Petőfi Népe, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-08 / 159. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM NÉPHAGYOMÁNYOK A FOTÓMÜVÉSZETBEN(?) Egy kiállítás félreértései • Dobosy László: Ökrösfogat (díjazott). sok minden egyéb szerepel a fényképeken. Több, kevesebb, s talán másabb is, mint amit a cím sugall. Harmincegy szerző 61 egyedi fotója és 7 sorozata került a paravánokra, s az említett szem­léleti bizonytalanságot jelzi, hogy még a díjazott munkák sem hoz­hatók azonos nevezőre. Eifert Já­nos Matyó lakodalmasa semmi­lyen módon nem rokonítható Pé­ter János Tyúkanyójával, Balogh István Szilárd A befagyott folyón című alkotása nem hozható kap­csolatba Kereskedő Sándorné Te- referéjével. (Mellesleg: tárlatcím ide vagy oda, a kiállítás egyik legszebb képe: élettel, sorssal — azaz néphagyománnyal is — teli). Nem egységes a kiállított anyag színvonala sem. Eifert János vi­lágszerte elismert, megcsodált ké­pei a többiekkel alig-alig említ­hetők egy napon. Elemi képszer­kesztési hibával mérgeli a nézőt Makkos László: Pincesorja leve­gőtlen; Novák József néprajzi hi­telű, de gyengén nagyított Nagy­mosását „lejátssza a pástról” a versenyen kívül induló Kovács László hasonló témájú felvétele. Aki a néphagyományokat ebből a tárlatból óhajtaná megismerni, aki most szeretné az első pillan­tást vetni rájuk —, és egy nem­zetközi folklórfesztiválon bizo­nyára sokan épp ezért térnek be a tájékoztató iroda melletti kiál­lítóterembe — az csalódik. Van ugyan néhány egészen jó kép, de nem áll össze egységes egésszé az anyag, a hetvenvalahány fel­vétel külön éldegél, és ez annál bosszantóbb, mert ilyen körülmé­nyek között a jó képek sem lehet­nek jobbak. B. J. • Kereskedő Sándorné: Terefere (díjazott). . Félreérthető a Néphagyomá­nyok a fotóművészetben cím. Első — pontos — olvasatában azt je­lenti, hogy a fotóművészet rendel­kezhetne néphagyományokkal, ez pedig teljes lehetetlenség. Az igazsághoz tartozik, hogy akkor sem lesz okosabb az ember, ha akár tízszer körbegyalogolja a különben jól rendezett (Bálint Attila'munkáját dicsérő) tárlatot Baján, a József Attila Művelődési Központ kiállítótermében. A VIII. Duna menti folklórfesztiválnak ez az országos fotómustrája meg­lehetősen ellentmondásos képet mutat, mintha a cím a rendező szerveket is bizonytalanná tette volna. Látványosan szép épületorom­zat, diskuráló öregasszonyok, ar- tisztikusan komponált paraszt- szobabelső, nagymosás patakban, kopjafa, mészégetés és még sok­• Kovács László: Kürtös kalács (versenyen kívül). úgy reszket-örvénylik a kőkockákon, a sétaútnál a leláncolt kapuk, s a kert mögött a boltos ív... mint árboc, tör át valami hóesésen, s az ú-t formázó párkányon megáll... s tudjuk már, polgárok itt mi nem leszünk, csak tanúk Unokáink is csárdásoznak? A magyar táncpedagógia sikere — Tudományos tanácskozás A látványos néptáncbemutatók vonzották ezen a fesztivá­lon is a legtöbb érdeklődőt, ezek fejezték ki legerőteljeseb­ben az alapgondolatot: nemzetek, népek, kultúrák találkozá­sát. Mindez aligha csökkenti az egyik szelidi-tavi üdülőben rendezett tudományos tanácskozás jelentőségét. Három föld­részről — Európából, Ázsiából és Afrikából — érkezett 38 folklorista ült össze naponta, hogy értékelje a látottakat, hallottakat, s ezek alapján elemezze a néptáncmozgalom helyzetét. Magam is részt vettem a forró hangulatú őszinte eszmecseré­ken. A tudományos előadások, hozzászólások jól körvonalazták, hogy miilyen gondok, ellentmon­dások nehezítik a modern társa­dalomban a mozgalom helyzetét. A Borbély Jolán és Foltim Jo­lán által rendezett nyitó műsor jó alkalmat adott a néptánc és a színpadi bemutató összefüggései­nek megvitatására. Nem könnyű eldönteni, hogy az egykori rítu­sokhoz kapcsolt ünnepeiken, a családi környezetben előadott ősi táncok milyen formában ke­rülhetnek közönség elé. Egyál­talán: szabad-e az ősi szokásren­det alakítgatni, koreografálni, a színpad és az előadás igényeihez átrendezni? A szakemberek elismerően szól­tak a szerdai esti műsorral. A sajátos módszerekkel dolgozó ma­gyar táncpedagógiai iskola sike­reiként üdvözölték a látottakat. , Naponta újra és újra szóba került a folklórmozgalom jövő­je. Kurt Peterman®, az NDK-ból érkezett neves néprajztudós fo­galmazta meg legerőteljesebben a problémát. A kiváló szakember évtizedek óta keresi azokat a módszereket, amelyekkel fejlett ipari társadalmunkban is valódi funkciót lehetne adni a népha­gyomány egyes elemeinek. Azért jött Kalocsára is, hogy újabb ta­pasztalatokat szerezzen arra vo­natkozóan; miként lehet a nyu­gati szórakoztatóipar egyoldalú, nyomasztó hatásét ellensúlyozni. A többi külföldi vendéghez ha­sonlóan, neki is igen tetszettek a magyar gyermekcsoportok. ■ Sok kérdésit kaptak a hazai szakemberek: miként szerződ­nek ezek az együttesek, lehet-e tömegméretekben táncra taníta­ni a gyerekeket? Az angol There­se Buchland beszámolt arról, hogy bár hazájában 1909 óta az elemi iskolában kötelező tárgy a tánc, mégis viszonylag kevesen ragaszkodnak az iskolapadot el­hagyva a 'tanult táncokhoz. Fran­cia kollégája, Yvon Guylich szerint a gyerekek idegenkednek a néptánctól, „dedós” szórakozás­nak tartják. Általános vélemény szerint az öntevékeny művészeti közösségek a legalkalmasabbak a néptánc tovább -hagyományozá- sára. Andrásfalvai Bertalan, a ta­nácskozássorozat elnöke a ma­gyar nép táncmozgalom tapaszta­latairól számolt be. „Nálunk is bebizonyosodott, hogy amíg a táncot ’kettőt jobbra, kettőt bal­ra’. szinten, az egyszerűséget, a könnyen megtanulható! hangsú­lyozva oktattuk, a tömegek ide­genkedtek a néptánctanulástól. Amint azonban a tudomány fel­tárta és népszerűsítette, a peda­gógia alkalmazta a gazdagabb variációs lehetőségekkel bíró mezőségi táncokat, megnö­vekedett az érdeklődés. Ez volt a táncház-mozgalom elindítója. Ezeken az alkalmakon a zene, az ének és a mozgás lekerült a szín­padról és eredeti funkciója sze­rint ismét az aktív, szórakoztató időtöltés része lett. Egyöntetű vélemény szerint: úgy tiszteljük igazán a hagyo­mányt, ha a lehető legpontosab- é ban, a változatok teljességét ad­va, tudományos alapossággal rög­zítjük azt. Nem tudni, hegy mi­lyen szerepe lesz évszázadok múlva a folklórnak, de a kutatók­nak, a pedagógusoknak minden eszközzel segíteni kell megőrzé­sét. Kitől tanuljanak a gyerekek? A tánc legfőbb iskolája korábban a család volt. A gyerekek meg- igézve figyelték ünnepeken, mu­latságokon. a felnőtteket, lépé­seiket maguk is szívesen utánoz­ták játékaikban. Idővel tökélete­sen elsajátították az egész moz­gáskultúrát. Ez a „módszer” a nagy társadalmi változások miatt ma már nem funkcionál. Csak a tudomány és a szakpe­dagógia segítségével tudják átad- ni-átvemni a hagyományokat, még az egymás mellett élő korosztá- , lyok is. A folklór értékeinek meg­őrzéséhez több szakemberre len­ne szükség, ez a tanácskozás egyik fő megállapítása. Farkas F. József MÁTÓL LÁTHATÓ A tét Valahányszor felpillantot­tam a könyvből, félmosollyal engem nézett. Már-már azt hittem, nem is hajlandó lep­lezni az egyneműek iránti vonzódását. Hogy ne kelljen állnom a pillantását, kinéz­tem a vonatablakon: mintha megdermedt vízcseppek borí­tották volna be az üveget, kí­vülről úgy verte be az eső. — Szintén Sopronba? —, s meg sem várva . válaszomat, mint felhúzott zsilip után a víz, ömlött belőle a szó. — Én ott veszem át a csoportomat. Osztrákok, *velük könnyű dol­gom lesz. Legalábbis rajtam nem múlik, négynyelves va­gyok, angol-németoroszlen- gyel, de persze, én kitehetem a telkemet, ha a fogadó helye­ken megint olyanok lesznek, mint a múltkor az ameri­kaiakkal. Azt írta az utasítás: „Reggeli, utána kilovaglás a ménes lovain". Hát a reggeli a pincénél kezdődött volna egy kupica pálinkával, utána rántotta. Az idős amerikai hölgyek csak beleszagoltak a kupicába, s fordultak is kife­lé, de volt akiknek már a pincelevegőtől elege lett. Meg is maradt a harminc adag reggeliből a fele. De ezzel még nincs vége. Megyünk az istállókhoz, elő is vezetnek egy fehér, türelmes jószágot, az első, vállalkozó szellemű ősz asszonyt feltuszkolják rá, aztán séta körben az udva­ron. A csoport jókedvűen né­zi, de egyre-másra kérdezik: hol a többi ló? A lovász bi­zonygatja: „Kivágtatott a mé­nes. Mondja meg nekik, hogy erre egészségügyi okokból van szükség." Mondom, de ne­gyedóra múlva már türelmet­lenek az amerikaiak, mert unalmas, hogy egyetlen ló ko­cog körbe a szalmával meg trágyával telehullajtott udva­ron. Kérdem a lovászt, „hány tagú" az a ménes. Néz rám, mint a falu bolondjára, s ki­fakad: „Ménes? Rég ott nye­rít már valamennyi a városi lóhúsboltban. Ez a paci ma­radt meg mutatóba." Csak­hogy az irodánkkal kötött szerződésben benne van a lo­vaglás, szóval hazudhatok én ménest, meg magyar virtust. Aztán jön az ebéd: birkapör­költ, meg két-két deci bor, fe­hér is, vörös is. De hát aki nem evett birkát, annak a gő­zéből egy szippantás egy élet­re is elég. Ha meg nem eszik, akkor ugyebár minek körbe- hordozni a botokat. No, me­gyek az igazgatóhoz, hogyan is képzelték ezt. Az meg húz félre, és nyomkod a kezembe egy díszes, csikóbőrös kula­csot) hogy tegyem csak el, ajándék. Mondom neki, mi a jófenét csináljak én vele a stílbútoros lakásomban, erre más hangra vált, s panaszol­ja bűnbánóan: a téesznek a kialkudott összeg, az embe­reknek meg az az üzlet, ami megmarad a csoportok után. „Mondja kedves barátom, mit szólna, ha én mindezt csak úgy megemlíteném a nagyfő­nöknek, akivel együtt jártunk fejtágítóra, mert régi moto­ros vagyok én, ebben a szak­mában”, mire szorongatja a váltamat, „csak azt ne tegye!” Azt csak magának mondom, hogy az a jiagyfőnlök nem ki­találás, fiatal korunkban együtt jártunk egy tanfolyam­ra, persze, akkor még ö sem volt olyan magas polcon, de­kát már akkor olyan ember volt, hogy még a W. C-én is magolt. Véletlenül kaptuk raj­ta, mert felfigyeltünk, hogy ki a csuda mormog az árnyékszé­ken. Hát ott ült, és sulykolta az anyagot, merthogy minden percet ki kell használni. „Meg vagy te őrülve, komám?” At­tól kezdve osont előlem, ha meglátott, egyszer meg csak olvasom, hogy kinevezték. Egyébként ha azt hinné, hogy a téeszeket szapulom, téved, meg le is tagadnám, mert a városi, étteremben meg a múlt­kor mit látok: az ebédnél a harmadik, a desszert hiányzik. Kérem az üzletvezetőt, me­gint jön a nagyfőnök adu, in­tézkedik is rögtön, erre meg a sütemény helyett fagylaltot hordanak körbe, amikor kint mínusz két fok van. Persze, régi motoros vagyok én, tu­dom, mi kell a turistának. Természetesen attól függ, hon­nan jött, „innen,r~ vagy „on­nan". Mondtam is a múltkor az egyik fiatal kollégának: „Hagyd el azokat az emlék­műveket, láttak ezek annyit belőlük, hogy a legszíveseb­ben elszaladnának. Hanem azt figyeld meg, hogy csiná­lom. Érdekli önöket a kültúr- program?” Általános helyes­lés. „No, akkor megmütatom a legolcsóbb üzleteket.” Él­jenzés, taps, a végén még kü­lön meg is köszönték. Aki meg „onnan” jön, anrtak hiá­ba mutogatnám az emlékmű­veket, azt sem tudják, ki fia, borja volt a megboldogult. A Savoyai Eugén, az más! Ott jöhet a szöveg, azt Európá­ban is ismerték, hozzá lehet keverni egy kis magyar tör­ténelmet. Látom, hallgat, pe­dig elhiheti, régi motoros va­gyok a szakmában. De azért egyet mondjon meg: én csak- csak helyrerakom a dolgokat, de mit mondjak a fiamnak? aki látja és kérdez ... Csak a vonatkattogás hal­latszott. ífogy a fia kérdez, az rendben volna, de hogy ö, aki ugyanarra több választ is tud? Hogy a fiának — aki se nem „innen”, se nem „onnan” jött, ' hanem itt született — melyik változatot mondja? Sopronig lesz egy nehéz órám. ö nem is sejti, mivel láncolt beavatottá. A téttel, hogy a számomra ismeretlen fiú „apja fia” lesz vagy sem. Marafkó László Probstner János grafikái a Kecskeméti Galériában Probstner János neve — jó évtizedes munkája eredményeként — ismerős. A kecskeméti Nemzet­közi Kerámia Kísérleti Stúdió létrehozója, s veze­tője azon kevesek közé tartozik, akik egyidejűleg két művészeti ágban hoznak létre maradandót. Önálló grafikai anyagát Kecskeméten most lát­hatjuk először, de a közelmúltban a keceli, a ba­jai és a budapesti közönség (a Helikon Galériában) már megismerhette rajzait. Alkotói múltja keramikusként jóval távolabbra nyúlik, diplomáját is e műfajban szerezte. Hódme­zővásárhelyen a pályakezdése éveiben erősen, kötő­dött a kézműves kerámia és a vásárhelyi népi ke­rámia hagyományaihoz. Ezek szellemében önálló útra kelve készített alakos, úgynevezett hérészes edényeket. Már ebben a periódusban kitűnt — ké­sőbbi alkotásaihoz, az elemi hatásokkal (tűz, víz, tördelés) kezelt, az anyag adottságainak figyelem- bevételével s kihasználásával kialakított kerámia­plasztikákhoz hasonlóan — plasztikai szobrászi haj­landósága. Ezekben az években a rajz még „csak” I papíron történő gondolkodását segítő, terméke­nyítő eszköz. Fokozatosan megerősödve, az utóbbi néhány évben kelt önálló életre. „Túl a kerámián marad a papír: a kétszemélyes küzdelem. A rajz; intimitás, folyamatos szembesülés önmagámmal”. Három éve Rómában — ösztöndíjasként — talált rá igazán e műfajra, később folytatja norvégiai út­ján, majd idehaza. Hogy viszonylag friss keletű kapcsolata mennyi­re „katartikus” (a grafikával), azt a tárlat láto­gatói maguk is érzékelhetik. Stilisztikai játékok és artisztikus nekiiramodások helyett — a XX. szá­zadvégi grafikában (sőt festészetben is) ritka je­lenségként — az emberi test kontúrjaival határol­ja körül a lélek kontúrjait. A merészen visszaho­zott valóság lenyűgözően expresszív, a látszólag egyetlen pillantással bevehető lapok — bensőséges portrék, közöttük egy csendélettel — sokféleségük­ben s teljességükben hatalmukba kerítik a nézőt. Harmonikus vonalvezetéssel és a színes kréta (pitt- pastel) eredendő puhaságával járja körül a plasz­tikus formákat — hátat fordítva a kortárs művé­szet reménytelen, steril vizsgálódásainak. E rajzok nem tartoznak a teljesen nyílt és szabad műfajke- veredések áramába, mégis, a műfajhoz képest szo­katlanul hangsúlyossá válik rajtuk a szín. A szí­nek érzéki tartományainak kihasználása is fokoz­za grafikái „érzékiségét”, de a szín szimbólumok (zöld fotel) hordozója is. Norvégia I—II—V soroza­tán — képi világában jellegzetes módon — női ak­tok és arcok lendületes vonalaiban jelenik meg a táj, mely nem a Föld felszínének békés vagy kiet­len tája, inkább „az élet útjaié”. Tájak vonulnak, melyek „eltörlik a sikolyokat”, és újra „tájak, me­lyeket takaróként fülünkre húzhatunk”. Energiáju­kat nem lapos impresszióktól, hanem elementáris erejűj féktelen hangulatoktól nyerik. Nem lenyo­matok, hanem „'kitüremkedések”, kirobbanó felü­letek. Probstner grafikai megnyilatkozásai a fe­szültségteremtés, sőt -halmozás rendkívüli felüle­tei. Befelé figyelő érzékenységgel, bátran rábízza magát az érzékikonkrét (már-már testileg „plasz­tikus”) közlésmód lendületére Lapjain felfedezhe­tő, nyomon követhető a képteremtés, a figura (vagy női akt) „segédeszközök” nélkül is alkalmas a leg­különbözőbb funkciókra. Pszichikai, emocionális és kulturális tartalmak, sőt szimbólumok (Ajtón kí­vül I—II) közvetítőjévé válik, ráadásként a térte- remtés hatásosan (és ritkán) alkalmazott eszköze. Probstner János tárlata a példa, mennyi tragédiá­val, kegyetlenséggel, barbársággal telítődhetnek az „újromantikus gesztusok”, s hogyan szerveződhet­nek végül mégis (erejüket megőrizve) izgalmas, fe­gyelmezett alkotássá — ha tetszik, egy szoba falán. Károlyi Júlia DOBOZI ESZTER: D. T.-nak megint egy város hétágú tornyai odatúlról: születések s halálok szünetéből: a kémények korma is 9 Probstner János: Ajtón kívül.

Next

/
Thumbnails
Contents