Petőfi Népe, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-04 / 79. szám
SZABÓ LŐRINC: Temirkul Umetoli Hol vagy, Temirkul Umetoli? Ki küldött, kirgiz? Amikor — úgy hittük — a legnagyobb volt a veszély, s köröttünk még a mennydörgő anyag vívta csatáit, jöttél, idegen egyenruhában, de nem idegen szívvel, s először mondtad ki a szót, ■a világosságét a pokoli bunkerben: — Költő!... Turkesztán fia, emelted a roskadozó magyart, két más nyelven dadogó agy közé szellemi apák nevét, s álmodat vetted tolmácsnak, megmentetted a , könyvtáram, a családom, életem s többet is ... tán mindent... — Hol vagy? Ki vagy? Tudtad, mit tettél? — Nem. — Csak a magam csodáját mondom, s úgy suttogom nevedet: Temirkul Umetoli. MEZEI ANDRÁS: 1945 Még nincs kenyér, csak stearin. Élek egy város romjain; kivül-belüt a tűzfalon csak utca van, se ház, se hon. A ló mögött hadtápkocsi. Befogva fényes csontjai. Istrángszakitó pillanat, a vér a vékony jég alatt. Kés kell, hát pisztolyt félretesz, házmesterünk ma húst szerez. Ma nincs se harc, se. félelem, — a ház előtt a lótetem csontváza és a roncs-kocsi. Henteskötény, az orvosi köpeny, a bárd, s a négy pata. Régi házmester, új haza. MŰVELŐDÉS • ÍROD Bagi Béla MÜVÉSZPORTRÉ Kecskeméten született, 1920-ban. .Közgazdasági területen dolgozott nyugállományba vonulásáig. Festészettel alig húsz éve foglalkozik, önképzéssel, autodidakta módon ismerte meg a képzőművészet titkait, a különböző festői technikákat. Képei 1969-től szerepelnek kiállításokon, egyéni tárlaton pedig kilenc esztendeje mutatkozott be először, a kiskunfélegyházi Móra Ferenc Múzeumban. A Magyar Népköz- társaság Művészeti Alapjának 1982 óta tagja. Festményeiről egyebek mellett ^zt írja Sümegi György művészettörténész: „A kiütköző, karakteresen egyedi vonások, építészeti jellegzetességek és specifikumok megragadása, hangulatteljes bemutatása az eredmény és a végcél is egyúttal. A tájképek is portrék tehát, tájak arcmásai, mint ahogy a városképek, a látképek is azok... Bagi Béla városképei bensőséges és szelíd vallomások a háborítatlan, de mára már a panelházak árnyékába szorult városról,. városokról, az emberkéz alkotta települések arányosságáról és szépségéről, a látványból kiindulva, haladva a látomás felé .. 1 A demokratikus kultúra alapvonásai A felszabadulás pillanata az új élet megteremtésének lehetőségét és szükségességét hordozta magában. Az élet minden területének meg kell újulnia — ez mindenki számára világos volt, s ez alól a kultúra szférája sem lehetett kivétel. Az új magyar demokratikus kultúra alapjainak lerakásakor, mindenekelőtt a kulturális örökséget kellett feltérképezni, amely rendkívüli mértékben ellentmondásos volt. Az egyik oldalon találjuk az úgynevezett polgári Magyarország kultúráját, a másik oldalon pedig a Horthy- korszakon belül létrejött baloldali, szocialista művészet és kultúra számos gyökerét. Az a fejlődés, amely a magyar művészetekben Adytól, Kernstock tói, a korai Bartóktól kiindulva a fel- szabadulásig tartott, valóban komoly örökség. Ennek jelzésére olyan neveket lehet felsorolni, mint József Attila, Radnóti, Dési-Huber, Der- kovits. A zenében elsősorban Bartók, Kodály és a Bartók-kör, tehát Weiner Leó és mások teljesítményei. S említhetjük még olyan publicistáknak, pedagógusoknak a nevét is, mint amilyen például Bálint Györgyé, Kemény Gáboré, Földes Ferencé. A Horthy-korszakon belül tehát számtalan olyan kulturális teljesítmény jött létre, amely valóban a demokratikus kultúra alapjává válhatott. 1943 után Magyarországon az első feladat az volt, hogy valóban demokratikus kultúrát teremtsünk. A demokratikus kultúra egyúttal any- nyit jelent, hogy azokat az akadályokat, amelyek a szocialista kultúrának a széles tömegekbe való áramlását föltartották, meg kellett és meg lehetett szüntetni. Ugyanígy meg kellett szüntetni azt az iskolai kasztrendszert is, amelyet az uralkodó osztályok a polgári világban létrehoztak. A kultúra demokratizmusának alapvető követelménye az, hogy a kultúra egésze eljusson a tömegekhez. Ennek jegyében a korszak nagy vívmányai közé tartozik az egységes nyolcosztályos iskola megteremtése, a továbblépési, a továbbtanulási lehetőségek biztosítása, a volt uralkodó osztályok kulturális monopóliumának megszüntetése, valamint a kultúra olcsóbbá tétele, tehát az, hogy valóban mindenki számára elérhető legyen. Azonban az, hogy a kultúra elvileg mindenki számára elérhető, még önmagában kevés. S itt kell megemlíteni, hogy a leghaladóbb gondolkodású művészek elvitték a kultúrát a tömegekhez. Ma már szinte legenda Major Tamás, Gobbi Hilda és mások lelkesedése, amikor mostoha körülmények között járták az országot és szavaltak, hogy azok, akik maguktól nem mennének még színházba, vagy más okból nincs rá módjuk, megismerhessék a magyar költészet, művészet legjavát. Ugyanígy a színházak is új közönségnek játszottak, tudva, hogy a kultúra legjavát kell előtérbe állítani. Így ismerkedhettek meg ezrek és ezrek Moliére vagy Shakespeare művészetével. A legjobb magyar színészektől *a demokratizmus gondolata sohasem állt távol: a színházi élet demokratizálódása szinte minden nehézség nélkül megtörténhetett. Az új igényekkel és az új igények felkeltésé- I vei a könyvkiadásnak is számolnia kellett. Tér- i mészetszerűen ki kellett elégíteni a politikai mű- Í vek iránti érdeklődést, a marxista alapművek : brosúra-formátumú, nagy példányszámú megje- | lentetésével, de nem kevésbé jelentős a magyar 1 és világirodalmi klasszikusok kiadása sem. Csak f; egy példa: nem sokkal a felszabadulás után a Vidám könyvek — sorozatban jelent meg Besse- | nyei György Tariménes utazása című munkája- I nak átdolgozott változata. Az irányítók tudatosan törekedtek arra, hogy i a kultúra kontinuitásának lenini elve érvénye- f süljön. Az a történelmi vállalkozás, amely egv | elmaradott, elszigetelt kultúrából valóban hat- | hatos, a széles tömegekre kiterjedőt akar terem- ; teni, nem jöhet másképp létre, mint úgy, hogy | a gazdasági és kulturális követelmények egy | irányban hatnak, nincs közöttük ellentmondás, i Ugyanakkor egy ilyen változás nem jöhet létre § spontán módon. Ehhez feltétlenül szükség van tudatos vezetésre, s ennek a vezetésnek a hor- ; dozója a felszabadulás utáni időszakban is a kommunista párt volt. A múlt rossz örökségei közil eddig nem említettük az analfabetizmust. Az analfabetizmus H felszámolása éppen úgy, mint a kultúra demokra- tizálása általában, a leglényegesebb feladatok kö- 1 zé tartozott, hiszen egy népi demokratikus fejlő- 1 dés sem tűri el a kirívó elmaradottságot. Ezt szol- I gálta a könyvtári hálózat gyors kiépítése, vala- mint az is, hogy a felnőttoktatás soha nem Iá- | tott méreteket öltött. Megértetni és megérteni a % tanulás, a tudás, a kultúra szükségességét — ; így lehetne összefoglalni a fő feladatot a kultú- ; ra területén. Politikai szempontból ma már differenciáltan ; értékeljük a „holnapra megforgatjuk az egész v világot” életérzést, mely nem csupán a népi kol- légisták gondolatvilágát fejezte ki. Annyi azonban bizonyos, hogy a kultúra területén ennek sajátos tartalma jött létre. Ahogy mind széle- \ sebb néptömegek közé hatolt, egyre többen éreztek elhivatottságot a kultúra iránt. S nemcsak a népi kollégista színészekre kell gondolnunk, hanem a szinte gombamódra szaporodó színjátszókörökre, tánccsoportokra, olvasómózgalmak- ra, ankétokra is. Persze voltak olyan formális keretek, melyek szintén a kultúrát voltak hivat- f, va szolgálni, a gyakorlatban azonban formális jellegük érvényesült csupán, mint például a sze- : mináriumoké. De emögött is az az elképzelés { munkált, hogy az emberek szabad idejét a kul- túrával való foglalkozás töltse ki, méghozzá le- 1 hetőségek szerint minél inkább az aktivitásra építve. A demokratikus kultúra alapjainak lerakása tehát nem -jelent többet és nem jelent keveseb- I -bet, mint mindenfajta kulturális monopólium 'í megszüntetését. A kultúra nyitottságát bizonyí- fi tóttá a tömegek számára, és a tömegeket ezál- tál a kultúra iránt nyitottá tette. Mindenkinek I joga van a kultúrára, s a kultúra mindenki szá- | mára művelhető. Ennek tudatosítása mindenkép- j pen feltétele volt a további szocialista fejlődés- i; nek. Hermann látván — Jogászdinasztia volt a miénk, vagyis értelmisági család gyermekeként születtem, nőttem fel. Apám — aki anyámhoz hasonlóan jó ízlésű, művelt ember volt —, kedvtelésből gyakran piktorkodott, később pedig a bátyám is. El-elnézegettem őket festés közben, és kiállításokra is jártam gyermekkoromban, de ettől még nem ébredtek holmi művészambíciók bennem. Sőt, később, gimnazista koromban sem. pedig két kiváló tanár tanította a rajzot a kecskeméti református kollégiumban: Dombi hajós és Csikós Tóth András ... — A gimnázium után a fővárosban, a Közgazdasági Egyetemen folytattam tanulmányaimat, mígnem közbeszólt a háború. Két és fél évet töltöttem katonaruhában, és ugyanennyit hadifogságban. Front, csontig hatoló hideg, s karnyújtásnyira a halál, a halál mindenütt...’Mit mondjak? Szörnyű volt. S a magyar katona a Kárpátokon túl tudta, hogy már nem a hazáját védi, vagyis semmiféle magasztos cél nem volt, ami legalább lelkierőt adotl volna. Nem csoda, hogy amikor 1944 nyarán megindult a nagy szovjet ellentámadás, a magyar alakulatok többsége szétszéledt — az enyém is —, és elindult mindenki haza. A háború szörnyűségei után, mondhatni: üdülésnek tűnt a hadifogság. Nekem egyébként is szerencsém volt, mert tér- kópészi munkád kaptam, s így szabadon járkálhattam, barangolhattam a festői szépségű jaltai hegyvidéken. — Amikor 1947 nyarán hazakerültem, elég nagy szegénységben kellett újrakezdenem az életet. Szóba sem jöhetett, hogy befejezzem egyetemi tanulmányaimat, A kecskeméti központi malomnál helyezkedtem el mázsáiéiként. Hamarosan megnősültem, és három gyermekink sziletett. A munka mellett azután igyekeztem továbbképezni magam számviteli vonalon. 1957-ben főkönyvelő-helyettes lettem, 1960-ban pedig felajánlottak egy főkönyvelői állást az egyik kiskunfélegyházi vállalatnál. Három esztendővel később visszakerültem Kecskemétre, s tizenkilenc éven át — nyugdíjba vonulásomig — a Petőfi Nyomda főköniyvelőjeként dolgoztam... — Ügy 1965 táján, ha jól emlékszem, egy esős, őszi délutánon a gyermekeim íestegettek, s én elkértem tőlük az ecsetet. Valahogy így kezdődött... Azután egyre többet festettem. Kedvtelésből, hobbiból, és hallatlan sok örömet találtam a . piktorkodásban. Arra nem volt időm főkönyvelői munkám mellett, hogy valamilyen szakkörbe, festőiskolába járjak, ezért egyedül próbáltam KÖNYVESPOLC A tizedik ember Horvath Dezső .4 tizedik ember című munkája nemrégen látott napvilágot a Magyarország felfedezése sorozatban. Könyv a tanyáról, tanyai emberekről, a tanyai: emberekért. Túl sokat beszélünk a tanyáról? Sokat, de nem eleget. A Szegedi Fiatalok munkaközössége már a harmincas években járt a Szeged környéki tanyákra: először feste- getni. rajzolni, majd — miután a megdöbbentő tények hallására rájöttek az ott élők elesettségére — felvilágosító, népnevelő munkát végezni. Kcrvyv is született, amelyet kitűnő munkák egész sora követett' Szeged környékéről, a Duna—Tisza közéről. Az' a tetemes mennyi'égű szo- ciogáfia, amely' p tanya kérdéssel foglalkozott, segitette-e a változást? Igen. különösen azpk. amelyek a tanyán élők valódi érdekeinek képviseletében j fogantak. Horváth Dezső kötete ebbe a sorba tartózik. Felütve a könyvet, a szerző így kezdi mondandóját: „Szeressük vagy témeysük a tanyát? Hatalmas viták hömpölyögnek a tanya körül. Egyik vitatkozó azt, mondja. szerelnünk kelt. mert életre Váló, a másik meg azt mondja, temessük, mert eljárt fölötte az idő. Amióta tanya van, azóta tart a vita, és biztosan eltart addig, ameddig tanya lesz.” Szükség volt (és van!) az ilyen müvekre, mert a tanyapolitikát Sokszor, sok esetben a hajtűkanyarok jellemezték. És sokszor a szemléletünkkel is baj van. Erről is szel A tizedik ember. Az ötvenes évek elején ideológiai és gazdaságii szempontokra hivatkozva a tanyák rohamos felszámolása politikai programmá emeltetett. Sorolták az indokokat: útjában van a tanya a mezőgazdasági nagyüzemnek, az ott élők szemben állnak a közössel, nem lehet megteremteni a civilizált élet feltételeit, a tanya az ön- gyilkosság és az alkoholizmus fészke... Intézkedések születtek: szabályozók, tiltások, büntetések. 1960-ban még minden tizedik ember tanyai (innen a könyv címe is), akik élték a maguk életét, küszködtek, nem csupán a természettel. de az embert figyelmen kívül hagyó bürokráciával is. Szerencsére a hetvenes évek elejétől a gazdaságii ésszerűség, a reális helyzetet jobban szem előtt tartó politikai-ideológiai megfontolás változtatott a helyzeten. Nem tagadhatjuk, hogy a döntések kedvező irányú befolyásolásában szerepet játszott a szociográfia is. A hetvenes évek közepén a szociográfusok sora — közöttük a mindig vitára képes Zám Tibor is — nyugtázta a ta- nyapolitika módosulását. A tanya is változott: villamosítás, új tanyák sora. tanyaközpontok formálódása, a nehezen születő utak lassan épülő kilométerei, az áruellátás javulásai, a magnós oktatás is jelzik ezt. Ma a tanya olykor a mezőgazdasági nagyüzemek munkaerőgondjainak mérséklése szempontjából is szóba jöhet, de — és ez sem mellékes — a háztáji állattenyésztés, gazdálkodás színtere is. Az épület a nemzeti vagyon része, a hétvégi ház pedig a pihenés, kikapcsolódás lehetősége. Horváth ’Dezső Szeged környékét ismeri — a Tiszai-parti városban újságíró —, bár néhányszor átrándult megyénkbe. Kígyóspusztára is. Feladatának nem a leleplezést, hanem a felfedezést tartja. A megfigyelések, leírások, interjúk érzékletesen követik egymást. Érvek, ellenérvek, vallomások és önvallomások sora ez a könyv. A szerző figyelő, a tanyaiakat értő emberként írja le a valóságot, mindenki által megismerhető tényeket ad elő, van, amikor következtetéseket von le, értelmez és értékel. Célja, hogy érzékletes formában jelenítse meg a létező értékeket, megismertesse a tanyaiak gondjait, befolyásolja a közvéleményt, s ha kell, gondolkodásra. cselekvésre ösztönözzön. Röviden: a legjobb szociográfusok nyomában halad. A Magyarország felfedezése sorozathoz híven ezt a kötetet is kiegészítik azok a fotók, amelyek teljessé teszik ismeretünket. Ha valaki csak a szerző felvételeit nézi meg, úgy is láthatja a szándékot: sokoldalúan bemutatni a tanyán élőket. Az öreg, megfáradt arc, a gyerekkocsit toló fiatal anya, a düledező és az épülő tanya. az épülethez száradó vályogsor, a munkájára büszke középkorú és a bizakodó gyermekarc — ez mind a tanya. Mégis: ne csak a képeket nézzük! Szeressük vagy temessük a tanyát? „Ismerjük meg inkább!” Ezt ajánlja a szerzővel együtt: Komáromi Attila „ A hobbiból szenvedély ...” • Bagi Béta: Csollner tér végig a festészet különböző technikáit. Rengeteget rajzoltam, s közben az akvarell, a gouache, az olaj és a pasztell kínálta lehetőségeket egyaránt végigpróbáltam. Végül ez utóbbi mellett döntöttem. A magyarázat egyszerű: a pasztell tetszett legjobban, ezt éreztem Legalkalmasabbnak arra, hogy képileg megfogalmazhassam mondandómat. — Az első esztendőkben valóban csak hohbinak tekintettem az egészet, de hamarosan azon kaptam magam, hogy az összes szabad időmet a festészetnek szentelem. A munka után minden estémet a képeim fölött görnyedve töltöttem, s közben áttanulmányoztam szinte valamennyi fellelhető szakkönyvet, szakirodalmat. A