Petőfi Népe, 1984. október (39. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-28 / 254. szám
TANDORI DEZSŐ MŰHELYMUNKA ISZKANDER: „A fekete-fehérben több színt látok” Báhget Iszkander fotográfiáit ismerik szerte az országban. Amikor eddigi kiállításai felől érdeklődtem, sűrűn gépelt lapot húzott elő táskájából. Dunaújváros, Kalocsa, Pécs, Szeged, Kaposvár, Marcali, Budapest, Nyíregyháza, kiállítótermei szerepelnek a listán — és még hosszan sorolhatnám. Aki még egyetlen tárlatára sem vetődött el, annak is ismerősen csenghet a neve, láthatta az Egy marék világ című emlékezetes anyagának plakátján, amely annyira megkapó", hogy még évek múltán is találkozni vele otthonok, irodák, szerkesztőségi szobák falán. A szíriai származású Bahge t Iszkander 1967 óta él hazánkban, 12 éve Kecskeméten. Jelenleg a kecskeméti MEZŐG1ÉP Vállalat külkereskedelmi főosztályán marketing előadó. Élete első fényképezőgépéit 1969-ben, főiskolás korában vette, s mint elmesélte, soha sem volt magáiíyos fotográfus, mindig valamilyen fotókörhöz csatlakozott. A különböző pályázatokon nyert díjaik, elismerések sarkallták arra, hogy tudatosan fényképezzen. Hol tart most, milyen tervek foglalkoztatják? — erről faggattam. — Vészesen közeledik a nagybaracskai szociofotó tábor anyagának beadási határideje, azonban addig nem tudok hozzáfogni ennek az összeállításához, míg be nem fejezem a legközelebbi kiállításom képeit. Egy algériai anyagon dolgozom. 1980-tól három évig kinn voltam, tolmács és műszaki ügyintéző. Gabonatárolót építettünk, 350 magyar ügyes-bajos dolgait intéztem, így rengeteget utazhattam, s persze közben fotóztam. A. kiállítás november 23-án nyílik az Erdei Ferenc Művelődési Központban. Az anyag egy része művészi fotókból áll, a többi az ott végzett munkát dokumentálja. Gondban vagyok a színes képeimmel. Az emberek sokkal jobban kedvelik, én viszont a fekete-fehérben több színt látok, mint a színesben. Ide tartozik, hadd mondjam el, hogy van egy nagyon izgalmas anyagom a magyar vendégmunkásokról. Ezt szeretném egyszer bemütatni. Sokan él sem tudják képzelni, milyen az életük odakint. Az is előfordulhat, hogy a képek megdöbbenést, nemtetszést fognak kiváltani. Az idén először voltam Nagy- baracskán. Már többször hívtak, de még sohasem ljutottam el. Onnan' is hoztam egy-két témát, amelyeken még tovább szeretnék dolgozni. Ott ismerkedtem meg egy lakatossal, elbeszélgettünk a műhelyben és kiderült, hogy a mestersége mellett még száz disznót hizlal. Izgatni kezdett a dolog. Többször meglátogattam, fényképeztem, közben tudtam meg, hogy hobbiföldet is művel pár kilométerre a falutól. Lehet, hogy a fotókkal borzasztó nehéz lesz kifejezni, de ezt a törekvést, a mindig többet akarást, az igények szinte korlátlan növekedését, és az ezzel együtt járó önpusztítást szeretném megfogni. Nehéz feladat lesz,, hiszen nem egy egyértelműen negatív, vagy pozitív jelenségről van szó. Fontosnak tairtom, hogy az ilyesfajta problémáikhoz időben hozzányúljunk. Vonzódok a szociofotóhoz, különösen a portrézást kedvelem, a mondandómat jobb szeretem több képben kifejezni. Rengeteg feldolgozatlan terület van, itt a megyében is. Hetényegyhá- zán éltem egy ideig, s már korábban ott felvetődött bennem a gondolat, hogy az egész falut, az ott élőktől az épületekig érdemes lenne megörökíteni. Milyen egy városkörnyéki helység ma? Erről a tervemről még senkinek sem szóltam, csak magamban vállaltam, de az anyag nyolcvan százaléka már elkészült. A bemutatásra jó alkalom lennel a felszabadulási évforduló. Jövő tavaszra tervezek még egy kiállítást az Egy marék világból és az algériai képekből áz SZMT- székházban. És van egy régi vágyam; ta fotósokról úgy tudják, hogy mindig egy sötét odúban gubbasztanak, én szeretnék egy tágás, világos műtermet, s szerencsére ez a (tervem már a megvalósulás útján halad. Kormos Emese TÁRNÁI LÁSZLÓ Felfedezni újra Eljött hozzám megint a vers, e szunnyadó őszi vasárnap délután — mint régen látott vendég, s kérdezi tőlem: hogy, s mint újra itt, kedves otthonomban, a homokvirág városáb'an. Jó volt, de három távolban eltöltött év után vi tzaérkezve sem hiányzik Zugló, ahol először kilencemeletes otthonomból majd elértem a felhőket és Buda hegyeit, s az első emeletre költözve beleláthattam a városligeti padokon üldögélő szerelmespárok gondolataiba. Milyen távolinak tűntek a hétvégi hazalátogatások. Jó volt Zugló, de ... Ismerkedem régt otthonommal. Öröm felfedezni benne újra magamat. / KOLOH ELEK Éjszaka botorkáló félelem kietlen parkok árnyai szavak: a gondolat didergő lányai mögém lapul a múlt mint gyáva gyilkos kezében a kés néhány összegyűrt papiros futni félek — rámzuhan minden ami volt elhagyott padokon loccsan szét a Hóid A végsőkig... és tovább HERNÁDI GYULA: Frankenstein Vagy: a végletekig. Mert „végső”, ezt is bizonyítja most már oly jól láthatóan Hernádi Gyula életművének csaknem minden mozzanata, úgynevezett Végső úgy nincs, hogy nevet adhatnánk neki. Ám az irodalom: megnevezés is. Tehát az az abszolút — mert reális! — írói igény, amelynél Frankenstein regényírója nem adhatja alább, ezt az örök ellentmondást vállalta, s önmagát, de talán az írói személyt is, egy részecskegyorsító- lassítóba zárta, esetleg azt is mondhatnánk, szintezőbe, mely sosem leli meg az egyenest (ha azt keresi), a görbét (ha ily. pályát hitelesítene), az .átlagosat, a mérvadót... az a vízbe zárt buborék, amíg jfsaki a „Hernádi Gyula nevű elme” itt jár köztünk ezen a világon, mindenkor csupán a rendhagyót fogja megtalálni ..., hogy áhított rendünkre figyelmeztessen vele. Mélységesen etikai tartás ezé a kalandé, mely nem ismer határokat; emlékezzünk vissza hagyományosan realista pályaindí- tásának expresszionizmusára... aztán barokk folytatására __ m ajd hipermodern utópiáira... nézzük szürrealizmusát... tudományosan fantasztikus ;és bűnügyérien kérlelhetetlen szemléletmódját (amikor!), és még mindig nem soroltuk fel mind a tényezőket, melyek Hernádi Gyula munkásságát napjaink magyar irodalímálbaű'L az egyik valódi töltetté teszik. Nem, dehogy rob- banóvá, sugárzóvá sokkal inkább. Egy ily végsőkig izgalmas regénynek, mint amilyen a Frankenstein, egy ekképp késleltetett, el-elnyugvásra is ritmizált élő szervezetnek, mint ez a könyvképződmény, sem a cselekményét, sem a „poénrendjét” elárulni nem illik. Valamit mégis, csak a dolgozatíró „felügyelői” eljárásmódjának ürügyén, elöljáróban. Igen, elöljáróban megnéztem, hova fut ki, mire jut •„mindez”, a könyv prózája (és költészete! mert Hernádi nem is akármilyen verseket iktat be, filmforgatókönyv-konzerveket rak az oldalak polcaira, a főszemély jellegzetességeit a megfoghatatlanság kristályrendszerű törésvonalaival közelítve, a realizmust olyképp tágítva, hogy az a bizonyos megnevezhetetilenség is ä józan hétköznapok hitelével férjen bele a nagyobb sodróbb egészbe). Igen, megnéztem „a” poént azonnal az elején hiszen a felügyelői alkatnak is van „fő- felügyelete”, amely szeret belenézni a dolgozatírás kulisszarendszerébe, s előre tudni akarja, mire vállalkozott. Ez különbözteti az irodalomra adott írásos választ az élet és az irodalom csinálásának gyakorlatától? Nem, ez a dolgozatíró kaiandja. A legmagasabbra tettem Hernádi Gyulának a mércét, végső soron akaratlanul. Miért? Mert tőle nagyon sokat várunk mindig (a „mindig” fogalmát a józan ész határozza meg: minden második alkalommal1 szabad csak igazi alkotótól azt a bizonyos Legtöbbet várni, talán minden harmadikkal...!), és arra voltam kíváncsi, ha megtudjam, mi is a cSúcs a könyvben, mit ad a könyv ezek után? A „csúcs” a magyar irodalom egyik leggyönyörűbb leleménye ..., ahogy a kísérleti madarak agyváladéka a világ végét nem az ember) hanem önmaguk pusztulása szerint adja meg, a létezők nagyobb, végletes egységét bizonyítván; ők fényt vetnek ezzel megannyi emberi önhittségünkre, ám szeretnivalónak is mutatják az emberi fajt ezzel a gyarlóságával, önmagunkhoz térítenek vissza bennünket kitekintő kísérleteinkből és elszáná- sainkból... és ezt a megint in-' nét-oda vettetett világot Hernádi Gyula a regény,- mindennapias cselekményével az itt i— és — így elemiből építi fel... a végsőkön túli hitellel. Mert a végsők, kétségtelen, lehetnek némelyek szemében az értelmiségi elme szüleményei; az ötletek; a vágott párbeszédek, bármi effélék. Hanem épp Hernádi regényének mélyárama veti oda nekünk a többlet-tudás hangját a nevezhetetlen surraná- sával, suhanásával. Ahogy egy lény, ez a szenzációs leleménynyel Kontra ‘.névvel megjelölt Akárki, ez ,a misztériumjátékba is illő budapesti illetőségű egyén, ez az egyen-testesítésből- lelkesítésből a maga egyéniségébe kibúvó, ott szenvedő, gondolataiban és jártasságaiban csak múlandó vigaszt lelő, mindany- nyiunkra — s nem vágyképként — hasonlító Valaki „fejlődik”; csak annyi ez, mint ahogy hétfőre kedd jön, keddre szerda a kötetbe iktatott kis verskönyv laprendje szerint. Ahogy este nem tud mit kezdeni magával: mi vagyunk azok. Ahogy estéink csodálatos tisztasága a világ elemeit a legközelebb hozza önmaga belső elér- hetetlenjéhez: mi vagyunk. Ahogy becsapják a tények: mi érezzük át. Ahogy csak' a valóságot fogadhatja, el, önpusztí- tóan is: a magunk helyzete, törekvése, . legjobb igyekezete. Rémnév a „Frankenstein”, Hernádi... hadd engedjen meg „felügyeletem” ennyi átlagosságot kettőnk, s minden érintett olvasó ügyében ... áthumanizálja, közel-emberiesíti. Ki ne akarná utunk képét látni regénytükörben? Ki akarna olyképp nagyképűsködni, hogy a tűkön* ne lehetne akár egy éji klub ruhatáráé is?, egy kutatóintézet mellékhelyiségéé?, egy számitó- gép „szeméé”?. Szerelem a repülőgép ülésén Limába repülve? Rendőri-pisztoly-csattanó „megoldás” végül a megoldhatatlan- ra? A végső önkontroll ítélkezése? Kurvák és kutatók, -földi és génekből lelkedzett italok __ ál mok és tehetetlenségek . -.. ér- deksúrlódások -és fantáziáik'... nem, nem ezek az igazi alkotórészek, hanem a csöndes, felszín, alatti dallam, amelyet Hernádi Gyula az ő legigazibb költészetével annyira jól hall. És amelyhez oly lebilincselő történeteket talál ki... bocsánat, lel meg a mi örömünkre. Az irodalom lehetőségeinek kaleidoszkópját is adja; a csak látszólag hálás feladatok hálátlanságát vállalja így? Nincs Végső, nincs Egyetlen; de valami esélye mégis sejthető, ha bele tudunk veszni a Részleteibe. (Magvető Kiadó, 1984.) Randevú egy párizsi csavargóval Aki Párizsban jár, egy-két úap után fölfigyel a boulevard-ok és parkok különös lakóira, a cloc- hard-okra. A szó eredetileg „sán. tikáló”-t jelent, mivel akiket jelöl, a csavargók, többnyire sán- tikálnak. De nem valamiben, ha-, nem, csak úgy rendesen, hisz a párizsi clochard-ok egyetlen bűne legföljebb az, hogy megöregedtek és bicegnék. Bizarr figurái ők. Párizs fénylő, lüktető »színpadának. Főszerepet már nem oszt rájuk az élet, mégis, néma jelenlétük nélkül mit sem érne e város szüntelenül ismétlődő két nagy felvonása: a párizsi éjszaka és a 'párizsi nappal. A clochard-öltözék kelléktárát a végső egyszerűség jellemzi. Lyukas kalap, ja kelleténél nagyobb, foltos zakó, melynek egyik zsebéből borosüvegnyak ,mered elő, lifegő nadrág, ormát- lan, spárgadíszes, elnyűtt cipő. Hűvösebb időben a zakót . és nadrágot eltakarja egy majdnem földig érő, olajfoltos ballonkabát, melynek zsebe átveszi a za1 kózseb szerepét, azaz műanyag-, ■dvgós borosflaska terpeszkedik csálén benne. E hacukák pedig ■beesett arcú, ráncos, koszos, borostás öregembert takarnak. Az örökké hű borosüvegtársh.oz olykor csatlakozik még egy ugatni már rég elfelejtett, kopott szőrű bicegő, korcs eb is. A clochard-ok nappal az utcákon csoszognak ragacsos molyóikkal, vagy terek padjain iicsörészfiek, meg-meghuzintva a borosüveget. Ha netán sorstárs vetődik melléjük, némán folytatják az üldögélést. és időnként remegő kézzel egymásnak nyújt-- ják a palackot. Nagy melegben lerúgják cipőjüket,' világ elé tárva bütykös lábujjaikat, melyeken a körmök úgy merednek, akár a töredezett, fekete héjú kagylók. Az üveghuzintások szüneteit csikkpöfékelés, mélyről fölszakadó, kátrányos köhögés, belefeledkező vakaródzások töltik ki. Éjszaka, mint mindenki, a clochard-ok is aludni térnek. De nem puha párnára hajtják le fejüket, hanem kapu- és hidaljak hideg kövezetére, vagy utcai meleg metrókigőzölgések vasrácsaira. Éjszakai életmódjuk e sajátosságának volt köszönhető, hogy egyiküket közelebbről is megismerhettem. Valójában látásból már hetek óta ismertem a Monge. utcai ciochard-t. Pontosabban csupán lyukas bakancstalpaival volt szerencsém estéről estére találkozni a rúe Monge egyik mélyen beugró, Sötét kapualjában. Ez volt az ő állandó éjjeli rezidenciája, innen lógott ki kissé a fényárban úszó főútra két ormótlan lábbelije.' • Egy júniusi éjjel * szokásos Szajna-parti sétám után fáradtan hazaindultam a place d’Itálie felé. A kissé meredek rue Mon- gecn már csak taxik nyargaltak, mikor glu-glugozó csörömpölés közepette egy borosüveg gurul ki elém az útra. Ezzel >csaknem egyidőben dörgő káromkodás tör elő a barlangszerű kapualjból. Megálltam egy pillanatra, és ek. kor — akár egy vén medve — kis híján rámbükfencezve előmordul a fényes útra az üvege utál1 botorkáló clochard. A flas- ka épp a lábamnál állapodott meg, lehajoltam hát, és odanyújtottam a bozontos öregnek. Az pedig „merci”-t • dünnyögve (mentsük, ami menthető!) kihör- pintette az üveg alján lötyögő vörös bort. Indultam volna tovább, már csak a körös-körül terjengő bizalmas, pálpusztaira emlékeztető szag miatt is, mikor a cloqfiard — megpillantván a hónom alatt szorongatott, másnapi sajtebédemhez szánt bort, így szólt: — Adja nekem — bökött az üveg felé. — Látja, ez élfoiyt... Holnap visszaadom, de most jó lenne... •— és könyörgőn még mélyebb ráncokat vont poros komiokára; Zavaromban szó nélkül odaadtam neki a bort, s már mentem volna, mikor utánam dör mögött: — Holnap visszaadom! Dél fele itt leszek a szemközti parkban. '— Jó —Ifeleltem, de magamban csak legyintettem rá. Másnap aztán valahogy mégis elmentem a parkba, hátha otttalálom. Az útszéli akácok levelei ernyedten kókadoztak a hőségben, A gondosan elkerített kis park tele volt pihenő párizsiakkal. És lám, a vén madárijesztő ott szu. nyókált a szélső pádon. Ahogy leültem mellé, lássan felhúzódó szemhéja alól rámpislogott. — Maga az? — motyogta ni- kotinos fogai közül. — Itt van! Itt van, ni! — kezdett matatni a háta mögött, majd előtolt eyyfé- lig üres boros üveget. Zavaromban valami köszö- nömfélét mormoltam, majd határozottan hozzátettem: — Igya csak meg, nekem nem esik jól ilyen melegben! Az öreg szájszögletében ekkor csonka kis mosoly rándult, és pár pillanatig ott is maradt. — Azon nem múlik — mondta, miközben már emelté a szájához az üveget. Majd néhány glu-glu után folytatta: £— Én nem érzem sem a hideget, sem a meleget, legföljebb azt, ha fázom __ És... — itt m egállt, s előmatotott a zsebéből egy repedt Gaulose-t. — Egy két napig köpök a csikkekre... Ma reggel kaptam segélyt! — Sercent a gyufa, és lomhán terült el a hőségben a cigaretta- füst. — Mennyit? — Hm — zökkent meg kissé a felsőteste —, mennyit? Százötvenet — és újra stukkóit. — És hol lakik? — folytattam tapogatózva. — Nem látta tegnap? — És télen? — Télen?... .— zökkent újra. egyet a pádon. — Véntanyákon,-— Az mi? — összejön jópár magamfajta, s a nagy házak pincéiben, fejünk fölött a meleg, sistergő csövekkel... De hát ez most nem kell — szegte föl kissé a fejét. Lassan szájához emelte áss üveget, és csorgatni kezdte cserepes ajkai közé a bort. — És hol eszik? — tettem fal az újabb kérdést, ahogy Roppant a padrácson a majdnem üres üveg. —' Ahol kapok. A maradék szikkadt kenyeret már. két éve Amaudné, a pékasszony adja, csak oda kell menni érte. Ami meg hozzá jön néha... innen- onnan. Előttünk, a parkon túl tqmpán susorgott Párizs hétköznapi élete. Parfümködös, színes nők vonultak feszesen, autók csikorogtak, jeges ánizslikőrt kortyolgató vendégek cserélődtek a csipkefehér kávéházi székeken. — És... — kezdtem volna megint, de az öreg már békésen szuszogott, miközben meg-megrezzentek cserzett szemhéjai. Óvatosan fölálltam, és elkeveredtem a forgatagban. Grabócz Gábor 1
