igazgató. A magnetofont ekkor lehalkították és megszólalt a vezető: — És m'ost eljött az a pillanat, hogy ünnepélyesenj elvágjuk a szalagot, és ezzel birtokunkba vegyük üzemünk legmodernebb új gépsorát. Tessék igazgató elvtárs itt az olló. — Hol? — kérdezte az igazgató. — Hogyhogy hol? Hát itt a párnán ... — De hiszen itt nincs semmi! — Nem érteni... — ijedt meg a vezető —, hiszen az előbb még itt volt... nem látta valaki az ollót? — Biztos valaki megfújta! — szólt közbe egy férfihang. — Mi az, megfújta?! Ez kizárt dolog. Nálunk senki sem lop. ’ — De hiszen az olló hiánycikk — mondta újra ugyanaz a férfi —, nem csoda, hogy valaki lecsapott rá. — Talán látta, ki volt? — Én láttam — mondta a férfi —> egy fekete bajuszos fiatalember volt, tornacipőben volt és dzsekiben... — Ez Tender, a bérelszámoló — mondta a vezető —, azonnal keressétek meg! — Itt van, ide bújt! — kiáltotta egy nő. , — Hozzátok ide! — mondta a vezető. Most egy kis zűrzavar keletkezett. némi erőszakra volt szükség ahhoz, hogy Tendert ..előállítsák". — Szóval maga Tender, maga ellopta az ollót?! — kérdezte szigorúan a vezető. — Nem elloptam, megvettem — mondta Tender. Az olló — Miket hazudik itt maga! — Én nem hazudok. Az olló tizenöt koronába kerül, és pontosan annyit tettem oda. ahonnan az ollót elvettem. — Ez igaz, tényleg itt a tizenöt korona — mondta egy nő. — Na jól van, Tender — próbált lecsillapodni a vezető *—. vegye vissza a tizenöt koronát és adja ide az ollót! — Nem adom! — mondta Tender. — Tender, itt most nincs helye viccelődésnek, azonnal adja ide az ollót, mert különben meglátja, mi lesz! — Hiába kiabál, nem ijedek meg! — Legyen esze, Tender elvtárs! — fogta könyörgőre a dolgot a vezető —. olló nélkül nem tudjuk megnyitni az •új üzemrészt. És minden kihasználatlan perc ötezer koronába kerül! Érti, ötezerbe. — Már miért ne érteném? — No látja, akkor adja vissza az ollót! — Majd bolond leszek visszaadni az ollót, amikor sehol sem lehet kapni, A feleségem varrónő,'mit csináljon olló nélkül? — Megígérem magának, hogy mihelyt elvágta az igazgató elvtárs a szalagot, azonnal visszaadom az ollót — alkudozott a vezető. 1 , — És ezt még higgyem is el? Ha most visszaadom az ollót, többet nem látom, — Nos. elvágjuk a szalagot vagy nem? — szólt közbe ekkor az igazgató. — Tovább már nem tudok várni! — Azonnal, igazgató elvtárs. azonnal... — Ide figyeljen, Tender, ha nem adja ide jószántából az ollót. erőszakkal vesszük el magá• tói! — mondta a vezető. — Csak szeretnék — mondta Tende'r. — Csak nem képzeli, hogy magamnál tartom az ollót! — Tudja mit, egyezzünk meg. Adok magának száz koronát, adja ide az ollót. — Száz koronát — ne nevettesse ki maigát! Remélem nem gondolja komolyan, hogy száz koronáért eladok magának egy ollót, amikor nem lehet kapni? — Rendben van — mondta a vezető — kap kétszázat. — Nem — mondta Tender. — Háromszáz. — Micsoda ötlet! —s Hát akkor tulajdonképpen mennyit akar azért a szerencsétlen ollóért? — kérdezte a vezető. — Maga azt mondta, hogy az új gépsor állásideje percenként ötezer koronába kerül. Tegyük fel, hogy ezen a gépsoron tízperces rekordidőben le tud gyártani egy új ollót. Ez a tíz perc ötvenezer koronát jelent. Javaslom, osztozzunk a nyereségen. — Maga megbolondult! Egyetlen nyavalyás ollóért huszonöt- ezret akar? — Hadd figyelmeztessem — vágott közbe Tender —, hogy már eddig is pár tízezer koronás kárt okozott a vállalatnak ... De, ha maga ilyen keményfejű, vágják el a szalagot azzal, amivel akarják! — Ügy is lesz! — határozta el magát a vezető. '— Nincs valakinek zsebkése? — Remélem nem képzeli, hogy bicskával vágom el a szalagot? — sértődött meg az igazgató. — Ne haragudjon, igazgató élvtárs. de tud más megoldást? — Azonnal keríteni kell egy ollót, akár a föld alól is! — rendelkezett az igazgató. 1 — De hogyan? Hiszen hallotta igazgató elvtárs, hogy az olló hiánycikk!, Nem lehet sehol kapni. Egy törpevízművet könnyebben elő tudnék teremteni önnek, mint egy ollót..." — De hát. ha sehol nem lehet ollót kapni, nem értem, miért nem szerelnek fel egy ollógyártó gépsort? — értetlenkedett az igazgató. — De hiszen ezen az új gépsoron éppen ollókat fogunk gyártani! De hogy helyezzük üzembe, ha egyszer nincs ollónk, amivel elvághatnánk a szalagot? ... Oliver Andrásy PÉLDÁUL A PEDAGÓGUSOK Pályaelhagyók Amikor >még a munkaerőmozgás adminisztratív eszközökkel történő korlátozásának divatja járta, szakkörökben okkal tették szóvá, hogy meg kellene végre fontolni: agyonmerevített murvkaerőállománinyal vajon miként lehetséges a gazdasági struktúra olyannyira kívánatos megváltoztatása? S hogy a munkaerőfluktuáció elleni koncentrált támadások Vajon mem veszélyeztetik-e a nagyon is kívánatős munkaerőmozgást, ami nélkül semmiféle szerkezeti változtatás nem képzelhető el. Amikor végre érvénytelenítették a munkaerőmozgást korlátozó adminisztratív intézkedéseket — mert illetékes helyeken is belátták, hogy az ezzel .kapcsolatos figyelmeztetések nem voltak oktalanok —, akkor rögvest kiderült, hogy a sokkal szabadabb munkavállalási lehetőségek sem segítik a kívánatos mobilitást, mert az a bizonyos „munkaerőállomány” egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy honnan hová kellene mozdulnia. A mun- kahelyváltoztatások nagyobb részét anyagi érdekekre visszavezethető megfontolások, motiválták, viszont a jobban fizető munkahely nem volt feltétlenül "társadalmilag is hasznosabb munkát végző munkahely. Napjainkra pedig már eljutottunk odáig, hogy az anyagi megfontolások nemcsak az egyszerű — azonos pályán, illetve szakmán belüli — munkahelyváltoztatásokat motiválják, de egyre jellemzőbb, s már-már tömeges méretűvé válik a pályaelhagyás gyakorlata is. A legfiatalabbak, a szakképesítést nyújtó felső- és középfokú iskolákat végzettek körében tavaly például 17—25 százalék volt azok aránya, akik a bizonyítvány, illetve a diploma átvétele után rögvest más pályán helyezkedtek el, nem pedig azon, amire a szakképesítésük jogosította őket. Még inkább figyelmeztető jel, hogy például a már munkába állt — de azért még a pályán kezdőnek minősülő — fiatal diplomások öt százaléka döntött úgy tavaly, hogy tanult szakmájuk helyett inkább fizikai munkakörben dolgoznak tovább, s közöttük olyanok is vannak, akik betanított-, illetve segédmunkásként helyezkedtek el. Nagyítsuk ki a kép egyetlen tészletét, s vizsgáljuk meg ebből a szempontbői a''pedagógus- társadalmat. Különböző — és mindenképpen hivatalosnak 'minősíthető — információk szerint évről évre egyre több pedagógus kényszerül a pálya elhagyására. Pedig — mondhatnák sokan — az utóbbi években kétszer is volt központi béremelés; legutóbb 1984 szeptemberében nem kevesebb mint 10 százalék, ami kiegészült a minden év elején esedékes — és háromévenként mindenképpen kötelező — aktuális béremeléssel. Ez most további 5—6 százalékot jelentett, vagyis néhány hónap leforgása alatt olyan mértékű béremelést, amit bármelyik szakma megirigyelhetne. Nos, a pedagógusokat foglalkoztató