Petőfi Népe, 1984. október (39. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-07 / 236. szám

MŰVELŐDÉS « IRODALOM • BŰVÉSZET

| MÁTÓL LÁTHATÓ

Örökléstani teremtmények UTISZ kiállításán

Inkább rokonlátogatásnak, mint hazatérésnek nevezném az alkalmat, amikor most ősszel a Kecskeméti Galéria és a Petőfi Népe kiállítássorozata részeként bemutatja Orosz István néhány újabb grafikai munkáját, hiszen a kiállító Kecskeméten született, s kapcsolata a várossal sohasem szűnt meg teljesen, noha nem itt él. Kézenfekvő, hogy egy hivatásos képzőművész tárgyiasult formákban jelezze rokonérzelmeit, ezért tervezett Orosz István díszleteket (még Ruszt József korszaka idején) a kecskeméti színháznak: ezért is jelentek meg időnként rajzaán a Bánk bán „rolléi” Katona József gömbcsillár szeme alatt, s talán ez a ragaszkodás is egyik oka, hogy legutóbbi animációs rövidfilmjét, az Apokrif címűt a kecskeméti animációs műterem kooprodukciójában készítette (az alkotótárs Haris László • fotóművész volt).

E rövid felsorolásból talán kitűnik, hogy Orosz István a szó igazi értelmében céhbéli alkalmazott grafikus: plakáttervező, illusztrátor, tervező, animációs .rendező; aki a pontos kifejezés mesterségét űzi, s így nem engedheti meg 'magának, hogy akárcsak egyetlen vonalat is felelőtlenül húzgáljon a papíron, vagy hogy elszámoljon néhány rajzkockát egy animációs képsorozatban. Mindennek persze megvannak az elöl-, s hátulütői. A mí- vesség (mondjuk, a zenében és a képzőművészetben) az egyetlen, amit a „saját” házitörpe-szobrocs- kát gyurmázó barkácsművészek sokasága is 'hajlandó maga fölött elismerni. Egy rajz tökélye kedvéért olykor a játékosságot is elfogadják. Legföljebb a játék elvét nem, mivelhogy normális ember felnőtt korban már aligha firkálgat mindenféle képzeletszülte figurákat. A céhbeli pedig nem akar és nem tud örökké hasznosat, kifüggeszthetőt, el- adhatót vagy eladásra biztatót csinálni. Kiváltképp e századvég- tudatban nem, amikor a bőrén érzékeli, hogy a belső képélményt és a művészeti iparból érkező megrendeléseket másolatok, kópiák, lenyomatok, levonatok, fo- togramok sokszorozzák, s egy-egy eredetien megmunkált Fellini- filmplakát sorsa ugyanaz lesz, mint a „kössön hizlalási szerződést” hirdetésé: .négy—nyolc hét múltán leragasztják. A hírlapokon tördelt grafikákba pedig zöldbabot csomagolnak (ha bő a .termés).

Orosz Istvánt játékos kedve mostanában a görög mitológia úljraeimondására biztatja: furcsa, kettős természetű, állatem- Iber alakokat rajzol — kentaurokat — izmos lótesttel és borongás kedvű emberfejjel, miinotau- rusokat és egyéb szarvpatájú lényeket, haltestű nereidákat. Ezerszer megörökített illúzionisztikus figurákat, egy 'korai hellén álom- látás és világkép örökléstani .teremtményeit, akikben a modern ember már .nem hisz és nem hiszi őket félelmei tükörképeinek sem. Orosz — jobb kifejezés híján nevezném így — „félig tudományos 'bemutató ábrákon” jeleníti meg őket, mintha rendihagyó tankönyveknek szánná. Anatómiai metszetükkel, növekedési tábláikkal, élettani sajátosságaikkal — mintha demonstrálná: egykor mégis létezhettek, s talán egy elképzelhető jövőben újra léteziii fognak. Mindenesetre, aki forgatott már életében kórbonctankpnyvet, az vonzóbbnak fogja találni Orosz egyik hal-altestű nereida lány alakját, mitikus magányba zárva; mint egy alfasejthiánytól szenvedő valódi ember sorsáét, akin tudományunk sem tud segíteni. S talán ez is ad értelmet a mitológia- rajz játékainak — hogy enyhítsen a létező pathológia valódi félelmein.

□ □ □

Es még egy meglepetést kínál a kiállítás: Orosz új jelben szignálja grafikáid. Most OUTIlí.nak, magyaros átírással UTISZ-nak hivatja magát. Hogy kicsoda UTISZ?, s mit jelent? A görög UTISZ = magyarul SENKI. Ámde Homéroszt olvasván tudjuk, hogy elsőnek a görög őstörténet legrafináltabb hőse, Odüsszeusz nevezte így magát — cudar helyzetben — az óriás emberevő Kyk- lopsszal vívott egyenlőtlen' párviadalában. A név használata csel és életoltalmazó furfang volt, mert az egy szeme világától megfosztott küklopsz hiába üvöltötte óriás társainak; „SENKI vakított meg!”, azok nem értették. S a ravasz Odüsszeusz megmenekült. Oroszt persze „senki” sem üldözi, és a választott álnévben rejlő önirónia sem azt célozza, hogy másokat megvakít- som, vagy eivakítson,, vagy hogy ő maga senki-művész- szé vált volna. Esetében az álnév alkalmi védelmet és védjegyet jelent. A játékhoz való szabadsághoz meg a szavatolt minőség diszkrét ígéretéhez. S ezt csakis a pontos kifejezés mestere engedheti meg magának.

Dániel Ferenc

Csalog Judit: A születés díszletei

Látszólag félrevezető Csalog Judit könyvének címe. A születés díszletei — ezt nyomtatták a fedőlapra. A vékony kötet elején álló, címadó írás azt sejteti, hogy a kórház) élet ünnep- és hétköznapjait ismeri meg az olvasó.

Ám a többi írás a szerző kedvelt intézményéről, az iskoláról szól. Erezhető, kiolvasható a sorokból, hogy Csalog Judit fontosnak tartja ezt az alkotóműhelyt. Annyira, hogy talán túloz is, amikor azt írja a fül-szövegben, hogy „az iskola: sűrített társadalom”.

Részigazságot tartalmaz ez a rövid megállapítás. Hiszen' az iskola csalk akkor működhet jól, ha az ott követett célokat a társadalom elfogadja. De ez az intézmény nem szakadhat el a társadalom egészétől, mert annak igényei, kényszerei, meghatározottságai áthatják mindazt, ami az iskolában történik. Ezért sem állíthatjuk, hogy az iskola lehet csak az újjászületés eszköze vagy színtere. De ez a műhely szolgáltatja egyszerre a mindenkor szükséges folytonosságot is és a tudatosan vállalt és akart változtatást is.

Ma az iskola valószínűleg kevesebbet tesz a változtatásáért, az új ember és az új társadalom arculatának formálásáért, mint amennyit tehetne. Ennek okairól is szól ez a húsz írás. Azért pe[könyvespolc

rel, hogy minél több olyan alkotóműhely legyen, ahol „a jövő készül”.

A szerző tudja, az olvasó pedig rögtön megérzi azokat az ellentmondásokat, amelyek még rontják a társadalom és az isfkola összhangját. Az a véleménye, hogy ebben a témában a „nehéz kezdetek után most már kezdjük érezni egy olyan légkör kialakulását, amelytől, reméljük, az alkotó elégedetlenség sem lesz idegen” A könyv ennek a légkörnek a tisztulását is segíti.

Nehezen válaszolhatunk arra, hogy olyan író könyvét tartjuk-e kezünkben, aki a közéleti szerepvállalást természetes magatartásnak tartja; vagy pedig olyan közíró munkáját olvassuk-e, aki szakmai-politikai felkészültsége birtokában akar hatni közéletünkre? A kérdés nem puszta formalitás, mert Csalog Judit kötetben is szereplő „Fiúk, lányok, ne- velők”-jének egyes részletei a klasszikus értelemben vett szép- irodalmi alkotásokra emlékeztetnek. A pályakezdő pedagógus naplójegyzete kordokumentum a hatvanas—hetvenes évek fordulójáról, de tanítványai iránti szeretete portréit, és az olykor szívbemarkoló, máskor megmosolyogni való történeteit irodalmi rangra emeli.

Az írások zöme publicisztika. Ügy is mondhatjuk, hogy egy pedagógus publicisztikája pályatársaiért, a szakmáért és hivatásáért. Gazdag tapasztalatú szerző sorai ezek, hiszen Csalog Judit tanított falun, kisvárosokban, most pedig a pécsi Nevelési Központ munkatársa. Belülről ismeri a tanítók, tanárok életét. Az emberléptékű pedagógia híve, kérdéseiben és kételyeiben is a nyitott nevelő intézmény szükségességét sürgeti. Nyers őszintesége, kollégáival szembeni elvárása, és önvizsgálata vezeti tollát, amikor a publicisztikai stílusnak megfelelően a közérthetőségre, a meggyőzésre, a közvetlen hatásra törekszik. Kedveli a közkeletű nyelvi kifejezőeszközöket, olykon gúnyra is alkalmas nyelvi elemeket, az időszerű vonatkozásokat, a figyelemkeltő, hatásos címeket. (Pangloss mester az iskolában, Mit ér az ember, * ha pedagógus? stb.)

A szerző bizonyosan jó pedagógus, mert a tanítványai a legfontosabbak számára. Olyan értelmiségi, aki célszerűen vitatkozik. Célja: a jobb iskola. Érdemes véle együttgondoltoodni.

•Komáromi Attila

BANOS JÁNOS:

Kutakodja

Nyűhetetlen Írógép az ablak három napja szüntelen kopog mára már minden teleírva s ím a függőleges sorok lélektanát kutakodja kívül egy bigott lámpa: nem tudhatja mit én tudok a szoba titkaiba zárva

KISS DÉNES:

Szélezüst

■Föl kell gyújtanom magam hogy újra nyár legyen! Szivemben világrobbanás Csoda hogy egyben még a ház — Mindenütt rád emlékezem

A tópartra hol áttetsző eső-köntösben álltái Feszült föléd szivárvány-tető Elhamvadt az a nyár már

De mosolyoddá lett a tó s körben a hegyek ránca Akkor az arcod volt a Nap s hozott felém a tiszta ég tündöklő vitorlája

Tópart barátság szerelem Hajam tarajos ősz lett —

Szél fúj át rajtam s kiverik a partokat az arcokat szélezüst didergések

• Berki Viola alkotása.

PÓSFAI JÁNOS:

Mondd meg, jól csináltam?

„Ablakodon benézett sokszor a halál, de nem mert ágyadra ülni, mert ott ültem én...” elolvasta egyszer, kétszer. Lángolt az arca. Nekem irta, rólam írta. Mintha én lennék ő, akit... „Ablakodon benézett sokszor a halál...” Hát persze. Amikor súlyos betegen feküdt napokon át. A láztól cserepes lett az ajka, kortyonként itat gáttá vele a teát, s mikor a hideg borogatást a mellére rakta, reszketeg kezével megfogta a kezét.

— Mária — suttogta.

1 — Meg fog gyógyulni a mérnök .úr — mondta a nővér, és a hideg víztől hűvös tenyerét ráborította a beteg ember homlokára.

— Olyan jó, maga olyan jó — súgta, és meg akarta csókolni a kezét.

— „.. .' benézett sokszor a halál, de nem mert ágyadra ülni, mert ott ültem én”. Éjjel is gyakran, benyitott a betegszobába, odament hozzá, megfogta a pulzusát, elidőzött egy kicsit a beteg ágya szélén, aki talán nem is aludt, talán ébren virrasztóit, és ilyesmin töprengett, amit másnap remegő kézzel papírra vetett. 1

Két nappal később meghalt.

A nővér vállát rázta a sírás: a halál erősebb volt nála. Hiába ült az ágya szélén ...

Sokáig gondolt a mérnök úrra, aki finom modorával, arcának lágy vonásaival úgy vonult be közéjük, hogy az otthon lakói kivétel nélkül rajongtak érte.

A kőfalig futó árnyas park elrejtette őket a világ czeme elől. A kerítésen túl sínpár 'zaladt a végtelenbe, időnként ( csattogott

rajta egy-egy vonat, s úgy hallatszott, (mintha a szemközti hegy és az intézet között elnyelte volna a föld. Napsütésben kiültek a parkba. Tavasszal az apró bogaraikat, ősszel a porosodó lombokat figyelték. S mikor már az utolsó fagyai is levetkőzött, elnéptelenedtek a padok. Sétálni azonban még ezután is lejártak a kertbe, akkor is, amikor hőbundába Ibújt a világ.

A gyermek- és a fiatalévek apró szilánkjaiból rakosgatták _ösz- sze történeteiket. Mária tudott róluk legtöbbet, neki mindent elmondtak. Mintha megérezték volna, hogy másképpen ragaszkodik hozzájuk. Súlyos kölönctől szabadulták, valahányszor kibeszélgették magukat. Fontoskodva emlékeztek:

— Bizony, Mária nővér, ilyen volt az életem. Aztán öregségemre ide kerültem...

Az öregurak többsége csak visz- szanézni tudott. Som bácsi volt tálán az egyedüli kivétel, aki soha nem panaszkodott, mindig elégedetten dicsérte az otthont, mint aki világéletében arra vágyott, hogy ilyen környezetben élhesse öreg napjait. Som bácsi nevezte el Máriát anyanővérnek.

— Magácska olyan itt köztünk, mintha az édesanyánk lenne — mondta Máriának, aki sokkal inkább a lánya lehetett volna.

Derültek rajta. Szerették Máriát , pedig ritkán ült derű az arcán. Inkább valami szomorkás harag felhőzte mindig. Aki csak felületesen ismerte, azt gondolhatta róla, hogy haragszik rá. Keskeny arcából aprón villantak a szemek, sasorra kemény, szigorú gyermekéveket sejtetett, s a homlokán egy-két gyűrődés

mindig látszott a fehér fityula alatt. De amikor megszólalt, felrepedt a szigorúság burka, s egyszeriben oldódni kezdtek.

A főnövérrel, aki jóval fiatalabb volt Máriánál, arról beszélgettek egyszer, melyikük jut majd hasonló sorsra.

— Te még itt leszel, amikor én majd bevonulok az otthonba — mondta Mária.

— Ne félj, nagyon fogok vigyázni rád — felelte a főnővér és nevettek rajta.

Mária senkit nem különböztetett meg a gondozottak közül. Egyformáin szerette őket. De ha némelyikük elemyedt, órákig elüldögélt az ágyuk szélén, vagy kint a kertben, a levelüket hullató fák alatt hallgatta a történeteiket. Eszébe jutottak a saját szülei, akik ugyan már nem éltek, de akiket nem adott volna soha szociális otthonba. Pedig ő is tudta, hogy az életük itt szinte gondtalan. Ételük, italuk

bőséges, puha párna a fejűk alja. És mégse.

A főnővér hívatta.

Kövérkés, kopaszodó férfi ült az irodában.

— Nálad volt a Gaál bácsi, ugye?

— Igen, nálam.

— A fia vagyok — mondta az idegen férfi és (bemutatkozott Máriának.

A nővér szó nélkül átment a saját szobájába, kis idő múlva hozta az elhunyt személyi iratait. A takarékbetétkönyvet, amelyben tizenötezer forintot őrizgetett idős Gaál Imre.

—• Tessék — mondta összehúzott szemekkel, és szó nélkül kiment az irodából.

Aztán jöttek <a többiek.

— Valamije csak volt az anyámnak — mondta kihívóan egy festett ajkú nő.

— Elvinném, hiszen nincs tőle más emlékem.

Egy másik szinte ujjongott:

— Jé, honnan volt ennyi pénze az öregnek?

Máriát égették ezek a furcsa fohászok.

A legtöbbjüket soha nem látta. Mig élt a hozzátartozójuk, nem jutott eszükbe eljönni hozzá. Karácsony táján valakitől egy doboz desszertet kapott. Mária becsempészte Nusi néni párnája alá. ,

— A fia küldte egy ismerősével — hazudta neki. — Eljött volna meglátogatni, de vidékre kellett utaznia.

— Jaj, a Józsim — hálálkodott Nusi néni. — Ugye, milyen, rendes az én Józsi fiam?

— A Józsi nagyon rendes — felelte Mária, és csöndben betette az ajtót.

Egy napon újra hivatták. Egy fiatal lány kereste.

— Pék József lánya vagyok — mutatkozott be.

— Pék bácsié? — csodálkozott Mária.

— Igen, azé.

— Ügy tudtam, serikije nincs.

— Tetszik tudni, a. nevelt lánya vagyok. t

— Vagy úgy! Érdekes, soha nem emlegette magiát.

— Mikor férjhez •mentem, megharagudott rám. De én nem — mondta a lány, én lebiggyesztette ajkát. — Meg. akartam látogatni többször, dia valami wtndig közbejött.

— ■Hát igen — felelte Mária. —

És most? ■ I

— Tetszik tudni, meghalt.

— Tudom.

— Azért jöttem magához, hogy igazolja.

— Hogy m eghalt?

— Nem. — Azt, hogy a nevelőapám volt.

Mária meghökkent.

— Ezt iloellene igazolnom?

— Tetszik tudni, a bíróság igazolást 'kér., hogy rendszeresen látogattam a nevelőapámat. A hagyaték m iatt kell a papír...

A keslceny arc megrándult. A szikár öiregúr kopogós botjával

mintha kilépett volna a kartonfüggöny mögül.

— Ezt igazoljam? — kérdezte a nővér.

— Igen, ezt kellene igazolni. Csak néhány sorban.

— De hiszen én soha nem láttam magát. Nem ismerem, öt éven keresztül egyetlen egyszer sem jött el ide. Vagy mondjam azt, hogy jött?

— Hát szóval... Valami ilyesmit kér a bíróság.

— Nem — mondta szigorúan a nővér. — Tőlem ilyen igazolást ne kérjen. Ha azt kellene kiállítanom valamiféle bíróságnak, hogy a gyerekek nem törődnek a szüleikkel, akkor is haboznék. Pedig igazat szólnék. Tisztelet a kivételnek, de én itt csak azt igazolom, amit látok. Érti? Érti ezt?

Fenyegető elszántság volt a hangjában.

— Jöjjön el ide egyszer, nézze meg, remegve nézik a kiskaput szombatonként. Így nézte a maga állítólagos nevelőapja is mindig. Várta magát a Pék bácsi, de maga nem jött.

A lány kiszaladt a szobából, becsapta az ajtót. Mária lesújtva, megbántottan állt egy darabig. Érezte, hogy befelé folynak a könnyet A főnővér nyitott rá.

— Mondd meg, legalább te mondd meg, jól csináltam? — kérdezte fakó hangon.

— Kár volt — felelte a főnővér. — Ettől még nem változik meg a világ.

Egy papirt adott át Máriának, az igazolás másolatát.

— Majd csatold Pék József irataihoz ... i