Petőfi Népe, 1984. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-03 / 181. szám

1984. augusztus 3. 9 PETŐFI NÉPE ® b A NYOLCVANÉVES MAJOR MÁTÉ ÉPÍTÉSZETÜNK GONDJAIRÓL, REMÉNYEIRŐL „Szobrot fémből és üvegből” „Szüleim hetedik gyermekeként, 1904. augusztus harmadikén reg­gel hat jóna .tájban a bajai Szent Antal utca 67-es számmal jelölt házban láttam meg a napvilágot — amennyiben nem poU borult az ég (ilyen /rossz \ómenról, sze­rencsére nem tudok). Édesanyám sok évvel később bevallotta, hogy éppen mert már hetedik gyere­ke lettem volna, nem nagyon örült jövetelemnek. Sőt, annak ellenére, hogy hithű katolikus volt, néhány nagyon (orrá fürdő segítségével, íelrekkentésemet is megkísérelte. 'lÉn azonban, I úgy látszik, makacsul ragaszkodtam az életre már megszerzett jo­gomhoz, nem hagytam magam, és amikor eljött az .ideje, íbizony csak előbújtam rejtekhelyemről.” Major Máté Egy gyermekkor és egy kisváros emléke című kö­teléből idéztem a lenyűgözően őszinte sorokat. Nyolcvanadik születésnapja előestéjén, ki tudja hányadszor, olvasgattam a mérnpk,i .pontossá­gú állapotrajzokban, leírásokban, elemzésekben bővelkedő kötetet. Bizony a csakazértis makacs­ság, a „nem hagyom magam” el­szántság nélkül aligha foglalhat­ná el közéletünkben az őt meg­illető helyet. Már fiatalon elhatározta: igaz­ságosan, szépen, az igazságért és a szépségért él. Ki ne tudná: ko­runkban ilyen élétvá'llalás úgy vonzza az összeütközéseket, mint a magas fa a villámokat. Köny­veivel, tanulmányaival, vitacik­keivel, előadásaival, szerkesztői munkájával újra és újna a ^élok ■ és az eszközök, az elmélet és a gyakorlat, a feladatok és mód­szerek dialektikus végiggondolá­sára ösztönöz. Az úgynevezett posztmodern építészetet, fölfogást bíráló cik-1 keiről kérdeztem először a Kos- suth-díjas akadémikust egyetemi dolgozószoba i ában. — Megírtam már a Valóságban is: Amikor mi a )Nemzetközi Kongresszusok a Modern Építé­szetért szervezet (a iCIAM) ma­gyar követői 1945 után az állami műhelyek vezető pozícióiba ke­rültünk, azt hittük: elérkezett az „új építészet" céljai megvalósí­tásának az ideje. Nem egészen így történt. Az első években / a helyreállítás kötötte le az ener­giákat." Csak néhány kísérletre jutott idő. Az ötvenes években azután „kiderült”, hogy az álta­lunk is támogatott építészet „koz­mopolita”, „dekadens”, tehát el kell (vetni, és helyette „szocialis­ta realista” építészetet kell csi­nálni, azaz fel kell hászriálni a fejlődő korszakokban \kialakult formákat. Szerencsére ez a sú­lyos ideológiai és szakmaszemlé­leti tévedés, a „szocialista rea­lizmus" hamis értelmezése Ihamar tarthatatlanná vált. A magyar építészetnek tehát át kellett vol­na váltania ismét arra az útra, amelyen /1945-ben indulni akart, és 1951-ben elzártak előle. Az új építészethez való visszatérés csak kevés értékes alkotást produkál­hatott, iA megalkuvások miatti elégedetlenség, iaz életformát in­kább torzító, mint emelő lakó­telepek sivársága szinte provo­kálta a társadalom nagy töme­geinek iaz ellenérzését. Különösen azokra a fiatalokra. hatott ez a hangulat, akik megfelelő tapasz­talatok híján stílusépítészetnek —i tehát olyan irányzatnak, amely a \többihez hasonlóan létrejött, majd elhal — '/tekintik a modern építészetet, amely már a hanyat­lás, az elavulás stádiumában van. Valami más (kell \tehát — így vé­lik —, és azt hirdetik, hogy az új nem lehet más, mint te történeti stílusok Itetszés szerinti keverése. Ez badarságu mert a régi építé­szeti formák belenőttek abba a korba és társadalomba, amelyben létrejöttek. Űj építészet csak új szándékkal, új tudással, új tech­nológiával, új gesztussal csinál­ható. A zűrzavaros <elméletek és törekvések csak azt példázzák, hogy nem ,az építészet van vál­ságban, hanem az építészek. — Elnézést kérek, de nem szak­mabeliként úgy érzem, 'hogy a dísztelen, lehangoló - lakóházak lejáratták az úgynevezett mo­dern építészetet. — Az volt a legnagyobb baj, hogy /az-ipar kezébe vette az épí­tészet irányítását. Olcsón és so­kat lakartak gyártani a nagypa­nelek alkalmazásával. A hagyo- mártyosnál drágábbnak bizonyult, és nem vitte előre azt a törté­neti törekvést, hogy a fiagyobb fesztávolságok révén táguljanak és könnyen alakíthatóvá válja­nak a belső terek. Vázas épülete­ket kellene csinálni! Ha a ' belső és külső térhatárolcfcat függet­lenítik a statikai funkciótól, ak­kor a lakások belső válaszfalak mozgatásával, könriyebben alkal­mazkodnának az emberek csalá­donként és koronként változó igényeikéi. Az a két-háromszo- bás megoldás, amit mindenkire ráhúztak, nagyon keveseknek jó. Mivel nem, rugalmasak, szinte már átadásukkor elavultak. ■ Rá­adásul tehetségtelen! tervezők is közreműködtek a nagypaneles há­zak tervezésében. A kudarcot most a modern építészet nyaká­ba akarják varrni. A kátyúból nem juthatunk lki, ha az építési feladatokat átpasszolják te ma­szekokra, a családi- és kisebb társasház-építőkre. — Aligha mondhatók ideális­nak a tervezők körülményei... — Akkor születtek jó épületek, amikor az építtető megbízott a tervezőben, a kivitelező pedig igyekezett maradéktalanul meg­valósítani a tervező elképzelé­seit. Napjainkban a beruházó testületekből gyakran hiányzik az egyéni hajtóerő, az építész ritkán leap ja meg a (megérdemelt bizalmat, a kivitelező — mint említettem — előre megszabja, mit vállal és mit inem. < — JSnnyire .kedvezőtlen lenne az élmúlt évtizedeik mérlege? — Voltak és vanriak szerencsé­re tehetséges (építészeink, lakik dialektikusán gondolkodva, vagy ösztönösen értékes épületeket al­kották. Az ipari építészet jutott a legtovább az „új építészet” él­veinek megvalósításában. Ez ért­hető, hiszen az a követelmény, hogy a termelés elérje ia Világ- színvonalat, megköveteli a körül-, mények lehető legigényesebb for­málását. Mivel egyre gyorsabb ütemben változnak a termelési technológiák, olyan épületeket kellett tervezni, amelyek egymás után több technológia befogadá­sára alkalmasak. Hivatkozhatnék néhány szép középületre, főként iskolákra. Jó példaként említhe­tő a salgótarjáni városközpont, a pesti Chemolimpei-székház. Bács-Kiskunban is többször be­bizonyosodott: az a legcélszerűbb, ha a tanács rátermett építészek­re bízza az építészeti feladatok mikénti megoldását. — Professzor elvtárs, mit ta­nácsol az építtetőknek és az épí­tészeknek ? — Tovább kell fejleszteni a huszas-harmincas években kiala­kított — az épület létrehozá­sában közreműködő tényezők arányos, dialektikus és a tartal­mi (funkció elsődlegességét valló — elveket, módszereket, újra meg kell teremteni az építészet anya­gi és szellemi feltételeinek helyes sorrendiségét és egységét. ;Kívá­natos, hogy az eddiginél jobb propagandája legyen a korszerű építészetnek. ’— Köszönöm a beszélgetést. Bevallom, eredeti szándékom sze­rint emlékeiről faggattam volna. A Kritika legutóbbi számában megjelent közleménye tanúsítja: most is tevőlegesen részt vesz az építészeti közvélemény alakításá­ban, szaktudományának fejleszté­sében. Már nyomdában van épí­tészettörténete második német kiadása, kapható az irányításá­val dolgozó munkaközösség épí­tészeti enciklopédiája, elkészült önéletrajzi visszaemlékezéseinek harmadik, befejező kötetével. (Re­méljük: a trilógia majdani új ki­adásában olvashatjuk a hozzá­járulása nélkül kihagyott szöve­geket is.) Jut ideje a készülő (ya- jái monográfia társszerkesztői feladataira is. Ezért éreztem Major. Máté egyéniségéhez illendőbbnek friss gondolatainak, közlendőinek lé- jegyzését. A napilap szűk terje­delme sajnos, csak kivonatos is­mertetésüket teszi lehetővé, de hitem szerint így is érzékelhető a bajai származású kommunista tudóst, jellemző kezdeményező­készség, igényesség. Tisztelgő írá­somat aligha zárhatnám kifeje­zőbben, mint Weöres Sándor öt esztendeje készült Major Máté- köszöntőjénék néhány sorával: „Szobrot fémből és üvegből ' Ma- . jor Máténak valót / formálnék most szeretetből...” Heltai Nándor fiatalokról - fiataloknak Gyerekek az utcán „Arrivederci amore” — bömböl a nyár slágere a recsegő magnó­ból a kecskeméti buszállomás melletti parkban. Két fiatal pi­hen a fűben. Várják a menet­rend szerinti járatot, s nem tudnak ennél hasznosabb elfog­laltságot találni a „holt időre”. Pedig nem sokat kellene lépked­niük, hogy a megyei múzeum ér­tékeit, kincseit megtekintsék. De hát pökhendien elutasítják az ajánlatomat: „Tudod ki jár ki­állításra! Majd, ha nyugdíjas le­szek!” Szerencsére nem gondol­kodik minden fiatal így. Talál­koztam olyanokkal is, akik az ország más vidékeiről utaztak Kecskemétre csak azért, hogy ‘az itteni tárlatokat, múzeumokat, gyűjteményeket lássák. A megyeszékhely főterén is gyakran látni csellengő, unatko­zó gyerekeket. Bocsánat: a vaká­ciójukat élvező fiatalokat. Ne­hezen értem meg, hogy a kényel­metlen f apad okon tudják csak „'hasznosan” eltölteni a drága órá­kat. Nem sokat beszélgetnek, csak unottan néznek a levegőbe, esetleg egymást ugratják néha, egyszóval: múlatják a napokat. Talán nem is tudnak arról, hogy néhány szá? méterrel arrébb, az úttörő- és ifjúsági otthonban diákcentrumba várják őket, a művelődési központban Kocsis Zoltán zongorázik, a moziban pe­dig egész jő filmet vetítenek ... — Jobb ücsörögni céltalanul? A diákcentrum a maga nemé­ben jó ötletnek tűriik, de úgy ve­szem észre, mégsem vonzó. Az okokat kereshetjük a program- kínálatban, a propagandában, a szervezők, a népművelők találé­konyságának hiányosságaiban, de a tizenévesek érdektelenségében is. Hiába hozzák le a pesti hu­moristákat, az énekeseket. Mást is felkínálnak: munkalehetőséget, játékkölcsönzést, ifjúsági lapokat^ Miért csak ennyi az ajánlat? Hi­szen máshol nem tudnának nyá­ri munka után nézni; játszani,. Ifjúsági Magazint venni az ér­deklődők? Dehogynem! Éppen ezért többrétűbbé kellene tenni az információs központot. Szá­mos ötlet létezik, amit mások már ki is próbáltak. Ha óráról órára lehetne válogatni a „menü­ből”, talán többen jelennének meg a házban. ■ Hívhatnák a horgász- barátokat, a könyvolvasókat, szer­vezhetnének beszélgetések pop- zenészékkel, fiatal színészekkel, történészekkel. El tudnék képzel­ni élő-lemezbemutatókat, s az ügyes kezeket igénybe vevő fog­lalkozásokat. Nem időhöz kötöt­ten. A cél az legyen; ha betéved valaki a diákcentrumba, ne men­jen azonnal el, töltse okosan a máskülönben unalomnak szánt óráit. De nem így van. Ezért ül­nek továbbra is a főtéren. Tel­jesen mindegy nekik, hogy hol koptatják a padot... Nemrégen beszélgettem az egyik népművelővel, aki váltig állította: ha beköszönt a nyár, talpalatnyi hely. sem lesz az if­júsági otthon udvarán. Ott még kólát, sört is ihatnak majd a srá­cok, s este kilenckor filimet per­getnek nekik. Ha máshol bezár a szórakozóhely, még mindig nem „dobják ki” őket. S ha az egyik tini jól érzi magát, legközelebb a barátait is hozni fogja. Amit elmondott nem más, mint álmo­dozás ... Mégis: mit kezdjenék maguk­kal'a vakációzok? A szorgalma­sabbak feltalálják magukat, dol­goznak, s a pénzből kirándulnak, valamit vesznek. Egyesek azon­ban csak vegetálnák. Esetleg .vár­nak a csodára: hátha felborzolja az állóvizet' valami szenzációs esemény. Mondjuk az R-Go-kon- cert augusztus végén a Széktói Stadionban. Oda „illő” elmen­niük, s még a nyolcvan forintot is összeszedik a belépőre. S gyűjtö­getik a fémtízeseket a. jó heccre: a játékterem automatáinak villo­gása, csörgése sokaknak nyújt élményt (?). Ezt is „tartalmas” kikapcsolódásnak hiszik az ,.ut- eagyerekek” ... Fölösleges szaporítani a szót, nem gondolnám, hogy a leírtak valakit is kihoznának a sodrából. Tudjuk: a nyár ilyen, a fiatalok egy részét elkábítja, elvonja ér­deklődésüket az okosabb dol­goktól. S marad nekk az édes semmittevés, s az utca. Borzák Tibor Ifjú grafikusok Pancsován 0 Papp Szekeres József 9 Fekete Zsolt hogy minden évben delegálnak magyar fiatalokat Pancsovára) tölthetek el — remélem — hasznos na­Hol van Pancsova? Ju­goszláviában, a Bánát legdé­libb csücskében, Belgrád kö­zelében.1 Az útikönyv sze­rint (is) csodálatos hely. Lát­nivalókban bővelkedik: a klasszicista stílusú városhá­za, a pravoszláv templomok, a kolostorok lenyűgözitek. A 111 ezer lakosú város múzeumában gazdag újkőko­ri anyagot és kerámiákat nézhetnek meg a turisták, s változatos a népművészeti kollekció is. Vonzó hely a Temes túlpartján épült ha­lászcsárda. . Mire ezek a sorok megje­lennek, már minden neve­zetességgel megismerkedtek a pancsovai képzőművészeti tábor lakói. Magyarország­ról is ellátogat ide minden esztendőben egy-két fiatal alkotó. Bács-Kiskun megyéből ketten utazhattak Pancsovára; két húsz esz­tendős fiú. Velük váltottunk néhány szót: pokat e szép környezetben. Igaz, orvosnak készülök, de a képzőművészettel kötött barátság már elsza­kíthatatlan ... — Kicsi korom óta rajzolok, főképp a grafikai el­járásokkal próbálom kifejezni mondanivalómat — meséli a kiskunhalasi Papp Szekeres József. — Ta­valy nem vettek fel a Szegedi Orvostudományi Egye­temre, így munkát vállaltam a halasi kórházban. Az idén sikerült a felvételim. Most a KISZ Bács- Kiskun megyei Bizottságának jóvoltából (a Növi Sad-i baráti kapcsolat értelmében már hagyomány, — A félegyházi Móra Ferenc Gimnáziumban sze­rettem meg a rajzot — veszi át a szót Fekete Zsolt. — Én is a grafikát kedvelem. Kétszer próbálkoztam már bejutni a Képzőművészeti Főiskolára, ered­ménytelenül. Pedig a szabad óráim nagy részét raj­zolással töltöm. A bajai művészeti táborba is min­den nyáron lemegyek, ott igaz barátságok szövőd­ték már. Augusztus elején, amikor Pancsováról ha­zamegyünk, már indulok is Bajára ... 4 Halkan fütyörészett fu-' tás közben és az első adan- * dó alkalommal beváltott a fák közé. Ahol belépett az er­dőbe, hiányoztak a bokrok, s a lehullott tavalyi avar puhán haj­ladozott tornacipője alatt. A fák törzsei ezüstösen csillogtak, a fe­nyegető ködpamacsok sem zavar­ták a nyár búcsúját. Tíz-tizenöt perc futás vitán egy viszonylag széles, magas fákkal szegélyezett tisztáshoz ért. amelynek túlsó oldalán sűrű bokrok zárták el a kilátást. Itt kezdődik hát tulajdonképpen az erdő... Itt kell elhelyeznie egy újabb borítékot, hogy a keresők biztos nyomra akadjanak. Jerry Philamon lehajtott fej­jel a tisztás közepére ballagott, kigombolta térképtáskáját és I. I előhúzta a követkéző borítékot. Majd körülkémlelt, hogy meg­felelő helyet találjon az öt pon­tot érő bölcsesség számára. Végül úgy döntött, hogy egy vastag, szerteágazó gyökerű fa kiálló gyökerei közé dugja a le­velét, és rálapátol egy kis avart. Persze azért arra vigyáz, hogy a lapátolás nyoma megmaradjon, hiszen ellenkező esetben soha nem találják meg kedvenc nö­vendékei. Előhúzta a borítékot, és létér­delt, hogy a gyökerek közé te­gye. Elemlámpára nem volt szüksége, hiszen a ritkásan álló fák keskeny lombjai között át­sütő hold éppen elég fénnyel bo­rította a környéket. Letette a papírt a gyökerek közé, és el­kezdte a száraz leveleket rálapá­tolni a tenyerével. Ebben a pillanatban felhő kúszhatott a hold elé, mert ári nyék vetődött a kezére, és a bo­ríték sarkára, amely még kilát­szott a levélhalom alól. Megme­revedett egy pillanatra és lehaj­tott fejjel várt, hogy a bárány­felhőpamacs elússzon és újra fénybe boruljon az erdő. A pa­macs azonban úgy látszik, ma­kacsul léc övekei te magát a jó öreg hold elé, mert az istennek sem akart elmozdulni onnan. Jerry Philamon nagyot sóhaj­tott és felemelte a fejét, hogy szemügyre vegye a szemtelen íelhődarabot. S ahogy felemelte, a rémület akkorát vágott a sze­me közé, hogy majdnem hanyatt esett. A rá és a borítékra hulló árnyékot ugyanis nem egy hold elé lopakodó felhőfoszlány okozta, hanem egy óriás, aki ott állt mel­lette, vagy inkább 'felette, kéz­zelfogható távolságban. Az edző, hogy hanyatt ne es­sen, hátranyújtotta mindkét ke­zet és a földre támaszkodott. Az­tán újra felemelté a fejét, és fel­nézett a felette tornyosuló alak­ra. S amit látott, éppen elég Volt ahhdz, hogy rémült sikoltás szakadjon ki a torkán. Az óriás rettenetesebb volt, 'mint amit.va- , laha is el tudott képzelni, ha go­nosz, emberfaló horrorfigurákra gondolt, ami egyébként* pokoli ritkán fordult csak elő vele. Jerry Philamon óriási, szőrös, ruhacafatokba burkolt alakot pillantott meg maga felett, és esküdni mert volna, hogy az óriásnak három szem csillog az arcában, egy a homloka közepén, mint Poliphemosnák a görög mi­tológiában ... És a kezei. Leg­alább négy keze volt: kettő em­beri, kettő pedig rövid és ujjak nélküli, mint a madarak szár­nya. S az egész óriási test vala­hogy furcsán és * görbén állt, mintha csak nehezen 'bírnák vas­kos lábai a rájuk nehezedő súlyt. Az edző rémülettől lökve fel­pattant. és villámgyorsan beve­tette magát az erdő sűrűjébe. Messzire hajította térképtáská­ját, s csak rohant, rohant, ahogy a lábai bírták... Tüskék akad­tak a ruhájába, véresre karmol­ták az arcát, de ő nem törődött semmivel, hiszen egyre ott. hal­lotta maga mögött az óriás rém­fújtató lélegzését. * Aztán újra fülébe csapott a gurgulázó, fenyegető ordítás, amely kezdeti vonyítás i után ér­telmes .mondattá alakult: — Meghalsz, Kowalsky! — kiáltotta áz óriás, és az edző csak annyit érzett, hogy valami kemény tárgy csapódik a hátá­nak, és meleg hullám önti el az oldalát. Ezután megnyílt a föld a lá­bai alatt, és nem hallotta töb­bé az ordítást. Szeptember ■ 24. 0 óra 59 perc. Longdale városától 14 mérföld- nyire délre. A Halott vagy Elha­gyott város Paul Clayton átkozott rosszul aludt ezen az éjszakán. A távfű­tés radiátorának lyukas csöve alig fél méterre váríyogott a füle mellett, és a folyadék- és lég- buborék szörcsögése az ausztrál tengerparton megtörő, hullámo­kat idézte. Paul Clayton canberrai bank- tisztviselő a forró homokon fe­küdt éppen, és a kék égen száll- dosó tengeri madarakat figyelte. A sziklákon megtörő tajték né­ha-néha egészen a lábáig csapó­dott és a távolból egészen odáig hallatszott a kikötőbe igyekvő hajók ideges kürtölése. Aztán egyszerre csak valami furcsa formájú hajó bukkant fel a láthatáron, egészen olyannak tűnt, mint egy középkori kalóz­hajó, s kürtjele is furcsán szállt || a hullámok hátán: gurgulázva és keservesen, mint egy mesebeli óriás halálordítása. Clayton arra ébredt, hogy ve­rejtékben fürdik és az átkozott radiátor egyre újabb és újabb j gőzpama'csokat lök a mennyezet felé. Automatikusan kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Cat hátát, tenyere azonban csak a hideg ágyneműt tapintotta. Vil­lámgyorsan, álmosságát feledve felült, s duzzadt szemei az asz- szony rémült pillantásával talál­koztak. Í| Hallottad, Paul? — suttog­ta az asszony, és a bejárati ajtó felé fordult ijedt tekintettel. Clayton megrázta fejét, hogy kimenjen az álom a szeméből, es tenyerét az asszony tarkója alá simította. — Mit kedves? — Nem tudom... — suttogta az asszony és maga elé szorította a paplant, mintha attól tartana, hogy kíváncsi szemek lesik az ajtó mögül. Mintha valami az ajtót kaparta volna ... Paul Clayton megnyugtatóan simogatta meg az asszony tar­kóját. — Nyugodj meg, kedves ... Biztosan csak a szél. Hiszen tu­dod, milyen szabadon jár a szél ezen a vidékén. Cat lehajtotta a fejét, és bele­csókolt Clayton tarkója alól ki­bukkanó tenyerébe. — Szeretlek, édes — mondta. — És olyan jó, hogy itt vagy mel­lettem ... Claytonx bátorítóan elmosolyo­dott, lelkét azonban mintha vas­abroncsok szorították volna ösz- sze. — Szegény kicsi Cat — gon­dolta és összecsavarodott a szíve. — Milyen jövőd lesz néked mel­lettem? — De mondani nem mondott semmit. Gat felemelkedett az ágyon, lecsúsztatta lábát a parkettára, és úgy is maradt az ágy szélén ülve. Paul jól láthatta kiugró ha­sát,' amitől újra jeges rémület i nehezedett a szivére. 1 — Te jóságos isten ... Ha egy­szer megkezdődik, hogyan fogok én orvost keríteni ebben az elát­kozott 'városban? És egyáltalán, miből fogom kifizetni? Ebben a pillanatban ismét megzörrent az ajtó és remegni kezdett, mintha feltámadó szél rázta volna meg csintalan kedvé­ben. Az asszony összerezzent és újra visszacsússzam a takaró alá. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents