Petőfi Népe, 1985. február (40. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-16 / 39. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET müvészportré „Nekem a fa a legnemesebb anyag...” Kecskeméten született, 1948-ban. Helvécián járt általános iskolába, majd szakmát tanult. Szoborfaragással 1968-ban kezdett foglalkozni, s autodidakta módon ismerte meg a plasz­tikus ábrázolás mélyebb titkait^ Első önálló kiállítása az SZMT ifjúmunkás-klubjában volt, 1970-ben. Azóta számos egyéni és csoportos tárlaton bemutatkozott szerte az ország­ban, s alkotásaival több díjat nyert az elmúlt években. 1974- ben a Bács-Kiskun megyei Tanács művészeti ösztöndíjasa volt. A Magyar Népköztársaság i Művészeti Alapjának 1983 óta tagja. Immár több mint egy évtizede, hogy csak a szob­rászatnak és csak a szobrászatból él. Az emberábrázolás nemes szobrászi hagyományait követi, a létezés alapkérdései foglalkoztatják. Szobrait a megfontolt arányok és a biztos formák jellemzik, illetve a plasztikai nyugalom és az érzelmi emelkedettség. Figuraftív plasztikáin, reliefjein a realista törekvések olykor romantikus hevülettel keverednek. Formanyelve tudatosan alkalmazkodik a fa struktúrájához. 1 WBm»m DCwtku Cjzawjnjd — Paraszti környezetben nőt­tem feli, művészi hatásoktól men­tesen. Szűkös körülmények kö­zött; heted magammal. Szoktam mondani: normálisan indult az életem, mint a legtöbb emberé. Szakmát tanultam, dolgoztam ... Azután, úgy tizenhét éves lehet­tem, amikor ecsetet fogtam, s megpróbáltam megfesteni benyo­másaimat, élményeimet, énzései­met, vallatni belső kényszernek engedve. Ne kérdezd, miért ép­pen az ecsetet választottam leg­először,- mert legfeljebb csak aranyit tudnék válaszolni, hogy eléggé bonyolult kor a tizenéve­seké ... Szóval, festeni kezdtem, de hamarosan vésőre cseréltem az ecsetet, s huszonkét éves ko­romban már megszállottan kí­noztam, fiaggattam a fát. Szám­talan lehetőség rejlik ebben az anyagban, és nagyszerű érzés — amit talán a csodálat, a tiszte­let képes csak együtt kiváltani — hogy a lehetőségek közül egy- egy újra rátalálhat az ember. Ezen kívül az önkifejezés ter­mészetes vágya és a „kezdeti si­kereim” is ösztönöztek. — Közben persze -rengeteg konfliktus is gyötört, amelyek egy részét a plasztikus megfo­galmazás, az útkeresés, a saját stílus kialakításának erőfeszítései szültek. Másik részét pedig az életkörülményeim. Ugyanis ab­ban a koriban voltam, amikor egzisztenciát kell teremtenem, én mégis — fényűző módon — min­den időmet a faragásnak szentel­tem, holott akkor még semmit sem tudtam profitálni szobraim­ból. Sok éven át albérletekben éltem, s volt, ahol gumikalapács- csal ütögettem a vésőt, titokban, nehogy a háziak megtudják, mit „művelek”. Megalázó évek vol­tai: ezek, de ezzel együtt nem haszontalanok, hiszen a megpró­báltatások, azt hiszem, csak még eltökéltebbé tették, tanulságokkal, érzelmi motívumok sokaságával szolgáltak, miközben új meg új szobrok születtek. Az egziszten­ciális gondok eléggé relatívak, különösen a magamfajta meg­szállottnak. Az azonban kétség­telen, hogy ezek a gondok végül is lassították fejlődésemet, s ta­lán messzebb tartanék ma már, ha nem úgy kellett volna _ él­nem, alkotnom, ahogy arra éve­ken át kényszerültem. De nem hibáztatok — nem is hibáztatha­tok — senkit ezért.\ Legfeljebb a sorsomat. Azt viszont vállal­tam, vállalom. Tudva, hogy két­szeresen nehéz annak, aki auto­didakta módon igyekszik előre ezen a pályán... — Köztudott, hogy anyag- és eszközigényes művészet ez. Sze­rencsére, még mielőtt végképp tarthataiaraná váltak volna eg­zisztenciális gondjaim, találtam olyan támogatót, aki magára vál­lalta kiadásaim egy részét. A Magyar—Szovjet Barátság Ter­melőszövetkezet alkalmazottja lettem, s maradtam öt évig. Mű­termet, havi fizetést kaptam, amit szobrokkal kellett viszonoz­nom. Ezután két szűk esztendő következett, amikor arra kény­szerültem, hogy lakótelepi laká­somban faragjak, mígnem a me­gyei vezetés jóvoltából kaptunk — egyik művésztársammal közö­sen — egy műhelyt Kecskeméten. Azóta itt dolgozom. Néhány esz­tendeje a Szikrai Állami Gazda­ság adott megbízatást, s ma is a gazdaság alkalmazásában állok, mint szobrász. — Előfordul, hogy az első ne­kirugaszkodásra sikerül megfor­málnom, amit megálmodók, de időnként sokáig gyötrődöm egy- egy szoborral. — Igen, az általam kedvelt motívumok közül a ló valóban rendszeresen visszatérő témáim egyike, mégpedig azért, mert sze­rintem számtalan szimbolikus je­lentést rejt dinamikus mozgása, arányos formája, idomainak szép­sége. Szó sincs arról, hogy gyerek­korom óta lóimádó lennék. Maga a téma izgat, pontosabban mind­az, ami e nemes állat ábrázolásá­val elmondható: a szabadság ér­zetét keltő vágtatástól a hámok­ba kötözött rabságig, a kedves já­tékosságtól az elvadult indulato­kig ... — 1977-ben lehetőségem nyílt részt venni egy párizsi tanul­mányúton, s megcsodálni e világ­város múzeumainak, köztereinek szobrait. Különösen nagy hatás­sal voltak rám a középkori mes­terek emberábrázolásai, ragyogó, ablakos plasztikái; a kőbe vésett gondolatok, érzelmek gazdagsá­ga ... A másik állandó visszatérő szobortémáim egyike a nő. A nő, aki nem véletlenül ősi témája a képzőművészetnek, hiszen a sze­relem és az anyaság szimbólu­ma. — Az utóbbi időben kővel és bronzzal is próbálkozom, és sze­retném mind jobban megismerni a bennük rejlő lehetőségeket, tud­va, hogy ezeknek az anyagoknak is megvan a sajátos varázsuk. De a fa nekem a legnemesebb anyag ma is, hiszen élő, természetes for­mája, görcsei, évgyűrűi nagysze­rűen kiteljesedhetnek egy-egy alkotásomban. Nincs két egyfor­ma törzs, éppen ezért megismé­• Lány hegedűvel. telhetetlen, egyszeri is az a szo­bor, amelyik a fa belső erezeté­nek figyelembevételével készült.,, A fa, az erdő, a természet meg­annyi szépsége iránt örökös a vonzalmam. Ezért is vásároltam egy erdőszéli kis tanyát Kecske­mét közelében néhány éve." — A ritkán kiállító szobrászok 'közé tartozom, s azt hiszem, elég­gé rossz menedzsere vágyóik ön­magámnak. De nem ez a lényeg, hanem amit az ember produkál, alkot, illetve az, hogy tud-e fej­lődni, előbbre lépni... — Azt kérdezed, miért marad­tam meg a figurális ábrázolásnál? Mert azt vallom, amit a világhírű szobrászművész, Amerigo Tot nyilatkozott egy alkalommal, ép­pen a Petőfi Népe hasábjain: „Előbb a figuratív plasztikát kel­lett tökélyre vinnem — birtokba vennem valamennyi titkát —, hogy azután az elvont szobrászat felé fordulhassak. Mert kevés csupán a felismerés, hogy a jelek, jelképek nem célok, hanem esz­közök: megfelelő technikai tu­dás és szemlélet kell ahhoz, hogy művészi módon használni is tud­ja valaki ezéket az eszközöket...” * A ritka esetek egyike a mosta­ni: e hónap első hetében nyílt meg Kerekes Ferenc önálló tár- laita a kecskeméti Gépipari és Automatizálási Műszáki Főiskola kiállítótermében, ahol február 22- ig tekinthetik meg szobrait az érdeklődők. Koloh Elek (6.) — Ursula With-ot pedig Silver Cityben. Tegnap este nyolc és ki­lenc között. — De hiszen akkor még vilá­gos van — csodálkoztam, és meg­töröltem a homlokomat. — Mégis megtörtént — emelte fél vállait a hadnagy. • — És miből gondolja, hogy a két gyilkosságnak köze lehet egy­máshoz? — Ursula With Angela Bretall meggyilkolásáig a Lótusz bárban dolgozott. — S aztán? — Néhány nappal a gyilkosság után eltűnt, — Maguk pedig nagyták föl­szívódni ... — Nem egészen. Bejelentette a főnökének, hogy ilyen helyen kép­telen tovább dolgozni. Qsszecso- ipagolt, és elhagyta a várost. — Tiszta sor — dünnyögtem, és' keméfiyen belenéztem a hadnagy szemébe. — Mindössze egyetlen kérdésem lenne: Angela ; Bretall meggyrjkolása után vajon miért nem hallgatták ki ezt a bizonyos Ursula With-ot? A jelentésék ugyanis nem tesznek említést a hölgyről... — Lehet, Mr. Wittgen— a had­nagy szavaiban kevés meggyőző­dést éreztém. — Ursula With-ot Max hallgatta ki, még a gyilkos­ság éjszakáján. Vallomása szerint este kilenctől záróráig a bárban tartózkodott. Legalább tiz tanú igazolta állításit. Természetesen Max ezt is jegyzőkönyvbe vette. Nyilván a magának küldött pél­dányból kimaradt ez az oldal. — Nyilván — dühöngtem egy sort. — És miihez kezd most, had­nagy? — Szeretném, ha eljönne velem Silver Gitybe. Maga mégiscsak is­merős abban a városban. Éreztem, kezd felfelé menni bennem a pumpa, de türtőztettem magam. Inkább szájam köré gyűrtem egy mosolyt, és a had­nagyra néztem: — Köszönöm a meghívást, de sajnos, nem élhe­tek vele. Ugyanis, mint tudja, a Thamson-ügyön dolgozom, ami ehhez a városhoz köt. Ezenkívül egy napja jöttem el Silver City- ből, s rossz ómen lenne, ha ilyen hamar visszatérnék. A hadnagy szuszogva fölállt. — Rendiben, Mr. Wittgen. Ne­kem muszáj odaimeranem. Ha megtudok valamit, ami esetleg magát is érdekelné, majd idecsör- gök. — Köszönöm. Amikor kezet fogtunk. Brook tenyere merő izzadság volt. . Visszamentem a szobámba, elő­kerestem a kirimában talált szá­mot, fölhívtam a tudakozót. — Kisasszony drága, egy cí­met szeretnék megtudni. Diktá­lom a számot... Igen, várok. Talán fél perc sem telhetett el. Amikor megadták' a címet, meg­lepetésemben kiejtettem kezem­ből a telefonkagylót. A cím a Nazir szállóé volt. Az első dolog, ami eszembe ju­tót, a pisztolyom volt. Sietve az ágyra hajítottam a bőröndömet, félrelöktem benne néhány gön­cöt, és tenyeremmel tapogatni kezdtem az alján; azonnal meg­találtam. Elővettem, ellenőriz­tem, aztán becsúsztattam a nad­rágomba, hátra, a fenekem fölé. A zakóm remekül eltakarta. Letelefonáltam a portára egy üveg whiskyért. Az éjszakai portás helyett a londiner hozta. Vékony, alacsony fiú volt, nem lehetett j több húsz évesnél. Puha, macskaszerű lé­péseit nyilván kizárólag a szállo­dán belül használta. — Mondd csak, fiam, régóta dolgozol ebben a kócerájiban? — kérdeztem némi aprópénzt csúsz­tatva a zsebébe. — Még nincs egy éve, uram — válaszolta. — És elégedett vagy a munkád­dal?. — Igen, uram. — Már úgy értem, ' rendesen megfizetnek-e ? A fiú elmosolyodott. — A bor­ravalóval együtt összejön egy kö­zepes összeg. — A főnökség sosem szokott ju­talmazni? — Eddig még nem. De a többi­ektől tudom, hogy karácsony előtt kiosztanak vagy másfél havi bért. — Igazán szép tőlük — fejez­tem be a beszélgetést. A fiú meghajolt, csendeisen be­tette maga mögött az ajtót. i Cudarul éreztem' magam. A vá- , ratlin felfedezésnek örültem is, meg nem is; örültem, mert végre nyomon vagyok, viszont a han­gyaboly kellős közepében. Nem akartain arra gondolni, 5 mi van, ha megtudják, hogy Max ügyé­ben szaglászok; nyilván hasonló sorsra jutok, mint Max. De vajon milyen sorsra? Elég egy baklövés, és megtudhatom. Mindenesetre be kell jutnom az igazgatóhoz. De milyen ürüggyel? Talán ha sze­reznék néhány rusnya bogarat. De honnan a fenéből akasszak le fényes nappal mondjuk tizenöt svábbogarat? Anyira elmerültem gondolata­imban, hogy észre se vettem a Withman's autóügynökség ab­lakából rámbámuló lányt, pedig már vagy öt perce álltam ugyan­abban a pózban. Munkája nyil­ván nem lehetett egetverően ha­táridős, mert meglehetősen gya­korta rámnézett, s ilyenkor el­mosolyodott. Egy idÖ után meg­próbáltam én is visszamosolyog­ni. Sikerülj. A lány egészen fe- tómiordult. Jobb kezét lassan föl­emelte, széjjelnyitotta az ujjait, és lefelé mutatott. Bólintottam. Szóval öt órakor a bejárat előtt. Szőke volt, magykéblű, és hasonlí­tott Angela Bretallra. Aztán becsuk tan» az ablakot, és elhagytam a hotelt. Lábam már automatikusan Charjie kocsmájához vitt. — Charlie, ma én fizetek — mondtam, miután föltornáztam nnagam a bárszékre. — Szó sem íébet róla — vála­szolta Charlie. — Vagy ha • úgy gondolja, keressen magának má­sik kocsmát. 'Nem volt nehéz meggyőznie. Az első pohár után megfogtam vaskos karját, és arra kerítem, szerezzen nekem néhány svábbo- igarat.. Rémülten nézett rám. — Miért pont svábbogarat? — kérdezte. — Hát akkor szerezzen olyat, amilyet tud — válaszoltam —, de lehetőleg' minél undorítóbbak le­gyenek. (Folytatjuk.) KÖNYVESPOLC Köszönöm az interjút! „Tőlem léinek a férfiak. Ta­lán azt hiszik, hogy az én igé­nyeim az egekben vannak, és engem nem lehet egyszerűen meghívni egy kávéra.s Ügy érzik, egy kedves mondat nekem ke­vés ... Nekem mindenki valami nagy dolgot akar nyújtani, olyat, amire úgy énzi, nem képes. Így hát nem kapok semmit. Sem egy természetes mozdulatot, sem egy csokor ibolyát, sem egy őszinte szót...” — panaszkodik Med- veczki Ilona, a közismert tán­cosnő, Szilágyi János nemrég megjelent, Köszönöm az inter­jút cimű kötetében. Medveczkin kívül megszólaltat még harmincnégy hírességet: háttérbe szorult, vagy még ma is sikeres színészeket, táncművé­szeket, filmrendezőket, zenésze­ket, Írókat, sportembereket... Vitathatatlan!, hogy Szilágyi ma a legjobb riporterek egyike Magyarországon — és persze az egyik legkedveltebb is. Rádiós­ként lett közismert: hagy vissz­hangot kavart Kettesben című műsorával. Interjúinak titka ta­lán abban rejlik, hogy egyenlő rangú partnere tud maradni an­nak, akivel leül beszélgetni, bárki is legyen az. Kérdéseivel nem kertel, nem köntörfialaz, hanem: paff! Belé a közepébe! S a hí­rességek, mint emberek érdek­lik — persze a művészetük, al­kotásaik, eredményeik,- avagy éppen bukásuk, sikertelenségeik ürügyén. Arról faggatja őket, amiről csak legfeljebb szóbeszéd járja, amiről nemigen írtak még a magyar sajtóban:. Közben saját Véleményét sem titkolja, s ki­érződik kérdésedből, mi .az, ami leginkább elbűvöli, vagy idege­síti. Ez utóbbi esetén nem fu­karkodik a választ követelő csí­pős, — olykor már-már kegyet­lenül támadó — megjegyzések­kel, kérdésekkel. Ilyen például a Rózsa Györggyel és az Emyei Bélával készített interjúja. A Kapcsoltam című televíziós- telefonos játék játékmesterével igy kezdi a beszélgetést: „Vá­ratlanul ért az a mohóság, ami­vel rácsaptál ennek az interjú­nak a lehetőségére. Nem szere­pelsz eleget a nyilvánosság előtt?” Majd később ilyen meg­állapításokat tesz a népszerű­ségtől gyötört, panaszkodó Rózsa Györgynek: „Csakhogy te akkor sem fogód abbahagyni, ha ra­jongóid csupa szerétéiből porcu­korral hintenek be a körúton, ha egy mozi előtt leengedik az autód gumijait, csakhogy minél tovább 'láthassanak személye­sen ... mert imádsz szerepelni. Ahogy már mondtad, magamuto- gatási kényszered van. Ezt a tu­lajdonságodat a televízió hozta ki belőled, vagy már régen ra­bul ejtett ja. szereplési vágy?” Kemény, de őszinte vélemé­nyével, ! húsbavágó megjegyzé­seivel pillanatok alatt izgalmas konfliktushelyzeteket tud terem­teni Szilágyi, s egyszerűen nem lehet letenni a könyvét, ha már belefogott valamelyik interjújá­nak olvasásába az ember. Élve­zetes és tanulságos valamennyi beszélgetése. Talán legelső' he­lyen a Fülöp Viktorral, Sándor Pállal, Kodály Zoltánnéval és a Kállai Ferenccel készített in­terjúikat lehetne kiemelni, ér­zékletesen ' kirajzolt szakmabeli hátterük miaít. Élgondolkodtató, hogy «miért a Lapkiadó Vállalat kereskedelmi irodájának gondozásában jelent meg ez a nagyszerű kötet, s miért csak az újságos standokon kap­ható? — Valószínűleg azért, mert a könyvkiadók nem vállal­koztak kiadására. Pedig a siker­re már Szilágyi neve is garancia, hiszen olyan újságíró ő, aki va­lóban mestere az interjúkészí- tésnek; aki új színt, hangot, men­talitásokat honosított — és ho­nosít — meg a magyar sajtóban. Egyébként a könyV első há­rom lapján — nagyon stílusosain — egy vele készített beszélgetés olvasható, amelyben őt faggat­ják, neki szegéznek rázós kér­déseket. Íme válaszai közül az egyik: „Interjúim alapja nem a fantasztikus műveltségem, csu­pán annyi: én — én vagyok. Az ostobaságaimmal, a tehetetlen­ségeimmel, a felületességeimmel. Éppen ezért el lehet dobni ezt a könyvet, vagy bele lehet mé­ly ectni a szövegbe, hogy elolvas­sák ezt a szuper-okos Szilágyit, ezt /a műveletlen Szilágyit, ezt az érzékeny Szilágyit, ezt az os­toba Szilágyit, akinek nem kell egyformán értenie az aerodina­mikához, és a lesszabályhoz. De akinek mindkettőre rá kell tud­ni csodálkozni.” — Nem' beszél mellé akikor sem, ha válaszolnia kell, nem ködösít, hanem: paff! Bele a közepéibe! K. E. Szót kér: Szé Gábor A kecskeméti Katona József Gimnázium negyedik osztályos tanulója. Bevallása szerint 12 éves korában- írt verset először, s eddig az Ifjúsági Magazin, il­letve különböző diáklapok ' ha­sábjain publikált. Alig egy «’hó­napja, első dijat nyert a Petőfi Nyomda KISZ-ibizottsága által meghirdetett megyei novellapá­lyázaton, A völgyben egy , katona alszik című alkotásával. Vagyis a verselésen kivül prózaírással ugyancsak próbálkozik. A jeleik szerint, nem is sikertelenül. Leg­régebbi és legjobb barátainak a könyveket tartja; különösen drá­mákat és versesköteteket olvas szívesen. Jeles tanuló. Ha a jövő­be tekint, irodalomtörténésznek álmodja magát. SZÉCSI GÁBOR: Ha a varjak hazajönnek... Ha a varjak hazajönnek, és letelik száműzetésük, és a fehér éjszakák levedlik álmainkat, ha lábnyomaimat betemeti a sírás és összerezzen az emlék; a fehér falú, nádfedeles nyár... Ha minden írást összegyűrtünk és minket is összegyűrt az idő, mint két könnycsepp a papírkosárban összeolvadunk; ha elveszített tegnapunk nem hiányzik többé és testeden a márvány megreped; vén danaida! égess, égess, ■ - • -. \ - . 0ty.A, j-, ij. égess el, ha megérzed, hogy hazudni már nem tudok Neked. \ \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents