Petőfi Népe, 1985. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-20 / 42. szám
Y / CHOPIN ÖNARCKÉPE MÜ—■ Fénylő és vihar zó zongoraköltészet „Úgy zongorázik, ahogy a ma-' darak énekelnek.'..” — mondotta a legenda szerint ' elérzéke- nyülten a rettegett Konstantin nagyiherceg, amikor a kilencesz- tendős, vézna már akkor beteges külsejű fiúcska, Fryderyk Fran- ciszek Chopin játékát először hallgatta s akinek lengyel származású felesége sokat tett a „csodagyerek” Chopijn tehetségének kibontakozásáért. A 'gyermek zongoratanulását még csupán három éve irányítja akikor a nagy tudású, öregedő, tubáikoló, a zongoraórák . alatt néha ^bóbiskoló Adalbert Zywny, ■de a tehetséges tanítvány máris gyakori vendége a varsói főrangú családok palotáinak, zenetermeinek, 1819-et írunk. Chopint ünnepük, dédelgetik, főként amikor saját szerzeményeit játssza, egyebek közt dlső ismert zenedarabját- természetesen egy po- lonézt, g-möllban, amelyet még hétévesen komponált... „Amikor az ember Chopin egyik-másik polonézét hallgatja, férfiak szilárd — nem: súlyos — lépéseit véli hallani, akik ■vitézek merészségével néznek szembe mindazzal, ami sorsukban a legdicsőségesebb vagy _ a legigazságtalanabb” — írta .később Liszt, egyike azoknak, akiknek a következő évszázadban kimagasló szerepük volt Chopin szerzeményeinek, megismertetésében,. Liszt ugyanis felismerte a hirtelen íelfénylett és lázas gyorsasággal elemésztődött művész, a mindössze 39 évet élt Chopin zongoraköltészetében azt a heroikus, és nagyrészt éppen a polonézekben megszólaló 'hangot erőteljes mondiani valót, amely oly szöges ellentétben állt a sokak által nőiesnek, sőt szenvelgőnek tartott Chopin-portré- val. Felismerte, hogy — Jemnitz Sándor szavait idézve — Chopin „nemzeti jellegű muzsikájával a legáltalánosabb nemzetközi hatást fejtette ki, hogy soha el nem hagyott lengyel szószékéről mindenkor mindenkihez beszélt”. Pedig ez a szellemileg bámulatosan koraénett, rövidre szabott életének törvényét magában hordozó örök fiatalember húsz-' éves korában végleg elhagyta szülőhazáját, s rövid bécsi tartózkodás után Párizsban telepedett le. Varsó zenei élete ugyanis egy idő után szűknek, vidékiesnek bizonyult számára. De elszólította Varsóból az örökös légcsőhurutra hajlamos, s végül tüdőíbajtól legyőzött Chopint a kitörőiéiben levő lengyel szabadságharc vészterhes légköre is. Mert baráti köre elképzelhetetlennek tartotta, hogy az állandóan köhécselő, beesett mellű művész katonaként harcoljon. Grá máshol van szükség — vélte mindenki, éppen mert jól ismerték hazafias érzéseit. A lengyel népdalkincs tudatos feldolgozása, szabad népdalrögtönzé- sei. amelyekről soha nem mondott le hangversenyein, forradalmi hangú darabjai egyaránt bizonyították hazájáért, népéért érzett aagodalmát. szeretetét. Élete lefelé hajló, párizsi időszakában fájdalmasan ismeri fed, hogy gyermekkori népzenei emlékei egyre jobban elhomályosodnak, s ekkor, utolsó műveiben újra, még erőteljesebben lobog föl szerzeményeiben a lengyel zenei folklór immár európai zenei közegbe helyezett fénye. Ennek a különös művészegyéniségnek noktürnök, keringők, mazurkák, polonézek, két nagy• Chopin portréja. szabású szonáta, két zongora- verseny, s még számtalan, többnyire csakis zongorára komponált izenemű alkotójának, ennek a hol csöndesen vágyakozó, hol viharosan kigyúló szerelmeket átélt, a híres költőnőval, Georg Sanddal .romantikus ba- rátrágban-szenelemben hányódó zeneköltőnek kettős emberi-művészi arculata volt, ahogy azt Jemnitz Sándor, a hazai Chopin - Lrodalom egyik legkiválóbb mo- nográfusa jellemezte. Egyrészt a szeretet és a szerelem borongó- san vágyakozó hangulataiba merülő, feloldottan és elégedetten álmodozó dallamokban, másrészt a pattogó népi ritmustól megihletett eleven,’ de korántsem egyszerűen vidám’, inkább bánatokból átszőtt, táncoskedvű, fénylő és viharzó zongoraiköltészetben őrizte meg önarcképét. 175 éve, 1810. február 2?-én született a zongora hangját újra felfedező, instrumentális lehetőségeit továbbfejlesztő, poé- tizmusát kiteljesítő zeneszerzője, Chopin. Sz. Gy. 1985. február 20. • PETŐFI NEPE • I ' L ' A minap befejeződött XVII. Magyar Játékfilmszemle társadalmi zsűrijének elnöke Huszár István, az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének főigazgatója volt. A díjkiosztást megelőzően, a zsűri nyilvános ülésén, amelyen filmalkotók, hazai és külföldi filmkritikusok vettek részt, részletesen kifejtette véleményét a szemle műsorán látott tizennégy játékfilmről és három dokumentumfilmről. — Kérjük, foglalja össze olvasóink számára az elmondottakat! Egy év .filmtermése nem alkalmas arra, hogy a magyar filmművészet jelenlegi 'helyzetéről átfogó véleményt lehessen alkotni — válaszolja Huszár István. — Márcsak azért sem, mert a bemutatott filmek egy része már 1963-ban munkában volt, s készült olyan film is az utóbbi időszakban, amely — különböző okokból — nem szerepelt a szemle ■ hivatalos programjában. Annyit mégis elmondhatunk, bogy a tizennégy játékfilm között jó néhány olyan művet találtunk, amelyről egyértelműen és egyhangúan megállapíthattuk: figyelemre méltó művészi teljesítményt hordoznak. Helyet érdemelnének a legrangosabb nemzetközi mezőnyben is. A legjelentősebbnek tartom ezekben a filmekben, hogy gazdagítják nemzeti önismeretünket, erősítik történelmi tudatunkat. 'A művészi kifejezés ereje, a mondanivaló tisztasága jellemzi őket. A múltban játszódok is a mához és a mának szólnak, nem -pedig pusztán történelmi „képeskönyvek”. A múlttal foglalkozó filmek alkotóinak az kétségbevonhatatlan érdeme, hogy ha művészileg nem is mindig kifogástalanul, de bátran és őszintén vállalkoznak fontos történelmi problémák feltárására és mélyreható vizsgálatára. Gondolok például Lugossy László Szirmok, virágok, koszorúk című filmjére, mely a magyar szabadságharc utáni évek ellentmondásos korszakát ábrázolja, művészi erővel és históriai hitelességgel, és Szabó István új filmjére, a Reál ezredesre, amely az Osztrák—(Magyar Monarchia utolsó időszakában játszódik, ezekben az ugyancsak ellentmondásokban és konfliktusokban bővelkedő évtizedekben. 'Ezek a filmek értékorientáltak, s különösen láttatják az általános érvényűt. Véleményem szerint egy történelmi korszakot hitelesen és őszintén bemutatni legalább olyan bonyolult és felelősségteljes feladat, mint egy mai témával foglalkozó mű filmrevitele. Örömömre szolgált, hogy a díjazásra méltóvá vált filmekben egyaránt magas színvonalat képviselt a rendezői és operatőri munka, nem különben a színészi alakítások nagy része, de éppúgy a díszlettervezők, jelmezter- vezők és a többi művészi és technikai munkatárs teljesítménye is. Játékfilmszemle után Interjú Huszár Istvánnal, a zsűri elnökével • Feleki Kamill, az Uramisten című filmben. • Jelenet a Vörös grófnőből (Básti Juli és Bács Ferenc) UDVAROS DOROTTYA ÉNEKEL Új szerepben Új- szerepben - mutatkozott be a harmincegy éves színésznő, Udvaros Dorottya: énékel. Most megjelent nagylemezének címe: Átutazó'. Ezzel is kifejezi: ő valóban csak átutazó a muzsika világában, igazából a színpadom, a filmfelvevő kamera előtt érzi jól magát. Csakhogy egy időre eltűnt a porondtól, nem hallottunk róla. Illetve csak annyit tudtunk: gyermeket vár. Lassan már egyéves lesz a kisfia, s tulajdonképpen ez idő algtt készült el lemezének hangfelvétele is. Amikor megtudtam, hogy a felkapott, sokat foglalkoztatott színésznő — a Ripacsok, a Szívzűr, a Hatásvadászok, az Elveszelt illúziók, a Te,'rongyos élet! című filmek kitűnő szereplője — lemezt készít, egy kissé ^csodálkoztam. Már Udvaros Dorottya is énekel? Tud énekelni? Most, hogy meghallgattam az Átutazó című pcrdiukciój(át, már nem kélellkedem. Üj, jő énekesnőt avathatunk, a színészek között új dalostiahetséget. Feltűnően szép, tiszta a hangja. Figyelmesen, pontosan, olykor szinte óvatosan énekel. Eereményi Géza szövegeivel, D és László zenéjével alkotja meg Udvaros világát. Tíz dalban ez ki is alakul. A portré felvázolását a lemezborító is segíti, a hátoldalon kilenc fotón láthatjuk ruha nélkül — persze csak mellközépig! — az énekes-színésznőt. Ez mintegy illusztrációja a lemez A oldalán fellelhető kedves, hangulatos szerzeménynek, a Vetkőzésnek. Egyszerű strófái itt-ott elgondolkodtatóak: hogyan lehet a „semmiségtől" megváltozni ? Sokszor elegendő egy rövidke mondat,, egy, figyelmes szó — „semmiség” — ahhoz, hogy jó kedvet varázsoljanak az emberek. Kívánság, óhaj teljesül a „játszd el azt, hogy ..visz- sza-visszatérő refrénben, a Botladozva című számban. Bár nem világmegváltó ez a kompozíció, mégis van atmoszférája. Udvaros' Dorottya minden dalt eljátszik, főképp hangjával teszi emlékezetessé mind a tízet. Néhol Cseh Tamás idéződik fel, talán csak azért, mert aiz ő „háziszerzője” Bereményi. De ezúttal sikerült „udvaroSdorottyásra” írni verseit. Még csak annyit: Udvaros Dorottya ne legyen átutazó a lemezgyár stúdióiban. Inkább: állandó vendég! Persze, ez nem rajta múlik. Első nagylemezének sikere talán feljogosítja arra, hogy folytassa énekesi pályáját (is). Borzák Tibor Ami most már a díjakat illeti: mint már ismeretes, a fődíjat a Redl ezredes érdemelte ki. Szabó István filmje kiemelkedő teljesítmény, hitelesen ábrázol egy roppant bonyolult történelmi korszakot, ezen belül egy, a hatalom szolgálatába szegő- ;dptt*;, tehetséges «gJjeESgS&ivódását, gyötrelmét és tragfrii^jflt. A ^i^-^ffizponti kérdése azt fejtegeti: szabací-etehetí«gun!ret nem igaz ügy szolgálatába állítani. — Miért kapta Bodnár Erika és Temessy Hédi — megosztva — a legjobb női alakítás díját? — Elsősorban azért, mert ezúttal nemcsak szerepet játszottak, de alkotói teljesítményt is nyújtottak. Tarr Béla Őszi almanach című filmjéhez nem készült pontosan megírt^ forgatókönyv, csupán a szituációk voltak kidolgozva. A -párbeszédeket a színészek a saját szavaikkal rögtönözték, az adott helyzetnek, konfliktusnak megfelelően. Székely B. Miklós és Eperjes Károly színészi teljesítménye is mindenképpen kimagaslott a mezőnyből. Székely ÍB. Miklós ugyancsak az őszi almanachban bizonyított, nemkülönben a Sortűz egy fekete bivalyért című Szabó László-filmben. Eperjes Károly teljesítménye leginkább talán így fogalmazható meg: az ő alakítása viszi, hordozza és fémjelzi az Uramisten című filmet. — Ezek szerint minden tekintetben elégedett volt a szemlén látottakkal? — Maradtak hiányérzeteim is. Főként a mai témájú filmekkel kapcsolatban. Fel kellett tennem magamnak a kérdést: azok-e a legfontosabb mai társadalmi problémák, amelyeket a most bemutatott -filmek alkotói feszegetnek? Másként fogalmazva: megjelennek-e ezekben a filmekben vagy legalábbis egyikükben-más lkukban a napjainkban legfontosabbnak tartott társadalmi problémák? Választ kapunk-e olyan égetően napi kérdésekre, mint például arra, hogy miért kerülnek manapság egyes emberek kritikus helyzetekbe? Nem tudtam tetten érni annak a magyarázatát, kifejtését, de még felvetését sem, hogy miért élünk ma a kölcsönös függőségek kusza rendszerében. — A versenyben szereplő és a versenyen kívül 'bemutatott filmek közül jó néhány — így például a Yerma, a Redl ezredes, a Sortűz egy fekete bivalyért és Az élet muzsikája koprodukcióban készült. Mi volt erről a zsűri és az ön véleménye? — Szerintem koprodukciókra szükség van, mert ezek az anyagi előnyök mellett a magyar -film rangját is bizonyítják; vezető világcégek és világhírű külföldi művészek szívesen fognak össze magyar partnereikkel, mert a közös munkától nemcsak anyagi, de erkölcsi sikert is várnak. Mostanában mégis mintha kissé több lenne a koprodukció, mint amennyire reálisan szükség volna... Mert az előnyök mellett a koprodukciók — még a legjobb esetben is — kölcsönös kompromisszumokkal járnak, és ezért elkerülhetetlenül csökkentik az ilyen módon készült filmek sajátosan nemzeti jellegét. — Magánemberként, családjával melyik filmet nézte volna meg a legszívesebben? Huszár István szinte gondolkodás nélkül, nyomban válaszol: — Lugossy László kitűnő, magávalragadó alkotását: a Szirmok, virágok, koszorúkat. G. T. mmmmm (9.) — Meséljen róla — kértem szelíden. — Ruth megvonta vállát. — Havonta egyszer meglátogatja a ■dirit, de sosem marad nála fél óránál többet. — A dirit? — Gondolom, igen. — Tehát nem biztos benne? Ruth mindössze egy lekicsinylő pillantásra méltatott. — Nem. De akkor is a nyakam rá, hogy a dirihez megy! — Havonta egyszer? — Ügy valahogy. Csinos, harminc körüli pasas. Szőke, kék szemű, és lehet vagy két méter. — Ne mondja... — Na jó, száznyolcvannál nem alacsonyabb. — Autóval érkezik? — Meghiszem azt! Fekete Chevrolettel. — És mikor látta utoljára? — Hát, azt így hirtelen nem tudnám megmondani. Olyan negyediké vagy ötödiké körül... Hát persze! Negyedikén. Emlékszem már, hiszen akkor kapunk fizut. De miért érdekli annyira? — Szeretném megismerni az ízlését. Ruth furcsán nézett rám. — Csak nincsenek biszexuális hajlamai? Igyekeztem türtőztetni magam. — Gyerekkorom óta kizárólag a nőkhöz vonzódom. Maga szerint ez betegség? — A legsúlyosabb kór, amit az orvostudomány isfner — súgta vidáman, majd hozzátette: — Csak azért .mondtam, mert állandóan a férfiakon jár az esze. — Rendben, akkor beszéljünk a nőkről — adtam meg magam. Ruth megtorpant. Egyik lábát kicsit előbbre helyezte, s mutatóujjával a mellemre (bökött. — Mondja csak, nem zsaru maga véletlenül? Néhány járókelő szitkozódva került ki bennünket. — Ezt meg miből gondolja? — A kérdéseiből. — Várt néhány másodpercig. — Ha netán zsaru lenne, jobb, ha most azonnal elkotródik. — És a szimpátia? — Éreztem, a kérdéshez illesztett mosoly nem sikerült valami fényesen. — Rühellem a zsarukat. Szóval? Ruth arckifejezéséből az elszántságon kívül nem tudtam mást kiolvasni. Lassan benyúltam a zsebembe, elővettem a kiadóval kötött szerződésemet és a kezébe nyomtam. Sokáig nézegette, aztán felágaskodott, hogy szájával elérhesse az arcomat. — N^hát, ez aztán a mázli! — csicseregte a csodálkozás és a kedvesség határán. — Még sohasem találkoztam élő íróval! Ha én ezt elmondom Evelinrv'k, meg fogja ütni a guta! Mr. Wittgeh, maga igazán a meglepetések embere. Ugye maga igazi író? — Néhány kritikusom szerint nem. Ruth rengeteget kérdezett, én pedig türelmesen válaszoltam. Amikor például megkérdezte, hogy miért jöttem el Silver Cdty- ből, azt feleltem, riportot akarok írni a szállodák életéről, s első állomásul a Nazir szállót választottam. — Engem is bele fog írni a könyvébe? — kérdezte és ajkát a hollywoodi sztárokhoz hasonlóan benedvesítette. — Ha nincs ellene kifogása. Válasz helyett belémkarolt. A vacsora kitűnő volt, igaz, meg is kérték érte az árát. Először konyakot rendeltünk, majd ráksalátát. bélszínt vegyes körettel, végül pedig egy üveg avignoni bort, ami Ruthnak hamar megártott. * Visszafelé beugrottunk Charlie- hoz. Ruth nem' volt elragadtatva a krimőtok' szerinte büdös volt és füstös, de azért föltornászta magát a bárszékre. Whiskyt ittunk és bambultunk. Charlie diszkréten megvárta, amíg Ruth a toalett felé indul. — A fene se gondolta volna, hogy ilyen nehéz dolog néhány bogár beszerzése — mondta, s egy gyufásskatulyát csúsztatott a tenyerem alá. — Svábbogár, sajnos nem- volt az egész kerületben. Ezek poloskák, Mr. Wittgen. Viszont szép kövérek Ellenőriztem őket. Nyolc darab első osztályú poloska.... — Köszönöm — mondtam; kicsit undorodva tettem zsebre a gyufásdobozt. — Mennyivel tartozom? — Az az igazság, hogy nem én szereztem őket. Thomast kértem meg, talán ismeri, fűtő a Meye- réknél... — Sajnos, még nem hozott ösz- sze vele a szerencse. — Azt mondta, két dollárjába van. A sok utánajárás miatt. — El tudom képzelni — mondtam, és el ás képzeltem ennek a Thomasnak a lakását. Charlie zsebre gyűrte a pénzt, és Ruthot kezdte dicsérni. Látszott’ rajta, komolyan gondolja. Amikor Ruth visszajött, elbúcsúztunk Oharlie-tól. Kiléptünk az utcára, de sajnos nem a szálloda felé vettük az irányt. Előbb végignéztünk néhány kirakatot; a sok „cuki” holmi láttán örültem, amiért még nem vezettem senkit az oltár elé. A szálloda halijában a nagydarab portás azzal fogadott, hogy Brook már vagy tizenötször keresett telefonon. — Nyilván nem közölte magával, hogy mit akar. — Nem uram. Csak aranyit mondott, hogy nagyon fontos. —- A portás eközben elismerően járatta a szemét Ruth alakján. A melleinél "különösért sokat időzött. — A kisasszony ma éjjel itt alszik — zökkentettem ki a fan- táziálásból. — Lenne szíves egy szobát. — Hogyne, Mr. Wittgen. — Ruth a velem szemben levő szobának a kulcsát kapta meg. Már néhány lépcsőfokon túljutottunk, 'amikor a hallban megcsörrent a telefon. — Egy pillanatra, Mr. Wütigen —r kiáltott utánunk a portás. — Lehet, hogy megint ez a Brook nevű papas telefonál. ő volt. Rúthoz fordultam: — Menjen fel a szobájába, öt perc múlva én is ott leszek- Ruth bólintott, és eltűnt a fordulóban. Visszaügettem a recepcióhoz, fülemhez szorítottam a kagylót, és beleharákoltam néhányat. — Maga az, Mr.’ Wittgen? — Brock hangja mintha a túlvilágról jött volna. (Folytatjuk.)
