Petőfi Népe, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-09 / 57. szám
MŰVELŐDÉS * . IRODALOM - MŰVÉSZET MU VESZPORT RE „Sarat dagasztva, s a fellegek közelében... MÁRCIUS íí (BODOR MIKLÓS naptára) BÉÉ Nagy Kristóf Az anyag megmunkálásának fizikái öröméről, a 'különböző anyagok (fa, kő, fém) együttes alkalmazásában rejlő művészi kifejezési formák iránti vonzalomról, a népművészet áhítatos tiszteletéről és romantikus hevületről vallanak alkotásai. Formanyelve a felhasznált anyag(ok) alaki és szerkezeti adottságaihoz hűségesen igazodik, miközben a figuratív és az absztrakt ábrázolás sajátos jegyei keverednek szobrain. — Amióta az eszemet tudom, festmények, szobrok vettek körül. Elyeken, ahol felnőttem, műterme, bronzöntő műhelye volt szüleimnek. Nyolcán vagyunk testvérek, s a családi képzőművész- környezet meghatározó nyomot hagyott mindannyiunk életében. Van közöttünk grafikus, ötvös, fazekas, textiles, fotós, sőt hangszerkészítő is. Én a szobrászatolt választottam, s ebben — úgy érzem — nagy szerepe volt magának a falunak, Etyeknek is, ahol híres kőbánya üzemelt, kőfaragó mesterek sokaságát csalogatva a környékre. Üton-útfélen rengeteg kőfairagvány volt közszemlén a községben, amiket gyermekként is csodáltam. — A képzőművészeti gimnázium után apám mellett dolgoztam, tanultaim tovább, s néhány nagy szobrász műhelyében. Egészen huszonhárom éves koromig, amikor Kecskemétre nősültem. De nemcsak ezért volt csábító ez a város: gyors fejlődése, pezs- diilő képzőművészeti élete mint szobrásznak is perspektívát ígért. Már az első esztendőben bemutatkozhattam Probstner János keramikussal közös kiállításon. Azután kaptam egy szép megbízatást a széchenyivárosi fa-játszótér kialakítására, amin három évig dolgoztam, s amire — büszkén mondhatom — országszerte felfigyeltek. Csak az a baj, hogy Budapesten született, 1950-ben, képzőművész szülők gyermekeként. Középiskolai tanulmányait a fővárosi képzőművészeti gimnáziumban végezte, majd édesapja, illetve Asszonyt Tamás és Csíkszentmihályi Róbert ^műhelyében tanult szobrászatot. Az első önálló kiállítása 20 éves korában volt, Etyeken, amit azóta több követett szerte az országban, sőt külföldi tárlatokon is bemutatkozott már. Tizenkét esztendeje él és alkot Kecskeméten. 1976-ban a‘ Bács-Kiskun megyei Tanács művészeti ösztöndíjasa volt. A Fiatal Népművészek Stúdiójának megalakulásától (1973 óta), a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának egy évtizede tagja. Jélentősebb munkái a kecskeméti Széchenyi sétányi játszótéren, a tiszakürti házasságkötő teremben és az arborétumban, illetve a sárospataki várban láthatók. Földanya. nem tartotta karban senki ezeket a fajátékokat, s azóta egy részük tönkrement. Lényegében a játszótér — ahogy például a tiszakürti tanácsnak készített bútoraim is — iparművészeti, és nem szob- rászi produktumok voltak. Ennek ellenére nagyon izgatták — s izgatnák ma is — ezek a feladatok, és biz’ isten, nem a pénz miatt. Az emberi környezet mindig érdeseit. S nagyon jó érzés tudni, hogy ezekkel a művészi igénnyel létrehozott, valóban közhasznú tárgyakkal éri is formálhatom, alakíthatom a környezetet. Gondolj például a játszótérre, ami a szürke panelházak rengetegében egy természetes anyagból épített gyermekbirodalom lett, s a fa a mai3a sajátos melegét árasztja a rideg betonfalak körül. Azóta már sokan megpróbálkoztak hasonlóval, de egy évtizeddel ezelőtt még egyedülálló volt ez a játszótér... — Néhány évig nem volt műtermem, miután Kecskemétre költöztem. A szabad ég alatt dolgoztam, ha az időjárás engedte. Azután — az említett megrendelések jóvoltából is — kicsit öszi- szeszedtem magam anyagilag, s már bérelni tudtam egy műhelyt. Végül öt évvel ezelőtt kaptunk a várostól egy kollektív műtermet az egyik mfivésztársammal. Ezt azonban a hónap végéig el kell 'hagynunk, mert itt lesz majd a nemzetközi zománcműhely. Ezért is kell nékem ez a tanya, itt a város közelében, hogy 'kialakíthassak benne egy jól felszerelt műtermet. No meg a lovak miatt. Tudod, kölyökkoromban gyakran elszök- döstem Herceghalomra, ahol volt egy méntelep. Csak azért, hogy lovakat láthassak. És később is, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer nekem is lesz... Szó sincs holmi úri passzióról. Nevezd inkább nosztalgiának, meg-- szállottságnak, ragaszkodásnak. vagy akár meggondolatlanságnak, és közelebb jársz az igazsághoz. Egyébként a századeieji mentőszekértől a postakocsiig, a múlt századi úri hintótól a kubikos- kordé-g, huszonöt korabeli járgányt gyűjtöttem össze eddig. Magukban ötvözik a letűnt idők bognárainak, kovácsainak, bőrműveseinek több száz éves, kifinomult kultúráját, ami félő, hogy feledésbe merül. Szeretnék egy kis múzeumot berendezni ezekből a szekerékből és a kovácsgyűjteményemből (csaknem harminc különféle üllőm van eddig). Továbbá azt tervezem, hogy létrehozok itt a tanyán egy szabadiskolát ahol különböző régi kézműves-mesterségeket tanulhatnának a városi gyerekek. S ennek a szabad iskolának külön színfoltjai lennének a lovak, a szekerek. Nem jó ötlet? .., — Talán már közhelynek hangzik, de én is azt vallom, hogy a népművészet egy csodálatos, kimeríthetetlen forrás. Egyszerűen képtelen vagyok közömbösein elmenni egy régi szép tárgy, vagy útszéli faragvány, mondjuk egy régi kopjafa mellett. S mindez kétségtelenül érződik is a szobraimon. Többféle anyaggal dolgozom, s olykor már kész tár-: gyakat is beépítek! egy-egy alkotásomba. Nézd, ennek a szobornak például ekevasból vannak a szárnyai. Éppen ezért nemcsak a kitárulkozást, a szárnyalás szabadságérzetét kelti, de az ellenkezőjét, a földhöz ragadó rabságét is. Végletek között csapong,. vagyis Olyan, mint én. E földhöz köt négy gyermekem, a munkám, a lovaim; a sarat dagasztom nap mint nap, de ha vésőt veszek a kezembe,' megemelkedem, s valahol fenn. a fellegek közelében csatangolok »ondolataimmal, érzéseimmel, álmaimmal... — Tudom, hogy sokféleképpen vélekednék rólam meg a munkáimról. Van aki népművésznek, fafaragónak, van, aki csak lovasgazdának tart, no meg olyan / is, aki szobrásznak. Különösebben nem érdekel, bár olykor én is felteszem magamnak a kérdést: ki és mi vagyok valójában? Mennyit érek? Miért élek itt, kint a tanyán? És így tovább. De végül is az, a lényeg, amit produkál az ember. Nem igaz? ... — Valóban keverednek a figuratív és a nonfiguratív formák néhány szobromon. Vannak dolgok, amiket csak így. és vannak, amiket csak úgy tudok plasztikusan megfogalmazni. Es nem hiszem, hogy ez technikai problémáikkal magyarázható. A fának, a kőnek, a fémnek megvannak a saját tulajdonságai, törvényei, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni. S mindenen túl az a fontos, hogy megértsék, amit mondani akarok plasztikáimmal. Ha már itt tartunk: én csak akkor veszek vésőt a kezembe, ha valóban van mondanivalóm. Az a ‘baj, hogy leginkább nagy méretekben tudom elképzelni a szobraimat, legjobban a monumentális formák vonzanak, csakhogy az ilyesmi költséges dolog. Megrendelés pedig eléggé ritkán adódik, ezért legtöbbször elodá- zódnak — vagy meg sem valósulnak — a terveim. Miért nem csinálok kisplasztikát? Néha az is előfordul... — Két éve a gemenci erdő- gazdaság alkalmazásában- állok, j mint szobrász. Többnyire faragott bútorokat, reprezentációs tárgyakat kérnek tőlem a havi fizetés fejében. De ez legalább ad némi anyagi hátteret, biztonságot. Min dolgozok jelenleg? Édesapámmal közösen faragunk egy nagy méretű domborművet, a négy évszakról. A fajszi termelő- szövetkezet központi épületét díszíti majd ez a tölgyfából készülő relief. Várhatóan már augusztus húszadikától. Koloh Elek ,,A fázós rügy nem bújt ki még, hálót se sző a pók...” (Radnóti Miklós) KÖNYVESPOLC „A vidravas tányér alakú, nyeles, gyilkos szerszám, az apró háziállatokat pusztító kisvadak ellen használják. Orsolya minden reggel ennek jegyében ébredt. 1952-t írnak. Embertelen rendelkezések nyomorítanak és tesznek próbára öreget és fiatalt, falusit és városlakót egyaránt” — ólvasom a regény külső borítóján levő ajánlást. Eltűnődöm, vajon mi késztet egy sikeres írónőt arra, hogy három évtized' elmúltával, jelenünk ezernyi gondja és ígérete közepette ismét szembenézzen azokkal a nehéz évekkel? Az ötvenes évekről van szó. Ennek az évtizednek csupán az első fele kapta ezt a baljós jelzőt, e számunkra oly különös hangzású címkét. Bár pontosabban fogalmazunk akkor, ha már az előző évtized utolsó évét is idesoroljuk, hiszen ott folyt le a per, amely a korszak indító eseménye volt. Jogos kérdés-e egyáltalán az írónő indokait firVidravas (24.) — Meg kellett mentenem, hiszen még nem tudtam, hová dugta a pénzt... — Nyilván bevallottam volna. — Lehet. De azok a tahók nem tudhatták, hogy én is benne vagyok a buliban. A végén még kinyírtak volna magával együtt. Lewis az órájára pillantott: — Néhány pillanat múlva itt kell lennie Mr. Wilsonnak. — Peter Wilsonnak? — kérdeztem csodálkozva. Lewis bólintott: — Feltétlen látni akarja magát — tenyerével néhányszor meglegyintette arcomat. — Egyet azért még igazán elárulhatna — mondta közben: — hogyan talált rá a Nazir szállóra? — Valaha volt egy arab barátnőm. Fekete volt, mint az ében. Vele jártunk ide. Egyébként tudja, mi a szó jelentése? Isten szolgája, más szóval, Messiás ... — Éjnye, Mr. Wittgen, tudja, hogy nem erre gondoltam ... — Tudom, Mr. Lewis. De a nosztalgia nagy úr a véletlenek terén. Kopogtak az ajtón. Lewis megigazította a zakóját, és kezét a kilincsre helyezte; lassan kinyílt az ajtó. Sherlock Holmes, a szálloda de- tektívje lépett a szobába. — Jó napot, Mr. Wilson — hajolt meg Lewis és Hogart. A meglepetéstől szédelegni kezdtem. Éppen csak biccentett feléjük, majd a lány felé mutatott, és kérdően Hogartra nézett. — Ruth Neil — mondta Hogart —, az összekötőnk. — Örülök, hogy végre megismerhetem — hajolt meg Wilson. — Magam is hasonlókat gondolok — válaszolta Ruth, és kedvesen Wilsonra mosolygott. Aztán Wilson felém kacsázott, és megállt előttem. Ujjaival megkocogtatta az államat, és megkérdezte: — Hogy vagyunk, Mr. Wittgen? — Mozdulatában, beszédében volt valami kárörvendő utálat. — Ha magát látom, mindig úrrá lesz rajtam a hányinger válaszoltam. Szerettem volna már túl lenni az egészen. Sorsomhoz, persze egyáltalán nem fűztem sok reményt. Peter Wilson eleresztette füle mellett a megjegyzést. Odament az asztalhoz, megtapogatta a heroint, bekukkantott a tarisznyába, majd elégedetten belepréselte magát az egyik fotelba. — Hát akkor meg is volnánk. — Hangja a cukrosbácsikéra emlékeztetett; zsebéből hosszú szivart vett elő, szertartásosan rá-' gyújtott. A kék füst néhány pillanatig függönyt vont köré. — Mi lesz a madárkánkkal? — kérdezte Lewis. Wilson gondolkodni látszott; száját előrecsücsörítette, megpróbált néhány füstkarikát kiereszteni rajta, végül megszólalt: — Magukra bízom. Mindenesetre szeretném, ha eltűnne. Utálom a magányos gengsztereket: állandóan túl nagy fába vágják a fejszéjüket. — Meglesz, Mr. Wilson! — jelentette ki Hogart. — Nyugodtan ránkbízhatja az akciót. — Csak semmi szentimentaliz- mus — pillantott föl Wilson. — Tudják, hogy gyűlölöm a szentimentális embereket. — Szabad egy kérdést, Mr. Wilson? — fordultam hozzá. — Csak szaporán, mert nincs sok időm — nézett rám, és ismét megpróbálkozott egy füstkarikával. — Most már igazán elárulhatná, mi a fenét kerestek a szobámban? Wilson fölállt, és a füstöt az arcomba fújta. — Semmit, Mr. Wittgen. Mi nem kutattuk át a maga szobáját — mondta, és intett Hogart- nak. — Hogart, maga velem jön. Pakolja össze a szajrét, aztán indulás. Hogart megfordult, és pakolni kezdett. Ruth néhány lépéssel közelebb jött felém, majd lassan elfordult, és pisztolyát Wilsonra szegezte. t — Egy rossz mozdulat, és a falról kaparhatják le egymás agyvelejét! — közölte ellentmondást nem tűrőn. Wilson, Lewis és Hogart döbbenten összenéztek, de már nem volt idejük a zsebükbe nyúlni. — Szóval mégis a dohány miatt csináltad az egészet? — kérdeztem elképedve. Ruth nem válaszolt. A telefonhoz hátrált. Tárcsázott, majd beszélni kezdett: — Mr. Bradley? Egy riadóautót a Nazirba. Igen, nyugodt lehet, van bizonyíték is, hála Mr. Wittgennek. — Letette a kagylót, és rámnézett. — Vedd fel a pisztolyodat. Megtettem. Aztán ellenőriztem Wilsont, de nem találtam nála fegyvert. — Szivikém, ne haragudj, de muszáj volt végigcsinálnom ezt a cirkuszt, amíg Mr. Wilson meg nem érkezik — közölte Ruth, és rámmosolygott. — Ha előbb leleplezem magam, talán még lelépett volna. Egy teljes éve várok erre a találkozóra. — Lábával közelebb húzta a táskáját, s kis, fekete igazolványt vett elő belőle. — Engedd meg, hogy bemutatkozzam. Ruth Neil hadnagy vagyok, a kábítószer-ügyosztályról. • Ez már igazán sok volt. Leültem, majd idegesen járkálni kezdtem a szobában. — Mi a baj, szivi? — cirógatott meg Ruth. — Mi a baj, mi a baj? — néztem rá dühödt kétségbeeséssel. — A Thomson-ügy holtpontra jutott. Pedig azt hittem, ezek között kell keresnem. — Hát igen — sóhajtotta Ruth. — Bár megmondhattam volna, hogy zsákutcában vagy, de akkor nem segítettél volna nekem, — Ruth, ha jobban belegondolunk. nem is neked segítettem, hanem Thomsonnak. Ruth értetlenül bámult rám. — Megszabadítottuk a konkurenciától. Felszabadult egy újabb csatorna, amire azonnal rá fogja (lenni a kezét. — Biztos vagy benne? — Ahogy most itt állok. Ezeken kívül tudtok még valamilyen bandáról? — Nem. Thomsonon kívül csak ők dolgoztak a városban. — Csodálkozom, hogy Thomson hagyta őket dolgozni. Ruth összeráncolta homlokát. — Ezen már én is gondolkoztam. Nyilván megvolt rá az oka. — Tévednek — szólalt meg Váratlanul Wilson. — Thomson nem nézte jó szemmel ténykedésünket. Ez lett volna az utolsó akciónk. aztán abba kellett volna hagynunk. — Nyilván az enyhítő körülményeket latolgatta, ezért vált hirtelen bőbeszédűvé. (Folytatjuk.) tatni, amikor egy ilyen kitörölhetetlenül történelmünkbe íródott korszakot ábrázol, akár többedszerre is? Választ adni — állásfoglalás. Attól függően, ki hogyan,' hol élté meg azokat az éveket, mit várt és miben reménykedett — s főként miben tett? Galgóczi Erzsébet nem egy az emlékezek közül. Regénye azt az utat kívánja leírni, ahogy a pertől a korszak záró eseményéig, 1956-ig eljut asz ország. Hősnője — származása miatt a főiskoláról kizárt f es tőn ö vendék — szülei falujában, azok életmódját kényszerből folytatva jut túl mindazon. ami megtörtént, vele. Ez nem kevés, hiszen sorsának véletlenjei életének ezt a korszakát összeszövik a társadalom magasságával és mélységeivel egyaránt. A történelem azt tanítja, s ezt múltunk is igazolja, hogy a politikai elkötelezettség sohasem szegheti meg taüntelenül az erkölcsi közfelfogás értékrendjét. Amikor mégoly vonzó célok érdekében is erre az erkölcsi rendre nem volt tekintettel a hatalom, mégkerülhe|te%nöl törésekét okozott, tömegeknek és vezetőknek egyaránt. Áldozatul estek sokan, a rendszer elkötelezett hívei is. Tanulság? Több mint csupán ■remény, hogy szocializmust építő társadalmunk politikai rendszere és intézményed azzal a történelmi tapasztalattal fölvértezve, • amelyet küzdelmes uitunk bőséggel adott, jelenben és jövőnkben egyaránt elkerül mindén ilyen szakadékot. Gorkij írta valahol: ,,Csak az történt meg, aminek a történetét megírták.” — Igaz. Az emberiek előbb-utóbb elfelejtik, amiről hallgatni kénytelenek, amiről az írás hallgat. De ha meghamisítva írnak meg egy történetet...7 Az utókor szemében az már örökké úgy történt meg? A bevezetőben föltett kérdésre bizonyára itt a válasz. Ám ezt a könyvet is sokféleképpen lehet olvasni, és az olvasatok erős eltérést mutathatnak. Miként az iménti válasz is elgondolkodtató. Ügy vélem, a tisztesség megkívánja: szóljunk arról is, hogy Galgóczi regényének nem a figurák leírása az erőssége, .sokkal inkább az események sokirányú sebes sodrása. És az így keletkező olvasód élmény nem valamiféle lenyugvó tisztánlátásban foglalható össze. Ellenkezőleg: további, olykor nyugtalanító kérdéseket támaszt- Ez is lebet az irodalom feladata, amiként a művészet szolgálat, a nemzeti történelem tanulságos felidézésére. A vddravas — figyelmünkre méltó regény. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984.) Tráser László
