Petőfi Népe, 1984. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-12 / 189. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET MÜTEREMLÁTOGATÁS PÁLFY GUSZTÁVNÁL Ilyenek vagyunk, mi emberek Pálfy Gusztáv szobrászművész munkásságát sok éve ismerem. A mostani műtereinlátogatás mégis élményt jelentett. Művészetének középpontjában az ember áll. A sokarcú, a sok tulajdon-- ságú, a diadalmas, a bukott, a gyönyörű, a torz ember, aki maga teremti meg a saját világát, maga dönti el a - „lenni vagy nem lenni” nagy kérdését. A természetet nem legyőzni kell, hanem együtt élni vele, megbecsülni mérhetetlen gazdagságát. Az ember tudományát. évezredeken keresztül ’ egymást követő nemzedékek fáradhatatlan munkájával gyűjtötte össze. Tudománya az emberi közösség kincse. És ez a tudomány óriási veszélyben van. A könyv, amely az ismereteket jelképezi, egy hatalmas ijesztő madár vaskarmai között préselődik. A madár feje nem hasonlít egyetlen valóságos madáréhoz sem. Szárnyait vészjóslóan tartja repülésre készen, a szemei valahol mélyen ülnek, és alattomosan mered előre kaján csőrével. A pusztulás madara ez, amely fenyegetően ül a tudományon, mindazon, amelyet az ember megalkotott. A történelem során sokszorosan elátkozott, a gonoszt megszemélyesítő nagy madár ellen még küzd az ember. Még van ereje eltartani magától a rátelepedő veszedelmet, az egyik karja még szabad, keze ökölbe szorul, ütésre kész, fejét felemeli, izma megfeszül. A nagy madár ellen küzdő ember híven fejezi ki a szorongatott emberiség helyzetét. A gondolat párhuzamát lehetetlen nem észrevenni, a pusztulás madara, és a másik alkotás, a Mementó között. A Mementó, mintha gázálarcot viselne. . Fejét mereven a messzeségnek szegezi, bal karja erőszakosan lendül előre, jobbja veié egyvonalban ugyanúgy hátra, törzsét erőt sugárzóan kihúzza. Előrelendülő jobb lába csonka, nem ér soha talajt. De menni akar erőszakosan, vakon. Ilyen díszmenet vezette be ötvenmillió ember pusztulását néhány évtizeddel ezelőtt, s lám ez lett belőle. De mögötte ott áll Mars, a háború istene Ku-Klux-Klan-csúklyában. Áll mereven, szívéhez szorítva borotvaéles kard ekeresztjét, hódolatra várva. Követői torzóik, csonkák. Önmaga csúfja lett az ember, És mellette az örök kísérő, a sokfejű sárkány, végtagjait a magasba emelve támad, elszánt pofával. Kész elemészteni minden szépet és jót, ami még maradt e földön. Ravasz bibliai kígyó tekeredi'k a föld- gömbre, kárörömmel emeli magasra a fejét, szinte hallani sziszegését. És itt áll Hamlet is elegáns palástjában, önmagába fordulva. Mintha feleletet várna a nagy kérdésre: „lenni, vagy nem lenni?” Az emberiségnek kell erre válaszolni, nagyon hosszú utat bejárva. Milyen út ez? Olyan, amely acélkorlát közé szorítja a megriadt embert, aki az úrt végére érve tétovázik a kapu előtt: belépjen-e vágy sem? Aztán a mindennapok alakjai sorakoznak. Pálfy a szélsőségeket ragadja meg, például a cirkusz emberét. A bohóc groteszk mozdulattal vet fintort a világnak, az artista pálcán egyensúlyozza magát fejjel lefelé, és zsonglőrök mutogatják utánozhatatlan tudományukat. Nevetésre ingerel a malacfejű, öntelt üres ember, akinek a karjába csimpaszkodó buta tyúkján kívül legfeljebb csak pénze van. Az intriku- sokat sem emberarccal ábrázolja, ösz- szeállva a pagy cél megértése jegyében, hosszú, tátongó csőrökön keresztül mérgezik maguk körül a levegőt, álmatlan éjszakákat okozva áldozataiknak. Erejüket megfeszítve, hárman három felé tépik a koncot. Kétes vidámságot fejez ki a körtánc. Bezártságot, kiúttalanságot érzek benne, a helyzetek megoldása helyett. Szédül az egész világ, így aztán nem csoda, hogy a leple mögé bújt fotográfus ferdén látja a világot. Olyannak örökít meg benünket, amilyennek lát. Pálfy Gusztáv embere nemcsak gyarló, nemcsak esendő, de küzdő, a gonosz ellen harcoló ember is. A sárkányölő diadalmasan áll a legyőzött sárkány felett, készen arra, nogy ha kell, ismét szembeszálljon ellenségével. Sárkányok, kígyók, az emberiséget fenyegető halálmadarak ellen küzdők élére áll egy nőalak. Két kezét a magasba emelve kiált megálljt. A fájdalom és az erő együttesen van jelen mozdulatában. Fejét, egész alakját beborító köntöse mintha gyermekét vesztett anya gyászruhája lenne, értelmetlenül elpusztult milliók siratása. Két karja az egész emberiség nevében készteti megtorpanásra az újra meg újra támadókat. Pálfy művészetében a megterméke- nyülés, az anyaság szent dolog. Fiatalkori munkája a Terhes lány, aki magzatát két kezével óvja az ármánykodó világ ellen. Fejét félig lehajtja, a bánat és a boldogság egyesül mosolyé-, ban. Nem tudja eldönteni, hogy az öröme, vagy a ^szomorúsága nagyobb a nem házasságból születő gyermekét várva. Van egy másik anya is. Terhe finoman ívelt, a szobor egész felülete sima, ragyog, a króm tiszteletet párán-» , csői, mintha mindannyiunk anyja lenne. Ennek az anyának öröm a terhesség. ö az őranya, a vajúdás nélkül szülő nő. A következő szobor címe is A Teher. A nő valóságos társadalmi helyzetét látom. Elsőrendű kötelessége a szülés, a fajfenntartás, de terhén kívül ott a hátán — hozzánőtt zsákként — a mindennapok terhe is. Büszkén, erőlködés nélkül viseli. Pálfy alkotásaiban a szépséget is a nő képviseli. A Manöken kecsessége valóban vérpezsdítő. Sokfajta, sok tulajdonságú ember-szobrot látok itt, mint a valóságban. Nekem az összes közül az Atlasz a legkedvesebb. A sárkányoktól és kígyóktól megtisztult földgolyó, a végtelen térbe emelő, felszabadult . ember. Árvay Árpád KÖNYVESPOLC Vádló és vádlott is én vagyok Mementó. Hamlet. • Maneken. Pákozdy Ferenc költő közel a nyolcvanhoz megírta önéletrajzát. Nem memoárt, életrajzi vallomást, életregényt, csak önéletrajzot — legalábbis így jelölte könyve műfaját. Bár tekinthetjük korrajznak is, hiszen azokról az eseményekről számol be, amelyekben hosszú élete során részt vett, amelyeket személyesen tapasztalt. A fenyegető munkanélküliség miatt Németországban dolgozó szülők gyermeke, volt. 1903-ban Münchenben született, és csak az első háború kezdő évének tavaszán telepedtek le Székesfehérváron. Később a lelenc vette gondozásba. Tapasztalhatta a század első forradalmainak hatását, majd az Eötvös-kollégium sokakat elindító közegében él/t. Volt tisztviselő. A húszas évek elején, derekán bekapcsolódott az irodalmi életbe. Madzsar József szemináriumain ismerkedett a marxizmussal., A felszabadulás után jegyző, majd a Szikra, később az Európa Könyvkiadó munkatársa. Az ezerkilencszáznegyvenöt utáni éveikben a pártharcok részese, az ellenforradalmat követően megvádolt értelmiségi és a konszolidáció segítője volt. De bővíthetjük a kötet műfaji meghatározását így is: önéletrajz versekkel és dokumentumokkal. Minden fejezetet vers vezet be, és hosszabb lélegzetű lírai önvallomással zárja életrajzát is. Olvashatjuk a Magyar Dolgozók Pártja rákoskeresztúri szervezetének 1949-es választási felhívását. A szerzőnek az írószövetséghez írt, kilépést bejelentő levele éppen úgy a kötet része, mint Fábry Zoltánhoz Stósz- ra küldött sorai. Feltűnik még Révay József, Haraszti Sándor levele, a szerző Simó Jenőnek, a pártközpont propagandaosztálya’ vezetőhelyettesének 1955-ben eljuttatott „beadványa” és olvashatók idézetek a korabeli sajtóból és jegyzőkönyvekből. A legizgalmasabb dokumentum azonban a Társadalmi Szemle 1933 februári számából került a kötetbe. Ez tette Pákozdy levét igazán ismertté, mások szerint hír* tiedtté. Miről van szó? Arról, hogy Pákozdy Ferenc magyar költő, az illegális kommunista párt tagja az említett folyóiratban megtámadta József Attila Külvárosi éj című kötetét és a szerzőt. Erről a bírálatról most ezt írja Pákozdy: „El kell ismernem, hogy a cikk nagyrészt negatív és szektás. A.z idézetek szőrszálhasogatónk, kicsinyesek, akadékoskodók”. A késői önvallomás önmagában is elég lenne. A bűn megtörtént, aminek bélyegét sokáig viselte a szerző. Nem kell nagyon bölcsnek lenni ahhoz, hogy megállapítsuk, a Vádló és vádlott is én vagyok című köt§t azért született, hogy tisztázza magát Pákozdy Ferenc. Azt feszi, amikor hitelességre törekvő tárgyilagossággal tárja fel az ominózus kritika születésének, körülményeit. Hiszünk neki. Bár eljárása megbicsaklik ott, ahol másoktól idéz, azt bizonyítandó, hogy ők is voltak ledorongolok, tévedtek, követtek el hibát, és mégsem bélyegezték meg őket. Kár volt ezt a módszert alkalmaznia. A szerzőt nevezték magyar Verlaine- nek, mondták proletárköltőnek, leírták róla, hogy költőnek sem tehetségtelen. Volt a középmezőny tagja, jelent meg több kötete, de kapott ilyen levelet is: „Egyelőre oly nagy a túltermelési válság versrovatunkban, hogy vissza kel küldjem újabb verseit”. Hogy milyen költő Pákozdy Ferenc, azt a szakemberek és a közönség döntik el. Kívánjuk azt, hogy így ismerjék az olvasók, és ne úgy, mint József Attila megtámadój át. Talán segít ebben ez a kötet is. A Kossuth Könyvkiadónál megjelent könyvet M. Pásztor Józsefnek, a kort áttekintő utószava és a megértést még jobban segítő jegyzete zárja. Komáromi Attila a mezS-1 — Sportolt valaha, / Larsson úr? A sofőrt meglepte a kérdés, de aztán elégedetten kihúzta magát. — Hát persze. Bokszoltam. — Nem nagyon félős, mi? A sofőr elhúzta a száját. — Ha arra gondol, hogy miért hagytam magam elkapni, hát tudja, magam sem értem. Csak az URH elaltatta az éberségemet... — S Larsson töviről hegyire elmondott mindent, ami az elmúlt éjszaka történt vele. Amikor befejezte elbeszélését, ■ rövid csend ereszkedett a szobára, majd Werner a zsebébe nyúlt és térképet húzott elő. Kiterítette az ágyon és Larssonhoz fordult. — Meg tudná mutatni azt a helyét, ahol a támadás érte? A sofor a térkép fölé hajolt, amennyire bekötött válla engedte, és keresni kezdtet a longdale-i erdőn átvezető országutat. Amikor megtalálta, rábökött. — Valahol itt. A közepe táján! De ha odamennek, biztosan megtalálják a fatörzset. — Ha csak el nem vitte valaki. — Na ja. A hadnagy ismét a zsebébe nyúlt, apró jegyzettömböt és egy ceruzát vett ki és* Larssonra mosolygott. — A legfontosabbakat fel kell jegyeznem. Tudja, a jelentés számára. — Oké — sóhajtotta, Larsson. — Csak jegyezze... Közben pedig arra gondolt, hogy ez a szőke, leriyált hajú kö- lyökzsaru, akkor fogja megtalálni a rémet, amikor őt, a protestáns Bengt Larssont kinevezik római pápává. A konklávé megkerülésével. —' Szóval, Mr. Larsson — kezdte újra Werner —, hánykor is történt a támadás? — Egy óra előtt pár.perccel. — Honnan tudja ilyen pontosan? — Mert ránéztem az órára. Mármint a műszerfalba épített . órára. — Gyakran szokott ránézni? — Megesik. Különösen, Ka már nagyon unom az egészet. Mint most is — tette hozzá gondolatban. — És... az éjszaka is unta magát? — Inkább úgy mondanám, hogy piszokul fáradt' voltam... De tegnap spéciéi nem azért néztem az órámra. —. Hanem? — Nézze, hadnagy. Már az előbb mondtam, hogy majdnem beleszaladtam abba az átkozott fatörzsbe, ami ha megtörténik, feltételezem, hogy a ’mai reggelt hullaszemlével tölthetné. Természetesen az én hullám társaságában. Már az az átkozott fatörzs is elég ok lett volna rá, hogy megnézzem, mikor történt az eset... De végül is nem emiatt pilantottam a vekkerre... — Hanem? — ismételte meg a kérdést Werner^ — M'ert felhívtam aa URH-n a központot. Nálunk ugyanis az a szabály, ha valami rendkívüli eseményt észlelünk, vagy valami szokatlan, netalántán veszélyt sejtető történik velünk, felhívjuk a központi ügyeletet. Ott regisztrálják a hívást és ha kell, segítséget küldenek. Amikor megláttam a rönköt, felhívtam az ügyeletet és megkérdeztem, hogy mit csináljak ... Érti? Ekkor néztem az órára, hogy még idejében érkezik-e a hívás, mert éjszaka kettőtől nincs szolgálat a központban. Egészen reggel ötig ... — Ki volt az ügyeletes a központjukban? — Fogalmam sincs — csóválta a fejét Larsson. — Valami hülye tyúk. Azt mondta, hogy szálljak ki és toljam el a rönköt vagy szunyókáljak a kocsiban ... — Erre ma'ga kiszállt. — Hát mi mást tehettem volna? Ráadásul az a kis cafka el is altatta az éberségemet. Azt mondta, hogy én vagyok a cirka hatodik vagy hetedik bejelentő, akinek farönk feküdt az útjába. És hogy a többiek is kiszálltak és letolták. Pedig ott volt a stuk- ker a kezem ügyében, meg az ötven dolcsi! Werner felkapta a fejét. — ötven dolcsi? Larsson elpirult, és majd szétrobbant a dühtől, hogy elköpte magát, Werner kezében megállt a ceruza és habozva kérdezte. — Az előbb valami ötven dol- ■ csit mondott... Miféle pénz volt magánál? , Larsson nagyot nyelt... — Miféle, miféle ... Egyszerűen volt nálam ötven dollár és féltem. hoev elrabolják. Na. Franklin felemelkedett a székről és Larsson fölé hajolt. — Ne hamukázzon itt Larsson. Jól' tudom, hogy milyen ötven ru- pó volt magánál. Larsson kifújta a magot. — Hát ha tudja, miéit kérdezi? — Stop — emelte fel a kezét Werner. — Ebből egy szót sem értek. Miféle pénzről folyik itt a szó? Larsson lesütötte a szemét, így a hadnagy Franklinra nézett. A fekete őrmester visszaült a székbe és megcsóválta a fejét. — Hogy kapjuk el őket, ha maguk is segítenek nekik? — nézett szemrehányóan Larssonra. — Könnyű maguknak — morogta a sofőr. — Magukat legalább az egyenruha védi ... Franklin a nyugtalanul pislogó Wernerhez fordult. — Az ötven dolcsi a félelem bére ... Tudja, hadnagy Longda- le is kitermelte a maga kis szindikátusát. És a szindikátus, fő bevételi forrása abból származik, hogy védelmet biztosít a városi áruházaknak, üzleteknek, üzemeknek. stb. De a taxiknak és a kamionoknak is. A kamionok tarifája havonta ötven dollár. Ha lefizeti, nyugodtan autózhat éjjel-nappal ___Ha nem fizet, kig yullad a kamionja, ugye Larsson? A svéd hallgatott^ — Szóval? Mit szóval? — emelte fel a fickókat és egy centet sem kap- • nak1 tőlem. De addig ... Nos, jó. Ezen a héten még nem jött senki az ötven rupóér.t. Már azt hittem, valami félreértés történt. Hogy .valami marha azt találta hinni, nem akarok fizetni... Értik? Erre gondoltam, amikor megláttam a farönköt — Na és? — Mit na és? Az URH-s tyúk azt mondta, nyugodtan szálljak' ki, mert nincs baj; Erre én kiszálltam, az a bestia meg nekem esett... Éppen akkor, amikor a fatörzzsel voltam elfoglalva — — Előtte nem észléit semmi gyanúsat? Már úgy értem, hogy mielőtt kiszállt volna? — Hát... nem is tudom — morogta Larsson. — Ugyanis kiszálltam néhány perccel korábban is. Az erdő előtt, a fennsíkon. Ahonnan el lehet látni a., longdale-i mocsarak felé .......... — Kiszállt? Csak nem veit ott is valami akadály? — Á, nem azért. Egyszerűen piszokul elfáradtam. Szükségem volt egy kis levegőre. — És. mit észlelt. Larsson... ? — Hát... szokatlan hangot. — Hangot? — Igen... Mintha valaki ordított volna. Messze, a longdale-i mezőn! PINTÉR LAJOS: Mit remélsz? Aszályos,' szomjas föld az agy: esőt, esélyt leső. Befogad: híreket, kommentárokat, könnyű kis dalokat. Hírek: ti megvámolt havazások; ti kommentár-jégverések, kikopogjátok homlokomon, hogy mért jó nekem, ami nem jó. Könnyű kis dalok, lányos tavaszi záporok, ti vagytok kedvesek. Emlékszel? Mit remélsz? Nem emlékszem. Nem remélek semmit. És rám emlékszel? A nyárra, a porrá égő házra: piros ruhádra? Az érettségi tétel voltál: házak falára írtam föl neved. Mit hittem én? Hülye ■kamasz. És mégis, mégis, mégis. Létrát támasztottam a falhoz. Galambpadlásra? Dehogy! Föl az égig. Emlékszel, vásárfiát is vettem neked. Bal zsebemben törött tükör: a Nap, jobb zsebemben olvadt cukor: a Hold volt. A pulykatojás: szeplős arcod hogy ragyogott. Oh, első szerelem. Az ember anyaszült meztelenül állt, kezében nem volt csokor virág: csak szorongatta gyűrött zokniját. Aszályos, szomjas föld az agy: esőt, esélyt leső. Befogad: híreket, kommentárokat, könnyű kis dalokat. Hírek, ti megvámolt havazások; ti kommentár-jégverések, kikopogjátok homlokomon, hogy mért jó nekem, ami nem jó. Könnyű kis dalok, lányos tavaszi záporok, ti vagytok végül kedvesek.
