Petőfi Népe, 1985. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-24 / 19. szám

1985. január 24. • PETŐFI NÉPE • S I BOZSŐ-KÉPEK A KÓRHÁZBAN Egy út festményei MŰHELYMUNKA Teremtő feladatok sodrában Erdei Pétert, a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intéseit igazgatóját szinte lehetetlen megtalálni. Ha mégis sikerül telefonon elérni, a találkozó még akkor sem biztos. Az igazgató ugyanis állandóan úton van, nem véletlenül nevezte egyszer egy róla szóló írás szerzője kul­turális diplomatának. A beszélgetésünket megelőző este érkezett haza Olaszországból. Így rögtön adódott is az első kérdés: Bozsó János, a kiskunsági táj és élet avatott festője úton van. Kiállításai Kecskeméten, Duna- vccsén, Budapesten és más vá­rosokban, községekben tűnnek föl. Ezen a héten — a honvéd­kórház közművelődési szervezé­sében — visszatért szülővárosá­ba, amelynek gazdag néprajzi gyűjteményt és alkotóháznak va­ló berendezett tanyát is adott. Mintha csak új műveiről jegyez­te volna meg Balázs F. Attila, a fiatal romániai iprózaíró — „ha úgy érezzük: megszoktuk a szé­pet, megtagadva újra felfedez­zük”. Olyan festő él a „hírős város­ban”, aki tetszik a fonyódi üdü­lővendégeknek, az oroszlányi bá­nyászoknak, a tiszakécskei pa­rasztembereknek és — egy friss közvéleménykutatás szerint — az orvosoknak, kórházi dolgozóknak is. Immár négy évtizede, kiállí­tásról kiállításra a maga útját járja. Tanyát festett akkor is, amikor pusztulásra ítéltetett a Első alkalommal adták át a Gábor Andor-iplaketteket szerdán a Magyar írók Szövetsége klub. iában. Az érmét a Kossuth-díjas író lánya. Gábor Magda, a Gábor Andar-díj kiegészítéseként adó. mányozza az elismerésben eddig részesült, és majdan részesülő dí­jazottaknak A Gábor Ajndor-di'jat ez író halálának ötödik évfordulóján. 1958-ban alapította az író özve­tanya. Pincesorok előtt, erdei ös­vényeken és tisztásokon, zeg­zugos és falusi utcákon át vezeti vissza mindazokat a gyermekko­ri friss színvilágba, akik már el­hagyták a dűlőutatoat, s akiknek a gyermekei lakónegyedek pa­nelházai közt nőnek föl. A tájképek teremtője itt vált festővé, érzékennyé a másoknak alig felfogható hangulatok iránt. Talán ezért élnek a fény- és ár­nyékpontok, ragyognak fehér, sárga, kék és zöld színei. Ezeknek a festményeknek a legjava egyszerre realista mű és mélyen átélt-kifejezett termé­szeti mádás. TÖegszáUbttan vissza­térő látomás — ez alkalommal a kécskei határban, Dunavecse és Solt környékén fölfedezett — látványról. A titok se nem ki­sebb, se nem nagyobb: alkotójuk minden ízében és egész tudásá­val meri vállalni, hogy értsék, sőt szeressék az emberek. Halász Ferenc gye és lánya; kétévente egy-egy fiatal, tehetséges lírikus, vagy író munkásságát jutalmazzák a díjjal. Eddig tizennégyen vehet­ték át az elismerést. > A plaketteket — az érmén Do­mokos Béla szobrászművész Gábor Andor portréját mintázta meg — Goda Gábor Kossuth-dijas író. a Gábor Andor kuratórium elnöke adta át. A Forrás januári száma „Megszámlálhatatlan gyor­sasággal tudott fenekest adni a kántor űr. nemcsak nekem, de bárkinék. Bizony