Petőfi Népe, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
LOi/ • MŰVÉSZET KÖNYVESPOLC i FRANCIS JAMMES A munka nagy csupán A munka nagy csupán, s aki munkálkodik; ki tejjel fej teli üres sajtárokat, ki szúrós és kemény kalász közt válogat, ki barmokat legeltet az égerfák alatt, ki gyantát gyűjt az erdőn, vagy száraz gallyakat, ki fűzfák vesszejét kosárnak fonja meg, ki vén cipőt javít, fölötte elmereng, és félhomályban él, egy vén fogatlan kandúr s alvó rigó között s körötte sok gyerek dúl; ki sző s míg a vetélő csak csattog végtelen, a kertben tücskök zengenek éjfélig éberen; ki kenyeret dagaszt, aki bort szüretel, ki fokhagymát nevel, káposztát ültet el, s langyos tojásokért földig hajolgat. Radnóti Miklós fordítása • Szász Endre rajz* SUHAI PÁL Tartozás .Adósom úgy lettél, hogy élsz (s én megszerettelek). Mióta foglalót adott szavad s tekinteted, csak tartozol — joggal várom most az előleget, s a folytatást is, a kialkudott i bért, a pontos részleteket. Joggal, mint mind, aki szeret, s nagy összeget behajt: örömmel így fogok mosolyt rólad leszüretelni majd, így várlak én (hisz tartozol), így várom, hogy megadd előlegek és részletek teljes, nagy összegét: magad. TAKÁTS GYULA Rejtett küszöb fölött A szerelem nyers, konok varázsa kinyitja — mint a kés az ujj begyét — s egy titkolt sebnek kezd lüktetni láza.. Magamban így megyek most is feléd a bércre, hol piros szöcskék között terveztünk egyre ismeretlenebbe, s szép műszerünk volt az a messzi zöld, mely mindig part és soha sincsen messze Rejtett küszöb fölött ül, s így sajog megannyi mind, aki csak volt rabod! Mögöttünk tündérlik, de mintha minden oly hártyán lenne rajza, mely egyre áttettebb jelekkel találkozhat velünk, s szemeddel... JÓZSA FÁBIÁN Utszéli nyár Űtszéli nyár: lobognak jegenye- lombok, pihegnek pintyek, tátognak gerle-porontyok. Pocokra vág a vércse. A fűben lüktető gyíkok zöld-barna csíkok, a pajzsos rovarok lovagok, csápolnak csápok, veszteg nem hagynák a vesztest a hangyák: tort ülnek potrohon, toron, a fejet a várfalra kiakasztják. Űtszéli nyár: vesztes rovar-lovag fejet akasztanak a várfalra potrohon, toron torolt hangyák, páncélos rovar pajzsos rovart veszejt, zöld-barna csíkok a fűben lüktető gyíkok, pockot cipelnek vércsék, nyeldesnek gerle-porontyok, pintyegnek pintyek, zöld lángokkal messze lobognák a jegenye-lombok. Csávoly a krónikás szemével A közelmúltban került az érdeklődök kezébe Mándics Mihály szerb-horvát nyelven megjelent könyve Csávoly község 800 éves krónikájából címmel. Történelem és kronológia, történetírás és időrendiség egymástól elválaszthatatlan fogalmak. Mándics Mihály egy észak-bácskai többnemzetiségű falu történetét és néprajzát tárja olvasói elé, szem előtt tartva a lokálpatriotizmus és a pártatlanság „dialektikáját”. CsávoUyal rádió- és tévéműsorok, újságcikkek tucatjai foglalkoztak már az elmúlt évtizedekben. Ügy vált sokak előtt példaképpé, hogy közben maga is tanult, de sohasem akart fölényesén és kihívóan másokat kioktatni. Ezek a tulajdonságok egy ember esetében is dicséretre méltóak, de ha egy településről szólva mondjuk mindezt, akkor még inkább. Csávoly tehát ilyen község, de nem „felülről” kinevezett mintafalu, hanem az „alulról” jövő teremtő energia eredménye, melynek forrása a dolgozó ember. Mándics Mihály könyve gondosan és arányosan szerkesztett kiadvány. Középpontjában a hor- vát etnikumú, latinbetűs írást használó, római katolikus bu- nyevácság áll, de szinte minden lapján ott vannak a németek és a magyarok is. Nem titkolva a múlt konfliktusait, annak gyökereit és erősségét sem. A könyv ■két nagyobb fejezetre oszlik. Az elsőben földrajzi és történeti áttekintését adja a településnek, a másodikban pedig sokéves néprajzi gyűjtésének helyi vonatkozású töredékét. A geográfiai viszonyok tárgyalásánál kitér a régi földrajzi nevek ismertetésére és lokalizációjára is. E topográfiai elnevezések gyökerének kutatása néhány emberöltő távolságra visz el bennünket, mégpedig abba az időbe, amikor az eligazodáshoz nemhogy koordinátákat, de még térképet sem használtak a falu lakói. Csávoly község történetét a szerző az archeológiái leletektől napjainkig tárgyalja, bő levéltári anyag felhasználásával. A vázlatos áttekintés nem róható fel hiányosságként, mivel a monografikus részletességet terjedelmi okok miatt amúgy sem kérhetjük számon. De nem is ez volt a szerző célja. A község fel- szabadulása és az 1945 utáni szocialista kibontakozás helyi sajátosságai az események korabeli szemtanúinak visszaemlékezései alapján tárulnak az olvasó elé. Mándics Mihály megkülönböztetett figyelmet fordít az iskola- ügy történetének kutatására. Ez nem véletlen. Dr. Székely György akadémikus előszavában így fogalmaz: „A honismereti mozgalom egyik központi kérdése az oktatás története, és ebben a csávolyi krónikában az iskola ■megkapja az őt megillető helyet. Az iskola egyben a 'közélet fóruma, a honismereti mozgalom bázisa ....” A falu életében a mezőgazda- sági termelés dominál. A termelőszövetkezet nemcsak munkaalkalmat biztosít az ott lakóknak, hanem korszerű ismereteket ad és kollektív szellemet is sugall. Mándics Mihály részletes képet rajzol a helyi termelőszövetkezetről. A fejlődést jól megválogatott adatokkal támasztja alá. Az első fejezetben esik szó a közművelődésről, a szociális gondoskodás és az egészségügy helyi viszonyairól is. A könyv második része a néprajzi anyagot tartalmazza. A szerző nem egyszerűen „csak” gyűjtő, hanem az anyaghoz tudományos alapossággal és páratlan szeretettel hozzányúló értő szakember is, aki a mindennapok néprajzához és az emberekhez olyan közel került, hogy véteknek tekintette volna e roppant gazdag szellemi örökséget magára hagyni. Megkapó részletességgel és színekkel tárja elénk a bunyevác népviselet jellemzőit, a naptári ünnepekhez és más alkalmaikhoz fűződd bunyevác népszokásokat. Ízelítőt ad a néphit, a hiedelemvilág, a jóslatok és a babona — ma már letűnt — világából. De találunk könyvében meséket, népdalokat (kottával együtt), betyárdalokat, verseket is. Rendkívül értékes és érdekes a névadási szokások és ragadványnevek analízise. A könyv gazdagon illusztrált. Hetven fekete-fehér fotó, négy színes oldal, két térkép segíti az eligazodást és a beleélést. Az olvasónak ez minden nehézség nélkül sikerül is. A szerzőnek nemcsak a magnetofonszalagok és a kérdőívek, hanem a sokak számára hozzáférhetetlen levéltári források, könyvek is segítettek. Ezt bizonyítja a munka végén található bőséges jegyzék a felhasznált irodalomról. Külön érdeme a könyvnek, hogy szerb- horvát nyelven jelent meg. Az anyanyelv ápolásában az ilyen kiadványoknak óriási szerepük van. Jászi Oszkár írja egy helyütt: „Az emberiség úgy van alkotva, hogy a nemzetköziséghez a nemzetin, ehhez pedig a néptömegek anyanyelvén át vezet az út.” Ezt soha sem szabad elfelejteni. Mándics Mihály bevezetőjében a következőket írja: „A csávolyi krónika tehát részint történelmi forrás, részint a nevelőmunkát segítő irodalom.” Reméljük, hogy a kötetet forgatók zöme is ennek találja. A könyv egy kicsit kihívás is más helységek számára, hiszen a hasonlóan színvonalas munkák mindenütt megérdemlik a nyomdát. Dr. Bozsity Lajos l mmmmmmmmmmmmmmmsm Huszadik századi grafikák magyar gyűjteményekben • Marc Chagall: Akrobata • Paul Cezanne: Fürdőzők Egy nemrégiben rendezett kiállításon kitűnt: számos nagy külföldi alkotó grafikái találhatók meg hazai magángyűjteményekben. Csak néhány a világszerte jól ismert nevek közül: Cezanne, Matisse, Kokoschka. Picasso, Chagall. Két művet mutatunk be. KASSÁK LAJOS: Egy ember élete Ügy okoskodtam akkoriban, hogy az lehet a legnagyszerűbb ember, aki a legjobban tudja megcsinálni azt, amit meg akar csinálni. Mert minden csak ezen múlik. Hogy mit és miről beszélgetünk, az nem jelent semmit. És ezzel a hitemmel, ha valamihez hozzákezdtem, ha csak egy mód volt rá, azt végig is csináltam, s erőmhöz képest a lehető legjobban. Parancsok egyszerű végrehajtása kibírhatatlan teher volt a számomra. Éreztem, hogy minden dologban van valami élet, amihez érdemes hozzáférkőzni, s'ami azért, hogy fáradunk vele, megfizet nekünk valamivel. Ha ez a viszony köztem és a munkám között nem tudott kifejlődni, ott csak a dac, s talán valami előttem is ismeretlen virtus volt az, ami tartotta bennem az erőt. Tovább, azért is tovább, s még szívósabban bele, hogy minél előbb túl legyünk rajta. A műhelyben a fúrás volt a legnehezebb és legbutább munka. Az otromba gép meggyötörte a testemet, s ha a többi inasok bántani akartak, mint valami kínzószerszám elé állítottak oda az otromba kerék elé. — Rajta, húzd meg! — mordult rám hol az egyik, hol a másik. — Rajta! Reggel hatkor elkezdődött ez a kálvária, és tartott egészen estig. Sokszor napokon keresztül. Rostákat szereltünk egy morva asztalosnak, és az öntött csapágyakat kellett nagyobb fúrókkal utánafúmi. Nem volt valami pontos munka, és éppen azért lehetett mellette ezt a gyötrő játékot végigcsinálni. Az öntött lyukak gödrösek és szögletesek voltak, a fúró részegen táncolt benne, az egész gépet ide-oda rángatta. S a másik inas ördöngös ábrá- zattal szorította a felső csavart, és szakadatlanul ordított: — Rajta, húzd meg! Rajta! Nem bírtam tovább, nem volt annyi erőm, hogy ujjaimmal a hajtónyelet átfogjam. — Húzd, húzd, te gigerli! — üvöltözte a másik. — A gimnázium, az jó volt, mi? De ez nem ízlik? Most egész telkemből utáltam ezeket a gyerekeket. Elvadult ut- cakölykök, otromba parasztkamaszok voltak, akiket félig állatokká formált az élet, s akik még mindig nem tudták megbocsátani nekem, hogy akaratomon kívül iskolába jártam, s a ruhámon gombok, s a lábamon cipők voltak. Ha panaszkodni mertem, durván kiröhögtek, s mint valami szemetet, rám zúdították egész embertelenségüket. Ha káromkodtam, akkor az arcomba ütöttek, ha sírni mertem, akkor lefogtak, és majdnem halálra csiklandoztak. Egyszer, mint valami keresztény rabszolgát, megimád- koztattak, s én éreztem, hogy az embertelenségnek ezt a cselekedetét sohasem fogom tudni elfelejteni. Reggeltől fúrtunk, s már későn délután volt, mikor valamelyiknek eszébe jutott a kínzásnak ez az újabb módja. A felső csavar szakadatlanul dolgozott, s a kerék már kiszaggatta az inaimat, és összetörte a telkemet. Keservesen sírtam. — Térdelj le! — mondta a fúróvezető. Szédültem, erőlködtem. — Térdelj le és imádkozz! Emberfeletti erővel küzdöttem. Nem akartam megadni magam. Milyen jó lett volna, ha még erőm lett volna hozzá, hogy a másikkal szembeugorjak, ha megszoríthattam volna a torkát, ha megfásult ujjaim között széttörhettem volna az egész komisz életét. De ehhez már nem volt erőm. Tudtam, ha fellázadok, egy ütéssel visszalök magától, s akkor minden rosszabb lesz. — Imádkozz, mert beledögleszt- lek! — mondta a másik, és láttam az égő szemeit, amint diadalmasan belém szúrja azokat. Tehetetlenül térdre ereszkedtem. — Miatyánk, ki vagy a meny- nyekben! — röhögte. — No! Miatyánk ... összeszorított fogaim fájdalmasan fölszakadtak: — Nem! Nem! A másik ingerlőén és könyörtelenül újrakezdte: — Miatyánk, ki vagy a mentingekben ... Mint akit összemorzsoltak valami láthatatlan kezek, megadtam magam. — Mi a-a-tyánk — nyöszörögtem utána. — Hajtsd! Azért csak hajtsd! Ez jó olaj lesz rá! Ki vagy a mennyekben... A többiek ott álltak körülöttem. Mintha cirkuszt láttak volna, öröm és sötétség volt az arcukban. — Ki-i vagy a mennyekben... — No, tovább, tovább! A többiek ordítottak: — Gyű, te! Ne, gyű! Tovább, gebécske, tovább! — Sze-en-tel-tes-sék meg a te szent ne^e-ved. — Jöjjön el a te-e or-szágod, le-e-gyen meg a te akaratod. — Miképpen a mennyben, ózonképpen itt a földön is. Bocsásd meg a mi vétkeinket. — Miképpen mi is me-e-egbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! — És ne vlgy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól .,. A-amen. A kerék lassan fölengedett, és visszajött a lélegzetem. — No, jól van? — mondta a másik, és egészen meg volt nyugodva. — Most mehetsz... Rozsda, gyere hajtani! Ha most látott volna az anyám, meghalt volna szegény az én nagy emberi fájdalmamtól. Egész testem csuromviz volt az izzadságtól, a kezeim súlyosak voltak, s menetközben, mintha a földön húztam volna őket (...) Még alig voltam fél éve a műhelyben, már ismertem az összes szerszámokat, és nagyon örültem neki, ha valahol rám bízták valaminek az elvégzését. Az volt a legnagyobb örömöm, ha valamin komolyan és odaadással dolgozhattam. Még nem voltam ura sem az anyagnak, sem a tulajdon kezeimnek, de ebben a birkózásban már benne éreztem a jövő lehetőségeit. Egy napon a mester odahívott magához, s azt mondta: — Nesze, itt van egy darab vas, reszelj belőle egy laposfejű csavart, és vágd rá a menetet, hogy ebbe a mutterba belemenjen. Majd meglátjuk, tudsz-e már valamit?. Nehéz megpróbáltatások napja volt ez. Dolgoztam és izzadtam, és ha egy-egy pillanatban boldog is voltam a sikeres munkától, órák hosszat aztán kábultan gyötörtek a kétségek. Ebéd után két cigarettáért másik vasdarabot kértem a Józsitól. Az elsőt, nem tudtam miért, elvágta a csavarvágó. — Szedd ki a forgácsot a fogak közül — mondta Józsi — és akkor jó lesz. Űjra nekifeküdtem a munkának. Az egész műhely a lármájával, a küszködő, káromkodó inasaival együtt elveszett számomra. Ügy éreztem, egy kis szigeten vagyok egyedül a satuval, a szerszámaimmal, s a készülő csavarommal. Mindent a lehető legpontosabban iparkodtam megcsinálni, a tisztán tartottam a környezetemet. Hét órára készen lettem. Szép, fényes fejű csavar volt, az, amit kireszeltem, és könnyen járt a mutterben. — Vidd be az öreghez! —• mondta a Józsi. — Elég jól megcsináltad. A mester innen is, onnan ia gondosan nézegette: — Egyedül csináltad? — Igen. — Biztosan emlékszel rá? — Egészen magam csináltaml — Jól van, most menj a dolgodra. Ha iparkodni akarsz, akkor lesz belőled valami. Mindent szépnek és vidáman elevennek láttak a szemeim. A mester sovány, hosszú alakja anélkül, hogy észrevettem volna, ott . előttem felhúsosodott, » mintha mosolygott volna rám • fáradt, három szál bajusza. Éreztem, hogy enyém a világ, és nincsenek napok és csillagok^ amik nagyszerűbbek a lakatos- mesterségnél. (Részlet a regényből.)
