Petőfi Népe, 1985. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
1ÜVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET OSZTOJKÁN BÉLA: Korán kelő lányok Tiszta szemű őszikék kicsit búsak álmosak jönnek mint az őzikék illatosak lányosak Rejtik kicsiny'emlőiket rezegtetik csengőiket hogy sietnek hogy szaladnak jönnek jönnek mennyin vannak Lábuk lángos kardvirág mégis bodorul a rét rajtiék hasal a világ hej tengernyi Margarét MÁTÓL LÁTHATÓ Egyed László kiállítása Az íróféle kevésbé érzi magát illetéktelennek, ha rajzokkal vagy grafikákkal kerül szembe, mint egyéb képzőművészeti műfajokkal. Egyed László képei előtt is inkább elhallgatom, miféle visszhangot keltenek bennem — pedig bizony keltenek!' — mert nem akarja az ember csüg- geszterai í szegény művészt szakszerűtlen széplelkűségével. (Ámbár éppen Egyed — ahogy a jó művészek általában — valószínűleg meg is ibocsáitaná, ha ugyan érinti ez őt egyáltalán.) A rajzművészetet mindig sok szál fűzte az irodalomhoz. Sőt, tagadhatatlan, bizonyos vérségi kötelék is. Egyed László rajzainak a „felmenői” ugyan nem az illusztrációk, 'hanem a másik ág, a vázlatok, a a 'tanulmányrajzok, de másra használja őket, mint eredetileg volt szokás: közlésre. Közli persze azt is, amit a tanulmányrajz — még ha szándéklalanul is — közöl: hogy nehéz ebből a szögből lábfejet rajzolni, vagy észvesztőén érdekes látvány egy pohár vízben lévő kávéskanál, vagy milyen szép is a szép női test. Egyed e sorozottal nyíltan visszautal a reneszánsz mesterekre, nemcsak a rajzok stílusával, hanem azzal is, hogy a papírra együvé kerülő különböző tárgyak és lények vagy részleteik, más-más térben léteznek. Más a megvilágítás, a nézet szöge. Mintha véletlen egymásmellettiségiről volna szó. Pedig, hogy mennyire néni véletlen' semmi, a szembeötlő komponáltságon kívül a lé- nyegrfetörő kiemelések, kimetszések, elhagyások jelzik. És már eleve a visszautalás. Az utalásnak, mint lehetőségnek az alkalmazása sem véletlen. A huszadik századi modern művész, valamennyi műfajban, ha éppen nem úgy tesz, mintha első nemzedéke volna a kultúrtörténetnek, akkor nem is tehet mást, mint hogy utal mindarra, ami megelőzte. A mitológiáktól és ősformáktól a szecesszióig, az avantgárdig. Leckefelmondás? Ugyan! Inkább felnőttségünk tudatosítása. Hódolás az apák előtt? Inkább önérzetes hozzájuk- méredzkedés — már csak azért is, hogy megtudjuk, mennyi módosulás esett rajtuk néhány ezred- vagy századév alaitt. Körülbelül ez járt az eszemben, amikor még csak néhány darab készült el a rajzsorozatból. A későbbiekkel kiegészülve — nem mondhatom', hogy kiteljesedve, mert Egyed László egyelőre nem akarja1 lezárni a sort — már sokkal több, bensőségesebb közlést találtam bennük. Észlelni kezdtem, hogy a rajzok egymásra is utalnak, akár egy vers sorai, szakaszai, s a megidézett tárgyak és lények, amelyek egyébként egy ember környezetének meglehetősen közönséges és örök részesei, különösen ha egy lapra1 kerülnek, a maguk különböző érzéki hatásával vagy asszociációkörével' összeütközve vagy összevegyülve, úgy „viselkednek”, mint a versben a költői képek és a metaforák. Pontosan úgy? Inkább fordítva. Ha a költői kép a fogalmi közlést teszi „anyagivá”. Egyed rajzaiban a puszta anyag válik „jelentéssé” — fogalmi jelentéssé akár. A sorozat belső logikája azon őrlődik, hogy az egymásra következő motívumok nehogy belezökkenjenek valami mechanikus, obiigát mederbe. Nehogy formává merevedjék, ami egyszeri, mert . eleven, közönséges és a mienk: a mi szerelmünk gyönyörű teste, a mi szorongásunk érdes lábú és tollazatú madara, a mi kétségbeesett dühünk öntöttvas harapófogója, a mi kedvenc cipőnk. így aztán van harmonikus és diszharmonikus ellentét is a lapokon, társulhat a szépség a gyengédséggel, de esetleg egy erősen zavaró körülménnyel is. Tehát egy ember leltározza megdöbbentő őszinteséggel az életét, a napjait Csak az szokatlan nekem, hogy nem naplót ír, vagy verset, hanem: rajzol. Ács Margit • Immár hagyomány, hogy minden hónap második hetében a Kecskeméti Galéria egy-egy kor- társ művészt bemutató kamara- tárlatát a Petőfi Népe hasábjain ».nyitjuk pteg”. Ezúttal Egyed László grafikáit ajánljuk az érdeklődők figyelmébe. Elemző szociofotók Beszélgetés Féner Tamással Az idén nyáron ötödszörre szervezik meg a nagybaracskai fotográfiai alkotótelepet, amelyet a hazai szo- cáofotózás egyik műhelyeként tartar nak számon. A műfaj legfontosabb kérdéseiről Féner Tamással, a Magyar Fotóművészek Szövetségének főtitkárával beszélgettünk, aki állandó vendége a tábornak. — Milyen hagyományai vannak Magyarországon a szociofotőnak? — Kétirányú a tradíció. Az egyik irány: a klasszikusoké. Bájiuk a társadalmi igazságtalanságokra való rendkívül éles reagálás és ennek a szinte plakátszerűen éles megfogalmazása jellemző. A két háború közötti korszak különböző árnyalatú, de mindenképpen baloldali fölfogásé fotográfusai -tartoztak a körbe. Kassák mondotta róluk: jó szocialisták és jó fényképészek. Ma, visszapillantva, mi is bólinthatunk a minősítésre: a legtöbb esetben még az említés sorrendjét is elfogadom. A másik, máig továbbélő irányzat a hatvanas évek második felében kezdődött — egy- időben az írói szociográfia másodvirágzásával —, s elemzőbb a korábbinál. — Mit örökítenek át ezekből a mai alkotók? — A mai fotósnemzedék jobban elmerül (het)/a részletekben a személyes szféra ábrázolásában. Viszont — szerintem — nem érzik azt, hogy egy sorozaton 'belül, a jelenségek föltárásán túl a megoldást isiéi kellene mutatniuk. — Mindenesetre már a jelenségszintű ábrázolás is elég volt ahhoz, hogy a szociofotó — az 5n kifejezésével élve — politikai kérdés lett. — Ez a világ legtermészetesebb dolga. A demokratizálódás folyamatában a társadalomnak szüksége van újabb „információkra”, az irányításnak pedig sokrétű, több osatornájú visszacsatolásra. Ez nem mondvacsinált igény, vagy puszta jelszó, hanem tény. Bár az is hozzátartozik a dologhoz: talán nem számították rá, hogy erre a fölhívásra elsősorban a szociofotó jelentkezik, nem akárhogyan, annyira kemény és egyértelmű a válasza. Mármost: ibár szükség van rá, megítélése mégsem egyértelműen kedvező, hiszen úgymond: objektív. Nagyon nagy tehát a szociofotós felelőssége: ha elemeiben nem kellően motiváltán közli mondanivalóját, hitelét veszítheti. Azonban a manipuláció, nagyon sok síkon, ebben a tevékenységben is megjelenhet. Az én szóhasználatomban ez nem rosszindulatú eltorzítást jelent, hanem mindenfajta beavatkozást: mindenekelőtt a fotográfus személyiségét, intelligenciáját, elemzőképességét, fölkészültségét, vagyis azt, hogy a társadalmi jelenségeket miként tudja „helyükre tenni”. Azért harcolunk a fiatal alkotók politikai és szakmai-módszertani felkészítéséért, hogy ráébredjenek erre a felelősségükre. Ismerniük kell a szociológia, a szociográfia módszereit, hiszen ilyen eszközökkel is dolgoznak, és ha nem jól használják őket, áz veszélyekkel jár. Azt hiheti a néző, hogy a. fotográfus a jelenséggel azonosul, s nem a jelenség kijavítására irányuló törekvéssel. A mai szociofotó általános problémája (Méhest Éva felvétele) egyébként, hogy a mélyebb elemzést el. fedi egy másfajta törekvés, az önmagáért való formalizmus. — A formanyelvet Időnként azért meg kell újítani, vagy nem? — A megújult formanyelvi elemeket kell. .