a padra nem tudtam ráülni, csak úgy kucorogtam, mintha ülnék... Aztán hiába kért engem a kántor úr. hogy szolmizáljak vagy énekeljek, egy mukk nem jött ki a számon, még ha az egész templomként 1 vessző­jét csak rajtam verik szét se. Ki tudja, hányszor szakadt be a fülpintyőkém...” — Ezt a néhány mondatot Iluh István önéletírásából ragadtuk ki. amely a legolvasmányosabb irás a Forrás januári számá­ban. Érdekes stílusban. ízes nyelvezettel meséi gyermek­koráról; a háborús Magyaror­szágról, a falusi életről, oly­kor szívszorító részleteket festve az olvasó elé. A Szol­nokon élő. betanított munkás­ként dolgozó szerző önéletrajz­írásának következő részét a folyóirat februári száma köz­li majd. A Való Világ rovatban Hi­tek , nézetek és tornyok Nagy. hajtáson címmel Kamarás István ad közre részleteket Lajosmizséről írt szociográ­fiájából. Publikációjának kü­lönösen az első oldalai érde­melnek figyelmet: a nagy haj. tás, az önkizsákmányoló élet­mód leírása, hiszen a lajosmí. zsei példákon — véleménye­ken, vallomásokon — keresz­tül. napjaink egyik legszem- betűhőbb emberi-társadalmi jelenségét világítja meg. Ka­marás István szociográfiájá. hoz kapcsolódik a következő oldalakon Tomka Miklós Bu­dapesttől Nagyhajtásig — avagy világnézeti helyzetünk madártávlatból — s közelebb, ről című tanulmánya. Négy írással emlékezik meg a januári szám a száz éve szü­letett Fülep Lajosról. Közü­lük külön figyelmet érdemel Sümegi György munkája, amely pontos, hiteles képet ad a nagy művészetfilozófus Ba­ján töltött éveirőL Gyönyörű ez alkalommal a folyóirat képanyaga. Korniss Péter felvételei Szervátiusz Tibor szobrászművész Élet­fa című alkotásáról készültek. A fotók közlésének apropóját egyébként A Művészet rovat­ban olvasható beszélgetés adta, amelyet Eke Károly ké­szített a szobrásszal. Mondhatni: témái lag, mű­fajilag egyaránt gazdag ez a januári szám. Talán az utóbbi hónapok legsikerültebb For­rása ... k. e. — Mi járatban volt Itáliában? — Annak jártam utána, hogy intézetünk milyen körülmények és feltételek között tudna az idén nyáron Kodály-szemináriumot tartani Assisiben. Nem ez lesz az első ilyen vállalkozásunk, ha­sonló rendezvényeket tartottunk már az írországi Dublinban, Lengyelországban és Dániában. A gondolat tehát nem új, de az egyes országok sajátosságai miatt mindig egyedi szűnt kap, ez te­szi a munkát széppé, érdekessé. Ezeken a szemináriumokon a mi pedagógusaink vezetésével foly­nak az órák, a mi szakmai irá- nyításunkkkai a magyar zenei ne­velés elméleti és gyakorlati ered­ményei alapján. A külföldi szak­embereket tulajdonképpen olyan műhelytitkokba avatjuk be, ame­lyeket később a saját munká­jukban hasznosíthatnak. — A Kodály-intézetnek a nem­zetközivel egyenrangú fontossá­gú a hazai tevékenysége is. Ügy tudom, egy tartalmában új zene­pedagógus-képzés megteremtésé­nek gondolatával foglalkoznak. — A magyar zenepedagógusok képzése alapvetően a kodályi el­vek szerint történik, így az ő to­vábbképzésükben a hangsúly az ismeretek felfrissítésére, az utób­bi években kdérlelődött kortárs zenei újdonságok megismerteté­sére esik. Kodály zenepedagógiai, szellemi hagyatéka, maiga a ze­nei nevelés koncepciója beleil­leszkedik a hazai pedagógus-to­vábbképzésbe. Akkor lenne vi­szont igazán teljes intézetünk munkája, ha részt tudnánk vál­lalni a zenepedagógusok alapkép­zéséből. Régi vágyunk egy olyan képzés megszervezése, amellyel részben pótolni tudnánk az elég komoly százalékú zenepedagó­gus-hiányt, s amely ugyanakkor tartalmi szempontból is megfe­lelne a mai zenei követelmé­nyeknek. Ma már másféle taná­rokra van szükség. Most, amikor az információ ilyen gazdag tár­háza áll rendelkezésünkre, rend­kívül fontos, hogy ezt a pedagó­gusok megfelelően rendszerezni tudják. Úgy gondolom, az elmúlt tizenöt—húsz év bebizonyította, hogy az iskolába került gyerek­anyag a vártnál gyorsabban vál­tozott, a mai iskolarendszerben másképp érvényesül a tudomá­nyos és művészeti nevelés kap­csolata. A zenepedagógus-képzés pedig lépést kell hogy tartson az életnek ezzel a változásával. Ne­künk hűnek kell maradnunk Ko­dály örökérvényű gondolataihoz, de a kor szavát is meghallva kell megteremtenünk egy minő­ségileg új pedagógusképzés alap­jait. Itt, Kecskeméten (a hagyo­mányok miatt megvan a talaj egv ilyen gondolat kibontására. De most még csak a tervezésnél tartunk. — Milyen közelebbi feladatok állnak az intézet, s igazgatója előtt? — Most rendkívüli munka előtt állunk: intézetünk — Ko­dály Zoltánné, a kizárólagos örö­kös ajándékozási szerződése út­ján — megkapta ■■ a budapesti Kodály-hagyatéfcot,. s ebbői ne­künk kell kialakítani az emlék­múzeumot. Megtisztelő, de egy­ben felelősségteljes dolog is, in­nen, Kecskemétről irányítani a munkálatokat. A főváros szívé­ben. a Kod ály-köröndön egy olyan kulturális, közművelődési, s egyben kutatócentrumot sze­retnénk létrehozni, amely áll an­dó. értékes és érdekes színfoltja lesz nemcsak a zenei, hanem ál­talában a kulturális életnek. Személy szerint is gyönyörű' fel­adatnak érzem. Az életem úgy hozta, hogy mindig egy-egy ilyen „teremtő” feladat megoldásából bomlott ki egy következő. Fiatal koromban az a szerencse ért, 'hogy ott lehettem a bostoni Ko­dály Intézet születésénél, azután következett a kecskeméti intézet, most pedig az emlékmúzeum. Ügy látszik, mindig volt egy ilyen véletlenszerű, intézmény- alapító, vonulat az, életemben. — Köztudomású, hogy ön nem „csak” egy intézmény igazgató- ja, hanem pedagógus és művész is. Hogy képes egy ember ennyi feladattal megbirkózni? — A zeneakadémián kórusve­zénylést tanítok, így tartom ere­deti szakmámmal az állandó kapcsolatot. Az elmúlt évben vá­ratlan megtiszteltetés is ért, meg­hívtak a debreceni Kodály Kó­rus élére. 