Petőfi Népe, 1984. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-02 / 180. szám

í

1984« augusztus 8« 9 PETŐFI NÉPE % S

A legfontosabb hogy békében éljünk

— Remélem, nem fog sokáig tartani — kérte Saskia Ishikawa-Franke, amikor megbeszéltük a találkozót. — Rengeteget kell gyakorolnom, jóformán semmire sincs időm...

Fél órában egyeztünk meg, s több mint egy lett belőle, így van ez ha két nő leül csevegni.

S még. inkább így van, ha az újságíró olyan beszélgetőpartnerre talál, aki egyforma szenvedéllyel és átéléssel tud beszélni a zenéről, az építészetről vagy a régi holmik iránti vonzalmáról.

Hozzáértése és lelkesedése egyszerre lenyűgöző. Az sem véletlen, hogy randevúnk színhelyéül az Aranyhomok teraszát választotta, onnan ugyanis újból és újbóli rácsodálkozhatott a régi Iparos Otthonra. Eltökélt szándéka — mondta —. hogy a szeminárium végeztével feltérképezi Kecskemét, Szeged és Budapest szecessziós épületeit. Ami pedig a sors külön ajándéka számára, hogy a Kodály-isko- la, szomszédságában, a Cifrapalotában felfedezte a Kéve művésztársaság kiállítását. Ezek után joggal kezdtem kételkedni abban, hogy a Japánból jött, német származású hölgy csak a muzsikának él.

— Egyetemen német irodalmat és művészetet adok elő, zenét magántanárként tanítok. Egyébként pedig fuvolán játszom — mutat a táskájából kikandikáló hangszerre.

Saskia Ishikawa-Frankét tulajdonképpen azért kerestem meg, mert úgy értesültem, hogy hagyományos és mai japán gyermekjátékokat és a játékhoz valamiképpen kapcsolódó könyveket hozott a kecskeméti Szóra- katénusz Játékműhely és Múzeumba.

— Hogy támadhat valakinek Japánban az az ötlete hogy játékokat ^adományoz Kecskemétnek?

— A játékgyűjteményemet már régóta egy múzeumnak szántam, csak a megfelelő helyre nem leltem eddig. Játékmúzeumot többet is láttam, például Baselban, de egyik sem volt az igazi. Két éve jártam először Kecskeméten, egyik japán, barátnőmet látogattam, aki itt tanul a Kodály-intézeüben. Akkor körülnéztem a városban, s véletlenül rábukkantam a Szórakaté, nuszra. Beszélni senkivel sem tudtam, de végül rájöttem magamtól. hogy az ország egyetlen játékmúzeumában járok. Az épület csodálatos! Akkor határoztam el, hogy idehozom a játéko" kát. Ebben a városban rendezik kétévenként a Kodály-szeminá- riumot, amire a világ minden tájáról jönnek hallgatók, Kell-e ennél tökéletesebb hely? A mai világban a legfontosabb dolgunk, hogy minél jobban szót értsünk egymással, megismerjük egymás kultúráját, örömet szerezzünk, egyszóval a békéért éljünk. .

— A nagy elhatározást milyen tettek követték?

— Szándékomról levélben beszámoltam a múzeumnak. Boldogan válaszolták hogy elfogadják az ajándékot, én pedig most,

hogy a Kodály-szemináriumra jöttem, elhoztam őket.

— Régóta gyűjt játékokat?

— Nemcsak a játékok, hanem mindenféle régi dolog érdekel. Tíz éve élek Japánban, azóta keresem, kutatom a régiségeket. Tegyen az kerámia, textil-, bútor vagy gyermekjáték. Ugyaneny- nyire izgat a táTgyak története; mikor, hol, mire használták. Min. dig pontosan emlékszem azokra a 'helyekre, ahol egy-egy különleges dolgot láttam, s ha épp ak. kor nem tudom megvenni, biztos, hogy előbb-utóbb visszamegyek érte. A játékokkal kicsit más volt a helyzet: a legtöbb darabot egy olyan férfitől vettem. aki harminc évig csaik gyűjtéssel foglalkozott, most viszont kereskedik velük. Az ország miniden, táján gyűjtött, s fél évszázadosnál régebbi tárgyai is voltak.

— Hány darabból áll a kecskeméti gyerekeknek szánt kollekció?

• — ügy száz—százharminc körül van, de nem számoltam. Sok közülük — japán szokás szerint

— párban, van. Hoztam néhány könyvet is: gyermekeknek szólókat gyönyörű illusztrációkkal, valamint a múzeumit kutatásokhoz magával a játékkal foglalkozó kiadványokat. Gondolom, a műhelymunkában tudják _ majd hasznosítani. a japán papírhajtogatást. az origamit bemutató könyvet. Elutazásom előtt két héttel jutott eszembe a szomszédos óvoda, akkor vettem még nekik húsz különböző játékkészletet.

Közben elővettem azokat a fotókat, amelyek a Szórákaténusz- nak a Kodály-szeminárium idejére rögtönzött kamarakiállítá- sán készültek. Jól sejtettem: Saskia Ishikawa-Franke mindegyikről tud valami izgalmasat mesélni.

— Ezt a vesszőből font kerekes galambot hatto gurumának hívják. Különféle méreteikben csinálják, a felnőttek körében is népszerű, lakásdísznek vásárolják. hiszen rendkívül dekoratív. A japánok Szeretik a szimbolikus jelentésű dolgokat: az állatokat,- madarakat megfbrmáló tárgyak a természet szeretetét fejezik ki, ezen belül is tudjuk, a galamb a béke jelképe. A gyerekek gurigat- ják, akié a legmesszebb ér. az a győztes. A kakas az ősi ittobori technikával készült. Egy darab fából faragták egyetlen késsel. Ez egyébként a legtöbb japán játék jellemzője. Természetes anyagokból, kevés szerszámmal csinálják. egy lépcsőn üldögélve. Hinnék a madárnak a tolláit is ugyanabból a fából faragták, az ember szinte ellenállhatatlan vágyat érez. hogy megérintse.

— Bár bennünket, európaiakat valamennyi távol-keleti játék lenyűgöz, mégis érdekelne, hogy a kecskeméti anyagból ön melyiket tartja a legkülönösebbnek? '

— Nehéz megmondani, számomra is ugyanolyan egzotikusak, mint önöknek. — Bizonytalankodik, majd papírt, ceruzát

kér, hiszen szóban leírni jóformán lehetetlen azt a rafináltan kifundált szerkezetet, amelyet végül kiválasztott.

— Belefúj az ember egy sípba, amely megforgat egy legye- zőszerűen hajtogatott korongot, ez mozgásba hoz egy bábut. A karja apró bogyóban végződik, s ez a mellette levő. dobot szólaltatja meg. Hangja a templomi dobokra emlékeztet Érdekessége, hogy a figura nem japán, hanem holland embert mintáz. A japánok ugyanis évszázadokig a világtól elszigetelten éltek, jóformán csak kínaiakkal érint-- keztek. Az európai, szőke, kékszemű ember vidéken miég ma is egzotikumnak számít. A gyermeki fantáziát akarta csigázni a játékkészítő azzal, hogy ilyen figurát formált. Ez egy 30—40 éves darab, de hagyománya sokkal messzebbre nyúlik. Most már csak nagy szerencsével lehet hozzájutni. Az az igazság, hogy a mai gyerekeket egyre inkább vonzzák a komputerek, mint az ilyen egyszerű, de mégis nagyszerű játékok.

Saskia Ishikawa-Franke a játékmúzeum felkérésére vállalko" zott arra, hogy vasárnap délelőtt játékismertető bemutatót tart a Szórakaténuszban. Ezután már semmi vágya, csak legalább egy napot szeretne nyugodtan nézelődni és lustálkodni Kecskeméten.

Kormos Emese

Felelősséggel védeni a családot!

Hozzászólás Miskolczi Miklós cikksorozatához

Miskolczi Miklós Kettőt (nem) szeretni című cikksorozatát érdekesnek és főleg elgondolkodtatónak találtam. A téma- sajnos, nagyon aktuális, a válások számának növekedése aggasztó, éppen ezért ideje beszélni róla. Ez olyan kérdés, amelyhez ki-lei hozzáfűzheti véleményét — akár saját keserves tapasztalata alapján — szociológiai ismeretek nélkül is.

A házasságok nagy része tehát válságba került — írja Miskolczi —, méghozzá az úgynevezett külső kapcsolatok megjelenése .miatt. Persze az is - lehet, hogy a külső kapcsolat már a házastársak szexuális elhidegü- lésének következménye, nem pedig oka. Igaz, amint a cikk szerzője írja, „a kerítés túloldalán nyíló virágok mindig csábítóbbak”, de az érvek mégis amellett szólnak, hogy nem kellene olyan nagy sietséggel, esetleg meggondolatlanul eldobnunk a házasságban, a családban meglevő pótolhatatlan értékeket. Egyelőre — s még jó ideig — a család képezi a társadalom szilárd és normális alapját.

Egyezik a véleményem a ciikk írójával a külső kapcsolatok nagy részéről: „a. rokonszenv alapú külső kapcsolat nem igazi szerelem. Csupán egy funkcióra bomlott totális kapcsolat részlete ... Az eleve redukált igényeknek, a mérsékelt ' reményeknek könnyehb megfelelni.”

Hiszek abban, hogy lehetnék

egészen „elromlottnak’ ’ látszó házasságok is, amelyeket „össze- madzagoliás” nélkül is meg le-. het(ne) javítani. A cikk szerint sem homogén, hanem periodikus a házastársiak közötti szexuális kapcsolat. Gondolom, az úgynevezett „harmadik” mindig a házasság egy rosszabb periódusában jelenik meg. Ha ezt tudomásul vennénk, nem kellene pánikszerűen külső kapcsolathoz menekülni.

Egyáltalán: több felelősséggel, jobban kellene védeni családi életünket, hiszen nem akármilyen értékek megőrzéséről .van (lenne) szó. S ezek az értékek nem biztos, hogy valaha is pótolhatók lesznek. (Persze egy korábban jól működő házasságot feltételezve.) Egyik legnagyobb érték lehet a szeretet, habár ez a fogalom egyesek szerint kezd kimenni a di/vatból.

A felelősség azonban nemcsak az egyéné, hanem a társadalomé is; a szűkebb és a tágalbb környezeté. Baij van általában a külső kapcsolatok értékelésével. A gyakran előforduló szemhunyor- gató cinkosság helyett több komolysággal kicsit szigorúbban kellene megítélni a külső kapcsolatot teremtő, vagy azokat egyre-másra váltogató kollégáinkat, barátaikat.

A témához, sőt a társadalom felelősségéhez tartozónak érzem a következőket is: Miskolczi Miklós alapos előtanulmányokra és vizsgálódásokra alapozott cikkét egy speciális réteg — a városi, 30—40-es értelmiségiekről írta. őket is sűjtota — s talán még ma is sújtja — a fiatal diplomások nagy részére jellemző, már szinte tipikus sors: a vállalatok nagy részénél szinte bele sem kóstolhatnak a munka örömébe. Igazi, tudást igénylő, felelősségteljes feladattal alig — vagy »egyáltalán nem — bízzák meg okét. Pedig többségük frilss energiával, tenniakarássál, nagy kedvvel kerül ki a felsőfokú intézményből.

Mégis — jó esetben — adminisztratív munkával, vagy még azzal sem bízzák meg őket, s (rosszul) fizetett munkanélkülivé válnak. Szép terveik szertefoszlanák, céljaik homályossá, bizonytalanná válnak. Ha többen kapnának több bizalmat és nagyobb, erőpróbáló feladatot, lehetőség nyílhatna a munka örömének megszerzésére, az önmegvalósításra. Így életük egyik legfontosabb szférájában jobban érezhetnék magukat, s egy bizakodóbb, reménytelibb emberként talán nagyobb esélyük lehetne arra is, hogy magánéletük is kiegyensúlyozottabbá, boldogabbá, kevésbé nyugtalanná váljék. Tudom, hogy nem ez az egyedüli üdvözítő megoldás, de mégis egy — fontos! — adalék lehetne a családi, házastársi viszonyok, értékek megőrzéséhez, illetve megtartásához.

Lakatos Éva Kecskemét

KÖNYVESPOLC

A városépítésről

„Emberek és vállalatok, városok és községek bátran és nagy ambícióval terveznek és szervezkednek. E szubjektív tényezőkben is a fellendülés teljes kibontakozásának, szocialista társadalmunk továbbfejlődésének a jelei ismerhetők feli. Akkor is és azzal együtt is, hogy a nyomasztó gondok, a rendkívüli erőfeszítéseket követelő megoldandó problémák is jelen vannak. & azzal együtt is, hogy a mennyiségi növekedés olykor nem esik egybe a minőségi fejlődéssel. Jó szerencse, semmi más — így sóhajtott a zord idők költője. Több és jobb munka, s az ezt szolgáló politika — csak ezt mondhatja a legprózaibb tudományok művelője.”

Erdei Ferenc 1971-ben ezekkel a sorokkal zárta be Város és vidéke című könyvét. Azóta sok minden változott, de a jelenről és a jövőíről gondolkodó társadalomtudós mondandójának lényege ma is helytálló.

A bátor kezdeményezést, tervezést ugyan korlátok közé szorítja a pénzügyi helyzet, de az erőfeszítéseket ma sem nélkülözhetjük, és az átgondoltabb, megfontoltabb fejlesztésre most sokkal inkább szükség van, mint bármikor. Vitathatatlan, hogy településeink, városaink gazdagodtak, szépültek, de nemcsak látványos eredményeket értünk el, hanem el is szalasztottunk sok lehetőséget, voltak kudarcaink és bántó hibáink. A többes szám első szémély már azért is helyénvaló, mert a városépítés nem szűk szakmai, hanem társadalmi kérdés. Elméleti alapját a településtudományi kutatások eredményei szolgáltatják, de hasznosítja/ más műszáki' és társadalomtudományok ismeretanyagát is. Másodsorban azért — és ez legalább annyira fontos —, mert az építészet ősi, eredeti céljánál fogva téralakítás. Tá- gabban értelmezve: az élet színterének alakítása. Lakóhelyünk befolyásolja életmódunkat, nőtt a városépítésről szóló viták száma és erősödött hevességük is. Hordozzuk a mennyiségi növekedés terheit, vitatkozunk esztétikai, szociális, környezetvédelmi, gazdasági következményeiről. — Erről a vitáról tájékoztat A városépítésről című válogatás, amely mostanában jelent meg a könyvpiacon.

A címválasztás nem a legszerencsésebb. Az olvasó azt gondolhatja, hogy új városok, városrészek létesítéséről, vagy meglevők átépítéséről kap tudósítást. Arról is. A kötet azonban a városépítési tevékenységet tágabban értelmezi; mindenfajta' települést és azok környezetét is a városépítés fogalmába sorolja: „Érvek és ellenérvek az életkörülmények területi egyenlőtlenségeiről.” „Életkörülmény-nivei- lálást — de milyen áron?” „Pest-környék fejlesztésének lehetséges irányai.” „Tanya és urbanizáció.” „Mit ér az ember, 'ha kisvárosban él?” — íme a tartalomra utaló megfogalmazások.

Miről szól még az ötvenöt írás? Többek között arról, hogy szépek-e városaink? És kii a felelős a szemet és közérzetet rongáló baklövésekért? Fontos erről beszélni, hiszen a múltban azt gondolták, hogy esztétikai értékek csak a saját ízlés szerint épített háznál valósíthatók meg, és az e tárgyban folytatott vita állandóan kiemelte a tömegtermelés káros hatását. Ma viszont már arról is folyik az eszmecsere, hogy milyen fokú eltérés szükséges a tömegméretű házépítésnél ahhoz, hogy esztétikai értékek jöjjenek létre. Bízvást hihetjük, hogy senki, még a kivitelező sem ellenzi a szépséget, de úgy látszik, hogy a gazdasági — vagy az annak mondott — helyzet még a maghatározóbb. A válogatás, híven a Kossuth Könyvkiadó sorozatának (Vélemények — viták) a nevéhez izgalmas polémiát közöl erről is.

A könyv szerkesztőjének — Preisich Gábornak — a bőséggel is meg kellett küzdeni. A kötet végén jelzett magyar nyelvű szakirodalmak címépek és szerzőinek a felisorolása tíz lapot tölt meg. Ennek ellenére biztos kézzel válogatta ki a legjellemzőbb írásokat. Szerkesztői gyakorlata' — a nagyból a kicsi felé, az általánostól a speciális felé haladva — a mai településpolitiika lényegét is föltárjál. A kötet tartama pedig ismét bizonyítja, hogy lassan .túljutunk mind a tudományban, mind a politikáiban azon a helyzeten, amikor a társadalmi folyamatokat csak „összegében” szemléltük, és örvendetes eredményeket mutathatunk fél a részkérdések elemzésében, a nagy egésznek jobb, teljesebb megértésében.

Komáromi Attila

3

Philamont a legkevésbé sem izgatta, hogy kié le- * hét ez a majorsági pajta, amelyben felütötte a főhadiszállását. Hiszen a longdalei mezők telis-tele voltak elhagyott épületekkel, amelyeknek ki tudja, hova tűnt a gazdája, talár* már egy jó emberöltővel ezelőtt. S még soha nem fordult elő, hogy valaki is visszatért volna közülük, és visszakövetelte volna évtizedekkel ezelőtt elhagyott javait.

Aztán ott volt az elhagyott város is, a longdalei mocsár mellett. Mondják, hogy időnként arra vándorló hippik, kétes alakok és illegális bevándorlóik szállnak meg az üresen hagyott kertes házikókban, de hamarosan ők is odébbállnak. Hogy miért, arra senki sem tudott magyarázatot

adni. Beszéltek kísértetekről, szörnyű gyilkosságokról, amelyek a városkában történtek és végül is kiderítetlenek maradtak, és arról, hogy a természetfeletti kézzelfogható közelségbe került a kihalt városban.

Jerry Philamon keresve sem találhatott volna jobb edzőterepet, mint a longdalei .mező. Fütyült" minden babonára, természetfelettire, lidércne és farkasemberre, sőt, ha lennének ilyenek, egyenesen hálásnak kellene lennie nekjk azért, hogy elpucolják a környékről a kíváncsiskodókat. Mert Jerry Philaimon semmit sem utált annyira, mint a fogadatla'n prókátorokat, képzelt és valódi mecénásokat, akik adományaik ürügyén belfepofáznak a dolgába. Hátha más nem is, legalább a longdalei mező kétes híre

visszatartja őket a lábatlankodástól.

A college csapata békésen szuszogott a szalmazsákokon, amikor Philamon becsukta maga mögött a pajta ajtaját. Lekattintotta zseblámpáját, hiszen a majdnem-telehold erős fényt árasztva mindent megvilágított, amit csak kellett. A fehér fényben világosan ki tudta venni a halványan foszforeszkáló iránytű jelzését és habozás nélkül nekivágott a mezőnek.

Philamon könnyedén futott, ugyanúgy, mint a régi szép időkben, amikor ujjongó ember tömeg várta a célnál. S ha a dereka nem vacakolt volna egyre gyakrabban,- bízvást hihette volna, hogy nyomtalanul múlnak felette az évek.

Amikor a majorságot határoló facsoporthoz-ért, lefékezett, s előhúzta a térképet térképtáskájából. Közben elégedetten konstatálta, hogy még csak nem is liheg a megtett néhány száz méter után. Hiába, tökéletes a kondíciója!

A hold sejtelmes fényénél még egyszer ellenőrizte a kijelölendő utat. Mintegy hat mérföldet kell még megtennie a sík mezőn keresztül, amíg eléri a dombokat, és a longdalei erdőt. Aztán újabb öt mérföld az erdőn keresztül, majd egy nagy kanyarral az országúton át vissza a majorságig. Közben el kell rejtenie tíz-tizenöt’ borítékot, amelyek előre elkészítve ott lapultak térképtáskája fenekén.. Elmosolyodott, és már előre derült, hogy milyen képet vágnak majd a fiai, amikor reggeltől kezdve sorra bontogatják a meglelt borítékokat.

Mint dörzsölt edzőhöz illik, akire a fiúk testén kívül a lelkűk is rábízatott. Jerry igyekezett néhány világos és félre nem érthető szentenciát betáplálni az ifjúság szívébe. „Tégy meg mindent a győzelemért, ahelyett, hogy az orrod vakargatnád!” Ilyen és hasonló bölcsességek lapultak a borítékokban, a térképtáska alján. S hogy a lelki gyönyör mellé még egyéb, jutalom is járuljon annak, aki egy borítékot megtalál; Jerry elhatározta, hogy borítékonként öt plusz ponttal jutalmazza a versenyzőket.

Elmosolyodott és végigkocogott a fűvel benőtt makadámúién, amely valahonnan az elhagyott város felől vezetett a majorságig. A mocsarak felől, mint óriási hólabdák, fehér ködgomolya- gok hempergőztek a levegőben, s nyomukban hideg, kellemetlen légáramlat csapott szembe vele.

Gondolataiba merülve hagyta maga mögött a mérföldeket, s amikor ahhoz a ponthoz ért, ahol számítása szerint el kell a versenyzőknek fordulniuk, nehogy a mocsár felé tévedjenek, rövid pihenőt tartott. Kigombolta térképtáskáját, találomra előhúzott egy borítékot és letette a földre. Aztán köveket keresett és elegáns kis piramist emelt a boríték fölé. Rövid ideig gondolkodott, majd még néhány faágat is ráhajított a kövekre, hogy nehezebb .legyen felismerni a mesterséges piramisocskát. Üjra elmosolyodott, és tovább folytatta útját.

Talán két-három mérföldnyi- re lehetett már csak a longdalei erdő szélétől, amikor először hallotta meg az üvöltést. Éppen egy halkan csordogáló, ezüstösen csillogó patakocskán ugrott át nagy lendülettel, amikor valahonnan messziről, talán éppen onnan, amerre igyekezett, furcsa, félelmetes ordítás hasított a holdfényes levegőbe. Panaszosan és bánattal teli gurgulázott a semmihez sem hasonlítható hang, s végül is fájdalmas nyögésbe fulladt.

Jerry Philamon megtorpant és lihegve megállt. Ameddig ellátott mozdulatlan volt a mező.1 s a hold is bátorítóan mosolygott rá a vékony, ezüstfátyolként húzódó. leheletnyi vékony bárányfelhők közül. Előtte azonban ott magasodtak az erdő fái, fenyegetőbben, mint a holdfürdette mező.

Philamon megtörölte a homlokát, és megdöbbenve érezte, hogy valami ismeretlen, szorongó félelem bujkál benne, amit ritkán érzett csak életében. UtoL jára talán a háborúban, amikor minden fa. mögött ellenséget sejtett a homályos dzsungelben. Most azonban holdfényes mezőn fut és mögötte ott alszik néhány mérföldnyire a csapat, akik a hajnali derengésben útrakelnek majd, hogy megkeressék borítékjait ...

Megrázta magát, hogy elmúljon a hirtelen rátört kellemet- lyen érzés. Füttyentett egyet csak úgy bátorításképpen, és nagyobb, sebességre kapcsolt. A futás mámora majd elmulasztja a nyomást, amely orvul ránehezedik a lelkére.

Már csaknem elérte az erdőt, amikor másodszor is felhangzott az üvöltés. Közvetlen közelről, talán ha néhány száz méterről csaphatott feléje a hang. S Jerry Philamon újra megtorpant, mint néhány mérfölddel korábban, amjkor először hallotta.

A fiatal edző tulajdonképpen csak ekkor kezdett igazából elgondolkodni a dolgon. Mivel a college-ban ő tanította a természetrajzot is. pontosan tudta, hogy semmi olyasféle állat nem él ezen a környéken, ami ilyen furcsa hangot tudna kiadni. Esetleg valami madár lehet, amelyet ő-sem ismer?

Philamon aggodalmasan bámulta az erdőt, és kezdte megbánni, hogy nem nappali világosságnál rakta ki a borítékokat. Jól néz ki, ha valami félig veszett, elvadult kutyafalka ront rá az erdő fái mögül, hiszen még egy darab bot sincs a közelében, amivel védekezhetne, ha rátámadnak.

Az üvöltés azonban nem hallatszott többé, és Jerry Philamon úgy döntött, hogy mégiscsak kirakja csapdáit.

Végül is alighanem kiröhögnék, ha elmesélné csapatának, hogy valami furcsa ordítástól visszarettent, és nem merte elhelyezni az öt pontot érő szentenciákat. Bagoly... Biztosan va- valami bagoly volt. Az csinál ilyen pokoli zenét.'..

* (Folytatjuk) }