Petőfi Népe, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-04 / 260. szám

MŰVELŐDÉS IRODALOM • MŰVÉSZET Szovjet Filmek Fesztiválja • Jelenet Bondarcsuk Láttam az új világ születését című filmjéből. A novemberi szovjet kulturális napok hagyományos .programja a Szovjet Filmek Fesztiválja. Az egyhetes rendezvénysorozat a szovjet-orosz filmművészetre irá­nyítja a figyelmet, újabb nézők ■érdeklődését keltheti fel alkotá­saival, amelyben filmtörténeti és új kísérletek egyaránt helyt kap­nak. így aztán e rendezvényso­rozat régi emlékei újabb élmé­nyekkel párosulhatnak. A Szovjet Filmek Fesztiválja keretében mutatják be Szergej Bondarcsuk monumentális, két­részes filmjét, a Láttam az új világ születését, amely John Reed Tíz nap, amely megrengette a vi­lágot című regényéből készült Franco Nero, Anatolij Usztyuzsa- nyinov és Sydne Rome főszerep­lésével. •Pjotr Todorovszkij Harctéri regénye a háború után játszódik közvetlenül. A szokatlan szerelmi történet főszerepét a nálunk is jól ismert Inna Csurikova alakít­ja, partnere Nyiikolaj Burljajev. Ezt a filmet Baján, Kecskeméten és Tiszakécskén mutatják be. Az Etűdök gépzongorára, az öt este és a nagysikerű Oblomov néhány napja filmek után az idén a Pe­reputtyái jelentkezik a fesztivál- programban Nyikita Mihalkov. A vidéki asszony lelkiismeretes, gondviselő magatartásában a csa­ládtagok sutaságai, a segítő szán­dék túlzásai jelennek meg. A cím­szerepet Nonna Morgyunova ala­kítja. Pedagógiai történetet dol­goz fel Nehéz fiúik, című művé­ben Dinara Aszanova, amelyet a megyében Tiszaalpáron és Kun- szentmiklóson vetítenek majd. Az intézeti fiúk nevelése, a test­nevelő tanár magatartást-tformá- ló, a normális életbe visszasegítő tevékenysége nem új téma. Még­is, Valerij Prijomihov alakítása érdemessé teszi a megnézésre. A központi rendezvénysorozat­ban az említett filmeken túl — kis és nagyobb településeken egy­aránt — a szovjet-orosz filmmű­vészet kiemelkedő alkotásai is 'bemutatásra kerülnek. A Bács- iKiskun megyei fesztiválprogram­ban több nagysikerű alkotást lát­hatunk viszont. Mihail Ramm Hétköznapi fasizmus Című film­jét Dunavecsén, Mélykúton és Tiszakécskén, A negyvenegyedik című Csuhraj-filmet Kalocsán, a Tiszta égboltot Kiskunfélegy­házán, Bondarcsuk, Solohov kis­regényéből készített Emberi sor­sát Kecelen, Kerekegyházán, Kis-. kunmajsán, Soltvadkerten és Szabadszálláson mutatják be. A kétszemélyes pályaudvart Ljudmilla Gurcsenko főszereplé­sében Orgoványon vetítik. A me­gyeszékhely mozijaiban a Jégme­zők lovagja és az Andrej Rubljov lesz újra látható. Bácsalmáson, Izsákon és Lajosmizsén vetítik majd az 1982-ben készült Meg­találni és ártalmatlanná tenni című szibériai krimit, Georgij Kuznyecov rendezésében. Kovács István KÖNYVESPOLC Nem jön több Már megint az ötvenes évek! Ugyan mi újat lehet még mon­dani róluk, amit valahol, vala­mikor, valakik tollhegyre ne tűz­tek volna? — tűnődtem, amikor a zsúfolt könyvesbolt legfrissebb kiadványai között .turkálva ke­zembe akadt ez a szürke fedelű kötet, s elolvastam a fülszövegét. És megvallom őszintén, nem is vásároltam volna meg Kőváry E. Péter regényét, ha a szerző nem i^gjékí^'öjságír'ó lenne. Igen, a kollegialitás inspirált arg^.hjigy zséSBe hyu'ljak, s most ennek kö­szönhetem, hogy nem vagyok sze­gényebb egy igazi irodalmi él­ménnyel. Ugyanis a fiatal békés­csabai író első regénye — min­den elfogultság nélkül állítha­tom — nagyszerű olvasmány. Üj aspektusból, új összefüggé­seket . keresve, új gondolatokat kínálva ábrázolja e kort, vagyis másként, mint ahogy azt egy agyonírt téma 'kapcsán várná a kételkedő könyvbarát. Sajátos varázsát —• humorát és drá­maiságát — az adja kötetének, hogy egy kisfiú mesél lapjain, az ötvenes évekről. A világra esz­mélő kisgyermek szemével figye­li a személyi kultusz korát, majd az ellenforradalmat, miközben elmondja, hogy a környezetében, a viharsarki városperemen — a paraszti és a városi világ határ­mezsgyéjén — élő sokféle-fajta ember mit tett, hogyan vi­selkedett, vélekedett, félt vagy hőbörgöitt ezekben az években. S mindezt nem „koravén” tu­b a drótostót dálékossággal teszi, hanem a sóik mindent nem értő, de mindenre érzékenyen reagáló kisgyermek egyszerűségével, őszinteségével. Naivitása olykor mosolyt, oly­kor könnyet fakasz tónak, de mindenekelőtt kedvesnek, ter­mészetesnek hat. S ez valójában ügyes, erős hálója az asszociáció­nak, hiszen e kor társadalmi problémáit, jelenségeit, légkö­rét illetőén, tájékozottabbnak, okosabbnak képzelheti magát a felnőtt:olvasó, mint a mesélő kis­fiú, ez viszont akaratlanul is ar­ra készteti, hogy továbbgondolja a gyermeki meglátásokat, meg­ítéléseket. Közben pedig olykor ugyancsak meglepődhetünk azon, hogy mi mindent észrevesz a gyermeki szem, s mi minden más színezetet kap, há — a felnőttek­re már kevésbé jellemző módon — ■konvenciók nélkül figyeli vala­ki. Nem jön többé a drótos­tót. — Furcsa cím, s csak ké- sőhb, a kötet közepe táján derül ki', mit is bejt való­jában. Egykor a vándor edény- foltozókkal ijesztgették a pajkos gyermekeket nagyanyáink. Azt mondogatták: „Ha nem viseled jól magad, elvisz a drótos!” Vagy „Odaadlak a drótosnak!" Nos, az ötvenes évék elején egy kopasz, zömök, kerekarcú drótos tót járta • a békéscsabai városszéleket, aki nagyon hasonlított az akkori ve-' zető politikusunkra. S ez érde­kes képzettársításokát kínál, ha jobban belegondolunk. Az edényfoltozóval a gyermekeket ijesztgették, hogy elviszi őket, míg a hasonmása elvitette a fel­nőtteket — legtöbbször függet­lenül attól, hogy „pajkosak” vol­tak-e vagy sem... — Vagy gon­doljunk például az egymásra ha­sonlítók szakmájára! A kisfiú így meséli el véletlen találkozását a rettegett emberrel! „Megpördültem, s menten föl is akadt a szemem. A drótostót állt előttem, teljes életnagyságban. Hirtelen meg sem ijedtem igazán. Tátva maradt ugyan a szám, de nem a rémülettől, hanem az ámu­lattól . Levette kalapját, a jól ismert, ikar írná javesztett tökfe­dőt, s ezzel szolgáltatta a. máso­dik meglepetést. Rettenetesen hasonlított a ... de nem. hagyott időt a teljes felismerésre ...” Van egy-két olyan része a re­génynek, amely kicsit tölírtnaflc tűnik, de a következő lapokon minden esetben kiderül, hogy’1 ezeknek a pongyolának tetsző ré­szeknek is megvan a maguk je­lentősége, funkciója. ízes nyelve­zete, pergő-epizódjai, a „tótok” lakta vidék szokásainak^ az egy­kori életmódnak az érzékletes be­mutatása teszik olvasmányossá Kőváry E. Péter első regényét,- amelyet nehéz letenni, ha már beleolvastunk. S még nehezebb azután elfelejteni. Ahogy —• lé­vén napjaink divatos témája még e kor — az ötvenes éveket is, kü­lönösen azoknak, akik gyermek- vágy felnőttfejjel átélték. (Mag­vető Könyvkiadó, 1984.) Koloh Elek 5 Állandóság Kecskemétien a és változás Klapka utcai műtermében dolgozik Boasó János festőmű­vész. Mozgalmas éve volt, több művészitáborban is alkotott igen termékenyen. Bozsó nem szíve­sen beszél a műhelyében születő képekről. Nem fabrikál művésze­tére alkalmazható teóriákat. Olyan ember, aki a természet közelségében, a látvány és a rea­litás bűvöletében fest, ugyanak­kor nem titkolja elkötelezettsé­gét az sűföldj festőiskola haladó hagyományai iránt. — Számomra máig meghatá­rozó a környezet, a látvány. El­ső művészi eszméülődéseim ide­jétől rajongok szülőhazámért, az Alföldért, ezen belül is a Kecs­kemét környéki tájért. Kimerít­hetetlen forrás ez a színekre, hangmutatókra érzékeny alkotó an' bér számára, — Bugac, Alpár és Tiszafloécs- ke környéke Utáni azonban má­jusban egy másik Vidéken pró­báltam szerencsét, a Duna-tájon; Bács-Kiskun és Tolna megye fal­vaiban. Nem először dolgoztam a dombok. Rgetek árterekkel, holtágakkal tagolt vidékein, de évtizede is elmúlt már, . hogy nem jártam arra. Ezért készül­tem nagy várakozással az idén megnyitott dunavecsei művész­panzióba. És nem csalódtam, sok érdekes festői tapasztalatot, al­kotásokban megörökített élményt hoztam haza a kéthetes vendé­geskedésből. A késő őszi hangu­latokat is módom lesz megörö­kíteni, mert novemberben né­hány napra újra eljuthatok oda. —- Tiszakécskén is dolgozott, sőt az ottani müvésztábor egyik alapító tagja... — Nagyon sokkal tartozom a tiszakécskeiekmek. Évtizede már, hogy részt vehetek az értő me­cénások által működtetett alko­tótábor művészközösségének munkájában. A napokban nyílt gyűjteményes kiállításunk a vá­rosi jogú nagyközség művelődési központjában. ED kell monda­nom, hogy látogatóként is meg­• Tanyacsárda. hatódtam a közös munka ered­ményeit látva. A Tisza-vidék hal­hatatlanságot nyerít tíz év alatt.. ­— Milyen kiállításokra készül? — 1983-ban igen sűrű volt a tárlatprogramom. Így ezt az évet inkább az elmélyült munkára, alkotásra, szántam. Decemberben Dunavecsén állítok ki a Duma- táji Galériában. Kecskeméten az Erdei Ferenc Művelődési Köz­pontban jövő év tavaszán terve­zik kiáUításomait, erre is nagyon készülök. — Bozsó János alkotásaiban — több méltatója szerint is — van hűségből született állandóság, ugyanakkor, akik kiállításai al­kalmával megismerik új és újabb müveit, sok változást lát­nak. így például, egyfajta „szí­nesedést” a koloritás kiteljesedé_ séf, a kontrasztosság gyengülését említhetem, ön hogyan ítéli meg ezt? — Ügy érzem, nem vagyok hi­vatott erről beszélni, s nem is nagyon tudok. Bizonyos változá­sok természetesen elkerülhetet­lenek. Magam is változom, eljár fölöttem az idő. a világlátásom a szemléletem is módosul. Az alap, az alkotásra indító szenve­dély és érzelmek azonban nem. Ez az egyik garanciája — a jó és rossz ért élemben is érvényes — folyamatosságnak. Magam is so­kat foglalkozom ezzel a problé­mával. Éppen ezért izgalommal varom a jövő évet. Zürichbe hív­tak meg egy kiállításra. A sváj­ci, bemutatkozás alkalmával két hétig módom lesz. arra, hogy a magyar tájtól lényegesen eltérő világot fessek. Számomra is kér­déses á „vizsga”, hogy miként maradhatok Bozsó János az Al­pok vidékén is ... F. F. J. TAKÁTS GYULA: J yAlY RÉTEGEK MEZEY KATALIN: Gyerekek — Mit tárgyalsz az öreg Józsival? — kérdezte, amikor 'bement .vele a fűzfaárnyékos, keményre ta­posott udvarba. Leültek a csónakbak alacsony ge­rendájára. — Nem tárgyaltam, ö mesélt — válaszolta jó­kedvűen. Már az is jó volt, hogy az öreg odatele­pedett hozzá, ahogy a lépcső mellett, a köveken na­pozott. Kikötötte a csónakját, vállára vette az eve­zőit, és feljött a lépcsőn. Lepakolt mellette a part­ra, és cigarettát sodort. Azon a jól ismert, de egyre ritkábban látott módon, ahogy kiskorában az apja barátai szoktak. Nyelvheggyel keskeny nyálcsíkot húzott az összesodorintott újságpapírra. Aztán bosz- szankodva mondta, hogy rossz volt a 'kapás, 'hajnal óta kint ült a vízen, és semmit sem fogott. Ügy beszélt vele, mint egy felnőttel, ö meg csak feküdt tovább a napon, és fején keresztbe tett kar­ja árnyékából nézett fel az öregre. Annyira várat­lan volt, hogy idetelepedett hozzá, hogy fel. sem ült. Azt hitte, nem vette észre őt. — Csak ne mesélgessen neked — mondta a fiú. Komoly, felnőtt srác volt hozzá képest, az idén érettségizett. Szőke hajától elütő napbarnított arca férfiassá tette a külsejét. — Miért ne? — kérdezte nevetve. Tetszett neki, hogy előbb az öreg úgy beszélgetett vele, mint egy másik vén tengeri medvével, most meg Laci. a bátyja barátja veszi pártfogásába. — Csak — csattant sokatmondóan Laci hangja. Mint egy bekattintott lakat. — Jó lesz, ha elkerü­löd. j — A Józsi bácsit? — nem győzött álmélkodni. Laci apáskodva, fontos arccal beszélt. Valami na­gyon érdekes dolog lapult az egymást követő ese­mények alján. — De mért? — Csak. Nem elég? — Összevont szemöldökkel nézett maga elé. Erzsi előrehajolt, és alulról felfe­lé belenézett az arcába. — Mondd él kérlek! Nem mondom el senkinek! Becs szó, nem mondom el senkinek! Laci kék szeme fel akart nevetni, ahogy a lány belenézett az arcába, de aztán mégis komoly és ti­tokzatos maradt. — Tudod, hogy ült — mondta elfordítva a fejét- Meztelen sarka mellett elmélyülte« piszkálgatta; a földet. Tudta, persze, hogy tudta. Nagy orvhalész híré­ben állt az öreg Józsi, és az ötvenes években lesit- telték. Nem is nagyon szégyell te, az előbb is arról beszélt, hogyan verte csónakkikötő lánccal agyon az íváskor kövek közé bújó pontyokat. Kosárszámra szedte ki őket, és vitte eladni a városba. — Jó pénzt adtak érte. Pedig aki evett már ren­des halat, 'bele se tudna harapni. Az ívó hal húsa tejes; édes. Azt csak az afféle marha városi eszi meg, Pfűj! — és kiköpött oldalt. — Persze akkori-, ban még húst se lehetett kapni, nemhogy potykát. Ügy vitték, mint a cukrot. Épp itt tartott a történetében, amikor Laci ki­jött érte, és okos pofával 'behívta. Azt hitte, az any­jával' találkozott fent a faluban, és haza kell men­nie. Már éppen 'mérgelődni akart: nincs égy félórá­ja, hogy nagy nehezen leengedték, és máris haza- rángátják. — Azt is tudod, hogy miért ült? — Tudom hát. Lánccal verte agyon az ívó ha­lakat, meg hasonlók. Apám mesélte. Azért is nem vették 'be a szövetkezetbe. Azóta partőr. — Ez mind igaz, csakhogy nem azért csukták - le. Ettől még... Bár aki ilyesmit csinál, az egyéb gaztettekre is képes. —: Nem ezért ült? Nem ezért? — szeme-szája el­kerekedett a csodálkozástól. — De hiszen apu mond­ta ... — Hidd el, hogy nem ezért. Lehet, hogy apád nem akarta' elmondaná, de azért jó lesz, ha vigyázol ve­le... — megint rejtélyesen elhallgatott. Erzsi felugrott. Az apja nem akarta elmondani, de Laci biztos, hogy mindjárt elmondja. Mit kéne tennie, hogy elárulja? Látszott, hogy nem akarja könnyen adni a .titkát. — Ha elmondod, én is elmondok neked valamit! — vágta rá hirtelen, bár sejtelme sem volt, hogy mit mondhatna el a fiúnak. — Buta vagy — nevette el magát Laci. A voná­sai megenyhültek. — Azért jöttem ki érted, hogy figyelmeztesselek. Persze, nem bánom, ha elmon­dasz nekem valamit! — és olyan tréfásan- kétértel­műen kacsintott rá, ahogy a legények szoktak évőd- ni a 'báliban a nagylányokkal. Legszívesebben a nyakába ugrott volna,. úgy tetszett Erzsinek ez a kacsintás. 'De inkább elvörösödött, és várakozástel­jesen' elhallgatott. — Szóval — kezdte Laci lehalkított hangon —, szóval, rontásért ült. Fiatalkorú megrontásáért. Fiatalkorú megrontásáért! Mit jelent ez? Érezte, hogy félelmetes, komoly dolgot, ha ilyen furcsán hangzik, de nem tudta, hogy pontosan mire gondol­jon. Felrémlett benne, hogy aha. szóval a Laci őt is fiatalkorúnak tartja, akit esetleg megronthat az öreg. „Ezért hívott be!? Milyen rendes ez a Laci. Félti őt. Még vörösebb lett. A szíve hallhatóan do­bogott, szinte döngött a fürdőtrikó vékony anyaga alatt. „En is, én is” ... szerette volna mondani, de hálistennek nem bírt megszólalni. — Tudod, ml az? — kérdezte a fiú a lány lehajtott arcát magához fordítva. — Hát... valami — dádogta, és újra elfordult. — Kit rontott meg tulajdonképpen? — Ez a megron­tás elég ártatlan szónak tűnt ahhoz, hogy kimond­ja. — Egy tizenöt éves lányt. Kökényesből. — Köké­nyes a szomszéd falu. Erzsinek hirtelen megképzett egy fehérbőrű, szőke copfos, telt, lompos nőalak, mintha .mutatták volna neki valamikor, valahol. Vagy mondtak volna 'róla valami hasonlót. Talán tavaly a .búcsúban. Egy fiatal lány meg Józsi bácsi! Hihetetlennek tűnt, hogy a szélcserzett arcú, kér­ges kezű vén halász, akit olyan nagyra tartottak a gyerekek! Örökké borostás, összehúzott szemű, fa­kult vászoningben, messziről érződő dohány- és szeszszaggal körülvéve. Mint egy darab igazi mese, mint a víz titkainak legnagyobb ismerője. Meg­borzongott.. .. De hiszen. ő még nincs is egész ti­zennégy éves. Ki is bökte hirtelen, de Laci erre mosolyogva véginézett rajta, és ettől a tekintettől Erzsi újra vörös lett. Nem szégyen volt a vörössége mélyén, hanem fülének hinni nem akaró meglepe­tés. — Nem az számit — mondta a fiú jelentőségtelje­sen, és a lába körmével kapargatta a hűvös, leta­posott iszapot. A tóparti udvarokat minden tava&z- szal elöntötte a víz. — Hanem? — kérdezte huncutul Erzsi, aztán hir­telen elszégyellte magát, és váratlan mozdulattal befogta Laci száját. — Jő, jó. Inkább ne válaszolj! — Ugyanabban a pillanatban el is kellett kapnia a kezét a fiú arcáról, mert hirtelen megengedhetet­lennek .tűnt ez a gyerekes mozdulat. Megérezte, hogy már nem szabad, hogy neki már nem szabad. És tényleg nem, mert a Laci arcának érintésétől furcsán égni kezdett a tenyere, és a forróság föl­futott a két karján, és az egész testét elzsibbasz­totta. Hallgattak egy darabig. És amikor végre fel mert nézni, látta, hogy Laci éppolyan vörös, mint ő, és hogy zavarba jön a lány kiváncsi tekintetétől. Felegyenesedett és elindult, be a házukba, ami a nagy fűzfa mögött állt, lépcsős fehér tornáccal. — Várj — szólt vissza —, mutatok neked vala­mit. O tovább kuporgott a gerendán, és a szúnyogo­kat csapkodta barna vállán. Kisvártatva kijött a fiú. Egy könyv volt a kezé­ben. — Idenézzt — hajolt hozzá és kinyitotta. Vastag táblás, sárga papirú, régi, furcsa betűs címlapot tartott elébe: Petőfi Sándor versei. — Idenézz! — azújjával égy évszámra mutatott: 1846. — dédapámé volt — A könyv táblájául szálkás, feketetintás felirat állt: Katona László. — öt is úgy hívták? — álmélkodott a lány, de valahogy hamisan csengett a fülében a saját szava. Mintha mást várit volna az előbbiek után. — Ez családi ereklye — mondta Laci komolyan. — Én Öröklőm. Nálunk, a családban ezt a könyvet mindig az elsőszülött fiú örökli. — Elmosolyodott, és ebben a mosolyban volt valami gyermeki dicsek­vés. A lánynak nevetnie kellett. Felszabadultan, bol­dogan nevettek. melyek, míg éltél, nem is ott, itt köztünk fénylettek, ragyogtak, de lassan nincs mit róluk mondja mert egyre mélyebben kereslek. Vad rétegek préselt sora alól kísért arcodnak vonala. Le sárgult már a nyár a parton, ami maradt, eszi a birka. Folyónkról fölrepült a háló. A múlt védett romokba írva kószál a park mértani táján. Majd gyorsan nád közé szalad s jelenbe ázik talpának nyoma a foszló, titka csillagok alatt,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents