Petőfi Népe, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-16 / 218. szám
MŰVELŐDÉS IRODALOM • MŰVÉSZIÉ WrnlS^m. MŰHELYMUNKA Nemcsak ecsettel, tollal is... Műterme — a kiskunhalasi Szüts József Általános Iskola impozáns épületének egyik különbé járatú helyisége — kész és félkész festményeivel zsúfolt. Olyannyira, hogy csak némi vesződség árán sikerül kiügyeskedni a képek jókora halmai közül két vaslábú széket. Mielőtt letelepednénk, a Munká- csy-díjas, közismert festőművész kiemel egy festményt a sok közül, s felém fordítva mondja: • DIÓSZEGI BALÁZS — Ezt nemrég fejeztem be. Az a címe, hogy Rekviem a második magyar hadseregért... Fagyos csönd, néma döbbenet, sírkeresztek között didergő 'szomorúság, gyász, hófödte magány ... A fekete és a fehér szín 'kontrasztjával indulatokat és gondolatokat kavar szemlélőjében a kép, ahogy téli éjszakák dermesztő szele a havat. De nem süvölt: végtelen síkságokba vesző hanggal suttog, mint imáikat a feketeruhás nénikék... A festőállványon egy félkész mű. — Ennek az a címe, hogy Találkozásom Ady Endrével. Nosztalgiasorozatom első darabja. Tudom, első pillanatra kicsit megrökönyítő, hogy Ady fiatalon, én pedig öreg fejjel tűnök fél ezen a képen, s hogy ilyen barátságosan pairolázunk. De ő, sajnos, elég f iatalon halt meg ... S talán a meghök- kentésen túl, sikerül azt is elmondanom ezzel a képpel, hogy mit jelent számomra az ő zseniális költészete ... Valóban hivalkodónak hat egy kicsit e félkész festményen a festő kézfogása a nagy költővel. Tüzetesebben megnézve azonban már sok minden más is leolvasható e képről; különösen az arcokról. S a kompozíciót körülölelő, busongó, kucsmás parasztfejek Ady sorait juttatják eszébe a szemlélőnek: „Itt valahol, ott valahol / négy-öt magyar összehajol ...” A nosztalgiasorozat következő darabján, egy másik nagy magyar poétát, Petőfi Sándort idézi meg. Diószegi Balázs alkotásaiból pénteken délután nyílik kiállítás a város új általános művelődési központjában. Az apropó kettős: a jövő hét végén Kiskunhalason tartják a képzőművészeti világhét országos megnyitóját. A másik, hogy néhány hét múlva — november 16-án — hetven éves lesz a Háti Kunszentmiklósi téesznyugdíjas. •lason élő festőművész. — Ez lesz körülbelül a félszázadik önálló .kiállításom. Most válogatjuk össze a bemutatandó munkáimat, lehetőleg úgy, hogy átfogó képet adjanak az elmúlt évtizedekről. — Újabban nemcsak ecsettel’, tollal is megpróbálok vallani a világról, s önmagámról. Igen, megírom az emlékeimet, remélve, hogy egyszer kötetben is megjelenik majd ez a munkám. Hat fejezettel készültem el eddig. írok anyámról’, Kunszentmiklós- ról, a szülőfalumról, az ptt töltött gyermekéveim- iről, azután a képzőművészeti főiskolán töltött esztendőkről, a tanáromról, Rudnay Gyuláról, a peda- gágusemlékeimről, egykori tanítványaimról, barátaimról, barátnőimről, szerelmeimről... Vagyis átgondolom, számbaveszem az elmúlt hét évtizedet, elmesélve azokat az érdekes eseteket, történeteket, jelenségeket, amelyeket megéltem, tapasztaltam, s amelyek megmaradtak emlékezetemben. Ezen kívül szeretnék egy tanulmányt is írni, az idős emberek szexuális életéről. Régóta foglalkoztat ez a téma. Rengeteg szakirodalmat átböngésztem, kezdve az ősidőkkel. Pillanatnyilag egy angol professzorral levelezek, akinek a közelmúltban jelent meg egy tanulmánykötete a társkeresés problematikájáról. Mindezeket egybevetve a saját tapasztalataimmal. azt hiszem, sikerült megfejtenem a titkot. Azt kéred, hogy mondjam el? Két szóban nem lehet.,Ezért akarok tanulmányt írni róla ... Koloh Elek AZ ÜR: (fehér szakállas, jóságos aggastyán, ahogy a naiv lelkek elképzelik). SZENT PÉTER (a kulcsokkal): Uram! ÜR: Mi van azzal az apró féreggel a Föld nevű csillagomon? PÉTER: Az embert gondolod talán uram? ŰR: Persze, persze, az embert! Milyen szórakozott vagyok!1 Hót megvan még? PÉTER: (Óriási távcsővel kémlel az űrben.) Ügy látom meg. ŰR: És mit csinál? PÉTER: Nyüzsög. ŰR: Miért nyüzsög? Nem tud nyugton lenni? PÉTER: Ronda egy fajzat, már megbocsáss uram, hiszen a te műved, azt hiszem, amikor teremtetted, nem is - sejtetted, hogy mivé válik idő-' vei. Most például azért nyüzsög, mert helyreállítja a városokat, és hídjait, meg a gyárait, amiket nemrégen összerombolt. ŰR (szórakozottan): Ki? PÉTER: Az ember nevű féreg, uram. Előbb mindent- mindent össberombol, azután évekig épít; majd megkezdi elölről. ŰR: Érdekes! És szegény! PÉTER: Ügy látszik, mert folyton ezt csinálja! ŰR: Különös állat. PÉTER; Ez semmi, uram! Én üres időjnben sokszor figyelem. Mondhatom, elképesztő. Tegnap például ötvenezer halt meg belőle éhen. Éhen uram, amikor a Föld teli van gyümölccsel, roskadozó fákkal, az ember raktárai gabonával zsúfoltak és a tengerek ontják a halat. ŰR: Hm! És mégis éhenhal- nak sokan? És a többiek hagyják? ' PÉTER: Hagyják! De ez semmi. Szeretik ép, erős fiaG. B. SHAW: Az atombomba tatjaikat egymásra szabadítani különböző egyenruhákban és legyilkoltatják egymást. A betegeket, véneket és a nyomorékokat gondosan kiválogatják és csak az egészségeseket küldik meghalni. Orvossal vá- logattatják ki őket. ŰR: Hiszen akkor őrültek. PÉTER; Olyanok, mint a gyerekek. Golyóznak. Ágyúgolyókat meg bombákat gyártanak. Ebbe fektetik minden aranyukat, minden energiájukat. Fiataljaik nem tanulhatnak, hogy hasznára lehessenek a többieknek, nem utazhatnak, nem ismerkedhetnek saját lakóhelyükkel, s a Föld szépségeivel, mely után any- nyira sóvárognak. Sötétségben és szegénységben élnek, pedig külön-külön mindegyik tudja, hogy azzal az erővel, amellyel golyókat gyártanak, .csodálatos városokat és boldog kerteket építhetnének. ŰR: Mit gondolsz, mi ennek az oka? PÉTER: Ez a háborújáték a szenvedélyük. Innen felülről nehéz megállapítani, hogy miért csinálják. Talán mert folyton egymás földjét akarják. ŰR: Ostobaság. Elég gazdag és elég nagy a Föld valamennyinek. PÉTER: Az is lehet, hogy hivatásból teszik. Mindegyik másféle egyenruhát visel, meg nyelven beszél. Ezért dühönge- nek egymásra. Nincs egy szemernyi eszük sem. Előbb legyilkolják egymást, azután ünnepségeket rendeznek egymás sírjánál és szórakoznak. Általában a legtöbbet beszélő fajta a Földön. Beszélni, azt tudnak. ŰR: Elég!!!.Én boldogságra teremtettem őket. Mit ajánlasz? Földrengést küldjék rájuk, vizözönt vagy tudsz-e valami jobbat! Űjat. PÉTER: Te tudod, nem? Nem méltók arra, hogy te pusztítsad el őket, elpusztítják ők magukat. Add kezükbe az anyag titkát, hadd bontsák fel az anyagot! Ismered őket? Tudatában lesznek, hogy ezzel a tudással paradicsommá varázsolhatják a Földet, ahol napi egy-két órai munkával élhetnének boldogan, szabadon, gazdagon, szép tájakon és csodálatos városokban. De ők nem ezt az utat választják majd. Felrobbantják önmagukat!. Jó lesz így, uram? ÜR: Jó lesz. (Néhány földi év telik el, ami a paradicsomban egy röpke pillanat.) ŰR (szórakozottan): Valami pukkanást hallottam! PÉTER: Most robbant!!! ŰR; Mi? PÉTER; A Föld. ŰR: Ja, persze, a Föld, amiről az imént beszélgettünk. Az a csepp bolygó, az ember nevű féreggel a hátán. PÉTER; Igen, Uram. Az élet teljesen megszűnt rajta. Halott bolygó. ŰR: Jó, csak hadd keringjen tovább, idővel azután ki kell vonni a forgalomból! G. B. Shawnak ezt az elfeledett írását Gerle! Rezső Kecskemét, Kaszap utcai idős olvasónk ajánlotta figyelmünkbe, megjegyezvén, hogy nemcsak írása idején, 1946- ban, hanem mostanság is aktuális. A jelenet egyébként — amelyet Gerlei Rezső egy kockás papírra másolva őrzött meg — a szegedi Népszavában jelent meg magyarul, 1946-ban. (A szerk.) HAGYOMÁNYOK ÉS HAGYOMÁNYTEREMTŐK Irodalom és decentralizáció Az elmúlt két évtizedben a kultúra, s ezen belül az irodalmi élet decentralizációját kísérhettük figyelemmel, a nagyobb társadalmi, gazdasági folyamat részeként, amelynek célja az egészségesebb arányok megteremtése — földrajzi értelemben is. Sajnos, hagyományként örököltük a „fővárosi irodalom” — „vidéki irodalom” vélt vagy valóságos megosztottságát. A hatvanas években indult meg az a gondolati tisztázó, a látszatellentmondást feloldó folyamat, amelynek gyakorlati eredményei most kezdenek folyamatosan beérni. Megnőtt a vidéki írócsoportok szerepe, s á vidéken megjelenő irodalmi folyóiratok szerves részei — bizonyos esetekben és kérdésekben előőrsei — lettek folyóirat-kultúránknak. A területi megosztottság helyett egyre inkább a munkamegosztás az alapja a folyóiratok tevékenységének. S egyre jobban oda kell figyelni az irodalmi eszmecsere olyan rendszeres fórumaira, mint a tokaji írótábor vagy a debreceni irodalmi napok. E sorba illeszkedik bele a zalaegerszegi Városi Tanács és a Városi Könyvtár kezdeményezése: augusztus végén a Gébárti-tó melleitti Kézművesek Házába egyhetes táborozásra hívták össze a megyében élő költőket, írókat, s meghívták a tanácskozásra irodalmunk néhány máshol — itthon és külföldön — élő képviselőjét is. A kiterjedt irodalmi hagyományokkal nem rendelkező megye különböző előzmények után (Keszthelyi műhely, Eger- szegi füzetek. Visszhang című antológia) e formában kívánja összefogni a zalai írókat, megerősíteni az irodalmi életet. Törekvésük —■ remélhetőleg — hagyománnyá nemesedik, s országos irodalmi kultúránk része lesz. Látnunk kell: a főváros-centri- kusság, a fővárosi-vidéki megosztottság tudata — noha objektív okai is voltak — nem meghatározó és viszonylag újkeletű jelenség irodalmunkban. A modern, mai értelemben vett irodalmi életnek nem a fővárosban ringott a bölcsője; Kazinczy Ferenc egy pár száz fős kis fáluból Bányácskáról úma Széphaiom) szervezte meg. Az első irodalmi folyóiratunk (Magyar Museum) is Kassán jelent meg 1788-ban. Kazinczy, Batsányi és Baróti Szabó szerkesztésében. A példákat sorolhatnánk, de az elsőbbségi jog deklarálása helyett- inkább utaljunk csak példaként Mikszáthra, aki Szegeden, a függetlenségi párti, haladó szellemű Szegedi Naplónál talált önmagára, érett igazán íróvá. S tudjuk, hogy mit jelentett Ady költői-politikai fejlődésében Nagyvárad pezsgő szellemi élete, a Nagyváradi Naplónál újságíróként eltöltött évek. S látnunk kell az érem másik oldalát is: a magyar kultúrában történelmi jelentőségű volt Pest- Buda szellemi központtá válása. Podmaniczky Frigyes nemrég megjelent emlékiratában a szemtanú és a résztvevő hitelességével. szemléletesen leírja a reformkori haladó erők elkeseredett kísérletét az erők összefogására, centralizálására, amelyhez elengedhetetlen, hogy az országnak igazi fővárosa, politikai-szellemi központja legyen. Könyvéből ugyancsak végigkövetkeztethetjük saját maga és politikusaink, gondolkodóink legjobbjainak áldozatos küzdelmét a kiegyezés után, amelynek eredményeként fővárosunk világvárossá vált — urbanisztikai és kulturális szempontból is. |' Persze Budapest I gyors kapitalista fejlődésének voltak árnyoldalai is. A fejlődés eufóriája, a gazdagodás lehetősége aránytalanságokat szült a gazdasági struktúrában, s átrendezte a szellemi életet is. S ehhez járult, hogy az első világháború után hazánk politikai-földrajzi határainak megváltozásával beszűkült a szellemi horizont: sok jelentős regionális kulturális központunk, nagy hagyományú szellemi műhelyünk kisebbségi, nemzetiségi helyzetbe került, s ezzel a fővá- roscentrikusság — akarva, nem akarva —| fokozódott. A helyzetet bonyolította, hogy a főváros—vidék ellentét mögött gyakran nem területi, hanem társadalmi ellentétek nyilvánultak meg vagy rejtőztek, gyakran csak megjelenési formája volt más feszültségeknek. Anélkül, hogy ennek részletes taglalásába belemennénk, megállapíthatjuk, hogy irodalmunk legjobbjai ezt a hamis alternatívát nem fogadták el. A két világháború között azonban gyakorlatilag létezett e megosztottság. A vidéken élő íróknak meg kellett küzdeni a helyzetükből adódó hátrányokkal, ennek ellenére jelentős szellemi központok alakultak- ki például Debrecenben. Pécsett, Szegeden vagy Szombathelyen. Emlékezzünk csak az Ady Társaságra, a Janus Pannonius Társaságra, a debreceni Válasz című folyóiratra, a pécsi Sorsunkra, s ide sorolhatjuk — többek között — a szombathelyi Írott Kő című folyóiratot is. A társadalmi demokrácia fejlődése során mára eljutottunk odáig, a rossz hagyományokat legyőzve — a jókra építve, hogy a korábbi megosztottság már a múlté. Az állami és a társadalmi szervek sok helyen feladatuknak tekintik a helyi irodalmi hagyományok 'ápolását, az új törekvések kibontakoztatásának segítését, mint ahogy a zalai példából is láttuk. S az irodalmi közvéleményből is eltűntek (tűnőben vannak) az előítéletek. Érdemes idézni Bárdosi Németh János költőnek, a harmincas-negyvenes évek lelkes vidéki irodalomszervezőjének a szavait: „Irodalom és decentralizáció nem ellentétes, hanem inkább összekapcsoló áramlatok, az új szellemi munkaprogramnak a beteljesítésére, az összes erők feltárására és hasznosítására, a táj és történelem, nép és kultúra találkozásának megvalósítására.” Igen, az irodalmat, az irodalmi életet lehet — és kell is — decentralizálni, az értékrendet azonban nem. Az értékrendben nem lehet alternatíva, csak azonos mércével mérve válhat, válik a „vidéki” irodalom az egyetemes magyar irodalom szerves részévé. ’ A: 3.' SZILÁGYI ZOLTÁN: Pengeélen Ne olvasd el ezt a verset. Jól tudod: Bennünk csak a sző nem tehet ma rendet. Se káromlás. Se fölös szégyen. Jársz a percek pengeélén — Dörögnek felénk szekerek, Időnek, térnek Jcoromszin végén. Harsogjon tündöklő szoknyád, Míg tápászó reményeinkkel Ügy úszunk, mint jégtáblák közt \ A zörgő nád. — Csak ennyi és nem több. Nem ment ki se törvény, se filozófia Ha csak hús, vér és perc vagy.-----So rsunk közös lapra írva. i D. NÉMETH ISTVÁN: Európa elrablása A hófehér kőgálambra támaszkodtam, mely ott imbolygott hősünk sírhelyén, messze kívántam menekülni, Feledve népek és nemzetek küzdőterét. Villanófényben láttam a várost, lámpák rajzolták fel a tus tengerére. Védtelen volt. Hagytam, hogy csillag- homokjával az ég engem is behintsen. Színháztörténet képekben, szobrokban Az elmúlt negyven esztendő fővárosi és vidéki színiházi életének kiemelkedő eseményeiről gyűjtött össze kiállítási képsorozatot a Hatvani Galéria. Az összeállítás lényeges- momentumokat sűrít. Felvillantja a háború után újjászülető Nemzeti Színházat, közli az első bemutató plakátját, a Major Tamás rendezte Bánk bánt, amelynek címszerepét Abonyi Géza alakította, s Tiborc a felejthetetlen Bartos Gyula volt. A fal- szabadulás utáni első premier a Nemzetiben 1945. április 21-én zajlott le parádés szereposztással. Külön tárló mutatja be az egykori Blaha Lujza téri Nemzeti Színház épületének ‘emlékeit, oszlopfőit. A kiállítás felöleli az elmúlt évtizedek minden jelentős magyar színházi eseményét, a vidéki színjátszás eredményeit, emlékezetes bemutatóit mindmáig. Mintegy összegezésként érzékelhetjük a rendezés fejlődését, a kordivat' alakulását a plakátokon és a fotókon. Ez a Hatvani Galéria 'harmadik színháztörténeti kiállítása, amely a felszabadulástól számított negyven évadot öleli föl, szinte a teljés repertoárt. Kultúránk egyetemessége derül ki ebből, s egyben mély patriotizmusa. Az, hogy Katona József, Madách Imre, Illyés Gyula, Németh László klasszikus értékeit több rendezői elképzelésben közelítette meg színjátszásunk és sort kerített arra, hogy Sophokles, Shakespeare, Moliére, Racine, Corneille,' Goethe, Ibsen, Gorkij, Csehov eszméivel vértezze fel, építse teljes emberré sokmilliós magyar közönségünket. A katalógus előszavában Cen- ner Mihály közli az impozáns adatokat. E hazában mintegy száz színház létezett, létezik, s változatos célkitűzéseivel, felkészültséggel képes arra, hogy közvetítse a hazai és az európai dráma minden fontos üzenetét. Lenyűgözői hogy négy évtized alatt mintegy 15 ezer produkciót mutattak be őrzött hagyományok és megújított társulatok közreműködésével'. Az értékőrzés és hagyományteremtés szép példája nemcsak az 1959-ben felújított Szegedi Szabadtéri Játékok, melyre több kontinens színészeit hívták a Tdsza-parti városba, hanem az egri Agria Játékszín, a szentendrei Theátrum, a szombathelyi Isisszentély operaelőadásai, a soproni barlangszínház, a nyíregyházi zalegerszegi színház egész tájegységnek színházi kultúrát nyújtó eseményei. Az idén először rendeztek előadást a Hatvani Szabadtéri Játékszínben, amely szorosan kapcsolódik e színháztörténeti tárlathoz. Leléménye s ötlet, hogy a kiállítás keretében, mintegy részeként bemutatják Kelemen Kristóf szobrászművész portréit a magyar színészet nagy egyéniségeiről. Különösen megkapó Bilicsi Tivadar portréja, akiben nemcsak egy embert, hanem egy nagy komikust mintázott meg a szobrász. Ennél többet. Magát a színészt, a színészet bajazzós sorsát,' a könny—mosoly, a fájdalom— öröm egységét. Losonci Miklós í
