Petőfi Népe, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-11 / 265. szám

IRODALOM PESTEN AVATTÁK AZ ELSŐT A Katona József-szobrok históriája A múlt század ötvenes éveiben, a ren®kívüli állapot megszüntetése után az erősödő polgárság nemzeti szolgálatnak tekintette nagy művészeink méltó megbe­csülését. Osztatlan lelkesedéssel üdvözölték a Toldi estéje, a Kár_ páthy Zoltán megjelenését, Liszt Ferenc Magyar Rapszódiájának bemutatását. A tilalmak ellenére mind gyak­rabban került műsorra a Bánk bán. Gyorsan elfogyott a dráma Horváth Döme ügybuzgalmának köszönhető kiadása. ‘Bevételét emlékszobor felállítására ajánlot­ta fel. (Düledező kereszt jelölte csupán a kölcsönpénzből elteme. tett író sírját.) Negyedszázadnak kellett eltelni, míg igaza lett a .drámaszerző halálakor közölt versnek: „Fáradságid érdemét / Nem felejti el a Téged Gyászoló bús Ketskemét!”. Többen forint­jaikkal támogatták az irodalom- barát jogász .kezdeményezését. örvendetes hírt közölt a Nap_ kelet 1857 januári száma: „A Bánk bán szerzője. Katona József em­lékszobrának szülővárosa Kecs­keméten leendő felállítására az ottani színházba külön előadás rendeztetvén e célra. Vörösmarty Marót bánját játszák”. (A Bánk bán előadását nem engedélyezte a cenzúra.) Kétszázhuszonöt fo­rint volt a tiszta bevétel, Labor­falvi Róza, Egressy Gábor, ifj. Lendvai Márton és a többi jeles színész sok nézőt vonzott. Az emlékmű elkészítésével a külföldi tanulmányúiról hazatért Dunaiszky Lászlót bízták meg. Sok ezren vettek részt 186.1.. má­jus 20-án a 103 centiméter ma­gas., 270 centiméteres, görögös talpazaton elhelyezett, a mélyebb emberábrázolást meg sem kisérlő szobor ünnepélyes leleplezésén. Azonban a rohamosan gyara­podó Pest megelőzte a szülővá­rost a tiszteletadásban. A hajda­ni Nemzeti Színház oszlopcsar­noka előtt 1858-ban avatták föl ■Czélkúti-Züllich Rudolf elszomo­• Koszorúzás a kecskeméti em­lékműnél. 1I!18I81 '■ # Kmléhtnfi U ~ ‘ ' ' IflllÉp i|||p rítóan hamis, giccses Katona Jó­zsef-szobrát. A kecskeméti bará­taihoz sűrűn ellátogató Tömöri Anasztáz áldozott örökségéből e nemes célra. Az utcai frontról a gúnyolódások miatt eltávolított emlékművet 1881-ben a dráma­író szülővárosának ajándékozta a mecénás. Úgy vélték, hogy az akkor szép, gondozott Műkertben megtalálta végső helyét Czélkúti- Züllich alkotása. Egy szerencsét­len döntés .1950-ben a színház mellé parancsolta. Két évtizede a Katona József Gimnáziumban emlékeztet a város szomorú sor­sú, nagy fiára. A Katona-életmű kutatói, a művészettörténészek eddig nem említették, hogy 1875-ben egész­alakos Katona-szobrot helyeztek el Kecskemét város budapesti, Veres Pálné utcai bér házának homlokzatán A drámaköltő elhanyagolt sír­ja miatt joggal bírált tanács 1920- ben határozta el, hogy szobrot állíttat a sírhoz. Még ugyanazon év szeptemberében kiállították a múzeumban az országos fölhívás, ra beküldött harminc pályaművet. Több mint kétezren •(.!) tekintet­ték meg a szokatlan és követés­re méltó tárlatot Márton Ferenc (1884—1940) és Siklódy Lőrinc (1876—1945) munkáját tartotta legjobbnak a sajtó és a közvéle­mény. A Kecskeméti Közlöny tu­dósítója szerint: „a méretekben hatalmas síremlék mellett Ti­borénak talán túl erőteljes, de megkapóan magyar alakja reme­kül adja vissza a tragédia zor­don fenségét”. Tetszett Csorba Gézának, az Ady-pályázat nyer­tesének modern hangulatú, a ma­ga korából csalódottan menekülő zsenit ábrázoló portréja is. Szép munkának minősítették Beck ö. Fülöp kissé hidegen előkelő pá­lyaművét. A bíráló bizottság — tagjai kö­zött Kisfaludy-Stróbl, Zsigmond, Zala György és Révész Imre — az akkori túlzóan hazafias szem­lélettel is magyarázhatóan, a Márton-Siklódy tervet tartotta a legsikerültebbnek. Azonban, a helyi vezetőknek sehogyan sem tetszett Tiborc tervezett megörö­kítése. Követelésükre a keserű szavú paraszt helyett a nemes Petúrt mintázták meg. Más vál­toztatásokat is elfogadtattak. El­hagyták — például — az oszlo­pokat, a lépcsőzetet. A síremléket országra szóló ünnepséggel avat­ták föl 1930-ban. A fővárosi Szentkirályi utca 23-as számú házon, Karacs Fe­renc rézmetsző hajdani otthonán 1931-ben elhelyezett márványtáb­la tudatja a járókelőkkel: pesti évei alatt itt lakott a drámaíró. Zala György alkotta az Erkel Színházban 1936-tól látható Ka­tona József-portrét. A szegedi panitheonba Pátzay Páltól rendel­tek mellszobrot. ■ A felszabadulás után készült el a Bánk bán szerzőjének vívó­dásait, magába fojtott keserűsé­gét, béklyózott tehetségét legerő­teljesebben kifejező emlékműve. Vígh Tamás alkotását a nyolc­vanéves Kodály Zoltán avatta föl Illyés Gyula jelenlétében. 1967- ben állították föl a margitszigeti IÄHELYMUNKA Kecskeméten, a Petőfi Sán­dor utcai sza. lagház negye­dik emeletének egyik lakásá­ban él és fest, több mint tíz éve. Műterme egy parányi szoba. A festő­állvány szo­rongva meredezik az ablak mel­lett, körülötte és a csöpp helyi­ség, zugaiban kész és félkész fest­mények, grafikák, egymáshoz la­pulva. Egy pillanatig eltűnődöm: még szerencse, hogy az a művész Kálmánná Horóczi Margit — a szakírók szerint —, aki bár áb­rázoló jellegű képeket fest, nem a közvetlen látványt megragad­va alkot, hanem a „lélek ‘belső rezdüléseiből”; a tapasztalt él­mények. mint érzelemmel, gon­dolatokkal egyesült emlékek moz­gatják kezében a ceruzát, ecse­tet. S ez egy ilyen parányi szo­bában is megoldható, ellentétben a ‘közvetlen látványélmény adta ihlettel történő, azonnali megörö­kítéssel. — Mint minden nyáron, most is két hetet a tokaji művésztele­pen töltöttem — mondja szelíd mosollyal a művésznő —, s ott azért mások, „tágasabbak" a kö. rülmények... Az egyik félkész festményén sötétzöld és kék színek, fák kö­zött egy női alak. Komor tónu­sok. Szorongás, magánytól való félelem? Mint aki eltévedt az éj­szakában? Rémült kiútkeresés? S merre a kiút szorongásainkból? — veti fel szemlélőjében a kérdé­Szorongás és mosoly seket e kép. Nem indulatosain, inkább csöndes, tűnődő „hang­nemben”. A másik félkész mű már sokkal vidámabb, reményt- sugárzóbb, világos árnyalataival, sárga színeivel. A letisztult for­mákon könnyű felfedezni a nép- művészeti elemeket. — Az utóbbi években nem tu­dok szabadulni a népművészet világától, amely annyira gazdag, hogy mindent ki lehet fejezni jel­rendszerével — vallja Horóczi Margit — A hetvenes évek kö­zepén kezdtem behatóbban ta­nulmányozni, amikor először hirdették meg a megyében a Népművészet szellemében című országos pályázatot, amelyet még kettő követett, de 1980 óta saj­nos, egy sem. Ügy látszik, végleg megszakadt a sor, pedig nagysze­rű kiállításokat rendeztek min­den esetben a különböző vidé­kekről küldött, a népművészet szellemében fogant alkotásokból. •Nem .telt eredménytelenül' ez az év sem Horóczi Margit számára. Kezdődött a legutóbbi téli tárlat­tal, ahol díjat nyert, s folytató­dott tavasszal', a megyei grafikai ■kiálKtássál, ahol ugyancsak ki­emelt díjjal jutalmazták képeit. Néhány hónapja adták át nagy • Ilyennek érezte Pitzai Pál a drámaírót. szoborsétányon Petri Lajos kitű­nő szobrát Katona Józsefről, aki 1791. november 11-én — azaz ma 193 éve — született. Hettai Nándor méretű — 18 négyzetméteres — Pannáját amely a kecskeméti if­júsági ház nagy előadótermét dí­szíti. A tervek szerint egy hason­lót a bajai Liszt Ferenc Zenemű­vészeti Szakközépiskolának is ké­szít a közeljövőben. — Mire készülök jelenleg? A zsűri három festményemet válo­gatta be a december 9-én nyíló téli tárlatra, amelynek az idén az Erdei Ferenc Művelődési Köz­pont ad otthont. Két akrill fest­ménnyel neveztem az ideiglenes kormány megalakulásának negy­venedik évfordulójára hirdetett pályázatra, amelynek anyagából december 2-án nyílik tárlat Deb­recenben, a Kossuth Lajos Tudo­mányegyetem aulájában. Készü­lök egy önálló grafikai kiállítás­ra is, most válogatom rá össze az anyagot. Ez Baján lesz, a Ki­rakat Galériában. Ebben a hó­napban megnyílik, de pontos idő­pontot még nem tudok mondani. Szeretnék jövőre ismét részt ven­ni a Szegedi Táblaképfestészeti Biennálén, amelyre hamarosan el kell küldeni a nevezést. Egyszerű, csöndes szavakkal beszél, néha elakadva, mintha attól félne, hogy dicsekvésnek hangzik, ha még ezt vagy azt a kiállítását, elképzelését is meg­említi. Érdekes, színes egyéniség,, s ez képeiről különösen leolvas­ható: komorság, szorongás sugár­zik az egyikről, felszabadultabb vidámság, mosoly a másikról. Mégis hasonlóak, szembetűnően „egy tőről fakadtak” művei. S ez nemcsak sajátos stílusa jóvoltá­ból érződik így; valami csöndes, vallomásszerű érzelemnyilvání­tás és tűnődő gondolatiság jel­lemzi mindegyiket. Mint alkotó­jukat ... Koloh Elek Emléktábla-avatásra „Ha valaki csak külsőleg és felületesen vette szemügyre, igazi bortermelőnek, vagy a gyümöl­csösök gondviselőjének hihette, legfenmebb kü­lönösen szép szemének sugárzása árulta el a költőt” — írta Sántha Györgyről Féja Géza. Életében három, holta után két verseskötetét adták ki. Abból az alkalomból közöljük Közelí­tő Tél című, 1939. novemberében' írt versét, hogy hétfőn délután 3 órakor avatják föl a Bács-Kiskun megyei és a kecskeméti tanács, a Katona József Társaság és a Magyar Írók Szö­vetsége Duna—Tisza közi csoportja nevében a költő emléktábláját egykori otthonán, a Marx tér 16. számú házon. 'Még annyit a vershez: a Kecskeméti Lapok szerkesztője a Zrínyi Mik­lósról elnevezett, néhány év múlva a Donnál szétvert gyalogezred zászlószantelési ünnepségét bejelentő hír fölött közölte. (H. N.) santha GYÖRGY: Közelítő Tél Oh, szent borongású boldogtalan Berzsenyi! Vasmegyei versed örffk, mély izeivel közelit újra a pogány Tél. A zörgő sárgaleveles és ágyukra és bolond bfihóicra épült világ vÉsszabHlenne még talán egy őszi tücsök dalán, ha meghallanák és megértenék. De, jaj a hideg szikrázó csillagok hófúvásain bukdácsoló vén Főid érzi már, hogy a rohanó szél végtelen országútién a Vég jön. Azért jobb lenne most, ha az első, dermesztő faggyal a száraz gúnnyal sercegve égő furcsa ember-indák kanócán egy vidám ördög felrobbantaná — vagy megsülné mint a nyers tőköt, hogy akik szeretjük egymást örök­életűnek hitt szerelemmel, melegedhetnénk egy kicsit még édes-bús, sárga őszi illatára. aMMmaMMMMMi GIJLAY ISTVÁN: A műtét Az apa nyugalmazott igazgató volt. Két fia kö­zül a nagyobbik orvos lett, nagyszakálllú tekintély egy kisvárosban, a kisebbik a televíziónál dolgo­zott, nem tudni pontosan, hogy mit. A mama egy tervezővállalat titkárnőjeként ment nyugdíjba. A családhoz tartozott 'még, noha nem laktak együtt, a mama anyja, érelmeszesedéses, nyolcvankét esz­tendős öregasszony. A család minden egyes tagja hasonlított egymás­ra abban, hogy vastag nyakú, tésztát nem kedvelő, húsevő, afféle önmagát tudó, csökönyös, független akaratú emberek voltak. Amikor szegény mama panaszkodni kezdett, hogy ötforintos nagyságú, lapos daganatot tapintott ki az egyik mellében, a nagyobbik fiú rögvest a kocsijá­ba parancsolta a szülőket. Vitte a mamát a kórhá­zába kivizsgálásra. „Kérlek szépen... természete­den ...” — főorvosok, adjunktusok forgolódtak kö­rülötte. Bár a daganat aggodalommal töltötte el őket, a kivételezettség bizonyos jó érzéssel járt együtt. A kisebbik fiút csak napok múlva értesítette az eredményről a fivére. — Kötelességemnek érzem megmondani neked, hogy anyánkat holnap délelőtt megoperálják — mondotta komolyan. — Valószínűleg le kell venni az egyik mellét. A tévében nem úgy van, mint más munkahelyen, a fiú is kötetlen munkaidőben dolgozott, másnap már ott volt az anyjánál, apjánál, bátyjánál.- A fájdalom, a szomorúság egyszerre szervezett kórházi fegyelembe rendeződött, amikor a kórterem közeliébe értek. Hiszen a tejfölös képű heteghordó is fdhér köpenyben járt, és szinte százaidparancsno­ki képességekkel rendelkezett Orvos, főnővér, ápo­lónő adta őket kézről kézre, míg az ajtón beléptek. Ott feküdt legbelül, az ablak mellett a mama. Három felnőtt férfi állt meg az ágy végénél. Már túl volt... Szóval megtörtént... A paplan alól vé­kony cső kúszott ki, a karján kék-lila bevérzések... arca beesett, tekintete pókhálós ... A három férfi összeszedte magát — és nem szólt. Egyik sem merte a mamát zavarni. Az ápolónő szólalt meg: — Tessék csak felnézni, kik vannak itt? A mama felnyitotta a szemét, gyengén elmosolyo­dott. — Jól vagyok — mondta halkan, s pár pillanatra rá elszenderedett. Alig egy órája műtötték. A férje, s a fiai tétován megmozdultak. Nem akarták terhelni a mamát a jelenlétükkel? Inkább: 'menekülték. Mert kiszolgáltatottak, megalázottak, húsevő fér­fi létükre tehetetlenek voltak, s ezt nehéz elszen­vedni. Átszelték a kórház udvarát, komor, de fegyelme­zett képpel, mint egy-egy tudós. A fiatalabb fiú s az apja hazamentek, a doktor úr ment a dolgára, az osztályára. Az apa s a fia megebédeltek, aztán ténferegtek a lakásban, kerülgették egymást. Miről beszélgettek volna ebben a helyzetben? A mamáról? A beteg­ségről? Ekkor csengettek. Az ajtóban a nagymama állt, elszántán efúródott befelé. Mögötte egy Skoda épp elindult. — Hát anyuka? — kérdezte meglepetten az apa. — Mit keres itt? — Elhozott a szomszéd. — De hát mondtuk, hogy várjon, türelemmel, majd ml szólunk, ha' jöhet! Leültették, megetették. Az asztaltól felállva kijelentette: ■— Be akarok menni a kislányomhoz! Az apa kijelentette: — Nem lehet. — Miért ne lehetne? — Nem lehet egy kórházban fel-alá szaladgálni. 'Ma operálták, tudja jól, ilyenkor még nem enged­nek be hozzá senkit. — De te benn voltál! — (Mi benn voltunk, egy percre. A tévés fiú kisomfordáit az előszobába, telefo­nált a bátyjának, ö is azon a véleményen volt, nem való égy öregasszonynak a látvány: a cső, ami a paplan alól kifut, a tenyérnyi véraláfutás az-infú­ziótól, az átlós kötés ott, ahol... Megbeszélték, hogy az öcs valahogy bezsuppolja a nagymamát a kocsijába, és visszaviszi Szegedre. — Nem megyek! — makacskodott az öregasszony az első 'kísérletre. — Látni akarom a lányomat. — Ném érti, hogy nem lehet? Majd szólunk, ha lehet. Ha olyan állapotban lesz! — Olyan állapotban... olyan állapotban... Ezt motyorogta Szegedig. A tévés unoka hiába próbálta kizökkenteni a zsolozsmázásbóL — Olyan állapotban... olyan állapotban... Háromnegyed órát tartott az út. Amikor a nagy­mama kiszállt, nem köszönt a gyereknek, bement a házba. Visszaúton a fiúban, mint valami lassan megja­vuló óraműben, hullámozni kezdett az Idő. A nagy­mama nyolcvankét éve. Mindinkább belátta, hogy az öregasszony leányként megélte az első világhá­borút, tizenkilencet. A Horthy-érát, a különítmé­nyeseket, a második világháborút, ötvenhatot... Két férjet eltemetett... Látott betegséget annyit, fájdalmat annyit, amennyit az apa, a bátyja meg 6 összesen sem. „Épp az öreglányt féltjük a látványtól?” — Szin­te visszafordult az úton. Aztán, bármilyen furcsa, az jutott es bébe: ,Hiszen ő anya anyja!” Eddig egyszerűen nem is gondoltak erre. Csak arra: ők férfiak, anya anya, nagymama meg nagy-, mama. Épp anya anyja ne láthatná anyát, csak mert... mert öreg?! — Nem éltünk mi vissza azzal, hogy húsz, negy­ven, hatvan évvel fiatalabbak vagyunk nagyanyám­nál? — kérdezte az apjától, mikor megérkezett. — Mégiscsak ő anya anyja! — Majd mi mindent elintézünk. Nem kell ő ide — hangzott a rosszkedvű válasz. — Nekem mindegy, ahogy akarjátok. S égbekiáltó igazságtalanságukra ügyet sem vet­ve hagyták, hogy lefekvésig valahogy elvonszolód- janak az érák.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents