Petőfi Népe, 1984. december (39. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-23 / 301. szám

1984. december 23. ♦ PETŐFI NÉPE • 5

Kelet felől

Hatvan éve született Váci Mihály

December 25-én. lenne hatvan . éves Váci Mihály. Már hatvan éves lenne? Még csak most lenne hatvan1 éves? Látszólag egymás- mák ellentmondó kérdések tolulnak fel azokban, akik már olvasóként élték végig a hatvanas éveket, s benne a -költő tüneményesen gyors beérkezését, majd 1970 tavaszán tragikus hirtelenségű korai halálát. Érett férfikorában távozott közülünk, | most már mindörökre így marad' meg emlékezetünkben: tevékeny, feladatokat halmozó, a munkát, az el- végeznivalót soha félre nem söprő közéleti emberként. Szinte érezzük még. hogy köztünk van. tegnapelőtt mintha még láttuk, hallottuk volna. De érezzük, tud- ; juk egyre inkább azt f§ hogy arra a tegnapelőttre ma már szinte történelmi távolságból tekintünk visszafelé: a nyolcvanas évek derekán a hatvanas évek múltunk részévé váltak.

KIÁLLÍTÁS A KISMOTOR-ÉS GÉPGYÁRBAN

Munkás—művész-találkozó

A költő a szüleivel

De Váci nevét felidézve nemcsak egy rokonszenves, elkötelezett magatartás, nemcsak a hatvanas évek légiköre jut eszünkbe, hanem versek, verssorok tucatjai is. Ilyenek, hogy „Otthontalan csavargó vagyok én? / Hiszen / minden vidéken, otthon érzi magát /szívem”; Kések között halok meg én, ‘ .a műtőasztalon”; Mondd, kedvesem, milyen a tenger?”; „Ügy éltem, mint a százhúszat verő szív”; „Szőkén,"szelíden mint a szél, feltámadtam a világ ellen”; „Már ö&szeroskadsz, — végre mondd: / mit is akarsz hát, te bolond?”; „Én úgy szeretnék népem / mesélő emlékezetében / pár szóban megmaradni / ahogy ma a beszédben / példa s bölcsességképpen , közmondást szoktak bólogatni”.

Ezek a versek — Váci Mihály , költészetének leg- jdbbjai: nem hullattak át az idő könyörtelenül dolgozó rostáján. Hagyományt követő és hagyományt teremtő költészet Váci Mihályé. Lírája leginkább azt az örökséget folytatta, amelynek a huszadik században Illyés Gyula a legnagyobb mestere. A származás, az élmények rokonsága is összekötötte őket, s ^Illyés volt az, aki a pályán elindította a nála jelentkező költőt, akit meg-.megújuló tüdőbetegsége is gátólt a korai pályakezdésben (első kötete csak 1955-iben jelent meg).

Váci Mihály lírája is tárgyias-leíró jellegű. Gyakori nála az epikus részletezés. Uralkodó hangneme az elégikus és a patetikus. Sorsa, betegsége, lelki alkata is vonzotta az elégikussághoz, a osakazértis •kivívott sikerek pedig a pátoszhoz.

Sorsában nemcsak önmagát, hanem osztályának egészét szemlélte. Az egész dolgozó nép felemelkedését, napfényre jutását tartotta fontosnak, s az er- ről szóló híradást erősítette saját példájával is. Tár- gyiassága tehát egyúttal nagymértékben személyes is. Bár szemérmes költő, ■ akij érezhetően gáta- „jRt .feijr átvapiikor önmagáról jbeszél, foptofnak tartja; hogy mégis elmondjon minident. Költészetének és emberi magatartásának is elszakíthatatalan alkotóeleme etikussága. Jóhiszeműen és gyanútlanul fog hozzá minden dolgához, de csalódások nem a dolgok megoldhatatlansága miatt érik elsősorban, hanem azért, mert számtalanszor kell tapasztalnia az emberi hibákat, a tendenciává növő rosszat, a- túlzott és korai kompramisszuimlhajlamot.

Váci. Mihály költészetének első állandó antológia- darabja a Kelet felől című vers (1961). Történelmi és költői ars poetica ez a mű: a magyar nép évezredes kisemimizettségének és a győztes forradalomnak a képe a népből származó költő elkötelezettségének tudatával társul. A vers pontosan kifejezi keletkezése korát is: a sok gond után konszolidálódó magyar társadalom képe a társadalmi háttér. Váci Mihály azonban mindig együtt tudott haladni a kor változásaival. A hatvanas évek végére egyértelművé vált,'hogy a szocializmus építésében újabb szakasz kezdődik, másfajta gondokkal, ellentmondásokkal. Eme korváltás felismerésének reprezentatív verse a Valami nincs sehol.

A korábbi vers történelemszemlélete egyívűbb: a társadalom folyamatos előrehaladását tételezi fel. Á Valami nincs sehol történelemszemlélete tükrözi a társadalom változó állapotát, s már benne van az a tudás, hogy a történelem menete nem egyívű, hanem hibákkal, zsákutcákkal terhelt.

A gondolatmenet sok-sok ismétléssel nyomatékosított kulcsszavai: valami hiányzik — újra kell kezdeni mindent. A vers nem egy pillanatnyi élethelyzet, hanem egy egész élet számvetése. Az ilyenfajta summázó számvetések vagy Igazolják az életet (ilyen például Benjámin László Vérző zászlók alatt című verse), vagy elutasítják, elhiíbázottnak tartják (mint Józseif Attila több kései műve). Váci Mihály

PINTER LAJOS:

VÁCI MIHÁLY:

Mindenütt otthon

Otthontalan csavargó vagyok én?

Hiszen

minden vidéken otthon érzi magát szivem.

Minden határ fölött a régi kék az ég,

s a rozsban mindenütt lefognám kedvesem szemét.

Örházikók előtt, akárhol is, Apám tiszteleg;

s ha sorompók közt suhanunk, megint gyerek leszek.

És minden állomáson és mindig megérkezem,

szinte leszállnék mindenütt, ahol lámpa int nekem.

A városok hatalmas hangszerek, húrjaikon

botladozva emlékeim dallamait

■ újra tudom;

harangszavuk nagy pálmaága fölém hajol.

s egy ismerős pad mindenütt felém int a fák alól.

Én nem tudom, már sokszor félek, vétkezem:

hát nincs Anyám, szerelmem és barátom énnekem?

Hogy én bárkit, bárhol és bolondul szeretek,

s e földön itt idegent sosem lelek.

Ha már kezet fogott és hallgat velem,

vagy elkapja az utca-mély fölött fuldokló tekintetem,

már üldögélnék órákig panasza tornya alatt, .

amíg fölöttem szíve harangütései ingának. .

A csongrádi Tisza-gáton

A csongrádi Tisza-parton nyáron,, meztelenül három paráznák, forró homokban hemperégtünk, nagysodrú folyóban fürödtünk, vidámak voltunk és szentek, a csongrádi Tisza-parton nyáron.

Futottunk szánon, korcsolyaélen,

«hárman voltunk, három hóember, megpördültünk és fölborultunk, háton, hátsó felünkön csúsztunk, vidámak voltunk és szentek, a csongrádi Tisza-gáton télen.

D EAK MÓR:

Dúdoló

(Kiss Benedeknek)

mintha mindig havat ennék fagy üli a számat ágyravert éjszakáimon álmatlan a bánat

marokra kapom hát szívem s szorítom keményen amíg az ujjaim között felpiroslik vérem

Szeptember 24-én, kora reggel csörgött a telefon Klossy Irén lakásán.

— Olvastuk a Petőfi Népe tegnapi számán ban az önnel készített interjút — mondta Veress Sándor, a Kismotor- és Gépgyár bajai üzeme Alkotmány szocialista brigádjának vezetője. -- Szívesen látnánk az üzemben! Rendezhetnénk egy tárlatot és munkás—művésztalálkozót.

Bács-Kiskun idei művészeti ösztöndíjasa, aki ebben az évben a SZOT ösztöndíjasa is, örömmel mondott igent.

... fgy rendeztek Klossy Irén-tárlatot a kismotor és gépgyárban decemberben; a megnyitóra fametszet-nyomat hívta a gyár dolgozóit. A művészt Veress Sándor köszöntötte, és. miközben a kiscsávolyi iskola úttörő fúvósai barokk zenét játszottak, a munkások sorra szemrevételezték Klossy Irén zömmel természeti témájú, a modern grafika formanyelvén, finom vonásokkal alkotott, élménnyel, egyszerűséggel, tisztasággal párosuló toll- és tusrajzait fametszeteit.

— Mikor szerette meg a rajzolást? — hangzott a művészhez intézett első kérdés.

— Elég korán, még gyermekkoromban, mert a rajzzal jól' ki tudtam magiam fejezni.’ Nem volt. aki tanított volna, először képes albumokból másoltam, majd levelezőlapokat készítettem. Később szüleim beíratták egy szakkörbe, ahol módszeresen tanították a rajzot, így vettem részt a Rudnay-kör munkájában. A tanítóképzőben Éber Sándor volt a tanárorrj — akkoriban művészettörténész szerettem vcflma lenni, de nem sikerült •— majd a tanárképzőt, utóbb pedig a Képzőművészeti Főiskolát végeztem el. Azóta a bajai tanítóképzőben vagyok rajztanár.

— Miért nem rajzol embereket is? — kérdezte Budai Mihály.

— Azért — felelte Klossy Irén —, mert a tájképekkel tudom igazán kifejezni a gondolataimat.

Kulisics Sándornak erről eszébe jutott valami.

— És a madarak?

— A madár számomra szimbolikus jelentőségű — magyarázta a művész. — A fekete madár például valamilyen elmondhatatlan, nem feltétlenül jó dolgot jellent.

— Mivel dolgozik?

_ — Kedvencem a fametszet és a toűlrajz; talán mert ezek egymás ellentétei. Nemcsak kifejezésmódjuk, készítésük is eltérő. Ceruzával is dolgozom, de inkább csak tanulmányokra használom.

— Milyen stílushoz sorolná magát?

— Nem szeretném magam beskatulyázni. Az egyszerűséget

HALLAMA ERZSÉBET:

Hang a hetedikről1

versében azonban nem annyira az egyéni lét, mint inkább a történelmi helyzet teszi fel kiélezetten a kérdést. Neon egyes emberek, hanem egy egész társadalom számvetéséről van szó, méghozzá egy építő társadaloméról. Az elutasítás és az elfogódás egyaránt történelmietlen volna. A korszakváltás tudatosítja egy lezáruló történelmi szakasz eredményeit, hiányosságait, valamint a kezdődő új szakasz feladatait is.

A vers első fele hatalmas felsorolás: a meg nem valósult eszmény kibontása. A fordulópontban fel- idéződik a történelmi embert hajtó küldetéshit, s mellé társul az előbbi tudás: az eszmény nem valósult meg. E felismerés után többfelé lehet elindulni. Váci Mihály nem azt mondja, hagy a küldetéshit, az „ígéret” hamis, hanem hogy a van nem azonos azonos a céllal, ezért kellene „újra kezdeni mindent e világon”. Nem külső kívánalom ez, hanem az embert történelmi útján továbblépésre késztető belső parancs. Olyan „hitetés”, amely emberré teszí az embert.

Olyan költői végrendelet, amely szépségét és igazságát minden időiben megőrzi. V. G.

Csend van idebent, de zajaival mégis jelen a serény kinti délelőtt: a szomszédban kapui nyitnak és kifarolnak a kocsival, az utcán valaki szenet lapátol, megcsörren a vödrök fogantyúja, a szemetesautó már ' elVQQyJ,^ dfe tudqrn,,1h!qgy^anj{pr& zeli kis utcákban, még ott fúj- --téi/^réjté^Üöreit. p , oh -v-hw

Idebent csend ■ van, termékeny, reményt .. keltő csend, munkára buzdító.

De, megszólal a telefon. Belevisít a csendbe, szétzúzza. Megadom magam, kelletlenül emelem a kagylót, kelletlenül szólok bele, csak annyit: halló.

— Te vagy az, anyu? — mondja egy hang a drót végén. De milyen hang — a gerincemben egy nyilallás. Valami nyüszítés, valami zokogáson túli, kicsiny, összezsugorodott hang, mélyről, valahonnan a bugyrokból. feltörő. Megismerem, hogy nem az én gyerekem hangja, és mégsem vagyok biztos benne: SzempUlantásnyi idő alatt végigélem, hová ment, mit csinálhat, nem lehet semmi baja, eg nem is lehet ö, nem is ilyen a hangja! Ez egy kisebb gyereké, nem, mégsem kicsié, inkább egy felnőtt lányé, egy felnőtté — vagy mégis inkább egy öregé, egy apróra aszalódon öregé?

Miközben érzem, hogy a rémület egyik hulláma elvohuló- ban, máris lecsap a másik. Gyere haza, mondja a hang.

Hóim haza? Hol vagy, mi bajod? Kérdeznék, de nem nem merek. Hiszen ez egy segélykiáltás. A kérdések hűvösek, idegenek, elriasztják, és akkor ott marad egyedül, és még azt sem tudom, gyerek-e vagy felnőtt. A hang csak egy emberi lény darabja, — nedves cserépdarab, melyből nem vehető ki az edény formája. Halló, ismétlem meg csekélyke tudományomat, akár egy varázsszót, az egyetlent, ami ebben a törékeny pillanatban helyénvaló.

Olyan rosszul vagyok, mondja újra a hang. Mégis gyerek. Az a kis vinnyogó kunkor a szó Végén, ahogy belefullad a könnyek gombócába ... ösztöneim mozdítják a számat: mid fáj? A válasz akár a zúhatag: a fejem! nagyon fáj a fejem! A kinyitott gázcsap, a marokra fogott italosüveg, a szétszóródott gyógyszerek homályos víziói helyébe feldúlt lakás képe lép,x lezuhant fal, törmelék. Beütötted? Nem ütöttem be, mondja a hang, csak fáj. Sírás, szipogás: gyere haza. anyu.

Most már , körülményesen, óvatosan bevallom, hogy nem én vagyok az, de majd mind-, járt szólok neki, hol is van? Nem tudom. A rádió szól melletted? Igen. Dolgozni van a mamád? Igen. Csak a fejed fáj, más nem? Nem,. Vagyis igen, mérv beteg vagyok. Azért maradtál otthon? Azért. És hol, hol laktok? Hetedik emelet, de tessék szólni az anyunak. Persze, csak hogy is hívják? Az újra kitörő sírás csuklásai között elhangzik egy vezetéknév,

meg az: tessék neki szólni, még egy kattanás — aztán újra a csönd.

Ott állok, kezemben az elnémult hallgatóval. A végen ott lóg egy zsineg. Belemegy a falba. Onnan ki az utcára. Kern resztül a városon^ A túlsó _vé-l: gén egy • kéz, - ki tudja, milyen, s ki tudja, mit csinál most. 'Mu" csinálna? Vár. Bedobta a palackot a tengerbe. A tenger idesodorta az én délelőtti csöndembe. Mit tegyek?

Szólok a rendőrségnek, menjen oda egy kocsi — de hová? Szólok a mentőknek, akik azt fogják mondani: kérjük a címet. Kinek szóljak? Hol van valaki ebben az embertömegben, aki... Odakint az utcán valaki bevág egy kocsiajtót. Zörög á szenesvödör. A boltban csapkodják a pénztárgépet. Pakolnak a piacon az árusok. Az étkezdékben már hordják ki a tányérokat. Az irodákban i telefon lóg' az emberek fülén.

A palack itt van a kezemben, éget, el kellene dobni, de nem tudom. Zsibbadt érzékeimben még ott az iménti rémület. Az ember mindig kaphat egy telefont, amikor... az ilyen telefonoktól ments meg uram minket. A palackból csak szól, csak nyöszörög a magányos hangocska onnan a hetedikről: gyere haza, anyu.

A telefonkönyv szinte magától lapozódik, ott vannak előttem a nevek, öt egyforma családnév. Ezeket most sorra felhívjuk. Amikor tárcsázni kezdek, eszembe se jut, mit mondok, ha fölveszi egy elfoglalt, egy rosszkedvű egy méltatlan- ' kodó felnőtt.

Ki az? — hallom a gombócos- nedves, immár ismerős hangot. Szépen süt a nap, nem igaz? Egy, kis fejfájás mindenkivel előfordul. Mesélj valamit, mit is mondott anyu, mielőtt elment? A Petit is még el kell, hogy hozza? A Peti is ott van, nem messze az anyutól. Hol is? Sokáig csevegünk, a hang valamelyest megnyugszik, kisimul,, közben mintegy -véletlenül kiböki egy intézmény nevét, ahol az anyja dolgozik. Akkor én most elbúcsúzom, és szólok neki, molídom. óvatos izgalommal, rendben?! A drót végén halk szippantás, talán bólintanak, és leteszik a kagylót.

Most már csak az intézmény számait ikell végighívni, ilyen mellék, olyan mellék, fiatal női hang jelentkezik, magyarázkodom, a nő először megijed, aztán kurtán és elutasítóan megköszöni a dolgot, tökéletesen megértem, mentegetőzöm még egyet, s aztán gyorsan leteszem a kagylót. Ez a része határozottan kínos volt. Mindegy, meg kéllett tenni. Térjünk napirendre az egész fölött. Egy beteg gyerek eltévesztette a számot. Föl akarta hívni az anyját, hát mi van abban. Szóltál - az anyjának, kész. Jól van, először kicsit meg- I ijedtél, akinek gyereke van, ar- ra työnnyű ráijeszteni, evvel mindnyájan számolunk, ebből nincs is kiút.

A palackot továbbítottuk a

szeretem: kevéssel sokat mondani. Ezért nem nagyon használok színeket sem. ezeket nálam a „világos” és a „sötét” helyettesíti, mert ez — szerintem — tömörebb kifejezésmód, mint ia festészet. Ha mégis meg kellene határoznom a stílusomat, akkor valahogy úgy fogalmaznék : imipresszionisztikus a látásmódom, azaz: szeretném benyomásaimat visszatükrözni a képeken.

Másfél óráig beszélgettek a Kismotor- és Gépgyár dolgozói Klossy Irénnel, és nem is merítették ki a témát: a következő alkatommal műterem látogatáson keresték fel1 a SZOT-ösz- töndíjas művészt. A második találkozás után már a harmadik is megvolt, és azóta is tartják a kapcsolatot...,

D. O.

címzetthez, magyarázom magamnak, de hiába. Percről-percre rosszabbul érzem magam. A hang itt maradt a fülemben. Jön velem, ahogy járkálok, nem tudok tőle szabadulni. Lehet, hogy soha többet.

Mert már tudom, mi volt ez.

Tudom, mi történt ott a hetediken. Hiába szólt mellette a rádió. Hiába nézett ki az ablakon. Lent sem embereket látott, hanem vonuló hangyákat. Idegen hangyalényeket, kilométerékre' töte:* Bent minden mozdfit- -Intlart voltba .bútorok 4é<tptt-.$éá- jú halottak, az ajtó leselkedő sze~ mű szörny, a sarkokban láthatatlan vadállatok. Ha lépcsöházig elmerészkedne, három ajtót látna, rideg óriásokat, melyeknek négyszögletes szeme mékeven bámul rá. Alatta a lépcsőház ásító szakadélca. Senkit sem ismer, senki sincs itt, mindenki eltűnt ebből a kihűlt világból. Hát nem mozdult, nem mert megmozdulni sem. Nem tudta, mi hiányzik, nem tudta, hogy ha akárcsak egy idegen is elballagott volna az ablak előtt, talán nem lenne ez az iszonyat. Dehát az ő ablakuk előtt item ballag el senki. A ház előtt a pádon se ül senki, nincs is pad. 'Nein tudta, mi hiányzik, nem tudta, hogy fél, tálán tudta, de okos gyerek nem félhet, mitől is félne, vinnyogni kezdett, valakit szólongatni. de' senki sem felelt, már pityergett, de senki se szólt rá. már sirt.de senki se törölte le a könnyeit, már zokogott, bőgött, de senki se adott neki zsebkenllin. vissza- szipogta, lenyelte, fuldoklóit, a szörnyek körvonalai elkodösültek szeme előtt, mozogni kezdtek, talán most már nem várnak tovább, talán nekirontanak, pedig nincs is itt senki, csak éppen üres a lakás, üres a húz, üres a világ, és fájt is, tényleg nagyon fájt az orrát, nyelte a sírást, tárcsázott, nagyon fáj a fejem, mondta, és fájt is, tényleg nagyon fájt a feje, nem hazudott, .és különben is, mit mondhatott volna, mi baja, hiszen nem tudta.

Ezekről a fülsiketítő ormokról, a némán lezúduló lavinák alól lehet-e épségben szabadulni?

Később újra hívott. Csengett a hangja a büszkeségtől. Telefonált az anyukám, hogy jön ám. mindjárt jön. És már nem is fáj a fejein, örülsa neki? Hogyne örülnék! Már majdnem meg is gyógyultam. Ez nagyszerű, de hogyan tudtál megint felhívni? Mert az anyukáin számát elég sokszor el szoktam téveszteni... Miért nem Írod föl? Dehát föl van nekem írva! Mégis eltéveszted? Ismerem én a számokat, csak néha tévesztem el őket. Miért, hát hányadikos vagy? Én? Én már nagycsoportos vagyok az óvodában!

Ilyen kicsi vagy hát gondoltam. Ilyen kicsik vagytok.

De most pont tégedet akartalak felhívni, csengett tovább a hangocska, hogy megmondjam, hogy már nem is fáj úgy''t fejem.

Igazán kedves tőled.

Gondoltam, hogy örülni fogsz.

Hallania Erzsébet írása első dijat nyeri tárca kategóriában a Központi Sajtószolgálat 19S4. évi prózapályázatán.