átemelni”, de persze nem mértéktelenül, mert ha igen, akkor az egyértelműen egészséges megújulás helyett-mellett egy kissé formalisztikus irányba téríti el a műfajt. Ha egy nagy egységet veszünk, mondjuk a baracskai tábort, és magunk elé tesszük az alkotók képeit, nyolc ember munkáját nem tudnánk egymástól megkülönböztetni ... — És a tartalom? Lát-e valami különlegesen „nagybaracskait” az alkotótáborban? — Nagybaracskában az az érdekes,'hogy magán viseli a mai szociofotó összes gondját, gyermekbetegségét, fejlődési problémáit. Az elemzés mélysége az idő múlásával csökken, a formai kísérletekkel elfednek fontosabb dolgokat, s miután az alkotótelep résztvevői egy fő témát dolgoznak föl, ez még jobban érződik. A tábor kísérlet-, vagy modelljéllege megérdemelné, hogy olyan szellemi mezőt teremtsenek körülötte, amely képes lenne az alkotókat folyamatos, hiteles és naprakész információkkal kimozdítani ebből a bizonytalanságból. Ami a tartalmat illeti, a tábor egy kicsit „leült”. Azzal foglalkoznak, hogy az emberek a megtermelt javakat hogyan élik fel, hogyan laknák, de egy — nagyon fontos ■— dologról, hogy hogyan termelik meg, nem esik szó. Amíg erről megfeledkeznek, nem kell attól tartani, hogy a témaválasztási lehetőségek kimerülnek. Azért tartom fontosnak a folyamatos és napi kapcsolattartást az illetékes szervekkel, hogy a valós problémákkal szembesítsük az alkotókat, és ne azokkal a parabolákkal, hogy „(bizony a .putri ilyen”. De miért olyan? Vagy: nem olyan divatos téma, de mi lenne, ha valaki elkezdené például a 1$jat fotózni? Az irányítás dolga olyan helyzetbe hozni az alkotókat, hogy értelmesen megfogalmazott kérdésekre — társadalmunk kérdéseire — értelmes választ adhassanak. Kormos Emese GRABOCZ GABOR* Frankföldi mutatványosok Fernand a gyeplőt mélyen hasa alá húzta, s bőszen „ho-hó”- zott a lejtőn zötykölődő ekhós szekér bakján. Szikár, barna arcán magabiztos vonások ültek. Jacqueline világos, lengő ruhában a szekér után kötött, kimustrált gumiabroncson himbálózott — ö volt a fék. Hosszúkás arcán szőke tincsek ugrándoztak, köztük vidám vadgesztenye szempár fénylett. Bwrbuche, a gyér sza- kállú kecske, békésen baktatott az árokszélen, ostoba féjért megmegrántotta a szekér orrához erősített pányva. A kocsi alján húzódó deszkapolc hálója mögött csirkék forgolódtak. És a slampos-zö- mök igásló még valakit húzott: a másfél éves Benjámint, aki a napszítta ponyva alatt békésen aludt. A vándormutatványos család bezötyögött St. Michelbe, s hangos „hé-hó'’-val megállapodtak a falucska szűk főterén. Az őszibarackosból teli furgonokkal hazapöfögő parasztaVc mogorva űrcráncaiba mélyen be. világított a narancstónusú délutáni, nap. öt perc sem telt el, s a csöpp faluban már mindenki tudott a fura jövevényekről. Fernand kifogta a lovat, és a polgármesterlak felé indult. Hamarosan elégedetten baktatott vissza: , — Megvan az engedély! ' Gyerünk, hamar, este játszunk! Csak megnézte, cigányok vagyunk-e... Jacqueline szó nélkül sürgölődni kezdett, pontosan tudta a dolgát. Legelőször a színes vászonplakát került föl az útszéli öles tölgyfa kérgére: „Fernand és Jacqueline, az ezertrükküilluzionista pár itt ma este nyolckor mindenkit szeretettel vár!” Majd nyomatékül Fernand egy özönvíz előtti dobót vett elő, s élesen megpergetve I négyizer-ötször kikiáltotta' ugyanezt. A szemközti szatócsüzlet pultja mögül a boltosáé kíváncsian dugta ki bozontos fejét. A kis teret körülfogó kőcsipkés házak naphevítette spalettái nyikorogva tárulták föl, s az ablakokban topped! anyókák apró szembogara fénylett tompán. A térre szállingózni kezdtek a gyerekek, és lesték Fernand fürge mozdulatait, ahogy a félkör- alakú, négyszintes nézöpadsor meg a piros paravános, hevenyészett színpad ‘lassan összeállt. Színes, virágmintás ruhában zilált, marionett^mozgású lány kacsázott a plakát élé, s csonka hangokat gurgülázva, boldog vi- gyorral tapogatni kezdte. „A falu bolondja” — látta rajta rögtön Jacqueline, és néhány barátságos szót szólt hozzá. A jámbor lélek ezt-azt motyogva otthonosan elhelyezkedett a kocsirúd tövében, s halkan dudo- rászni kezdett. Az út közepén sánta, foltos szőrű eb tűnt föl, megállt kicsit, fáradtan körbelesett, majd a szekér alá vonszolta magát, ahol mancsára hajtva fejét félreqsün- gö nyelvvel lihegett. Femand fogta megint a dobot,, megpergette keményen, s kiáltott: — Fernand és Jacqueline, az ezertrükkü illuzionista pár itt ma este nyolajcor mindenkit szeretettel vár! Aztán enni adott az állatoknak, majd a. kocsirwdra akasztott tükre elé ült, s nekiállt kifesteni az arcát. A kirajzolódó féhér-fe- kete-piros színek láttán a félkegyelmű lány éles hahotázásba tört ki, de hirtelen elcsendesedett, és sétálgatott megint tovább ernyedt taglejtéssel. — Gyülekeznek már? — kiáltott ki Jacqueline a szekérből, és óvatosam letette a jóllakottságtól kipirult Benjámint. — A csirkéket be kellene hajtani! — Jó, de úgy látom, még várhatunk, nem sietik el ezek a St. Miahel-íek... Közben a két sarakkal odébb lévő kiskocsma megtelt vacsorájukat elégedetten fel-felbüfögő férfiakkal. Beszédtémát nem kellett keresniük: — Na, mit szólsz? — kezdte egy rezes képű, püffeteg figura. — Megint cigányok jötték a nyakunkra ...! Csak ezek kóborolnak még ilyen ványadt kordákon Citroen helyett. — Pedig a nő szőke, igaz, a bő-, re elég fekete — folytatta alig nyelve le borát egy laskagomba- fejü alak. — Tán nem láttál még pingált hajú cigányasszonyt? — kráko- gott közbe egy kefenyakú, köpcös emberke. — Ismerem ezeket jól, nem kell ezeket védeni! És hogy esi nnadrattáznak! Fernand megint épp megpergette a dobot, mondókájához hozzátéve: „Aki jön, a)ki nem — még tíz perc, és kezdjük szenzációs produkciónkat! Csak szaporán, szaporán, foglalja el mindenki a helyét, amíg van!" Az utolsó mondatot csupán fanyar gúnyból tette hozzá, mert érezte, a házak előtti kispadakon fejüket összedugó asszonyságok semmi jót nem sus- mutolnak róluk. Igen, ott ts ' ugyanazok a gyűlölködő vércsehangok csattogtak, mint a kocs- 'má ban. A nézőknek felállított padsoron négy-öt gyerek fészkelődön izgatottan, meg a jámbor félkegyelmű kuporgott még a fölső soron, bokájánál szorosan összekulcsolt kézzel. — Hagyják a fenébe! Szereljünk le és együnk! — vágott öklével a kocsi ponyvájára Jacqueline. — Maradt még egy borunk a múlt hétről... — Csodás egy népség! — merengett él keser-édes bohócarccál Fernand, majd fölpattant, levágta a kezében agyongyűrögetett festéket vattát, s fölcsattant. — Ma nem szerelünk le, azért is játszunk!. Fogta a dobot, vadul megpergette és kiáltott: — Mélyen tisztelt publikum!. Kezdődik a fergetes produkció! A gyerekük arca kigyúlt, abbamaradt a nyüzsgölődés. Ekkor asszonyok trappoltak a térre magabiztos léptékkel, s lerángatták a pádról síró, toporzé- kolo csemetéiket. Aztán kopogó sarkokkal eltűntek a kapualjakban, döngve csapódtak be utánuk a tölgyfaajtók. Csak a félkegyelmű lány gubbasztott tovább, s mosolygott bárgyún. Fernandék csak egy számot adtak élő, amit a függönyök mögül leselkedő népek meredt szemekkel figyeltek: a parasztnak öltözött Jacqueline furkósbottal kergeti a pipacsarcú bohócot, és mindahányszor le akar rá sújtani, a bot elrántja, s maga vágódik hasra. Fernandék abbahagyták, és csendben leszerelték a színpadot. Fernand letörülte arcáról a festéket, s a szekérből egy csálé kis asztalt penderített elő. Három farönköt állított mellé. Kenyeret, bort, érett kecskesajtot tett tíz asztalra, majd intett a bolond lánynak. Az otthonosan letelepedett, arca suta mosolyra rándult, s békésen falatozni kezdett. Reggel Femand friss „hé-hó"- jára ingva, zötyögve megindult a szekér. Jacqueline hátul, az aszfalton sustorgó gumikeréken állt. Kinyújtott kezével a szekér vasába kaszkodott, a másikkal meg integetett hátrafelé. A ,félkegyelmű lány vállára kókadó fejjel ült az útszéten, s nézte, nézte a lassan távolodó kocsit. „Megvillan a nap. Megvilka^'-ae..■ ég. Megvillan a nap, , hunyorít.” Február Bodor Miklós naptára