iskolák így jutottak el oda, hogy például a következő tanévben már 4500—5500 forintos fizetést kínálhatnak egy felsőfokú végzettségű tanárnak, feltéve, ha legalább 10—15 éve van a pályán... Számoljunk csak gyorsan: 15 évi gyakorlat a diploma megszerzése után többnyire a 38—40. életévet jelenti. S jó esetben máris elérhető a havi 5500 forintos fix, amihez még három évenként további 250 forintos emelést is garantálnak. Van persze túlóradíj is, maximum 40, azaz negyven forint, (annak a nyelvtanárnak is, aki ma már 150—200 forintnál kevesebbért nem vállal magántanítványokat) . A pedagógusok pályaelhagyása azonban nemcsak az anyagiakra vezethető vissza. A Munkaügyi Kutatóintézet állapította meg nemrégiben, hogy 10—15 éves gyakorlat után is jellemző tünet a pályaelhagyás, mert a pedagógusok egyszerűen elfáradnak és kilátástalannak ítélik a további munkájukat. Idézet az intézet kutatási jelentéséből: ......sokan panaszkodnak a rossz m unkahelyi légkörre; arra, hogy egyre roszabb adottságú gyerekek kerülnek az iskolákba, hogy a családok a nevelési tennivalókat egyre inkább az iskolákra és csakis a pedagógusokra hárítják, akik viszont semmi érdemleges fegyelmezési eszközhöz nem nyúlhatnak. Ha esetleg a rosszul nevelt, nehezen fékezhető kamaszokkal szemben kicsit is erélyesebb módszereket alkalmaznak, akkor rendszerint elmarasztalják, esetenként meghurcolják őket. Változatlanul sok a panasz az adminisztrációs tennivalók és az úttörőmozgalom formalitásai miatt....” És ez még mindig nem elég. Fővárosi adat — r de aligha csak Budapestre jellemző —, hogy az általános iskolai tanítók és tanárok munkaidőkihasználtsága ma már 1*20 százalékos, miközben a kötelező óraszámuk 77 százalékában tartanak csak a szakuknak megfelelő órákat. A többi idő elmegy a szakkörökre, a korrepetálásra, a különböző ügyeletekre stb. S mindezen felül még az otthoni felkészülés a másnapi órákra, az éjszakákba nyúló dolgozatjavítások és megannyi miegymás. Van aki.— már csak szokás szerint is — bírja, tűri. Mások meg — és egyre többen — megunják az egészet és otthagyják a pályát. Számukra a munkaközvetítők inkább csak a könyvtárakat és a művelődési házakat ajánlhatják, semmivel sem jobb fizeitési feltételekkel. Ezért aztán t- állapítja meg a Munkaügyi Kutatóintézet jelentése—.valószínű, hogy sokan egészen más pályákon, a szakmától teljesen idegen munkakörökben helyezkednek el. S tegyük hozzá; e megállapítás már nemcsak a pedagógusokra érvényes. Ha most valaki az mondja: „no de kérem! A pályamódosítással is együttjáró munkaerő-mobilizáció nemcsak hogy kívánatos, de anyagilag is ösztönzött életvezetési forma és módszer...”. Ha valaki eként vélekedne, akkor 'válaszként csak annyi jegyezhető meg, hbgy így "igaz! Csakhogy ez ügyben is ott tartunk mint évtizedek óta a munkaerőfluktuációval. Az egyre jellemzőbb pályaelhagyás- és módosítás is tervszerűtlen, befolyásolhatatlan, a társadalmilag és a gazdaságilag kívánatos szándékokkal gyakorta ellentétes folyamat, aminek értékét és ütemét nem annyira a társadalompolitikai célok, mint inkább a kény- szerűség diktálta egyéni elhatározások vezérlik. És ez nem jó — mutatott rá kongresszusi vitaösszefoglalójában Kádár János is. V. Cs. Ünnepi tárlat a Műcsarnokban • Duray Tibor: Dózsa. Hazánk felszabadulásának negyvenedik évfordulója és az MSZMP XIII. kongresszusa tiszteletére kiállítás nyílt a Műcsarnokban, mely kortárs képzőművészetünk jelenlegi helyzetét mutatja be, a problémákat sem elhallgatva'. A képzőművészet minden műfajában, festményekben, szobrokban, grafikákban, plakátokon vallanak az alkotók napjaink eseményeiről, gondjairól, küzdelmeiről-, fenyegettetéseiről, nehezen csorduló örömeiről. A kiállítás nem visszatekintő jellegű, az utolsó évek eredményeit tükrözi csupán. A bemutatott óriási anyag viszont megbízhatóan tájékoztat az alkotók közérzetéről, amely a művészeti életet sem kímélő gazdasági nehézségeink, a mecenatúra átalakulása ellenére sem csüggedő, inkább bizakodó. A levegősen rendezett falakon a kor valamennyi művészeti .irányzata töb- bé-kevésbé jó szípvonalú művekkel képviselteti magát- A változatosság a legfontosabb vonás, annak ellenére, hogy nincsenek ismeretlenségből felbukkanó, elementáris erejű művek, új irányzatok sem keltenek feltűnést; a tájékozódás évei után az alkotók inkább befelé fordulnak, eddigi eredményeiket csiszolgatják. MESTEREK, MESTERSÉGEK A kékfestő A kékfestő mesterség nem tartozik manapság a népszerű szak. mák közé: csak úgymond: „családban maradó” hagyomány. Tisza- kécskén. Ková- cséknál például egy évszázados múltra tekint vissza ez a szakma. Kovács Miklós édesapjától leste el a titkokat. Gépipari .technikusnak tanult, s ezután a műhely korszerűsítésére is vállalkozott. Nemcsak a hatalmas szerkezeteket ismerte meg, hanem a mesterség minden csín- ját-bínját elsajátította. A kelmefestéssel keresi azóta is a kenyerét. Lánya. Gabriella szintén az apja nyomdokain 'halad, Kovács Miklós tíz esztendő,alatt húsz kiállításon mutatkozott be: legutóbb Pápán és Kecskeméten. — Kelmefestőnek születni kell. ebbe a mesterségbe később beleszeretni: nehéz — állítja az öt- venhét esztendős népi iparművész. — ötéves lehettem, amikor már vásárokra, piacokra is elvitt az édesapám. Én hajthattam a lovakat ... Megkérdezték az isme1 rősök: milyen szakmát választok? Azt feleltem: kocsis és festő leszek. Ha nem, kellett iskolába menni, akkor is a műhelyben foglalatoskodtam. üstöt súroltam, vizet melegítettem. Egyre több titkot bízott rám apám. s később engem alkalmazott inasként. Azt mondta: fiam, te vagy a legmegbízhatóbb és a legszorgalmasabb segítőm. Régen többen szorgoskodtunk a kékfestő-kádak körül: inasok, segédek. A vásározásokhoz pedig kocsist kellett fogadni. Az úgynevezett „tarkázóban” laktunk. ez tiszta, száraz, fűtött helyiség volt. Az emeletes ágyon az inas aludt fölül, az „öreg” segéd pepiig az alsó szinten. Vidáman teltek a napok. A vásárba min. dig egy kisebbfajta társaság indult útnak. Ma egyedül, autóval megyek... A műhely is sokkal modernebb, eltűntek- az inasok, s jöttek helyettük a gépek. A kézi mintázást azonban nem helyettesíthetjük semmivel. Gahi lányom ilyen technikával készült kelmiért kapta meg nemrégen a népi iparművész kitüntetést. — A kékfestőből tetszetős ruhákat lehet varrni. Igaz, nekem legtöbbször csak maradék anyagból toldoztak-foldoztak inget. Ma ismét nagy keletje van a kékre festett vászonnak. Kecskeméten, a kiállításomon vásárolni is lehetett belőle, s sokan választottak például térítőkét. Vannak, akik több méter kékfestőt rendeltek tőlem, hogy ezzel az anyaggal tegyék szebbé lakásukat. Kovács Miklós kékfestőiről' jó véleménnyel vannak a szakemberek, de a vevők is. Szinte minden terméke zsűrizett. Szintén a tisza- kécskei műhelyből kerülnek ki azok a kelmék, amelyeken piros minták láthatók. Most újabb két színnel kísérletezik a mester. A fantázia, az újítókedv sem nélkülözhető tehát a kékfestők mesterségéből ... Borzik Tibor \
