Petőfi Népe, 1984. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-14 / 190. szám
J 1984. augusztus 14. tu PETŐFI NÉPE • BÁCS-KISKUNBÓL INDULT A népművelő — Az első elemitől a harmadik gimnáziumig éltem Bácsalmáson, vagyis azt az időt töltöttem ott, amikor a gyermek és a serdülő meglátja a világot. Budán, a Népművelési Intézet igazgatói irodájában jegyeztem föl a középkorú, finom eleganciájú asszony szavait. Benkö Éva néhány perccel korábban francia művelődésiotthon-igazgatókat fogadott. Tapasztalatcsere körúton jártak hazánkban. Előtte a Művelődési Minisztériumban tárgyalt. Munkakezdéskor az amatőr együttesek minősítésének tapasztalatairól tájékozódott. Van dolgai bőven, de kerüli „az elfoglalt ember” látszatát. Máj annak a vezetőnek, akinél a beosztott, a vendég, az ügyeit intéző úgy érzi hogy hálával tartozik a ráfordított időért, tekintse megtiszteltetésnek a rááldozott perceket, így véli. A kapcsolatteremtéssel kezdődik ugyanis a népművelés. Csak az ügynökölje a kultúrát, csak az csi- nálhat kedvet az emberhez méltó értékek meghódításához, aki megtalálja a másik emberhez az utat, akinek minden szavát, minden tettét az önmagát és másokat jobbító lélek igazgatja. — Szabadkáról kerültünk Bácsalmásra 1945-ben. Egy kitelepített sváb család házában laktunk a Bajcsy-Zsi- linszky utcában. Ma is tipikus falusi utca, téglával kirakott keskeny járdával. Annál szélesebb volt az időjárástól függően sáros vagy poros kocsiút. Környékünkön délszlávok és németek is éltek. — Miből éltek itthon? — Apám gyorsan talált miinkát, sőt őt választották az első közös gazdaság vezetőjének. Nyilván azért, mert létrejöttét maga is szorgalmazta. Már-már túl voltak a kezdeti gondokon, amikor letartóztatták. A Rajk-ügy után jaj volt annak, akit bármilyen szál déli szomszédjainkhoz kapcsolt. Persze hamis ürüggyel fosztották meg szabadságától. Könnyen megcáfolhatta volna a vádakat, ha nem tüntetik el időlegesen az ártatlanságát igazoló bizonylatokat. — A falu népe mit szólt meghurcoltatásához? csak hívtak bennünket. Színielőadásokban is szerepeket kaptam. — Általános iskolai, gimnáziumi évei alatt kötődött-e valamelyik pedagógushoz? — Inkább a 14 éves korom után történtek maradtak meg bennem, de így hirtelen nem jut eszembe olyan tanító, -tanár, akitől egy életre szóló ösztönzést kaptam volna. Nagyon szép emlékem Fekete Dezső könyvtáros. Népművelő lélekkel áldotta meg a sors. Nagy segítségemre volt a könyvekhez vezető úton. Szervezett helytörténeti kutatásokat, versmondó versenyeket. Mindenre odafigyelt, mindent észrevett. Megőriztem szívemben. Máig becses emlék az aí József Attila kötet, amelyben aláírásával hitelesítette: a könyvtár szavalóversenyén nyertem. Fölkeresett, amikor egy rádióinterjúból megtudta, hogy a Népművelési Intézet igazgatója lettem, örültem a viszontlátásnak, törzstagja voltam az általa vezetett könyvtárnak. Eljártam — akkoriban még így nevezték — a kul- túrházba is. Ma már csak az előtere van meg. a hátsó része összeomlott. Egyetlen nagyobb teremben — ma többcélúnak neveznénk — rendezték a bálokat, a szüreti mulatságokat. Fent lógtak a szőlők. Olyan műsort is csináltak, hogy „szív küldi szívnek”. És volt egy tangóharmonikás! A nevét sajnos elfelejtettem, de az arca, a szemem1 előtt van, délszláv fiú volt... Számomra ünnepnek számított ha Bácsalmáson maradunk, mert az akkor új gimnáziumban bizony keveset tanultunk. 1958-ban, magyar—könyvtár szakra iratkoztam az Eötvösre. — Sokan mondták: hisznek neltí, biztosain tévedésből tartóztatták le. Jószívű bácsalmási családoknak köszönhettük, hogy valahogyan átvészeltük ezt a nehéz időszakot. Pénzt adtak ennivalóra, tartották bennünk a hitet. Apám betegen jött ki a börtönből, egy ideig a helyi statisztikai hivatalban dolgozott. Lehetséges, hogy gyermeki túlérzékenységből én akkor mégis úgy éreztem, hogy Bácsalmás nem fogadta be igazán családunkat. — Az iskola sem? — Az sem igazán, bár Mariann nővéremmel minden kultúrális megmozdulásban részt vettünk. Tánccsoportunk tudománya egyetlen táncfűzérből állt, de azért lelkesen fölléptünk, ahová — Első munkahelye? — Az utolsó félévben otthagytam az egyetemet, kellett a pénz. Férjhez mentem, hamar jött a gyerek. Egy honvédségi könyvtár alkalmazott. Bevallom, sohasem rajongtam e munkakörrel kapcsolatos adminisztrációért, katalóguscédulák gyártásáért, a művek osztályozásáért, a leltározásért. Tudtam: népművelőként több kapcsolatom lehet a művelődni vágyó emberekkel, mint egy különböző osztályokra tagolt nagykönyvtárban. Nem szóltam még egyetemistaként újjáéledő, kibontakozó színjátszó szenvedélyemről. Az akkor éppen egyik csúcspontjára jutott együttesben, az Univerzitásban ismertem meg a férjemet is. Ügy gondoltuk: csak akkor hagyjuk abba a színjátszást, ha ránkszakad a színpad. Jelentkezett a főiskolára, jelenleg szabadfoglalkozású előadóművész. — Miként alakult további pályafutása? — Amikor valahogyan talpra álltunk anyagilag, megfelelőbb állást kerestem. Életem egyik legkedvesebb szakasza volt a Kőbányai Ifjúsági Klubban eltöltött négy év. Onnan hívtak a fővárosi ifjúsági művelődési központba, majd egy átszervezés után a fővárosi, művelődési központ volt a munkaadóm. Kiadványszerkesztőként kerültem a Népművelési Intézetbe. Igent mondtam, amikor megkérdezték: nem vállalnám-e el a művészeti főosztály vezetését. Több mint három éve dolgozom mostani munkakörömben. — Tudomásom szerint igazgatóként többször járt már Bács-Kiskupban. — Érdekes kezdeményezéseket kísérhetünk figyelemmel. Nagyon meglepődtem, amikor a Kiskunsági Nemzeti Parkban szervezett táborban az azóta sajnos elhunyt Bodor Jenővel találkoztam. Kevés helyen tapasztaltam ilyen érdeklődést vezetők részéről, mint 4tt, törekvéseink iránt. Szívesen megyek Hajósra és sorolhatnék még néhány települést. — Tudom, rendszeresen részt vesz a Duna-menti folklórfesztiválokon. Meghívják külföldi találkozókra. A kalocsai, bajai állja az összehasonlítást? — Nincs még olyan híre, mint amilyent megérdemelne. Úgy tapasztaltam, hogy külföldön jobban népszerűsítik az ilyen rendezvényeket, több turista, érdeklődő keresi fel a fesztiválvárosokat. Jártam Kalocsánál kisebb városokban, ahová 5—10 ezer ember utazott a népi együttesek kedvéért. A jobb „tálalás” nem pénzkérdés. Bízom abban, hogy nem értik félre szavaimat, mert intézetünk kezdettől fogva támogatta ezt a kitűnő kezdeményezést. Csodálatos dolog, hogy ebben a zűrös Közép- és Kelet-Európábán, ahol oly gyakran egymásnak ugrasztották a Duna-menti népeket, időnként legtisztább hagyományaik bemutatásával köszöntik egymást különféle országok fiai. Szakmai és emberi érdekek indokolják, hogy tartalmi színvonalát tekintve Európában a legjobbak közé sorolható találkozónak nagyobb visszhangja legyen. — Mikor járt utoljára Bácsalmáson? — Tíz éve vittem el a fiamat, megmutattam neki, hol éltünk. Bácsalmás azért is sokat jelentett számomra, mert Itt rakódott le bennem falusi tapasztalat. Itt tudtam meg, hogy milyen gond az, ha el kell menni a vízért, itt tanultam meg, miként kell fára mászni, itt tanultam meg, nogy milyen a föld szaga. Leginkább a nyarat szerettem, nem is tudom miért* Talán azért, mert olyan jó volt a* levegő, amikor a nyári zápor elverte a port? Ma is büszke vagyok a bácsalmási labdarúgókra. Még az NB II- be is majdnem bekerültek. Akkor éreztem igazán, hogy felnőttem, amikor vissza tudtam térni Bácsalmásra. Találkoznom kellett régi környezetemmel, a régi házzal, az utcával, egykori osztálytársaimmal, Szénásiné Marton Edittel és a többiekkel. Heltai Nándor EGYÜTTMŰKÖDÉSI MEGÁLLAPODÁS A mozik és a szakszervezetek Többen mennek-e moziba Bács-Kis- kunban az elkövetkezendő években, hónapokban? Ezen tűnődöm, amióta aláírták a Szakszervezetek Megyei Tanácsának kulturális osztálya és a Moziüzemi Vállalat együttműködési szerződését. Ha komolyan veszem e megállapodást — miért is ne tenném — el kell gondolkodnom célján, hasznán. Megettem kenyerem javát, tudom: senki sem vált jegyet csak azért, mert valahol, valakinek körlevélben (ajánlásban, átírásban stb.) a filmszínházak látogatását javasolták. Ha úgy kívánja valakinek az érdeke, esetleg úgy csinál, hogy a buzdítások hatására ment a moziba, de ha nem jön létre a film és közte valamilyen kapcsolat, nem sok haszna lesz e látogatásból. Egyet tehetnek a népművelők: elősegíthetik az érdeklődés áramkörének a kialakítását. Tartós érdeklődés csak' a benső igények és a lehetőségek találkozásától remélhető. Azért bízom az új egyezményben, mert látványos akciók helyett a köz- művelődési aprómunkát hangsúlyozza, az említett „találkozás” körülményeit javítja. Az üzemi dolgozókat, a hivatali munkavállalókat aligha foglalkoztatják szabad idejük megtervezésénél, hogy „a nevelőmunka szempontjából kiemelkedő jelentőségű ,A’ kategóriás” film-e, amihez kedvük szottyan vagy sem. Vagyis ezeket a művészi, eszmei értékekben gazdag értékforrásokat úgy kell népszerűsíteni, mint jó mozit. Ehhez pedig az szükséges, hogy a művelődési otthonok munkatársai, a szak- szervezeti kulturális tisztségviselők előre tudjanak a programról, meggyőzően ajánlják a színvonalas műsorokat, ismerjék a bemutatásra váró filmeket. Ezért fontos, hogy — mint a megállapodás 4. pontja rögzíti — „az SZMT kulturális osztálya a szocialista brigádok részére ajánlott programok, művelődési formák között rendszeresen szerepelteti a filmet, különös tekintettel a magyar, valamint a szocialista országok kiemelkedő filmalkotásainak propagálására.” A kölcsönös egymásra utaltságól és a kölcsönös segítséget jelzi az 5. pont: „a vállalat az SZMT kulturális osztályát folyamatosan tájékoztatja a politikai ismeretterjesztésben hasznosítható filmekről.” Nem soróljulT a szerződésben rögzített elhatározásokat. Kíváncsian várjuk végrehajtásának tapasztalatait. —i —r Az Opera — nyitás előtt • Eredeti szépségükben tárulnak majd a nézők elé Lotz Károly freskói a kupolában. AUg néhány hét van már csak hátra az .újjáépített, korszerűsített, a pincétől a padlásig kivül-belül újjávarázsolt budapesti Operaház szeptember 27-i megnyitásáig. Am laikus szemmel szinte hihetetlennek tűnik, hogy ilyen rövid idő alatt minden elkészüljön, a helyén legyen és hibátlanul működjön. Szerencsére a szakértőnek, Balogh Éva építésvezetőnek más a véleménye. Optimizmusát pontos adatokkal támasztja alá. — Jelenleg több mint hatszá- zan dolgoznak az épületben és a külső munkálatokon — mondja. — Nincs lemaradás. Befejezéshez közeledik a páholysorok kárpitozása és aranyozása. A színpadon az utolsó simításokat végzik a bonyolult berendezéseken. Augusztus 31-én már az üzempróbák is véget érnek. • Az utolsó simítások a páholysorok aranydíszein. — Augusztus 15-én takarítóbrigádok „szállják meg” az épületet és környékét, hogy minden .ragyogjon, csillogjon, a legkényesebb háziasszony se találjon tisztaság' 'dolgában kivetnivalót — válaszolja az építésvezető. — És még egy dátum: szeptember I-én megnyílik az Operaház Dalszínház utcai pénztárcsarnoka, kezdődhet a sorbanállás az első előadások jegyeiért. Néhány kedves meglepetéssel is szeretnénk megörvendeztetni az újjáépült Operaház látogatóit. Kóstolóként most csak annyit: egykori fényképek alapján ugyanolyan formájú és elrendezésű betűk, feliratok kerültek ismét a bejáratok és a páholyajtók fölé, mint amilyenek a száz évvel ezelőtti eredetiek voltak. Hasonlóképpen az egykori eredetiekkel megegyezők az egyéb jelzések, útbaigazító táblák is. Már csak néhány hét és elbúcsúzunk attól a munkahelytől, amely éveken át, több volt mindnyájunk számára, mint más hasonló felújítás, építkezés. De nem végleg: már javában készülünk az ünnepi megnyitó előtti házi díszbemutatóra, amelyet az Operaház az építők számára rendez, szép figyelemmel: azok üljenek elsőkként a széksorokban és páholyokban, aki keze munkájával mindez megvalósult. G. T. — Ordított? — Hát, valami olyas- * féle. Nem volt normális emberi ordítás, csak ahhoz hasonló ... Hörgött meg gurgu- lázott a hang... Akkor még azt hittem, hogy talán valami állat keveredett bele a mocsárba ... Talán egy tehén. — Akkor még azt hitte? — Na, persze. Később aztán az a nagy behemót ordított ugyanúgy a fülembe. Még most is égnek állnak a szőrök a hátamon, ha rágondolok... — Szóval, magának ugrott és ordított? — Hát, valahogy úgy. — És milyen volt? — Már egyszer elmondtam. — Mondja el még egyszer. — Oké. Hát, jó nagy darab ál- •lat volt... Mint az őrmester. — Kösz — morogta Franklin. — Bocs. Nem úgy gondoltam. Óriás volt, szőrös, és három szeme volt, füle meg alighanem egy sem. Rövid tömpe ujjai voltak, azzal fogta a baltát. És esküdni mernék rá, hogy egy-egy kezén legalább-dupla' annyi ujj volt, mint egy normális emberén ... Ja, .és' szőrös volt. — A ruhája? — Arra nem nagyon emlékszem. Valami rongyos gönc lehetett rajta, felül alighanem semmi. Emlékszem, hogy a melle is csupa szőr volt. A betyár szentségit! Ha nem sikerült volna idejekorán visszamenekülnöm a kocsiba, kinyírt volna... Werner összecsukta a jegyzetfüzetét és Larssonra mosolygott. — Hát akkor, be is fejeztük Mr. Larsson. Szólunk az orvosnak, hogy hazamehet. AZ őrmester felírja a címét... Köszönjük, Mr. Larsson. Franklin felírta a »kamionsofőr lakáscímét, miközben Werner elgondolkozva álldogált a szobában. S már éppen indulni akart az ajtó felé, amikor hirtelen valami az eszébe juthatott, mert megtorpant és Larssonra pislantott. — Elnézést, Mr. Larsson ... Azt mondta, hogy az a ... izé, King Kong ordított. Nem volt valami értelmes ... esetleg valami kivehető az ordításában? Larsson a hadnagyra meredt. — Abban nem. De most, ahogy mondja, eszembe jutott valami... — Micsoda? — Mielőtt belémvágta volna a baltát, rámordított. De nem úgy gurgulázya, hanem értelmesen ... Már úgy értem, hogy furcsa volt az is, de legalább volt értelme. Werner hadnagy feszülten figyelte Larsson szavait. — Mit ordított? — kérdezte türelmetlenül, amikor észrevette, hogy Larsson habozni látszik. — Csak ennyit: Meghalsz, Ko- walsky! — Micsodát? — motyogta elhűlt ábrázattal Franklin. — Meghalsz, Kowalsky —■ ismételte magabiztosan a sofőr. — Meghalsz, Kowalsky! — Kowalsky? — Kowalsky. — Ki az ördög az a Kowalsky? A sofőr felvonta a vállát. — Fogalmam sincs.- Nem ismerek semmiféle Kowalskyt. És soha nem is ismertem. — Régen sem? Ügy értem, hogy esetleg az iskolából, vagy akárhonnan. Larsson megrázta a fejét. — Nem emlékszem. Tudja, hadnagy, mi svédek eléggé zárkózott családi életet élünk. A barátaink is svédek. Hallott maga már Kowalsky nevű svédről? Werner megrázta a fejét és intett Franklinnak, hogy mehetnek. Larsson pedig készülődni kezdett hazafelé. A folyosó végén Werner megállt és nekidőlt a leghangosabb városi utcára nyíló ablak párkányának. — Nos, -Franklin? — kérdezte felhúzott szemöldökkel az őrmestert. Franklin megköszörülte a torkát. — Szerintem összetévesztették valakivel a pasast... — Gondolja? — Hát... mi másért támadhatták volna meg? A szindikátus nem játszik King Kongot, ha meg akarja fenyíteni a renitenskedő- ket. Különben is, Larsson fizetett. — Hátha csak úgy mondja. Franklin hihetetlenül rázta a fejét. — Ismerem a dörgést, hadnagy úr. Nem mernek ezek szembeszállni a szindikátussal... De tegyük fel, ha mégis megtörténne a lehetetlen, a szindikátus keményen lecsapna rájuk, és higgye el, nem King Kong, hanem su- gárpisztolyos legények képében. Werner bólintott. — Oké. Meggyőzött. A szindikátus tehát kizárva. De akkor mi? — Talán, amit az előbb mondtam. Adva van egy őrült. Valami elvadult remete, aki egy bizonyos Kowalskyt keres ... Vagy ebbe bolondult bele, és mindenkiben Kowalskyt lát. Esetleg a holdfényben és az erdő félhomályában Larsson valóban hasonlított ehhez a Kowalskyhoz. Ki tudja? Sokféle megoldás lehetséges. — Oké — mondta Werner —, hagyjuk függőben a találgatást, míg azzal a másikkal nem beszéltünk, aki ugyancsak megmetszett a King Kongunk... Melyik pavilonban is fekszik? — A C-ben ... — Akkor arra kérem, hadnagy, hogy ugorjon át oda. Talán már kihallgatható... Én meg keresek valahol egy telefont... Aztán odamegyek magához: > — Rendben van, uram — bólintott Franklin és hanyagul sapkájához érintve a kezét, elballagott a lépcsőház felé. Amikor Franklin háta eltűnt a lépcsőfordulóban, Kurt Werner ellökte magát a faltól és addig kanyargóit a folyosókon, amíg rá nem talált az ügyeletes orvos szobájára. Kopogtatott, majd várakozás nélkül benyitott. A. fiatal doktor lekapta az asztalról a lábát, és Wernerre mosolygott. — Már azt hittem, hogy a főnök. Mi újság hadnagy úr? Teljes siker? — Ahogy vesszük ... — morogta Werner. — Valaki bennfelejtett egy baltát a hátában. — Nekem mondja? — vigyorgott az orvos. — Én stoppoltam össze. Werner a telefon felé intett. — Kérem, -doktor úr..; Szabadna használnom a telefonját? A doktor felemelkedett, a székről és Wernerre kacsintott. — Csak rajta. Én már itt sem vagyok. Ha befejezte, csapja be maga mögött az ajtót —, s kiröhögött a szobából. Werner tárcsázott és amikor a központ bejelentkezett, Lewis szerkesztőt kérte. A szám, • amit hívott, a Longdale-i .Napló szer. kesztősége volt. — Ki keresi? — kérdezte egy barátságtalanul visszautasító női hang. — Kurt Werner. — Attól tartok, uram __ — Üzenetet hoztam neki a nyugati partról. Magánügyben keresem. A kisasszony érthetően habozott. majd beleszólt a kagylóba.' — Tartsa a vonalat, uram. Néhány másodpercnyi várakozás után kattant a telefon, és kemény férfihang reccsent a kagylóban. — Lewis; Hallgatom. — Kurt Werner vagyok. — Igen? Attól tartok, hogy... — ön nem ismer engem, Mr. Lewis. Néhány hete érkeztem a nyugati partról. Carry Smith üdvözletét hozom. A másik hang mintha árnyalatnyit megenyhült volna. — Carry Smith... Öh, a jó öreg Carry. Mä van vele? (Folytatjuk.) ’ .