1977 óta vezetem a kecskeméti Pedagógus Énekkart, enélkül nem tudnák megfenni. A tanári és az előadóművészi tevé­kenység nagyon közel áll egy­máshoz, mindkettőben rendkívül erős elem a valamit kifejezni akarás vágya. A -kétféle, a szer­vező és művészi tevékenység kö­zül egyiket sem tudnám kizáró­lagosan művelni. S azt hiszem, nem én vagyok az egyedüli, aki ezt így érzi. Szükségem van arra. hogy az önkifejezés saját útjait keressem, de arra is, hogy közösségek problémájával foglal­kozzam. Rendkívül szép az én munkámban az is, hogy a szak­mai tartalmon keresztül el tu­dom fogadtatni a magyar kultú­ra és szellem értékeit külföldön. A közelmúltban Dániában jelen lehettem például a dán Kodály Társaság megszületésénél. Az alapítók egy része már a máso­dik generációját képviseli azok­nak, akik itt, a Kodály-dntézet- ben tanultak. Talán nem túlzók, ha azt mondom, ez is egyfajta békemisszió. Kormos Emese • Közös éneklés a nemzetközi Kodály-szemináriumon. (Archív felvétel) • Öreg tanya Búteleken. Átádtok a Gábor Aridor-plaketteket THIERY ÁRPÁD: A vonat késett. Az autóbusz a külső város­részbe — ahol lakott — az orra előtt ment el. Harminc perc múlva indult a következő. A res­tiben kért egy pohár pálinkát. Ügy gondolta: ennyit megengedhet magának, öt nap alatt ősz. szesen háromszáztíz forintot költött. Ez rekord volt. öt napon át egy falusi takarékszövetkezet pénztárkönyveiben kutatott. Az első este meg­hívták vacsorára, de nem fogadta el. — Engem nem fogtok leitatni — gondolta. Kedden össze­veszett a felügyelőbizottság elnökével, a követ­kező nap megfenyegette a pénztárosnőt. — A revizor úr ezt nem engedheti meg magának — mázolta el a nő szipogva a szeme körül a fes­téket. Ma délután, húsz perccel a vonat indulása előtt H. Tóth Géza revizor fellélegezve, egy em. berbarát örömével irta alá a jegyzőkönyvet. Sza. bálytalanságot nem talált. Az öt nap azonban elcsigázta az idegzetét. A restiben az asztalra borult, hozzá se nyúlt az italhoz. — Valami baj van? — érdeklődött a pincér. — Semmi, semmi — emelte föl H. Tóth a fe­jét. — Fáradt vagyok, és szeretnék egyedül len­ni. — Itt. uram? ... Otthon az asztalon a felesége levele várta. — „Soha nem gondoltam volna, hogy idáig ju­tunk. Amikor elmentél, már akkor tudtam, hogy nem igaz, amivel áltatsz, de megpróbáltam ma­gamnak bemesélni, hogy hátha csak az én gya­nakvó természetem, és mégis igaz, amit mond­tál. De hát rá kellett jönnöm megint, hogy ne­ked mindenki fontosabb, mint én. Te csak az­zal vagy hajlandó törődni, ami a hivatásod, mert az a mindened, én pedig azt mondom, hogy a rögeszméd. Abban a hiszemben élsz. hogy meg fogod váltani a világot. Sajnos, a családoddal azon kívül, hogy hazaadod a fizetést, nem sokat törődsz. Mit tehetek ezek után? Levonom a ta­nulságot. Sokszor voltam már melletted nehéz helyzetben, de mindig megmaradtam tisztessé­gesnek és becsületesnek, de a te közömbös, ön­ző természeted nem engedte, hogy velem is tö. rödj...” H. Tóth a kisebbik szoba felé pillantott. Az volt az érzése, hogy Olga a lefüggönyzött ajtó mögött hallgatózik. És a kislány? Most kapott észbe, hogy amikor belépett a lakásba, a köszö­nésre nem kapott választ. Megnézte az óráját: fél kilenc múlt. A konyhaasztalon üvegbura alatt néhány sze­let turistaszalámi, egy darab sajt és valamennyi vaj várta. A sajtot meg a szalámit befalta ke­nyér nélkül. A hűtőszekrényben talált egy üveg sört, megitta. Az otthonos beidegződések vala­mennyire visszazökkentették. A cigarettáját a nagykabát zsebében hagyta. Kilépett érte az elő­szobáiba. A prémes kabátban volt a keze, ami. kor a bejárati ajtóra pillantott, és megdermedt: a biztonsági lánc az előbb még nem volt be­akasztva. De ki? És mikor? Hogyan? ... Hatá­rozottan emlékezett, hogy ő nem. Kétségtelen, hogy amíg bent a levelet olvasta, vagy a kony­hában volt. Olga a fürdőszobán át előosont, és beakasztotta a biztonsági láncot. H. Tóth a rá­gyújtásról is megfeledkezett. Az előkészített va­csora, a levél, a kihalt csönd, s most a beakasz­tott lánc: mindebben volt valami kísérteties. Egy pillanat alatt szertefoszlott volna ez a kü­lönös állapot, elég ha beszól a másik szobába, vagy egyszerűen bemegy Olgához, megöleli és megcsókolja, mint akinek fogalma sincs az asz­talra tett levélről. Ha nem kellett volna megszó­lalni! Végre rágyújtott. Két-három szippantással te­lefüstölte az előszobát. Eszébe jutott, hogy a múltkor moziban voltak, hazafelé Olga odabújt hozzá, és a fülébe súgta: — A madarak elrepül­tek ... H. Tóth nem tudott mit válaszolni. — Nem is láttunk a filmben madarakat — gondol­ta. Olga megismételte: — A madarak elrepül­tek ... H. Tóth még akkor se válaszolt, de meg­őrizte magának ezt a különös, nem hozzájuk il­lő mondatot. — Miért nem válaszolsz, ha kér­dezlek? — rángatta Olga a karját. A konyhán át visszament a szobájába. Hall­gatózott egy ideig, aztán bekapcsolta a rádiót, zenét keresett. Andrea csöngetett. — Hol voltál? — förmedt rá az apja. — A barátnőmnél. H. Tóth fülét megütötte a hetyke válasz. A felismerés, hogy nem először hallja ezt a fajta hangot, zavarba hozta. Valami olyasmit gondolt, hogy többet kellene törődni a lány nevelésével. — Anyád? — nézett szigorúan. — Nincs itthon? A lány beszaladt a másik szobába, felkapcsol­ta a villanyt, majd sikoltozni kezdett. — Apa! Apa! Apa!... A szobába lépve H. Tóthnak földbe gyökere­zett a lába: Olga a heverő mellett feküdt leros­kadva. Arca viaszsárga volt. eszméletlennek tűnt. Keskeny szája elkékült, keze az ölébe csúszott. Andrea kétségbeesetten nyöszörgött, a copf­jait morzsolta. — Mi van vele? . .. Döbbenet. Zuhanás valahonnan. Lelkifurdalás. A veszteség nyomán érzett elviselhetetlen fájda­lom. Elárvultság. Ez mind benne volt abban, amit H. Tóth ezekben a pillanatokban érzett. — Véres a könyöke! — mutatta a lány elbor­zadva. H. Tóth felocsúdott a dermedtségből. Letér­delt a felesége mellé, gyöngéden pofozgatta az élettelennek tűnő arcot. — Mi van veled? ... Hallod, amit kérdezek? ... Ints a fejeddel, hogy hallod ... Olga felsóhajtott, kinyitotta a szemét. Csodál­kozva nézett körül, öz szeme könnyes lett. H. Tóth simogatta az arcát. — Mi történt veled? — Arra ébredtem fel, hogy szóltál hozzám. H. Tóth fölsegítette a feleségét. — Inkább a fotelba ülnék — mondta az asz. szony gyönge hangon, s H. Tóth arcát fürkészte aggódva. H. Tóth orvosért telefonált. Amíg a doktort a készülékhez hívták, a feleségét nézte, mintegy szemmel tartva: nem fogja-e el újabb rosszullét? Azt gondolta bűnbánattal: — Az a baj. hogy nem várok tőle semmit, talán soha nem is vár­tam. tudat alatt lehet, hogy le is néztem, hogy nem ér fel a rögeszméimhez, pedig sokkal köze­lebb állunk egymáshoz, mint ahogy érzem, és ő gondolja, elég volt ez a szörnyű eset. hogy min­dent megbocsássak és elfelejtsek... Zavarba jött. Ez » a „mindent megbocsássak és elfelejt­sek", ebben a megfogalmazásban nagy túlzás volt. Jelentéktelen semmiségekre emlékezett. Gyakran kifutott a tej. Olga sokat bámészkodott az ablaknál, mint egy kamaszlány. Idegesítő volt az is, ahogy a kenyér héját csipkedte, mint egy madár. A járásában is felfedezett valamit. Egyenletes, andalgó ritmus, kimért egyenes tar­tás, ami a tornászmúltat idézte föl, Olga a járá­sában teljesen függetlenítette magát az utca moz­gásútól, mint aki nemcsak azt tudja, hova megy. de azt is, hogy oda fog érni. A hanghordozása is. Amikor visszakérdezett, volt valami éles fek­vés a hangjában. H. Tóth nehezen viselte. És ahogy ártatlan képpel megmásított dolgokat! — Mit főzzek ebédre, krumplifőzeléket vagy túrós­tésztát? — kérdezte. — A túróstésztát jobban szeretem — válaszolta H. Tóth. Fél év múlva megkérdezte: — Miért nem főzöl mostanában krumplifőzeléket? ... Olga megütközve nézett rá: — De hiszen te nem szereted.... — Igen, doktor úr, siessen! — mondta H. Tóth határozott hangon a telefonba. Hogy letette a telefonkagylót, nem tudta, mi­hez kezdjen. Olga lábai elé kuporodjon? Ne­vetséges lett volna. Üljön az asztalhoz, és te­gyen úgy, mint aki a gondolataiba merül? Men­jen le az orvos elé? — Főzök egy teát — jutott eszébe. — Majd a kislány — tartotta vissza Olga. — Inkább ülj ide mellém. H. Tóth kissé idétlenül érezte magát a fotel­ban, mostanában nem szokott a felesége mellett ülni. — Nem kell értem aggódni — mondta Olga. — H. Tóth nyelt egyet. Alattomosan bele nyi­lait egy régi, visszahozhatatlan kép a múltból. Éjfélkor a hagyomány szerint eloltották a vil­lanyt. el csöndesült a szálloda étterme, felálltak mind, és a sötétben a Himnuszt énekelték. Köz­ben kint a hóvihar az utcai vezetékeket leszag­gatta. a szálloda végképp világítás nélkül ma­radt. H. Tóth a sötétben rosszul csukta be a szo­ba külső ablaktábláit, befútt a hideg szél. Va­cogtak a paplan alatt. A sok italtól Olgát enyhe rosszullét fogta el, de később a friss levegő ha­tására elmúlt. Másnap a vitorlásklub körül csa­tangoltak a nagy hóban, Olga kiszaladt a móló végére, felmászott egy hósipkás kőbakra. — Fog­laltam neked egy várat! — kiáltotta kipirulva. — Foglaltam neked egy várat!... A cipőjük csontkeményre fagyott. A parti őrség mellett egy kimérésre bukkantak, forralt bort ittak. Ké­sőbb nehéz hófellegek nyomultak a víz fölé, Ol­ga megszeppent, és visszasiettek a szállodába. — Elolvastad a levelemet? — kérdezte Olga. — El. H. Tóthnak eszébe jutott egy mondat. — Mit jelentsen az, hogy levonod a tanulsá­got? Olga elmosolyodott. — Csak nem vagy féltékeny? — Nem, nem — vörösödött el H. Tóth. — Nincs is rá okod. soha nem is volt — mckid- ta az asszony. — Legfeljebb nekem. H. Tóth nem válaszolt. A doktor rövid diagnózist adott. — Alacsony a vérnyomása. Vagy terhes. Jó lesz, ha kivizsgáltatja — mondta H. Tóthnak az előszobában.

Next

/
Thumbnails
Contents