Petőfi Népe, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-29 / 177. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET SZERZŐDÉS, MUSTÁRSZÍN KÖTÉSBEN „őrzi azt a meghitt, személyes légkörf Házasságuk tizennegyedik évé. ben költözött Kodály Zoltán és felesége, Emma asszony Budáról a Népköztársaság út (akkor And- rássy út) 89. számú ház földszin­ti négyszabás lakásába. 1024. ok­tóber 14-én ebédeltek, vacsoráz­tak először új otthonukban. Miért cserélték fel a jó leve­gőjű, előkelő fekvésű Áldás ut­cai lakhelyüket pestivel, amikor aki csak tehette a Duna jobb partját részesítette előnyben? Gyakorlatias megfontolások dönt­hettek, Kodálynál senki sem be­csülte tudatosabban az időt. Már- már kegyetlen szigorúsággal osz­totta be óráit, perceit. Innen tíz perc alatt elsétálhatott a Zene- akadémiára, munkahelyére. A Rózsadombról félóráig bumliz- hatott, amíg leért. A kisfö-ldalat- tival pillanatok alatt a Városli­getben lehetett, kedvelt nyári sé­tákra, téli korcsolyázásokra. A Köröndről. könnyen megköze­líthette a számára fontos intéz­ményeket, hivatalokat. A ház előtti kiskert és az utat szegé­lyező több fasor fölfogta az utca zaját, így viszonylag nyugodtan dolgozhatott. Lényeges szem­pont lehetett a két lakás alapte­rülete, beosztása közötti különb­ség is. • Kodály otthonában Stokowskival. (Molnár Edit felvétele) Csaknem negyvenhárom évig élt itt Kodály Zoltán boldog házas­ságban Schlésinger Emmával, majd Péczeli Saroltával. Előreláthatóan 1985 őszétől tisztelői, hazai és külföldi turisták, a nemzet nagyjainak életművével magukat ösz­tönző diákok megajándékozhatják ma­gukat a Tanár Űr hajdani otthonának látványával. Megszemlélhetik az egy­kori műhelyt, a kiállított személyes tár­gyakból következtethetnek Kodály íz­lésére, hétköznapjaira, életvitelére. Júniusban fejezték be a hagyaték pontos leltározását, szerdán írták alá — mint erről a televízió, a rádió és va­lamennyi újság beszámolt —■ az „Aján­dékozási-letéti szerződést”. Két eredeti és két másolati példány készült a nevezetes okiratból. □ □ □ A szerződés egyik — Kodály Zoltán­ná Péczeli Sarolta, Erdei Péter és Kö- peczi Béla — aláírásával hitelesített, mustárszínű kötésű, belül cinóberpiros keretezésű példányból a kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet igazgatói irodájában másoltam le az indoklás egy részét: „Kodály Zoltán a huszadik szá­zad zeneművészetének kimagasló egyénisége, az egyetemes magyar kultúra és a tudomány egyik leg­nagyobb alkotója, a magyar zenei nevelés rendszerének megújítója volt. Zeneszerzői, zenepedagógiai életműve, úttörő tudományos munkássága már nemcsak a ma­gyar nép, hanem az egész világ féltett értéke. Hagyatékának, mint nemzeti kincsnek megbonthatat­lan egységben való gondos meg­őrzése az utókor kötelessége. Ez a lakás, amelyben a zeneszerző több évtizeden át élt és alkotott, jelenleg is változatlan állapotban van, őrzi azt a meghitt, személyes légkört, emberi és művészi arcula­tot, ami Kodály Zoltán munkássá­gával együtt alakult ki. Színhelye volt zeneművek születésének, vi- , lághírű muzsikusokkal folytatott beszélgetéseknek, számtalan bará­ti találkozónak, az egész magyar- zenei élet előrehaladását szolgáló elhatározásoknak, döntéseknek. ... Kodály Zoltán születésének 'századik évfordulója alkalmából azon nemes céltól és közérdekű elhatározástól indíttatva, hogy a nemzet nagy szülöttének emléké­re az érdeklődő közönség számára emlékmúzeumot létesítsenek, ku­tató szakemberek és tanulnivá- gyók számára kutatóhely kialakí­tását elősegítsék, ezáltal a lakás­ban lévő teljes hagyatékot válto­zatlan helyen és egységben az utó­kor számára megőrizzék a szer­ződő felek ajándékozási és letéti szerződést kötnek...” Az ajándékok, illetve a letét gondozá­sával megbízott kecskeméti intézmény igazgatójának jóvoltából átlapozhat­tam a négy szintén mustárszínű köté­sű leltárkönyvet. Az egyik, a Népköz­társaság útjára néző dolgozó- és a sa­rokszoba, szalon bútorainak a jegyzé­két tartalmazza, a másik a régi, külö­nösen értékes — összesen 270 darab — könyveket sorolja föl. Az ezernyolcszáz- három kottát is pontosan felsorolja az egyik leltár. Több ezer újabb — XIX. és a XX. századi kiadású — könyve sok­irányú érdeklődését is tanúsítja. A Kodály munkásságát tanulmányo­zók a volt ebédlőben berendezett kutató; és olvasószobában, az ott elhelyezett stúdiólejátszók segítségével tanulmá­nyozhatják a Tanár úr életművével kapcsolatos dokumentumokat. A Fő­városi Tanács vállalta a szomszédos, •nagy alapterületű lakás átadását, ami az emlékmúzeum, kutatóhely funkciói­nak bővítését, illetve az eddigiekben körvonalazottak továbbfejlesztését is lehetővé teszi. A két lakás felújítását, a szükséges tárgyak, eszközök beszer­zését a Művelődésügyi Minisztérium és Bács-Kiskun megye Tanácsa anya­gilag is segíti. A Kodály Zoltán Zenepedagógiai In­tézet eddigi tartalmi munkája azt a re­ményt .táplálja, hogy jó kezekbe került Kodály Zoltánné Péczeli Sarolta bölcs elhatározásából a nemzeti közkincs ha­gyaték. örülünk a fővárosi Kodály-emlék- múzeumnak, lelkesen várjuk mielőbbi megnyitását. Heltai Nándor Berki Viola népi szürrealizmusa A romantika nagy kor­szaka ugyan a XIX. szá­zad eleje volt, de Benedek Marcell szavaival „az em­beri lélekben élő és kife­jezést kereső romantika nem kezdődött és nem végződött soha”. Napjaink racionális mű­vészete időről időre szám­űzi az érzelmek áradását, a mesék irracionális vilá­gát, de kiirtani nem tud­ja, a romantikus lelkületű alkotó műveiben újra meg újra visszatér. Közéjük tartozik a Munkácsy-díjas, s nemrég Érdemes mű­vész címmel kitüntetett Berki Viola is. A Kiskunságról szár­mazott a fővárosba. 1932- ben született Kiskunhala­son. A művészettel már gyermekkorában kapcso­latba került, ugyanis Thor- ma Jánosnak, a nagybá­nyai művésztelep alapító tagjának az unokahúga. A tehetséges gyermeket csa­ládja is festőnek szánta. Tanulmányait az Iparmű­vészeti Gimnáziumban, majd a Képzőművészeti Főiskolán folytatta. Az ötvenes évek dogmatikus légkörében életében törés következett be, fizikai munkás lett. Hivatásához visszatérve a modern művészeti kife­jezésformák iránt ellen­szenvvel viseltetett, de a szentendrei művésztele­pen Miháltz Pád, Barcsay Jenő, Korniss Dezső segí­tettek önmagára találásá­ban. Ráébredt arra, hogy a festészet nem megoldan­dó számtanpélda, a mo­dern kép a festő szabadsá­gát jelenti az önkifejezés­ben. Évekig (kísérletezett, míg kialakította a rá oly jellemző, a szárnyaló fan­táziának és aprólékos rea­litásnak a vonzó ötvöze­tét. Érdeklődése a törté­nelem, a népdal, a népmű­vészet, saját kultúránk ar­chaikus rétegei felé for­dult. Szovjet tanúim ány- útján az ikonművészet, Olaszországban pedig a reneszánsz mesterek képei segítették ebben az igazo­dásban. Formanyelve a hatvanas évek közepére alakult ki. Első önálló kiállítása 1965- ben a Mednyánszky Te­remben meghozta számára az elismerést, 1969-es Der- kovits-terembeli tárlata pedig az átütő sikert. Nem követ külföldi példákat, szorosan véve nem tarto­zik egyik iskolához sem. Fejlődése öntörvényű. Ha irányzatát egyáltalán meg lehet határozni, a népi szürrealizmus fogalma il­lene rá leginkább. Sajátos, ízig-vérig modern formát ölt benne a magyar nép­hagyomány, de történel­münk is újjászületik a so­sem volt mesék hangula­tában. A naiv művészet nyelvén a mindennapok prózai valóságát költi át. Fő élménye a magyar népdalok világa, melyet egy naiv művész világra- csodálkozásával, egy min­denre kíváncsi, tanult, mai alkotó groteszk formalátá­sával dekoratívon, a pers­pektíva feladásával, vélet­lenszerűnek tűnő szerkesz­téssel, ezer apró részlettel önt formába. Példaképe az olasz kora reneszánsz fes­tészete, amely „sohasem cukros — mint mondja —, mégis mintha mindig ka­rácsony lenne". Életünk­nek ezt a .karácsony-ar­cát” szeretné megmutatni. Képzeletében a balladás történetek is valószerűen, a ma ábrázolásai pedig meseszerűen jelennek meg, játékosan átköltve. Tevékenysége ’ sokolda­lú,* a grafikától a kerámia falképen át a mozaikig ter­jed. Kezdetben sokait il­lusztrált. Állandó ihlető je a történelem mellett az irodalom. Petőfi, Csokonai, Berzsenyi verseit elevení­tette meg, a múlt század hangulatvilágát enyhén pa­rodizálva. Kármán József hagyományaiban a roman­tika negédességét, Arany János költeményei kapcsán a biedermeier életkép­festészetet kérdőjelezte meg. Jó évtizede már a mo­numentális feladatok fog­lalkoztatják. A török kort idéző mozaikja Budapes­ten a Várba, a Tárnok ut­cai iskolába került, az 1971. évi Vadászati Világkiállí­tásra készült a „Régi ma­gyar vadászat” című mun­kája. Műveinek páratlan atmoszféráját a vérbeli el­beszélőtehetség áradó gaz­dagsága, dekoratív kész­ség, szimbólumteremtő erő, naiv, kissé egzotikus hang­vétel teremti meg. Törekvéseivel modern, festészetünk mesés narra­tív ágához kapcsolódik Pe- káry István, Gross Arnold, Galambos Tamás lelki ro­kona —, de a maga útján járó művész, izgalmas te­matikájával, gyöngéd, át­szellemült festői előadás­módjával, naivba oltott modernségével még nagy távlatokat sejtet. B. L # Duna-parton. Berki Viola festménye. a mmm MEKIS JÁNOS: Az ajtó mögött „Föl kérte hozni még egy véka krumplit!" — gon­dolta, és hangosan ki is |mondta mindjárt. Mint a kisgyerek, a homályos konyhába olykor-olykor napfényt szökkentő Renáta szokta. (S mint a maga­féle, egyedül élő öregasszonyok. És szidta magát, olyan gyaláz^an, ahogy mástól életében sohasem tűrte voirta. Mert amíg az imént oat a zsák jóiméit kínnal-keservesen végigcipelte ko­saranként a pincelépcsőkön, eladásra, kiment az eszéből a krumpli. Pedig főznie kell .magának is, a malacoknak is. Muszáj megint a konyhából lefelé vezető lépcső­nyílást kibcmltogatni. Sziszegett. Majdnem elsírta magát. A széket odébbtolni. A linóleumot fölhajta­ni a csapóajtó deszkáiról. Az ajtót megemelni, és a falig támasztani; utána ágaskodói a konyhaszek­rény melletti felső kapcsolóig, ami fényt gyújt oda­lenn. Ügy három esztendeje, hetvenéves korától körül­belül, egyre jobban fájt a háta. Kapáláskor, a per­metező cvpelésekor, ia moslékvivésnél, a darálásnál. De még olyan jelentéktelen munkában is, hogy pár marék csalánt szedjen a jércéinek, tojnának sár­gább sárgájú, barna héjú tojást, amilyet elkapkod­nak városon. Ez az állandósult kin este az ágyába is elkísérte, annyira lekötötte a figyelmét, hogy újabban min­denről megfeledkezett. Lám; most is majdnem a hokedlin feledte a bádogvékát, az átkozottat, hogy aztán keservesen mászhasson négykézláb vissza érte. t Már tartott vissza az aprószemü burgonyával, a súlyos edényt ki is tette maga elé a konyhapadlóra, mikor a baj megtörtént. Talán a csapóajtó alját meglökhette valahogy a görbedt hátával — gondolt rá vissza később. Mert abban a pillanatban még annyit se tudott mondani, jézusmáriám, csak úgy érezte, fejére szakad a világ. Végigcsúszott a lökéstől vaűy hat lépcsőn, véresre súrolták a deszkafokok a térdét az elfoszló harisnya alatt. A fejét is megüthette a rácsapódó deszkalap, mert még mindig nagyon zúgott a füle, ahogy ott, fek­tében, a pince nyirkos földjét tapogatva, eszmélke- dett. Leült az első lépcsőre, fájdalmasan, és arra gon­dolt, jó lenne most kisírnia magát. Hiába, nincs rá idő estig. A malacok máris nyugtalankodtak az ól­ban. A csibéknek is kását kell vétói a tányérjukba. Az almát meg letalic&káznia a boltig, a faluszéli földúton, legkésőbb tízig ígérte. Tápászkodott is. Nem. Nincs megállás. Pihenni? Majd a sírban, ahol a deszkán egyengetheti majd a fájós hátát, ítéletnapig. trA fene... ezt az ajtót...” Nem nyílik. Akkor döbbent csak rá, mi lehetett az a nagy su­hogós. Lehet, amikor véletlenségből lebillentette az ajtót, fölborult a szék is. Rá, a hozzátámasztott zsák almával. Zihált. Minden erejét megfeszítette, hogy csak annyira sikerüljön megemelnie, legalább az ujjait aláfeszíthesse a deszkalapnak, talán csak meg tud kapaszkodni majd valamiben. De nem. Az. ajtódeszka tényleg úgy feküdt ott a feje fö­lött, mintha rászakadt volna ez az egész keserves világ. Vagy legalábbis a ház, vályogfalastul, padlá­sostul, mestergerendástól. Nem nyílik, a keserves úristenit! Meg sem bírja moccantani. Vagy hogy csak belőle fogyott volna el hirtelen ennyire az erő? Pedig ki kell mennie innen. A malacok. A csibék. Az alma... 6, az az átko­zott alma, hogy ráborult. Megint a lépcső alján ült, fázósan összeguborod- va, pedig a bekecsét, mint a fütött konyhában is mindig, magán hordta a fájós háta miatt. Próbáit nyugodtan gondolkozni; ráfordította-e a kulcsot a konyhaajtó zárjában? Be tud-e jönni majd valaki, hogy kiszabadítaná. Tálán fölnéz majd hozzá a boltos, ha elunja a vá­rakozást az almára. Esetleg átnéz Julis, a harmadik szomszédból. Vagy... váratlan kinéznek'a városból a gyere­kek. Ezt, hogy ,gyerekek”, egészen úgy szokta magá­ban emlegetni, mintha István nem az becsének a fia volna, s Renáta lenne a saját ötesztendős uno­kája. Nem áltatta pedig magát; nem is szoktatta ilyesfajta' fényűzéshez az élet. A lelke mélyén nagyon is tudta: „kismenyem” azért a pár tucat tojá­sért, miért cirógatja körül, amivel néha, ha hétvé­geken hirtelen betoppannák fölpakalja őket, István is csak azért pazarolja a benzint a látogatásra, mert tudja, füstölt hússal, gyümölccsel, mikor minek az ideje, meg tudja itt kicsit pakolrii a csomagtartót. Csak Renáta nem... Nem, az nem olyan. Az nem fé­nyesre' szidolozott tízforintosokért meg a kötény- zsebből elővarázsolt csokoládéért szereti. ,ÍN én je"! — mondotta hangosan. Ahogy Renáta szokta őt szólítani. A kislány helyett. Egy idő múlva azt hitte, mintha a konyhaajtót zör­getné odafönn valaki. Segítség!" — kiáltotta. És eszébe jutott, alább száz méterrel a hegyoldalon a Julis órákig kiabált egy reggel, mikor a nagy hótól nem tudta kinyitni az ajtót. Valaki jött, az biztos. Lám, a kutya is ugat az udvaron. S megint eszébe jött a temérdek kötelesség, amit rég tenni kéne. A csibék. A malacok. Az alma. Arra riadt, hogy elbóbiskolt. Tálári a csalódástól, hogy senki nem jött mégsem a kiszabadítására. Mert amúgy nem szokott ő hozzá, nappal aludni. Nappal? Hiszen már abba született bele, hogy éj­jel sem lehetett. Sötét volt még, mikor keltegette az édesanyja, aratni ahogyan mentek. Hát még, mikor a szive az apját elvitte, eszten­dőre rá meg az anyja ott maradt nagybetegen. Szél- ütötten. Akkor kellett csak korán kelni. Egyetlen lány létére maga maradt csak otthon a szülői ház­ban. Az öccse is milyen hamar elszármazott a fa­luból, ahogy lehetett, vissza sem jött. A béna any­ját hát csak maga emelgette, egyedül, mikor tisztába tette, ahogyan az tette őt valamikor, pólyáskorá- ban. ö volt neki a gyereke. Az anyja. Így alakult fö­lötte az élet. Mindig ahogyan jött. Másképp nem lehet, el kell fogadni, amíg él az ember. A háborút is ebben a pincében vészelték át. A teteje-rogyott házat szinte maga újította meg. A kiveszett jószágát a maga erejéből pótolta. Világ­életében idegen szőlőkben teltek napjai. Hiszen még tavaly is hívták kapálni, permetezni. Tavaly ezzel a rossz hátával nem is vállalta először. Aztán hogy többet ígértek, csak n,em kérette tovább magát. A fene ezt a fájós, rossz hátat! Majd egyengetem a sírban, a koporsódeszkán! Ha el leszek temetve ... De hiszen itt vagyok eltemetve! — riadt ró hir­telen a kétségbeesés, Mégsem kiabált, segítségért (Igaz, ki is hallaná meg, ebben a pusztaságban?) Még inkább nevetni jött kedve. Hogy lám, .lám megérhette, amit annyit emle­getett, hogy ő majd a sírban fogja kipihenni ma­gát. Itt van hát. Még akkor is nevetett, amikor rátaláltak, elvit­te már a szirénázó fehér kocsi. Még a kórházi ágyon is csak nevetett, míg meg nem kapta az álomba taszító tűszúrást. „Nénje” — motyogta. — Mit mond, néni? — kérdezte tőle az ápolónő. De ő már semmit nem válaszolt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents