Petőfi Népe, 1984. december (39. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-09 / 289. szám
MŰHELYMUNKA_______________________________ „Erre csörög a dió” • Jób* Éva: Téli esetóá a tópartba Vikár Béla és a Kalevala Három kötetnyi vers és egy ■ szociográfiai könyv után, az idén elbeszélésekkel jelentkezett Hatvani Dániai. — Miért volt e műfajváltás? — Én nem nevezném annak. Ugyanis a Homokfolyam című kötetembe gyűjtött elbeszéléseim valójában párhuzamosan születtek verseimmel, szociográfiai riportjaimmal, tanulmányaimmal. S ezek a novellák, megítélésem szerint témájukban, szemléletükben • egyaránt koherensek szociográfiai jellegű írásaimmal. — Az elbeszélések többsége a házasságtörésről, a szexről mesél, néhány esetben már-már pornónak tetsző részletesség■ gél.. — Viszont mindig valamilyen társadalmi szituációban, azaz más mondanivalót szolgálva, érzékeltetve elevenednek meg ezek az intim részletek, s éppen ezért szerintem szó sincs pornográfiáról- A szerelem, a szexualitás egyébként sem kimondottan biológiai szféra: társadalmilag több tekintetben is determinált. Én inkább kicsit szokatlanoknak nevezném ezeket az írásokat, hiszen a magánélet intim részleteinek ábrázolására kevesen vállalkoztak eddig a masvar irodalomban. — A Forrás októberi számában publikált regényrészleted azt sejteti, hogy készülő müvedben is jócskán akadnak kendőzetlenül ábrázolt hálószoba-jelenetek ... — Valóban. Ezt a kisregénye- met egyébként már befejeztem, csak még ikiadót nem találtam gondozására. A címe: Erre csörög a dió, és röviden — dióhéjban — elmesélve egy alföldi kisváros „elit” rétegéről, hét férfiről és három nőről ázol. Történetüket érdek- és szerelmi viszonyok szövik át, s a múltnak azok a megelevenedő mozzanatai, amelyek lényegében jelenlegi életük, viselkedésük magyarázatai. Ez a gyülekezet nem eredendően hitvány. aljas: valamikor mindanyr nyiukban ott munkált a jobbítás vágya, de engedve a körülmények szorításának, személyiségük erkölcsi kopása menthetetlenül bekövetkezett. Vergődnek az önmaguk szőtte hálóban, lubickolnak a hatalom, a pénz és a szex „szentháromságának" bűvöletében, miközben átérzik — sőt átélik — a mai vidéki értelmiségi lét dilemmáit. — Ezen kívül van még megjelenésre váró köteted? — A Szépirodalmi Könyvkiadónál kettő is. Az egyik Kalózlobogó címmel az utóbhi öt esztendőiben írt verseimből ad válogatást, s remélhetőleg jövőre már kapható lesz a könyvesboltokban. A másik szociográfiai jellegű írásaim gyűjteménye. Vízalatti harangok címmel jelenik majd meg, ha elfogadja a kiadó. Ez ma még nincs eldöntve. És van egy úgynevezett fattyúhajtás is könyveim sorában, amelynek megjelenése a napokban várható. A homokhátsági tsz-szövetség felkérésére írtam, s olyan emberek portréit tartalmazza, akiknek jelentős szerepűik volt ezen a vidéken a termelőszövetkezetek létrehozásában, fellendítésében. A címe: Életutak a homokhátságon. — Ha már a kiadásnál tartunk: a Forrás-könyvek sorozatban évek óta nem jelent meg egyetlen kötet sem. Miért? — i-Anyagi okok miatt. Azonban nemrég azt a biztatást kaptuk, hogy a következő esztendőben ismét megindulhat e sorozat, amelyben — terveink szerint — ezután is elsősorban a megyéiben élő alkotók művei, illetve szociográfiai jellegű írások jelennek meg, bár egyik szempont sem lesz kizárólagos ... — Mint a Forrás főszerkesztője, milyen témájú szociográfiákat látnál legszívesebben folyóiratodban? — Az életmóddal, az életformákkal, a tudati kérdésekkel foglalkozó valóságirodalom változatlanul nagyon fontos, kell! Különösen azok az írások, amelyek nem számszerűsíthető társadalmi problémákat, folyamatokat taglalnak, finomabb szövevényesebb összefüggéseket mutatva fel. Úgynevezett írói szociográfiák kellenének, hiszen maholnap kihal ez a műfaj, egyszerűen azért, mert egyre kevesebb írónk vállalkozik művelésre. — Várható-e valamilyen változás a jövőben a Forrás profiljában, szemléletében? — Megújulásra mindig szüksége van egy folyóiratnak. S ezt a mi esetünkben a valóságirodalom lehetőségeinek újragondolásával és kiterjesztésével kell megteremtenünk, mégpedig minél előbb. Gondolok itt a szűkebb értelemben vett szociográfián kívül a néprajzi, történelmi és antrológiai jellegű írások rendszeres közlésére, akár a hagyományos irodalmi írások rovására is. Szó sincs arról, hogy e tudományok szakfolyóirata .kívánunk lenni. Viszont tömör, olvasmányos formában, írói megközelítésekkel taglalt eredményeiknek helyt adunk, ameny- nyiben azok a mai emberképünket, társadalmi tudatunkat gazdagítják. — Ilyen jellegű írásokat eddig is közölt a folyóirat. — Igen, csakhogy eléggé esetleges módon. Tudatosabban kell követnünk múltunk és jelenünk kutatásának útjait. — Visszatekintve e végéhez közelgő esztendőre, milyen nagyobb problémákkal, gondokkal kellett szembenézned mint főszerkesztőnek? ■. M — Az örökös időhiánnyal. Elég finoman tértem ki kérdésed elől?... Koloh Elek A finn Karjaiéban gyűjtött epikus runók (dalok) és a romantika őseposz-gondolatából 1833 novemberében születeti meg a Kalevala-mítosz. Az ős- runók eredetére vonatkozó költői látomásától ihletve, Lönnrot Illés ez évben adta ki dalgyűjteményét V einemöinenről. Az óriási siker, a legnevesebb szak- tekintélyek kritikája, és biztatása, valamint az a tudat, hogy jó runóénekesektől még több hasonló dalt gyűjthet, reményt ébresztett benne egy olyan versmű készítésére, amely „kitesz egy fél Homéroszt”. Ötödszörre is gyűjteni indult. Az utazás bőséges eredménye és az újabb dalok beilleszkedése a korábbá műbe. lett a Kalevala első változata. Először 1835-ben jelent meg, és vált az 1800-as évek finn eszmevilágának és kultúrtörténetének legjelentősebb, a nemzet életét mindmáig befolyásoló eseményévé. A nép- és nemzetalakító hatásán túl legerősebb és legfontosabb pillére ez a mű annak a hídnak is, amely a két, egymástól • több ezer évvel ez-1 -előtt .elvált, - ám nyelvében maris J rokon népet ismét összekapcsolta. A Kalevala első publikálásának idején a finnugor nyelvek .rokonsága nálunk csak néhány tudós előtt volt ismeretes, elfogadott. Reguly Antal munkássága mellett éppen a Kalevala mutatott rá rokonságunkra, s ez a hosszú vajúdással megszületett mű keltett először igazi érdeklődést a finnek iránt hazánk, ban. Az első tudósítás nálunk — feltehetően Erdélyi János tollából — 1842-ben íródott a Kalevaláról. A dalgyűjtemény teljes fordításával először a Helsinkiben élő Reguly próbálkozott a múlt század közepén, de néhány apróbb részlet átültetésénél nem jutott tovább. A kiváló nyelvész, Hunfalvy Pál kísérletezett még; végül 1871-ben Barna Ferdinand, korának kiválóan képzett könyvtári szakembere készítette el a teljes magyar fordítást. Munkáját — tévedései miatt — ma már csak a nyelv- történet tartja számon. A budapesti egyetem 1872-ben alapított — Budenz József vezette — altaisztnkai tanszéke volt a magyar finnugrisztika • Vígb Bertalan festménye Vikár Béláról. legkiválóbb nemzedékének útra- bocsátója. Budenz tanítványa volt Vikár Béla is, akiben, a mester értő szeme fölfedezte azt a szerencsésen ötvözött filológusi és költői képességet, amely a Kalevala sikeres lefordításának elengedhetetlen föltétele volt. Vikár, huszonöt. esztendős, alapos — finn és magyar .nyelvészeti és folklór — kutatásai méltó gyümölcsöt hoztak. Érdemes megvizsgálni, miért lett. lehetett éppen Vikár a legismertebb, legnépszerűbb fordítás elkészítője. Azé az átültetésé, amelyről 1909-ben, amikor a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent, a tu. dósok és az irodalmárok egyaránt lelkendezve beszéltek. Kosztolányi Arany Hamlet-for- dításával egyenlő értékű remeklésnek tartotta. A Kalevala Európában Észak és Dél között az egyik legjelentősebb szellemi pólus. Rokona ilyen értelemben Homérosznak, az Edda, valamint a Nábelung énekeknek és más távoli korok nagy eposzainak. Művelődés, és irodalomtörténeti jelentőségén túl a történelembe átnőtt ősi formájában is, és az 1844-es Űj- Kalevala megjelenésével egy nép öntudatának és közösségi széllé, mének forrása lett. Az ma is. Vejnemöjnen más tájakon, más éghajlat alatt és más kalandokkal ugyan, de maga a finn Odüsszeusz. Ezzel a költői és történelmi emlékezettél, empátiával kellett átitatva lennie a fordítónak. Több hazai és finnországi gyűjtőút tapasztalata érlelte Vikár személyiségét, amíg a nagy mű elkészült. Így vall erről egyik jegyzetében: „Ott jártam, és hallgattam a régi énekeseket hónapokon át. Beleéltem magamat nyelvük és dalaik szellemébe, s itthon sorra látogattam daltermő hazai tájainkat, hogy a magyar Kalevala mindenben hú visszhangja legyen az eredetinek.” Ügy tűnik, Vikár számára mindegy volt, hol jár, hol gyűjt, hol jegyzetel gyorsírófüzetébe — a magyar mellett a finn gyorsírást is mesterien elsajátította. A századvég volt a megfelelő idő (és az utolsó is) ahhoz, hagy még a természetes egyszerűség nyelvén szóljanak hozzá az adatközlők és az énekesek Erdélyben, Somogybán vagy Karjaiéban, a Ladoga-tó mellett. Ismerte mindkét nemzet népi észjárását, gondolati, zenei és színvilágát. Tehát nem véletlen, hogy a fordítás oly remekül sikerült. Passonen Henrik, a helsinki egyetem nyelvészprofesszora azt mondta egyszer: Ha elveszne az eredeti Kalevala, Vikáréból visz- sza lehetne fordíttatni finnre, annyira tökéletes. E fordítás hatását irodalmunkra csak hosszas tanulmányban lehetne elemezni. József Attila, Juhász Gyula, Illyés Gyula és Juhász Ferenc —, hogy csak néhányat említsünk a nevesebbek közül — egyes műveiben jól megfigyelhető a Kalevala motívum-, dallam- és ritmikai világának, nyelvének hatása. Kosztolányi és Gulyás Pál is — talán kissé túlozva — a Vikár-for. dítás hatását meghatározónak vélte. Hatott tagadhatatlanul, bár az is tény, hogy a Kalevala nem lett igazi ihlető je, kovásza szellemi életünknek —, máig sem, pedig Vikárét három újabb és modernebb fordítás követte. Ezt a hiányosságot igyekszünk pótolni mostanában. Évfordulók ürügyén is: most a Kalevala teljes és végleges szövegét tartalmazó kritikai kiadás yiegjelené- sének 100. évfordulója, valamint Vikár Béla születésének 125. évfordulója alkalmából. S talán úgy, hogy a könyvtárak polcairól újra kézbe vesszük Vikár remekmívű fordítását. Farkas P. József hatvani Dániel Virágot vérzik Füvek bugái legyintik számat. Vernek vagy simogatnak? — azt hiszem, mindegy már. Lehelletemtől mozdulnak, inognak, mint pályavesztett égitestek. Faragtak talán fába engem, hogy virágot beszéljek? Nagy bánat-súly alatt préselődik éjszakám, recseg-ropog a hajlék, próbára tétetik minden mennyezet... Isten tenyeréből elgurult hold a lámpásom, bordáim feszítem magam is. Bogámyi fény után futnék, de elkaszálják lábam a szelek. Harapom elkékült szájjal a megkövesedett levegőt. Fuldoklásom ki hallja meg? Homlokomon ki gyújt napot? Árnyait maga előtt hajtva dől rám irdatlan erdő, madártalan lombkoronája mögött már szervezi sárga hadait, ösvényem hiába tapogatom váltig, eltűnik a gyökerek között. Rejtem arcom fakéreg alá, tekintetem virágot vérzik. BÁBA MIHÁLY A vén fa Festő barátommal gyalog baktattunk a tanyanézőből a kis állomás felé. Át az ébredező határon. A fák még szunnyadoztak, de a bokrok ágain már zöld szeplők voltak a rügyek. — Szóval megveszed a tanyát? — kérdeztem Gézát. — Meg. Négy-öt hónapot kint lakhatom minden évben. Nézd ezt a csodálatosan szép tájat. Az ecseteim itt nem fognak pihenni. Bólogattam. A dombtetőről egy kis települést pillantottunk meg. Két sor ház nyúlt el az erdőbe vezető út mellett. — Még négy óránk van a vonatindulásig, nézzük meg. Talán nyitva a kocsma is, harapunk és iszunk valamit — mondtam. Leereszkedtünk a szelíd dombról a faluba. Az utolsó ház udvara szinte beleékelődött az erdőbe. A kertben gyümölcsfák sorakoztak, a kaputól a tornácig lugas vezetett. A gazda éppen metszegette, kötözgette a vesszőket. Lassan, sétálva, bámészkodva mentünk. A házaknak melegséget árasztó külsejük volt. Sehol egy vad szín, sehol egy páváskodó frontfal, de mindegyiknek más-más arca volt, mint az embereknek. Szekér közeledett a poros úton, a lovak trappoltak, de mellettünk már porosz- kálva mentek el. A szekéren szürkévé fakult fe- ketekendős asszony ült. Lazán tartotta a gyeplőt, • ostor helyett venyige volt a kezében. Felénk, fordította az arcát, biccentett. Köszöntünk. Mustrált bennünket, idegeneket. Arca ráncos volt, háta görnyedt. Talán hetvenéves is elmúlhatott. A bámészkodásból fejszecsattogás riasztott. — Odanézz! — kiáltottam Gézának. — Azt a gyönyörű diófát kivágják. Az udvaron egy tagbaszakadt ember lékelte a fát úgy kétarasznyira a földtől. Az egyik vastag ágról hosszú kötél lógott le. Ha jól alávágta a fát, azzal húzza majd le a földre. — Jó pénzt adnának érte a szobrászok — jegyezte meg Géza. — Gyere, kérdezzük meg a hóhért, hogy miért nem kegyelmez ennek a gyönyörű fának. Megálltunk mellette. Még csapott néhányszor a fejszével a férfi, aztán abbahagyta a munkát. — Jó napot — bökte meg kalapját. — Jó napot — mondtuk rá Gézával szinte egyszerre. — De szép fa — toldotta meg Géza. — Az vót — szedte elő cigarettáját az ember. — Rágyújtanak? Mi is előkotorásztuk cigarettánkat. A füstgomolyagokat nem kapta el a szellő, ott kerengtek köröttünk. —"Miért vágja ki? — Mert kiszáradt. Ügy tizenöt évvel ezelőtt. — Azóta itt, lábon szárad? — Ügy. Mert az anyám nem engedte kivágni, de két hónapja meghalt szegény. Eltemettük ... Hát maguk mi járatban? — Tanyanézőben voltunk. — Maguk akarják megvenni a Horváth-tanyát? — Én — mosolygott Géza. — Vagy nem javasolná? — Dehogynem. A fal még kibír száz esztendőt, de a tetőt meg kell reperálni. Persze az istálló, meg az ól rozoga. Dehát, ahogy elnézem magát, nemigen fog ott gazdálkodni. — Nem, de mondja már, miért nem engedte kivágni ezt a száraz fát az édesanyja? Az ember leszegte , a fejét, eldobta a félig égeti cigarettát és eltaposta — Mert erre akasztották fel az apámat. A cigaretta megremegett a kezemben. — Mit csináltak? — Arra az ágra akasztották fel, ni — mutatott a vastag ágra —, a saját kötelével. Döbbenten néztünk egymásra Gézával. Iszonyatos lehetett. Álltunk, mint kiket fejbekólintottak. — Gyöjjenek be a tornácba, s ha meg nem vetik, egy pohár pálinkával megkínálom magukat. Szótlanul mentünk utána. Leültünk a lócára. Fél- decis poharakat adott a kezünkbe és teletöltötte. A magáét is. Koccintottunk, ittunk. — történt? — kérdeztem a krákogás után. Az ember rágyújtott, kinézett a fára. Pásztázta lombtalan ágait. , — A front itt előreszaladt. A németek menekültek, utánuk a magyar katonák, mint hátvédek. Es- tende beállított az apám. Megjöttem, mondta, a ruszkik a sarkunkban ' vannak, én már innen egy tapodtat se megyek. Anyám boldog volt. Úgyse engednélek, még ha menni is akarnál, sírta. Rögtön sütött, főzött, apámat meg küldte tisztálkodni. Mi gyerekek is boldogak voltunk, hiszen mán két éve nem láttuk. Kérdeztük, hogy hol a puskája. Vót, nincs, mondta. Nem mentünk le a kertben ásott óvóhelyre, hiába ágyúztak. Hajnalfelé lármára, kiabálásra ébredtünk. Apám kiugrott az ágyból, kiszaladt az udvarra. Aztán, mint a villám be, és kapkodta magára a gúnyát. Csak annyit mondott: csendőrök! Nem láttatok, nem is hallottatok rólam. És eltűnt az udvaron. Anyám jajveszékelt, nyüszített. Mire megnyugodott volna, kivágódott az ajtó. Kakastollas csendőr állt az ajtóban. Van itt katonaszökevény? Nincs. Nem láttunk egyet sem. A csendőr körbepislogott a félhomályban, aztán belépett, és egy pillanat múlva szuronya hegyére tűzte apám bakancsát? Hát ez mi? — üvöltötte. Bejött egy másik csendőr is. Szétdúlták a szobát. Hol van? Hol van? Mondjátok meg, mert úgyis megtaláljuk. Nem tudjuk, vinnyogtunk, jajgattunk anyánkhoz bújva, mintha nyúznának bennünket. Átkutatták az ■istállót, a padlást, benéztek a tyúkólba, a disznóólba is. A csutkakűpot szétdobták, a szalmakazlat szuronyukkal szurkolták. És megtalálták. Az egyik csendőr a diófához kísérte, puskáját mellének szegezte, a másik meg zsineggel összekötötte hátul a kezét. Aztán kötelet kerestek, két istrángot összekötöttek, átdobták azon az ágon. Apámat odarángatták, nyakába tették a hurkot, felhúzták, s hogy le ne essék, a kötél végét a nyakhurok görcséhez kötötték. Iszonyatos volt. Hogy rángatózott néhány pillanatig. Bőgtünk, ordítottunk. Anyánk elájult... Így történt. Szóval anyánk nem engedte kivágni. TZgyedül élt itt, a gyerekek szétszóródtak. Nekem a túlsó soron van a házam. Ezt eladjuk. Ide egyik testvér sem akar jönni. Elhallgatott. A csikket eldobta, teletöltötte újra a poharakat. — És most mi lesz a fa sorsa? — kérdeztem, hogy megtörjem a hirtelen ránkszákadt nyomasztó csendet. —■ Csináltatok belőle két keresztfát, az egyiket az anyám, a másikat az apám sírjára ...