hobbiból szenvedély lett... — Amikor már kiállításokra kerültek a képeim, megvallom, nem volt bennem semmi büszkeség, csak határtalan öröm, hiszen a vélemények, kritikák azt igazolták, hogy amit éveken át megszállottan, s szinte teljesen titokban csinálitiam, nem volt haszontalan; hogy a képeimmel nemcsak önmagámnak, hanem másoknak is szerezhetek örömöt.., — Egyedül, autodidakta módon nehéz haladni ezen a pályám, én is tele voltam kételyekkel, hogy vajon jó úton haladok-e, érde- mes-e a profi festészet felé kacsingatnom. A legközelebbi barátaim, ismerőseim sem tudták hosszú évekig, hogy szabad Időmben mit „művelek”. Volt például egy kiállítás, amelyen odajött hozzám az egyik barátom, s megkérdezte: „Mondd, nem rokonod véletlenül ez a Bagii, akinek a képei itt láthatók?”... — 1972-ben, a Bács-Kiskun megyei képzőművészek fővárosi bemutatkozásán az Ernst Múzeumban rendezett kiállításon három pasztellképpel szerepeltem. Ha jól emlékszem, ezen a tárlaton mondta az egyik művészet- történész, amikor beszélgettünk, hogy talán jobb is, hogy nem voltak mestereim, nem jártam festőiskolába, mert akkor bizonyára nem tudtam volna levetkőzni mások hatását, vagyis nem lenpének olyanok a képeim, mint amilyenek ... — Miért csak városképeket, tájakat festek? Meggyőződésem, hogy ezek kimeríthetetlen témák. Nem dokumentálni akarom a különböző települések, tájak részleteit: a hangulatuk érdekel. Az emberről rengeteg mindent el lehet mondani a környezetével, a vidékkel, ahol él. S aszerint, hogy miként hat rám egy-egy város, falu, táj, átköltöm a látványát. Nyaranta — különösen, mióta nyugdíjas vagyok — rengeteget utazom, s rengeteg vázlatot készítek az ország határain belüli és'kívüli településekről, tájakról. De megfesteni általában csak jóval később festem meg, amikor már pontosan tisztázódott bennem, hogy mit akarok mondani egy-egy épületegyüttes, hegyvidék ■vagy puszta ürügyén. Egy képen van úgy, hogy hetekig dolgozom, napi három-négy órát. Ingres-la- pokra — érdes felületű, fekete papír — festek, ami már önmagában is számtalan érdekes lehetőséget kínál, hiszen másak a tónusok, finom színárnyalatokat tehet produkálni a kontúroknál — ellentétben a fehér papírral — kevesebb festék kell, és így tovább. Egyébként a festéket ruhára kikeverve viszem rá a lapokra, olyan technikával, amin évek óta kísérletezem ... Dilemmáim persze változatlanul vannak — van alkotó, akinek nincsenek? —, de úgy érzem, az elmúlt két évtizedben sikerült kialakítanom egy olyan piktúrát, ami őszintén én vagyok... A nagy alkotók közüt különösen Nagy Istvánt és Csont- váryt érzem közel magamhoz, a csodálattal tölt el ma is az a szerkesztési mód, az a színtechnika, amelynek a birtokában ők festettek... — Milyennek ítélem a megye képzőművészeti életét? Én igencsak megkésve indultam ezen a pályán, s a munkám, a családom miatt nem engedhettem meg magamnak korábban, hogy művészkörökben forgolódjak, így közvetlen kapcsolatokat sem építhettem ki. De azóta is, hogy nyugdíjas — több szabad idővel rendelkező — vagyok, jóformán csak a kiállítások jelentik az egyedüli fórumot, ahol a megyében élő képzőművészekkel találkozhatom. Ta^ Ián jobb is így. - Nem vágyom másra, csak hogy dolgozhassam, hogy nyugodtan festhessek, úgy és azt, amit meggyőződéssel) őszintén és éppen ezért hallatlan örömmel eddig is festettem. — A hetedik iksz közelében, néha én is elgondolkodom, mi az, amit másképpen kellett volna csinálnom. de nem találok ilyesmit a múltamban. Amit megtehettem, megtettem, s ezután is megteszem. Elégedett ember vagyok, aki a holnapoktól csak azt reméli. hogy nem fosztják meg még jó ideig az alkotás, e csodálatos művészet örömeitől... A napokban két kiállítása is nyílt Baján Bagi Bélának: a Kirakat-galériában és az Uránia Mozi előcsarnokában tekinthetik meg í festményeit jelenleg az érdeklődők. Koloh Elek * í
