Petőfi Népe, 1984. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-19 / 195. szám
8 • PETŐFI NÉPE • 1984. augusztus 19. MOSDATÓKENDŐ, SELYEMKÖTÉNY, LEGÉNYING Uh m Ezzel a rózsát, szegfűt «* és nefelejcset utánzó mintával nyerte az iparművész a díjat. Az 1726-beli szövőszéken most éppen rongyszőnyeg készül. (Méhesi Éva felvételei) Szedlacsek bácsi kincsei Inkább, szolgálatkész idegenvezetőként, nmit rettenthetetlen házőrzőként ,,dolgozó" eb társaságában vonultunk végig az udvaron, s a konyhából kiáramló fenséges illatok miatt első pillanatban azt hittük, rossz helyen járunk. Ügy tudtuk ugyanis, hogy a 66 éves Szedlacsek Dara István egyedül él.' A férfiember faluhelyen nemigen vesz fakanalat a kezébe, s ha magára marad, akkor is legfeljebb a legszükségesebb dolgokkal bíbelődik. Majd leesett az állunk, amikor megláttuk, hogy az asztalról leheletnyi vékony abrosz-^ ként lelógó tésztát maga Szedlacsek bácsi húzogatja. — Kelt rétest csinálok, túrósat és mákosat. Ezt a receptet még a hajdan Nagybaraoskán élt rácoktól tanulták a magyarok. A konyhában ódon edények és eszközök — a liszt fateknőben fa merőkanállal —, némelyikről mi már azt sem tudjuk, mire* való. A falakon egy tenyérnyi hely sincs, régi festett tányérok sorakoznak egymás mellett. — Hatvan darab saját tányérom volt, a többit itt vettem a faluban. Ezeket dísznek használták, ám ha valahol lakodalmat tartottak, s kevés volt-a tányér, összegyűjtötték őket, és ezekből is étkeztek. Házigazdánk s kutyája egyaránt megszokta már a látogatók invázióját. A vendéglátó a nála töltött másfél óra alatt nem is igen firtatta, mi járatban vagyunk. A munkát egy percre sem szakította félbe, hagyta, hadd bámészkodjunk, s közben mesélt. A házban minden egyes tárgy a régi időket idézi. A szobában emeletesre vetett ágy, hatalmas, díszes huzatú párnákkal, több száz éves — mint később kiderült, kincseket rejtő — menyasszonyi láda, a falakon szentképek, a komódon türelemüveg, csecsebecsék,’búcsúfiák. A látogató mégsem érzi magát egyetlen percre sem múzeumban: a tárgyakat szereti, óvja és félti gazdájuk, de közöttük él, használja, ami arra való. — Én vagyok a legrégibb lakója az utcának, a ház ugyan 1925-ben épült, de már előtte is itt laktunk. Az anyám mindent megőrzött, .azért,, van, milyen szépen együtt minden.*Péknek tanultam? de ezt a szakmát sosem szerettem, inkább a kézimunkának éltem. Takácstudományomat az idősebb mesterektől loptam. Ez így igaz! Először elszöktem szabóinasnak, de az apám visz- szayitt a pékségbe, két hold földet adott el, hogy taníttathasson. 1940-ben volt itt egy házifoglalkoztató a nagy- családosok gyerekeinek. Engem nem vettek föl, mert mi csak hatan voltunk testvérek. Ott láttam, hogy szőnek, s akkor vettem egy szövőszéket, úgyhogy még csomót sem tudtam kötni. Gondoltam, elég, ha a rongyszövést megtanulom. Azután kezembe akadt egy elvágott régi szőttes, arról néztem le, hogy kell szőni. Hatvan-hetven éve még százötven takács dolgozott Nagy- baracskán, ide járt a környékbeli községekből mindenki stafíruftgot csináltatni. Legközelebb Csátalján voltak német takácsok. Persze az asszonyok is szőttek, például Szeremlén, de csak olyan lityögő-letyogó anyagokat. Elmentem az itteni idős mesterekhez, s őket vallattam. Emlékszem, az egyik öt liter borért mondta el, hogy kell az anyagot fölvetni. Egyszóval lopkodtam a mesterséget. Az is előfordult, hogy lakodalomból eloroztam egy mosogatórongyot, mert olyan mintázatú szőttes volt, amilyet még nem láttam, örökösen kutattam a régi darabokat a faluban, aztán vagy eljcunyeráltam, vagy megvettem. A negyvenes-ötvenes években még stafírunggal házasodtak a lányok, .abban az időben főleg ezt rendeltek nálam. A szegényebbje inkább nem evett, de a ruhája megvolt. Akkoriban járta a mondás: kívül csillog, belül korog — mármint a gyomra. Azután háziipari szövetkezeteknek dolgoztaim. 19555,-íhf-O kaptam meg az iparművész Címet,' 'augusztus 20-án pedig már tizenkét éve lesz, hogy a népművészet mestere vagyok. Harmincötén tanulták ki a szakmát a kezem alatt, most is foglalkozom egy Szeged környéki tanár házaspárral. Közben a rétest Szedlacsek bácsi berakta a sütőbe, s kezét törölgette. Tovább már nem bírtunk kíváncsiságunkkal, s megkértük, mutassa meg, mit rejt az az 1874-ben készült menyasszonyi láda, amelyen a rézveretek azt jelzik: gazdája — a nagymama — iparoslány volt. Jól sejtettük, itt őrzi azt a csodálatos gyűjteményt, amiért tulajdonképpen eljöttünk. A degeszre tömött ládából egymás után kerültek elő a több mint százéves kelengye most is hordható állapotban levő, remek darabjai. — Anyám 25 holdas lány volt, de amikor férjhez ment, nem földet kapott, hanem a stafíirungját, meg nyolcszáz forintot. Akkoriban egy stafírung 50 pöndolből, 50 ingből, öt abroszból — ebből három .cifra, kettő rétesnyújtó —, húsz kendőruhából, negyven vászontörülközőből, egy hátizsákból, egy szúnyoghálóból és húsz lepedőből, no meg a cifra ruhákból állt. Volt olyan lány, akin.ek nyolc öltözet ünneplőruhája volt. Ezt a mosdatókendőt például a vőfély nyakába akasztották török szokás szerint. Ha valaki ebédet vitt gyermekágyas asszonynak, akkor is ebbe csavarta, de úgy, hogy csak a minta látszódjon belőle. Ezeket a selyemkötényeket az anyám viselte, akkoriban két mázsa búzát ért darabja. A lányok olykor egy nyáron át arattak érte. Ezért bosszankodom, amikor látom, hogy most fillérekért eladják a vásározóknak azt, amiért apjuk, anyjuk küszködött. A kötényre nem rajzolták elő a mintát, hanem olvasták az öltéseket. Ilyen alsószoknyából pedig, mint ez itt, egyszerre tizennégyet—tizennyolcat is viseltek. Bizony, ha meglódították a lányt a táncban, alig-alig bírt megállni. Emez a kendervászon ing még a nagyanyámé volt. 1930-ban volt 75 éves, és úgy 15 éves korában kaphatta. Ez az anyag örök életig tart, meg még egy darabig. Van itt még 1892-ből való legénying is. A ládából előkerülő mellénykéket, szoknyákat, ingeket és más cifra szőtteseket talán akkor sem tudtuk volna végignézni, ha estig ott ülünk. A kincsek láttán méltán vetődik fel az emberben, mi lesz a sorsúk, ha majd Szedlacsek bácsi féltő gondoskodása nem óvja őket. — Egyben akarom tartani a gyűjteményemet, nem hagyom elprédálni. Nagyon kevés a nyugdíjam, mondtam a tanácson, adjanak valami pénzt havonta, s én őrzöm tovább, és mindenkinek megmutogatom, aki csak kíváncsi rá. Ha meghalok, akkor meg rájuk hagyom az egészet. Kormos Emese NÉGY ÉVTIZED A NÉPMŰVELÉS SZOLGÁLATÁBAN Sokáig, sokat, sokfélét... „Csöndesen, de lelkiismeretesen, töretlen ambícióvaj, tette a dolgát mindig. Soha nem tartozott a dicsekvők, melldöngetők közé, s lehet, hogy nyilatkozni is vonakodik majd. Pedig ha valaki, akkor ő igazán megérdemli, hogy írjanak róla. Hetvenhárom esztendős, s egészen ez év júliusáig a fülöpházi művelődési ház vezetője volt. Negyvenéves népművelői múltat tudhat maga mögött. Mindenképpen figyelmet érdemel az ő példája, különösen ma, amikor ennyire nagy a fluktuáció a közművelődés vidékein...” — mondta egyik népművelő ismerősöm a minap Herpay Lászlóról. Egy öreg ház Kerekegyháza szélén. A ház előtt gyönyörű kertecske: ragyogó pázsit, ezüstfenyők, hozzáértő kezek gondozta örökzöldek, virágok. Itt él Herpay László, feleségével. Igaza volt ismerősömnek, valóban szerény ember, ám udvarias és vendégszerető is, ami eleve kizárja, hogy elhárítson egy kis beszélgetést. Valami értetlenség azonban, mindvégig ott mocorog a tekintetében, szavai mögött: Nem érti, miért lehet érdekes egy ilyen idős bácsi mások számára. Hiszep ő tényleg nem tett semmi rendkívülit, csak a dolgát. Mi ebben a különös, nyilvánosságot érdemlő? — Nos, az alábbi sorokból, talán ez is kitűnik ... Megtudom, hogy Kiskun- lacházán született, 1911- ben. Gyermekéveit Szabadszálláson töltötte. Baján szerzett diplomát, a tanítóképzőben, több mint fél évszázaddal ezelőtt. Azután katonai szolgálatot teljesített, majd — állás híján — egy évig ínségmunkásként dolgozott a szabadszállási községházán. 1935-ben sikerült ■tengőként elhelyezkednie Fülöp- házán, ahol akkoriban mindössze két tanterem volt, egy az alsó és egy a felső tagozatosoknak. Egy évtizeddel később bővült, s részben osztotta vált az iskola. 1947-ben nevezték ki igazgatónak, s ebből a székből ment nyugdíjba nyolc évvel ezelőtt. — A felszabadulás után, amikor még nem volt _művelődési ház Fülöpházán, az iskola szolgált erre a célra — meséli. — Mint népművelési ügyintéző ténykedtem a pedagógusi munka mellett, abban az időben. 1952-ben — a tanács és a lakosság segítségével — egy italboltot átalakítottunk kultúrházzá. Lényegében egyetlen nagyobb helyiségből állt, több mint egy kilométernyire a község központjától, s megbíztak a vezetésével. Másodállásiban, természetesen. Csaknem egy évtizeddel később épült fel az új művelődési ház, lényegesen jobb feltételeket kínálva a népművelői munkához. A műsoros rendezvények, színházi és TIT-elő- adásök mellett, különböző szakköröket (kézimunka, sakk, báb, fotó), tanfolyamokat szerveztünk, s az 1975-ös bővítés után, itt kapott helyet a községi könyvtár is. Legszívesebben természetesen a sikeres rendezvényeinkre emlékszem vissza, különösen a színházi előadásokra. A Déryné és a kecskeméti színház társulata sok éven át járt hozzánk S persze, az a rengeteg kirándulás is felejthetetlen, amit a művelődési ház égisze alatt szerveztünk. — Nem volt másik népművelő — mondja, amikor közbekérdezek, hogy miért beszél többes számban. — Egyszemélyes, félállásos volt a ház akkor is, mint ma. Viszont a pedagógus kollégáim sokat segítettek a szervező munkában. A propagandát legtöbbször úgy oldottuk meg, hogy a gyermekekkel üzentünk a szülőknek, mikor milyen rendezvény lesz. Ilyen tekintetben kétségtelenül előnyös volt, hogy iskolaigazgató is voltam ... — Azt kérdezi, melyiket látom így utólag szebb pályának, a pedagógiait vagy a népművelőit? Én nagyon szerettem mindkettőt. És valójában nehéz elválasztani egyikét a másiktól, hiszen a pedagógus bizonyos értelemben népművelő is és fordítva. — Sajnos, nem olyan lelkesek, aktívak, érdeklődők ma már az emberek, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Éppen ezért egyre nehezebb a népművelői munka. Furcsa betegségek — én így nevezem őket — terjednek szembetűnő gyorsasággal: a közöny, a zárkózottság, az elkényelmesedés, az anyagiasság ... Sokan megelégszenek a tévé kínálta művelődési, szórakozási lehetőségekkel, vagy szabad idejükben is dolgoznak, a pénzt hajszolva. Nem kis leleményesség, illetve nagyon érdekes, látványos rendezvények kellenek, hogy becsalogassa a népművelő a közönséget a művelődési házba. Csakhogy például színvonalasabb műsort, legfeljebb kettőt- hármat ha szervezhet évente egy ilyen kicsiny intézmény, amilyen a fülöpházi, mert az előadói tiszteletdíjak sokkal nagyobb mértékben emelkedtek az utóbbi években, mint a fenntartó szerv által adott anyagi támogatás. — Elégedett ember vagyok-e? Nem különösebben. Eléggé önmarcangoló természettel áldott meg a sors. Ha kudarcok értek — márpedig kit nem érnek az életben? —, ha valami nem sikerült, borzasztóan gyötört a lelkiismeretfurdalás, s egyre azon rágódtam, hogy hol hibáztam, hol rontottam el? Ezek az ap-; ró tüskék apró sebeket hagytak maguk után, s bármilyen aprók, nehezen gyógyulnak ... Hogy is1 mondjam, hogy „ne hangozzék sután? Sokat, sokfélét dolgoztam és örömmel. De motoszkál bennem az örök kétely, hogy talán még többre is képes lettem volna. S ez az a dilemma, amire már nem kaphatok választ, holott ez nem engedi, hogy teljesen elégedettnek mondjam magamat... Mióta megnősült — negyvenhárom éve — Kerekegyházán él, s eleinte biciklivel, majd motorkerékpárral, később «pedig autóval járt át a nyolc kilométerre levő szomszéd községbe: munkaihelyére. Nagy bánata, hogy néhány hónapja az orvosok úgy döntöttek: nem újítják meg a jogosítványát. Lényegében ez volt az elsődleges indítéka döntésének: Végleg visszavonul. Mert hogy járjon így át naponta Kerekegyházáról Fülöpházára? S hogy jöjjön haza, egy-egy éjfélig tartó 'rendezvény után? Herpay László 34 éve tagja a Fülöpházi községi Tanácsnak és végrehajtó bizottságának, s megalakulása óta elnöke a Hazafias Népfront helyi bizottságának. Csaknem két évtizede párttag. Lelkiismeretes pedagógiai, népművelő és társadalmi munkáját számtalan elismerés, kitüntetés tanúsítja. íme néhány közülük: Buday Dezső-díj, Szocialista Kultúráért és Kiváló Munkáért kitüntetés, Pedagógus Emlékérem ... S most, augusztus húszadika alkalmából megkapta a Népfront Munkáért kitüntető jelvényt, ami rangos elismerésnek számít a nép- frontmozgalorhban. Koloh Elek — Gratulálhatok a King-Kong-csoporthoz? Werner nem vette a lapot. Erre az őrmester is elkomolyodott, és várakozóan nézett a hadnagyra. — Mit sikerült kinyomoznia, őrmester? Franklin ilecsüccsent egy székre és előhúzta zsebéből a noteszát. — Kinyomozni? Alighanem v semmit. Hanem van itt egy-két - érdekes dolog, uram. — Hallgatom, őrmester. — Elmentem a hullaházba,- uram. Nem volt valami kellemes látvány... Mit gondol uram, hogyan ölték meg Jack Renot? — Baltával?' — Ügy van, uram. — Tehát a King-Kongok voltak. . , — Minden jel arra mutat. Az a szerencsétlen fickó ott motorozott a mezőn átvezető egyik országúton, amikor elkapta az egyik szörnyeteg. Lelökte a motorról, aztán tarkón vágta egy fejszével ... Felcibálta az út menti domb oldalán és elrejtette a domboldalt borító fák között. Hát, nagyjából ennyi történt. — Nagyjából... A baltát persze nem találták meg?. — Nem, uram. — Nyomok, vagy ilyesmi? — Csak a motoron. Mintha éle- fánt taposta volna össze. — Hát ez nem sok. A^ őrmester utoljára hagyta a tromfot. — Van még itt valami, uram jjjf mondta tettetett egykedvűséggel. — Micsoda? — kérdezte elgondolkozva Werner. — A hulla. — Mi van vele? — Késsel, vagy valami éles tárggyal egy szót vágtak a hátába... Werner felpattant és olyan vadul hajolt az őrmester fölé, mintha meg akarná ütni... — Csak mem ... Az őrmester bólintott. — De. Pontosan azt, uram. Egy nevet. A titokzatos Kowalskyét. Werner visszaült a helyére és tenyereibe temette az arcát. — Akárkik is, ezt a Kowalskyt keresik — mondta végül. — De- hát, ki az ördög lehet ez a Ko- waisky? Az őrmester lapozott egyet a noteszában és elégedetten morogta : — Ennek is utánanéztem, uram. Longdale-ban egyetlen Kowaísky él csak... És ötven évre visz- szamenőleg nem is lakott több a városiban. — De egy van! — csapott . le Werner. — Hátha éppen róla van szó! Franklin - összecsukta a noteszát. — Utána kell néjzni uram. Bár őszintén szólva nem hiszem, hogy a yni Kowaískynknak köze lenne a gyilkossághoz. — Miért, ha szabad kérdeznem? Franklin feltette a sapkáját és megigazította az ablakszárny napsütötte tükrében. • — Azért, uram, . mert ez az egyetlen Kowaísky, Paul Ko- walsky tiszteletes, a metodita egyház lelkésze! Szeptember 24. 19 óra 55 perc. Longdale városa. — Most merre, uram? — kérdezte Franklin őrmester, miután elhelyezkedett a kormány mellett. Peacock felügyelő sebtében elhangzott ígérete ellenére egyelőre ők ketten alkották a King- Kong-csoportot. Werner a főút szeptemberi örvénylő forgatagát nézte és tűnődve kulcsolta össze ölében a kezét. — Talán el kellene látogatnunk a metodista tiszteleteshez, nem gondolja, őrmester? Franklin engedelmesen bedugta az indítókuilcsot, de mielőtt megforgatta volna, félig hátrafordította a fejét. — Gondolja, hogy van értelme, uram? Werner savanyú fintort vágott. — Nem ihallott még sosem olyat, hogy papok 'gyilkoltak? — Baltával? A hadnagy hátradőlt az ülésen. — A biblia nem említi a baltát ... • Franklin erre inem szólt sem- 1 mit, csak beindította a kocsit. + A repkénnyel gazdagon befuttatott imaház csendesen szunyókált az álkonyatban. A csengő halk szavára magas, szemüveges fiatalember nyitotta ki a kertbe vezető rácsos vasajtót. — Helló-r- Helló — köszönt Franklin is, és kivillantotta hófehér fogait. — Kowaísky tiszteletes? A férfi, aki majdnem ugyanolyan magas volt, mint az őrmester, gyanakodva szemlélte a két ismeretlent. — Kowaísky vagyok — mondta nyugodtan, és úgy helyezkedett, hogy teljes terjedelmével elállja a bejáratot. Franklin felmutatta az igazolványát és még mindig barátságosan mosolygott. — Ez itt Werner hadnagy ... Bejöhetnénk pár percre, tiszteletes úr? Kowaísky tiszteletes gyanakvását nyomban elaltatta a rendőrségi igazolvány. Készségesen állt félre, hogy beengedje őket. Közben csupa-csupa mentegetőd- zés volt a .hangja. — Bocsássanak meg, uraim, de ... Megértik, ugye, ha bizalmatlan vágyók ? — ezzel előretessékelve vendégeit, becsukta maga mögött a kaput. A két rendőr magas, vékoijy farudakkal alátámasztott lugas alatt állt, amelyben furcsa módon keveredett a szőlő a futórózsával. A rózsák szirmain elkésett méhek döngicséltek, ügyet sem vetve a közeledő estére és a kapuk, alatt ólálkodó őszre. A lugas végében vesszőből font kerti garnitúra mutatta magát, hívogatva a vendégeket, s a tiszteletes nem is tudott ellenállni a! fonott székek hívásának; Zavart mozdulattal fordult körbe, majd feléjük mutatott:' — Talán oda, uraim... A házvezetőnőm most készíti a vacsorát, és nem szívesen zavarnám feleslegesen ... Súlyos szívbeteg — tette hozzá jelentőségteljesen. Werner elgondolkozva nézte Kowaísky lelkész nyugtalan sür- gölődését. „Ijedtnek látszik” —> gondolta magában, és szinte végigborzongatta hátát a gondolat’ hogy hátha megtalálták a King- Kongok rejtélyét. Talán ez a magas, rögbijátékös külsejű lelkész rejtegeti fekete kabátja zsebében az események kulcsát. Kowaísky megvárta, míg a két látogató belecsüccsen a karos- székbe, aztán összekulcsolta a kezeit, és gondterhelt arcát Wer- rierre emelte. — Willi miatt jöttek? Werner eleresztette a füle mellett a kérdést. — Néhány információra lenne szükségünk, tiszteletes úr — mondta lassan — olvasta a mai újságokat? A tiszteletes nyugtalanul kapta fel a fejét. — Nem ón. Még nem volt időm. Alig másfél órája, hogy visszatértem Bay Cityből... — King-Kongról sem hallott? A lelkész meglepett képet vágott. — King-Kong? Az meg mi az ördög? Valaha régen, volt valami mesefigura ... valami King- Kong, de végül is, miről van szó? (Werner ekkor már biztos volt benne, hogy Kowaísky lelkésznél nincs semmiféle kulcs. — Ki az a Willi? — kérdezte azért komoly képpel. A tiszteletes megszeppent arcot vágott. (Folytatjuk.)
