Petőfi Népe, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-08 / 56. szám
1985. március 8. • PETŐFI NÉPE 9 5 MILYEN SZÉLES A FÜZVÖLGYI CSATORNA? Az omló vakolat iskolája Kissolton Chaplin is méltatta munkásságát Ha kitűztük az alapot — jöjjenek... Aláírás nélküli levelet kaptam Soltról. „Egyszer mérjék már le, milyen széles a Fűzvölgyi csatorna!” — kéri a gépelt szöveg írója. Üjra megnéztem a .borítékot. Nem tévesztett címet a küldemény? Talán a Búvár vagy a Természet Világa szerkesztőségébe szánta feladója, aki — olvasom tovább — arra panaszkodik, hogy a Duna-parti nagyközség két részét Soltot és — a Fűzvölgyi csatorna keleti felén fekvő — Kissoltot messzire távolította egymástól a „sors”, azaz a fejlesztési forintok aránytalan elosztása. „A legfőbb bizonyság erre a kissolti iskola ügye, amit — bár jó néhány beruházást befejezett azóta — nem volt képes megoldani a közös tanács.” A nagyközségi tanács jegyzőkönyveiben az elmúlt tíz évben valóban sokszor szerepel a kissoltiak iskolaproblémája. Arról is volt szó, hogy megszüntetik ott a tanítást. „Járjanak a diákok a központba iskolába, — javasolta valaki —, hiszen ma már nem gond naponta kétszer tíz—tizenöt kilométert utazni!” Ezt az elgondolást — amit valamelyik „központ” meleg irodájában farigcsálhatott egy „lángelme” — szerencsére idejekorán elvetették. A kissolti 'községrész évek óta olyan dinamikusan fejlődik, hogy — ha megszavazzák ezt az indítványt — félezer nebulónak kellett volna naponta kétszer autóbuszra szállni csak azért, hogy - iskolába mehessen. Szerencsére azonban a helyi fejlesztés ügye győzött! Oj, modern iskola építését határozták el a régi mellé. Ha ez az elképzelés csecsemőként jön a világra, az általános iskola negyedik osztályába járna, és fújná az egyszeregyet, mint a vízfolyás — ugyanis a döntés tíz éve született. Máig azonban az új iskola alapvonalát sem jelölték ki! A demográfiai hullám nem kerülte el Kissoltot Sem. A tanulók gyarapodó száma miatt újra megnyitották azokat a százévesnél idősebb osztálytermeket is, ameiyekjat évtizeddel korábbam életveszélyessé^ . ; nyilvánítottak» AzontoarfT falugyűléseken, szülői'' értekezleteken — és a hozzánk küldött levél tanúsága szerint — a családi asztaloknál még ma is gyakran előkerül az iskolaépítés ügye. Az ott lakók még bíznak, remélnek. s^íem hiszem, hogy — ha a szükség úgy hozza — zsúfolt, deszkapadlós, öreg épületben nem lehet jót, s jól tanulni, tanítani. Ügy láttam, Kissolton nem is az osztálytermek, hanem a mellékhelyiségek állapota aggasztó. Ezekre azt mondani, hogy „nem kulturáltak”, mit mondjak: egészen enyhe kifejezés. — Sokan kiélezik a helyzetet — kezdte Újvári Józsefné, az általános iskola helyettes igazgatója. — Azt mondják, hogy ez a községrész „mostohagyermeke” a tanácsnak. Minden pénz a központ építkezéseire megy. Mi, pedagógusok nem értünk egyet ezzel az állásponttal, mert az utóbbi években több nagyobb építkezés is volt itt. Persze, nem hibáztathatók, akik csak egyféle „forintot” ismernek. Nem tudják, mit jelent az, hogy „céltámogatási összeg”, nem ismerik a „pántlikás pénzeket”. Ezért, ha a tanács épületét bővítik, ha a Vé- csey-kastély renoválásához fognak — ilyen „pántlikás” vagy másképp: „céltámogatási” pénzből — azt gondolják, az iskola rovására teszik. — Ezek szerint ön nem osztja ezt a véleményt. Akkor mégis, mi akadályozza az építkezés kezdését? :— A kissolti új iskola a gyorsan változó szervezési koncepció és a romló gazdasági helyzet áldozata lett. Ha minden a tervek szerint megy, ma, amikor sok a tanuló mindenütt, nincs gondunk. — Előkerül a probléma a szülői értekezleteken is. Mit tudnak mondani az érdeklődőknek? — Nem sok új információnk van. Annyit tudunk, hogy már a második terv is elkészült —az első időközben elavult —, harmincmillió forintos költségvetéssel. Talán már a pénz is megvan hozzá, viszont ennyiért senki sem vállalta el a muhkát. Az igazgatónk bizakodik, hogy tavaszra megkezdik az alapozást, de mi ezt hiába is mondanánk az embereknek ... — Marad a múlt? — Nem tudom! Mindent a központban intéznek. Mi még a terveket sem láttuk. Egyelőre ezekben a nehezen szellőztethető, nedves, öreg tantermekben tartjuk az órákat. Mállik a vakolat] nincs tető a mellékhelyiségeken, szűkös a konyhá és még sorolhatnám hosszan a gondokat. Az „omló vakolat iskoláját” elhagyva, túl a határvizén, a Fűzvölgyi főcsatornán a nagyközsé9 Száz évnél idősebb osztályteremben tanulnak a gyerekek. • Prohászka János: Ne higgyenek nekem, de ha mégis kezdődik a munka, segítsenek... gi tanács elnökét, Prohászka Jánost kerestem iskolaügyben. — Megint valami bejelentés? — kérdezte vendéglátóm, akinek a kissolti építkezések ügyében sokat fájt már a feje. — Nemrégen a Népszabadságtól voltak itt. Egy levél alapján azt vizsgálták, miért herdálja el a tanács a közösség pénzét pincemúzeumra, könyvtárra, s a tanácsháza bővítésére, amikor iskólájuk nincs a kissoltiaknak. — A leveleknek — mindentől függetlenül — annyi alapjuk mindenképpen van, hogy egy évtized alatt sem épült meg az iskola. Miért nem? — Községünk keleti része, Kis- solt nem is olyan régen még szállásként szerepelt a közigazgatási térképeken. Jellemző, hogy 1964- ben még villanya sem volt és csak néhány száz ember élt ott. Ma pedig 2800 a lakónépesség. Az utóbbi években — a lakosság számának, növekedőével arányp-. san'r-r' tQhb ■ miiliOi&nntpt' fordítottunk ott fejlesztésre. Kerékpárutat és üzleteket építettünk, a villamos hálózatot is korszerűsítettük. Az iskolának is vannak új részei, hiszen 1974-ben két, a . következő évben öt tanteremmel bővítettük. Az persze igaz, hogy ez a jelenlegi helyzetben nem vigasz. — Hogyan alakult az iskola sorsa? — A hetvenes évek közepén nehéz volt elfogadtatni a járási szervekkel azt is, hogy Üjsoltra egyáltalán kell iskola. Az ilyen terveket, hogy egy perifériális helyen építkezzünk, akkoriban könnyen lesöpörték az asztalról. Itt bent, a központi általános iskolánk is igen zsúfolt. Épp úgy szükség lenne nyolc tanteremre, mint ott, mert az óvodában, a tűzoltószertárban vannak elhelyezve tanulócsoportjaink. — Az első terv és kalkuláció mikor készült el? — Korábban — 1977—78-ban — az úgynevezett tapasztgatá- sos fejlesztésre gondoltunk. Tehát, hogy kétévenként megépítünk egy-egy tantermet. Ez rossz elgondolás volt. 1978-ban véglegesítettük azt az elképzelést, hogy nyolctantermes, ellátóhelyiségekkel felszerelt objektumot építünk. A számítások szerint 1985 végéig kellett volna befejeznünk a munkákat, de ez már biztosan nem fog menni. — Nem jött össze a pénz? Nem segített a megye? — A saját erő hiányzott. Enél- kül nem lehet építkezéshez fogni. Közben a korábban 16 millióra tervezett építkezés 26 milliós tervvé alakult, amit 50 millióért meg is épített volna jövőre egy vállalat. Ennyi pénzünk tíz év alatt sem lesz. — Miért nem bontják szakaszokra az építkezést? — Mi ugyan így terveztettük, de a beruházás felügyeleti szerve ezt áz';éTgón'dolást rierh támb- 1' gatja. Pedig ha elkezdjük, csak így kezdhetjük el. — Vagyis nem adták föl? — Mivel a kiírt versenytárgyalás eredménytelen volt, önállóan fogjuk megszervezni a munkát. Számítunk a nagyközség termelőegységeinek a segítségére, a solti, a dunavecsei tanács költségvetési üzemeire és természetesen a kissoltiakra. A jövő ötéves tervben nem is lesz másik nagyobb építkezés, csak ez. — Mikor fognak hozzá? — Ha az idő engedi, áprilisban. — Ezt a dátumot a kissoltiak előtt is vállalja? — Nézze, én ismerem és értem az ottaniak bizalmatlanságát. A falugyűlésen is azt mondtam: ne higgyenek nekem, de ha látják, hogy felvonultak a gépek, kitűztük az alapot — jöjjenek ásókkal, lapátokkal és segítsenek az alapozásnál, ami talán a békénk alapja is lesz ... Farkas P. József (23.) — Tudom, hadnagy — válaszoltam, és visszahelyeztem zakóm mögé a stukkert —, de tudja, egyre sűrűsödik körülöttem a levegő. — A Thomson-ügy? — kérdezte bizalmasan. — Az. A Thomson-ügy — válaszoltam, és a kezében levő dosz- sziéra böktem: — És maga? Mi járatban? — Elhoztam az Ursula With- féle anyagot. Gondoltam, érdekelni fogja. — Köszönöm. Tegye az asztalra. Más? — Semmi. — Akkor ne raboljuk egymás idejét. Még egyszer köszönöm. A hadnagy az asztalra helyezte az aktát, majd tétován megállt a szoba közepén: — Ha úgy gondolja, hogy segítségre lenne szüksége, számíthat rám. — Azt hiszem, egyedül is boldogulok — hárítottam el az ajánlatát. — Hát akkor a viszontlátásra. — Viszlát, Brook, és még egyszer köszönöm — mondtam, aztán kulcsra zártam az ajtót. * Pontban tizenegykor halk kopogás hallatszott az ajtómon. Derekam mögül előhúztam a fegyvert, és az ajtóhoz osontam; elfordítottam a kulcsot, Alan Hogart, a szőke herceg állt az ajtóban, kezében ugyanolyan táskát szorongatván, mint tegnap. Mögötte nem kis megle- ■ petésemre, Mr. Levis, az igazgaA szenzáció talán fölhívja a szélesebb közvélemény figyelmét Fejős Pál sokirányú . munkásságára. Talán, mert nem elloptak, megtaláltak valamit. Az eltűntnek hitt ítél a Balaton című filmet. Tudtak elkészültéről, de egyetlen kópia sem maradt a hazai és nagyobb vidéki filmtárakban. Hírügynökségi jelentések szerint — mint tudattuk — egy nyugatnémet középiskolában bukkant föl az 1932-ben forgatott film. A budapesti filmmúzeumban már vetítik az ítél a Balaton című drámát. A filmtörténetben kicsit is jártas nézők eltűnődhetnek, miért fonnyadtak el hazánkban a művészet új kezdeményezései. A vi- lák akkor egyik legsikeresebb rendezője csúfosan megbukott mindkét akkor itthon készített filmjével. A Tavaszi záport, az Ítél a Balatont elutasította a közönség. Csodálható? Ahol az ügyesed bódító Meseautóra tódultak az emberek, ott nem kellett a művészet. KÖNYVESPOLC Ráadásul meglehetősen gyanús ember volt a hajdani kecskeméti diák. (Az első világháború alatt tanult a piarista gimnáziumban. A tananyaggal keveset törődött, de műkedvelő színjátszóként kitűnt.) A Tanácsköztársaság hónapjaiban bízták meg először filmek díszleteinek tervezésével, ö intézte a filmszcenikai ügyeket. Később a Mobil gyár főrendezőjeként öt filmet rendezett saját forgatókönyvei alapján. Feljegyezték: keserves küzdelemben próbálta elhárítani az uralomra került Horthy-rendszer szellemi terrorját. Csak az igénytelen, tartalmában és formájában elavult, maradi műveket tűrték meg. Legjobb filmrendezőink külföldre menekültek. Fejős falun keresett oltalmat. Mindig is vonzotta a népélet és nemzeti történelmünk. Mikófalván népi passiójátékot próbált meghonosítani, majd 1923 végén, az Egri csillagok pénzügyi balsikere után ő is elhagyta az országot. Avantgarde és kisemberek életével foglalkozó filmjei révén szakmai körökben világszerte megismerték a nevét. Chaplin és mások méltatták munkásságát. Ez a szabad szellemű művész azonban az amerikai álomgyárban sem tudta megvalósítani műwészi elképzeléseit, ezért visszatért Európába, majd — elsőként — néprajzi ex- pedíciós filmeket rendezett. Régészként is jeles tudományos munkák fűződnek nevéhez. A főként a képek nyelvén beszélő ítél a Balaton formai újításai az elmúlt- fél évszázadban természetessé váltak. Lemondott a szövegről, előszeretettel alkalmazta a montázstechnikát, a képek egymásra játszását, a szerkesztett képsorokat. Ezzel a fűmmel kezdődött Páger Antal mozis karrierje. H. N. B3 Történelem jelenidőben Száraz György divatba jött — és nem érdemtelenül. A Népszabadság 1983 karácsonya óta közli többé-'kevésbé rendszeresen történelmi esszéjét: Erdély múltjáról — jelenidőben. Tíz esztendeig várt színpadra a Hajnali szép csillag, míg elérkezett a Madách színházi bemutató. Napok alatt elfogyptt Pálffy György életének tragikus történetét feldolgozó dokumentumregénye, A tábornok második kiadása. Napvilágot látott gyűjteményes kötete, a Történelem jelenidöben is. Divatba jött a szerző, aki már a hatvanas években jelentkezett drámáival, publicisztikai írá- s'áiválf TÖrtéhélmi drámáiban általában' a nemzeti múlt nagy kudarcainak, elszalasztott lehetőségeinek elemző ábrázolására vállalkozott. Publicisztikai írásaiban pedig alapos történelmi, politikai felkészültséggel, láttatta a napi helyzetet. Volt az Élet és Irodalom munkatársa, színházi dramaturg (itt Kecskeméten is). Most a Kortárs folyóirat főszerkesztője. A Történelem jelenidőben vaskos kötet. Csaknem kilencszáz oldalán, Száraz György prózai írásait tartalmazza. Ha a műfaji meghatározásra kellene egyértelmű választ adni, bajba jutna a könyv ismertetője. Tanulmányíró Száraz György? Az is, hiszen a nagyközönségnek is szóló írásaiban nem tudományos részletkérdésekkel foglalkozik, még kevésbé új és megvitatásra szoruló tudományos eredményt tár olvasói elé, hanem ismert tényeket új szempontból világít meg, új keretbe foglalja azokat. (A Sem- melweis-ügy.) Talán esszéista? Igen, az is, mert van, amikor nem csatázik, csak szemléltet. Közli véleményét, bizonyítani igyekszik azt, nem fáradozik azzal, hogy mások eltérő véleményét cáfolja, írásaiban megvan a közölt adatok bizonyossága; a szakszerű tartalom viszont szépirodalmi köntöst ölt. (Tolsztoj a „tolsztojá- nus”.) Esetleg kritikus? Talán, hiszen nemcsak beleérző képessége, formaérzéke van, amikor például Benjámin Lászlóról ír, hanem tárgyi tudásával, intellektuális áttekintő képességével veszi vizsgálat alá idősebb pályatársát. Vitázó publicista? Az'is, mert időszerű, közérdekű kérdéseket tárgyal rendszerint polemikus módon, vitázik másokkal, védi igazát. Előfordult, hogy nem csiszolta minden írását, talán nem töprengett stílusbeli kérdéseken, de mondandóját megtisztította a lényegtelen részletektől, a lényegesnek véltet hatásosan kiemelte, és így adta át az újság vagy folyóirat szerkesztőjének. Mégis, mi a jellemző Száraz' Györgyre? Az, ami nemzedéke — az ötvenen felüliek — legjobbjainak tulajdonsága. A fiatalos, tiszta hitű lelkesedés és a keserves tévedések 'bevallása éppen úgy hozzátartozik életükhöz, mint a fiatalabbak védelme, segítése. Palffy Györgyről írt esszéjében így emlékezik vissza valamikori önmagára Száraz: „Én pedig, aki ott vonulok a SZÍT sötétkék egyenruhás csapatában, alig két héttel később megírom a faliújságcikket, amelyben kötelet követelek az áruló nyakára... S most, harminc év múltán, itt ülök az íróasztalnál, előttem a kopott kis kötet. És levelek, sárgult újságpéldányok, fényképek] emlékiratok ...” Jellemző rá, mint népben— nemzetben gondolkodó író-elődjére, Veres Péterre, hogy mindenbe beleszól, amiről van emberírói véleménye. Ha kell, az előítéletekkel terhes zsidókérdésről ír sokak által olvasott esszét, ha szükséges „A sorsközösség nevében”-válaszol egy furcsa könyvre: nyugodtan, de nem érzelmektől mentesen. Ha úgy látja, a népesedési vitát teszi gazdagabbá, máskor a nemzedékek arcát vizsgálja értő szemmel, vagy az ok- ■ tatás reformjáról szóló vitába szól bele látszólag kívülről, de a hályogkovács sikerével. A történelem az, ami át- meg átszövi írásait. Nem a szaktudományos értekezésbe merevedett história, hanem a használható tanulság. Fejezzük be ezt az ajánló recenziót a szerző szavaival: „Megkockáztatok egy megalomán mondatot: történelmi tapasztalat dolgában nagyhatalom vagyunk. Voltunk bűnösök és áldozatok, átestünk a legsúlyosabb fertőzéseken; azt is tudhatjuk, hogy a hallgatás nem orvosság, csak növeli a bajt. És hogy mindig a szélsőség — elhallgatás vagy nagyhangú túl- ücitálás — jelenti az igazi veszedelmet, és nyitja meg az utat káros ideológiák behatolása előtt. Nem lehet hallgatni, nem lehet kitérni, szemünket behunyni. De higgadtan és határozottan együtt kell képviselnünk népünk érdekeit és az internacionalizmus eszméit Ez az egyetlen lehetőség.” Komáromi Attila tó nyújtogatta a nyakát. Amikor pillantásunk összeért, arca céklavörössé változott, de azért magára erőltetett egy mosolyt. — Csak ennyien? — kérdeztem, és stukkeremmel a szoba közepe felé intettem. — Még így is sokan vagyunk — közölte Alan Hogart, és beléptek a szobába. Az ajtót azonnal kulcsra zártam. Végigzongoráztam őket, de csak Mr. Lewisnél találtam fegyvert. Behajítottam a fürdőszobába, és megkérdeztem: — Elhozták a port? Lewis a táska felé bökött. — És a dohány? — kérdezte. — Két perc múlva itt lesz — válaszoltam. — Amennyiben meggyőződtem róla, hogy nem porcukorral akarják nyélbeütni az üzletet. Alan Hogart fagyosan elmosolyodott, és kinyitotta a táskát. A műanyag tasakokban levő fehér por katonás rendben sorakozott benne. Kivettem egy csomaggal, belemártottam az ujjamat, s a port a nyelvemhez érintettem. Első osztályú heroin volt. — Nos, rendben? — kérdezte Lewis. Válasz helyett fölhívtam Ruthot. — Indulhatsz — mondtam a kagylóba. Három perc múlva ismét kopogtattak. Elfordítottam a kulcsot; Ruth érkezett, hóna alatt a tarisznyával. — A fene se gondolta volna, hogy ilyen nehéz százezer lepedő — mondta, s egy hosszú szusz- szántással az asztalra helyezte a pakkot. Ruth látványa néhány pillanatra meglepte vendégeimet, aztán szinte egyszerre nyúltak a csomaghoz. — Nos, meg vannak elégedve, uraim? — kérdeztem, miután meggyőződtek a pénz valódisága felől. Lewis rámnézett. Tekintetével hosszan kutatta az arcomat. — Én meg bedőltem, hogy maga író... — Akadnak nagyobb meglepetések is az életben, Mr. Lewis — tártam szét a karomat. — Kinek dolgozik? — kérdezte fagyosan. — Magamnak. Utálom a csoportos munkát; abból előbb- utóbb csak veszekedés származik .... — És mihez kezd majd az áruval? — Az már az én dolgom. — Remélem tudja, hogy kapcsolatok nélkül nem tudja elpasszolni? De úgy is fogalmazhatnék: az életével játszik... — És ha Thomsont kikapcsolom a buliból? Lewis és Hogart egymásra nézett. — Thomsont? — kérdezték egyszerre. — Ügy bizony. Csak az a kérdés, kettejük közül vajon melyikük az a bizonyos Thomson, és melyikük az a bizonyos Peter Wilson. — Mr. Wittgen, emelje fel szépen a kezeit... — A mondatnak Ruth volt a gazdája. Megfordultam, és láttam, ahogy Ruth nekem szegezi a fegyverét. Késő volt ellenkeznem. Szőke haja kissé előreomlott arcában, szemében gyilkos fény villant. Sokáig néztük egymást. Aztán kivert a víz, és lassan forogni kezdett velem a szoba. — Ügyesen csináltad, bébi —■ lépett hozzá Alan Hogart, és belecsókolt a nyakába. Ruth eltaszította magától, és szabad kezével felém mutatott. — Vedd el tőle a stukkert. — Hogart a zsebembe nyúlt és az asztalra hajította automata harmincnyolcasomat. — Ugye most nagyon csodálkozol, szivi? — folytatta Ruth, és egyre nagyobb élvezettel tanulmányozta az arcomat. — Akkor most én mesélek neked, egy kis történetet, remélem, érdekelni fog ... Nem válaszoltam, Ruth ennek ellenére belekezdett: — Ebben az ügyben az én feladatom volt a legkönnyebb. Fél éve kezdtem el dolgozni a Withman’s autóügynökségnél, kizárólag azért, mert onnét könnyen szemmel tudtam tartani a szálloda vendégkörét. Láthatja, ötszörös túlbiztosítással dolgoztunk. Talán emlékszik még arra a napra, amikor szemezni kezdtem magával... Nos, meg kell hogy mondjam, itt követte el az első baklövést: ugyanis láttam, amikor magához vette a pisztolyát. Az efféle mozdulat mindig gyanút kelt az emberben. — Röviden fölnevetett. — Fontos információimmal sikerült elterelnem magamról a gyanút, miközben kitárta nekem a lelkét... — És a tegnapi életmentő akció? — kérdeztem; alig ismertem fel a hangomat. (Folytatjuk.)
