Petőfi Népe, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-24 / 172. szám

1984. július 84. • PETŐFI NEPE • 5 GÁSPÁR JULISKA 0PW A NAIV MŰVÉSZEK MÚZEUMÁBAN „A festés az életem mindene”* rajzoltam, festettem, mert nyáron libákat őrizitem. Pulykapásztor is voltam. A festés az életem min­dene. Főleg arcokat szeretek fes­teni. Lefestettem édesanyámat is többször. A bátyámat is. A bá­tyám, Lajos két hangszeren ját­szik. Ez életem rövid története”. Gáspár Juliska több mint fél évszázada rója papírra látomásait a paraszti világról. Egy gyermeki világ varázslatos kövületeit lát­juk, egy letűnt gyermekkor ma is eleven üzeneteit. Ez a világ — így — már csak a kunszállási naiv festő képzeletében él: a táj jellegzetes növényeivel, állataival, embereivel. Két ponton látunk kitörést: egyrészt a bibliai jelké­pek gyakori alkalmazásánál, más­részt — mindössze egy képen — az egzotikum világának ábrázolá­sánál. Képzelete szabadon szár­nyal Afrikában, az elefánt és az oroszlán birodalmában, pedig bi­zonyára nem is hallott a vámos Rousseau-ról. Juliska sohasem akar felnőni, így mondja. Ámbár lehet, hogy ő az igazi felnőtt. Juliska megiga­zítja babájának szalagját, s be­tegágyával — mellyel szinte egy- gyénőtt — elhajózik a csillagok felé: kísérje útját mindnyájunk figyelme és szeretete. A KÖZMŰVELŐDÉS SZOLGÁLATÁBAN „Én, a tizennegyedik...” 1979 őszén találkoztunk először, de néhány tassi fiatal vallomásából már jóval korábban megismertem vagy lega­lábbis következtetni tudtam egyéniségére. Autóbuszon utaz­tam Soltról, Dunaveese—Tass irányába. Űtitársaim — két diáklány — a kultúros Jóskáról beszéltek, aki — a tassi fia­talok bánatára — elhagyja a falut. „Búcsúest lesz, ünnep­ség, ajándékok. Az ifjúsági klub rendezi...” — mondta egyikük. Á kultúros Jóska ezóta a jeles hagyományokkal bíró du- napataji Kodály Zoltán Művelődési Ház igazgatója, illetve a nagyközségben működő komplex intézmény, a Nevelési Köz­pont közművelődési igazgató-helyettese. DICSÉRTE KOSZTOLÁNYI IS — HELYTÁLLT HÁROM FORRADALOMBAN A Sár utcai díjnyertes A világ naiv művészeinek egyik jeles kutatója írja, hogy „a naiv művészek a gyermekek mellett a civilizáció utolsó emberei, akik még csodálkoznak és a csodát meg is tudják formálni”. Gáspár Juliska olyan naiv festő, aki 74 éves korára is teljes mér­tékben megőrizte gyermekségét, gyermeki látásmódját. Saját éle­tét is így látja; egy gyermek sze­mével. Önéletrajza valóságos iro­dalmi gyöngyszem: „Világéletem­ben alig voltam úgy. hogy beteg ne lettem volna. Kitudódott, hogy vízbetegségbe estem. Egy asszony ajánlotta, hogy a frissen sült ké­nyeret rakják bele az ágyamba, egy vagy két óra után vegyék ki, és fektessenek bele. Azután így is volt. Csurgott, szakadt rólam a víz, majd megfulladtam, de olyan voltam, hogy nem panaszkodtam, hogy ha fájt valamim, addig in­kább daloltam, hogy ne sajnálja­nak, hogy hát szenvedek. Iskolá­ba nem jártam. Nagyon szeret­tem volna járni, de nem írattak be. Suttyomban sírdogáltam, hogy nem írattak be az iskolába. Any- nyira szerettem volna járni... Azért írni, olvasni megtanultam a magam szorgalmából egy kicsit... Már gyermekkoromban nagyon szerettem rajzolni. Táblán, elő­ször palatáblán. Szép babákat, ki­cifráztam a ruhájukat, de hát le- törölgettem. Később azután a tűz- kosárban találtam egy kis ceru­zavéget, mert nem nagyon volt. Senki sem írt nálunk, csak é~- pen számolásra használtak ceru­zát. Egy könyv tiszta lapjára le­rajzoltam saját magamat. Télen * Részlet Gyergyádesz László megnyitó beszédéből. V olt dolga a Nyugat 1926-os novellapályázatának el­bírálására fölkért Kosz­tolányi Dezsőnek, Gellért Osz­kárnak és Schöpflin Aladárnak; A beküldött 374 (!) elbeszélésből nyolcat találtak jutalmazásra méltóinak. A folyóirat 1927. feb­ruár 1-i számában közölt értéke­lés szerint Molnár József egye­temi hallgató „A fogadósné, a hét úr és egy ágrólszakadt históriá­ja” című írása tűnt ki leginkább élesszemű megfigyelőképességé­vel, mélyértelmű mondanivalójá­val és igaz emberábrázolásával. Közölték az oroszos hangulatú írást, majd még négy elbeszélé­sét. Váratlanul szakadt félbe írói pályája. Ismerősei szerint később is küldött novellákat a Válasz­nak, de rendszeres kapcsolat aligha alakulhatott ki a radiká­lis folyóirat és Molnár József között. Kár, mert közérdekű tár­sadalmi mondandó feszítette. Volt szeme, füle a szociális ba­jokra, a kibontakozást ígérő kor­eszmékre. Az 1961. augusztus 8-án a kecs­keméti Sár (most Balay) utcában született Molnár József kisgye­rekként Sopronba került, ahol szülei meggazdagodtak. Jól jö­vedelmezett a .festéküzlet, élhet­te volna az úrigyerekek gond­talan életét, ha alkata nem ba- ■rátkoztatja össze munkásfiata­lokkal. Az 1918 őszén alakult sop­roni diáktanácsban a nagykeres­kedő fia sürgette leghangosabban a forradalmi változtatásokat. A Tanácsköztársaság után is ki­tartott ifjúkori elvei mellett. Miután a fővárosban közgazda- sági egyetemi diplomát szerzett, hazatért, és szülei üzletében dol­gozott. Látta, hogy a legtöbb vi­déki közművelődési egyesülethez hasonlóan a békés Frankenburg irodalmi társaság alkalmatlan modernebb eszmék, irányzatok ■befogadására, a tehetségek ér­vényesítésére. Külön csoportot szervezett né­hány fiatallal. Figyelték őket, és az- Ausztriából becsempészett kommunista röplapok terjesztőit kereső rendőrség csakhamar le­tartóztatta. Noha gyorsan tisztá­zódott, hogy ahhoz az ügyhöz nem volt közéj mégis be kellett szün­tetni összejöveteleiket. A máso­dik világháború előtt katonai szolgálatra kötelezték. Partizán­ként érte meg a háború végét. Ügy látszott, hogy a művelt, energikus férfira nagy szerep vár az új Magyarországon. Sopron vármegye kommunista képvise­lőjeként vett részt az új nemzet- gyűlés munkájában. Megválasz­tották az MKP soproni városi titkárául, de szókimondó őszinte­sége, származása a bizalmatlan­ság hálóját szövögette körülötte. Alpolgármesterként is megállta helyét, de a megmerevedő politi­ka gyanúsnak találta, és egyre lejjebb csúsztatta. A népművelési osztály vezetésével bízták meg, majd vállalati főkönyvelő lett. Még azt is a szemére vetették, hogy „lokálpatrióta”. Az egész várost felölelő összefogással fel akarta kutattatni a régi szokáso­kat, hagyományokat. Csodálta a népdalokat, ha tehette, otthagy­ta a magyamótázó, dáridózó tár­saságokat. Ügy érezte: a szocia­lizmusban csak az igazi értékek elfogadhatók. ■Idősebb korára valahogyan mindenből kiszorult. A Kisalföld, az Életünk, a Soproni Szemle közölte egy-két írását. „Mindez azonban nem jelentette azt — írta életrajzírója a Soproni Szem­lében —, hogy akár a félreállí- tottság vagy a félreállás éveiben ne végezte volna el mindazokat a feladatokat, amellyel a párt, a tanács, vagy a népfront meg­bízta.” Nemcsak az Irodalmi Lexikon szócikke őrzi a kecskeméti szár­mazású író-politikus emlékét! Heltai Nándor — Hogyan került a pályára? — Kezdem a „paradicsom­kerttől”: erdésztechnikus a szak­mám. Vagyis „jogosítványom” — ha nem is az erdők magányá­ba — egy másféle munka, a fa- feldolgozás területére szól. De nem hiszem, hogy a népművelést szakmaként el lehetne sajátíta­ni. Ügy gondolom: tipikus út volt az, amin a pályára kerültem: az iskolai, néphadseregi KISZ- szervezetekben kezdődött. Az­tán szülőhelyemen, Kalocsán is gyakori és — utólag tekintve — igen aktív vendége voltam a művelődési központnak. Az in­tézmény akkori igazgatója, Nagy Gyula látta, hogy vonzódom a pálya iránt: segített, hogy Tass­ra kerülhessek helyettesíteni, amíg az ottani művelődési ház igazgatója katonáskodik. — Tass volt tehát a „mélyvíz", az első igazi találkozás a közmű­velődési munkával. — Sok szép emléket őrzök eb­ből az időből. Kezdő voltam, hiányzott a szakmai gyakorlatom is, de segítve mellém álltak a he­lyi társadalmi szervek, gazdasá­gi egységek vezetői, ami ebben a munkakörben már fél siker ... — Biztosan érték kudarcok is ... — Bőven ... Ügy gondoltam; az embereket előbb össze kell hozni: pihenési, kikapcsolódási lehetőséget kell teremteni, hogy később majd komolyabb ügyek­ről, történelemről, ideológiáról is beszélgethessünk. Tehát a szó­rakoztató műfajjal kezdtem a szervezést. Abban az időben in­dult a diszkó, akkor volt csúcsán a rock. Rendezvényeinkre nem­csak helyből, de az egész kör­nyékről özönlött a fiatalság. Én éjjel-nappal a közönségé vol­tam: reggel a hivatalos ügyeket intéztem, délután gyermekfog­lalkozásokat tartottam, este pe­dig a rendezvények következtek és a klub... A fiatalok „párto­lásáért” hamar fekete bárány lettem, a helyi körzeti megbí­zott azzal vádolt, hogy magam vagyok a fiatalság megrontója, mert a diszkóban megengedem a hangulatvilágítást. — A plakátok szerint, itt Du- napatajon is sok táncos rendez­vényt szervez. Igaz, sok más ér­tékes program — hangverseny, író—olvasó találkozó, kiállítás — is szerepel a műsorfüzetben. — Ennek ellenére nem sokat változott a minősítésem. Én úgy gondolom: ha a fiatalok szórakoz­tatását, a szabad idő eltöltésének a kulturált feltételeit megte­remtem, legalább olyan rangos és fontos munkát végzek, mintha vezető közgazdászok ankét jait szervezem. Azt pedig nem kell különösen hangsúlyozni, hogy melyik a kellemesebb: éjfélig a • Balaton József bliccelőkkel, csövesekkel, ré­szegekkel küszködni, vagy az ár­emelkedésről vitatkozni... — És az sem mellékes, gondo­lom, hogy a táncos rendezvények­ből befolyó összegek nem az ön borítékját duzzasztják fizetés­kor, hanem az intézmény tetemes fertntartási költségeinek terheit veszik le az állam válláról. — Az intézmények költségve­tése megközelíti a másfélmillió forintot. Ennek hatvan százalé­kát a rendezvényeink bevétele adja. Konkrétan: huszonkét kis­csoportunk — szakkör, művészeti csoport és klub — működik. Eze­ket szinte teljes égészében a tánc­estek nyereségéből támogat­juk ... — Hogy érzi magát jelenlegi munkahelyén ? — A közművelődési tevékeny­séget hivatásomnak érzem. Az már más kér-dés, hogy a jelen­ben mivel rkeli számolnia ■ ■ egy népművelőnek, aki történetesen éppen Dunapatajon tevékeny­kedik. Egy biztos: egyre nehezebb az embereket saját érdekeikről meggyőzni, vagyis olyan értéke­ket elfogadtam, amelyek csak a jövőben kamatoznak, és talán nem forintdkkal. Mindenki oda fut inkább, ahol fizetnek, pon­tosabban: ahol most fizetnék... Ez tény akkor is, ha én itt Patajon, ebben a 16 éves intézményben — ahol én vagyok a tizennegyedik vezető— jól érzem magam, jó hangulatban dolgozom. Az sokat segít, hogy felkészült, jól össze­forrott tantestület áll mellettem a nevelési központban. Ösztönző légkört teremtenek a társintéz­mények munkatársai is,.. Mert a jelen helyzetben nem lehet egyedül eredményeket produ­kálni. — A közművelődés csa­patmunka ... Farkas F. József SSSÖS MISKOLCZI MIKLÓS Kettőt (nem) szeretni VII. Csere az igazi helyett Jól tudjuk, hogy a rokonszenv alapú külső kapcsolat nem igazi szerelem. Csupán egy funkcióira bomlott totális kapcsolat részlete, amelyben a dolgok természeténél fogva mérsékelt értékesére folyik. Az eleve redukált igényeknek, a mérsékelt reményeknek könnyebb megfelelni. Erre hamar rájöttek azok, akik külső kapcsolataikban családi stá­tuszuk miatt nem is törekedhet­nek teljes értékcserére, és azok is, akik bár ebben nincsenek aka­dályozva, mégis kudarcot kudarc­ra halmoznak. Manapság már alig lehet kikerülni a magakelle­tő vagy éppen szemérmes meg- alkuvási hajlandóságot. Üdülőben, tanfolyamon, KISZ-táborban, vo­naton, alkalmi munkakapcsolat­ában lépten-nyemon j" szembetalál­kozhatunk vele. Ez a kompro­misszum és a hozzátartozó lakk, része a mai magyar valóságnak. Alighanem túl sok ember ját­szotta már le önmagában az al­kut, aminek következtében haj­landó csak és kizárólag a leg­alapvetőbb értékek cseréjére, meg arra is, hogy ezt a cserét önmaga és mások előtt felhangolja, kiszí­nezze, átmázolja, szóval igaziként kezelje. Az önáltatás, a valóság megszépítéséinek ilyen hajlandósá­ga voltaképpen a külső kapcsola­tok indítékai közé sorolandó, hi­szen mindehhez a szerelem men­levelével szolgál. „Milyen jó, hogy így szeretjük egymást” — sóhajtja a barátomat kéthetenként másfél, két órára a lakásén fogadó elvált; asszony. És ebben a sóhajban nem az a lényeg, hogy maga elhisai-e, amit mond, hanem az, hogy elégedett ebben a félszárnyú kapcsolatban kialakult értékcserével. A kiszé­lesítésre ugyanis soha semmiféle kísérletet nem tesz. Számos egyéb példám is van, amelyben egyedül élő nők úgy beszélnek nős barátjukról, mint egy valódi kapcsolatról. Vajon miért? Két dologra gondolok: 1. sok a magányos ember, 2. a ma­gány megalkuvóvá tesz, és mi ta­gadás önbizalomvesztéssel jár. Külső kapcsolataink is,_ ahogy ■házasságunk is ilyen esetben, kompromisszumra épülnek. Vagy­is már sehol sem lehet az ember igazi? S ha tudjuk, hogy ez a „se­hol, sem” az intim kapcsolatokra vonatkozik, könnyein elszomoro­dunk. Nem nehéz felfedezni, hogy a kompromisszumra épült külső kapcsolatokban nem az értékek, hanem a teljességhez mért fogya­tékosságok hasonlítgatják magu­kat egymáshoz. Az egyszeri kivá­lasztás (megtetszés) után a kap­csolatok létrejöttének, működésé­nek tehát az a legfőbb kritériuma, hogy a partnerek elfogadják-e és milyen mértékben egymás érték­visszatartó attitűdjét, - hogy egy­más értékeit" ismerve, vagy nem ismerve, miről hajlandók ab ovo lemondani. , És a lemondásra egyre nagyobb az esély, egyre kevesebben törek­szenek kiterjedt értékcserére. Vagy saját érdekeik védelme miatt, vagy már személyiségükből következően, vagy a körülménye­ket felismerve, vagy azért, mert tudják, hogy a teljesebb értékese­mét szorgalmazva kiegyenlíthetet- len adósságokba keverednek, ne­tán rövid úton meg' is hiúsítják a kapcsolatot. Ezt (tudniillik a kompromisszumok alapját és ter­mészetét) nem ismerve, át nem látva,, kívülről csak csodálkozha­tunk: jé, ezek a titkos szerelme­sek nem is egymáshoz valók, avagy ellentételként, jé, ezek miért nem bontják fél a házasságukat, amikor a férjnek (feleségnek) régóta szeretője van? E különös kontraszelekció áldo­zatai — ugye mondhatjuk őket áldozatnak? — mint kapcsolatuk zálogát, elsőként tehát azt tartják számon és annak örülnek, amit nem kell adni. Van, aki. az ifjú­ságát nem adhatja, mert bizony már elmúlt. Van, aki hűséget, időt, anyagiakat, pénzt, egziszten­ciát, jókedvet, programot, szóra­kozást, őszinteséget, igazi figyel­met, nyugalmat, gondolatot, tisz­ta leikületet és leheletet nem ad, mert ha vari is belőle, már másnak kínálta fel, a házasságában tart­ja, vagy sokszor egyszerűen csak egyedül akar örülni neki. De okos, és a semmiért cserébe nem is vár többet a semminél. Csakis így veheti tudomásul fiatal, szép barátnője hűtlenségét, aki nem akkor ér rá', amikor a lány akarja. Ezért tudnak hosz- szan mondjuk a szeretkezés utá- . ni félórákban — értekezni a tak­tikáról, amelyet a lánynak követ­nie keli, ha férjül alkarja fog*u jelenlegi hiva/talos udvarlóját. Így járhat fel butuska kis asszonyhoz, míg a gyerek edzésen van, egy neves külpolitikai újságíró, vagy fordítva, okos szépasszony így szerelmeskedhet buta, de mindig kész férfival. Mindenkinek van valami púpja — mondogatta ne­kem egykoron egy hölgy, aki igen pontosan igazodott el mások és saját púpjai között. Ezen az alapon csak azoknak van reményük egymásra, akik va­lahol, valamikor, valamiért már megtanultak lemondani a teljes­ség — reményéről is. A szegényes értékesére elméletileg nemcsak a külső kapcsolatok létrejöttét, konfliktusmentes folytatódását, tartósulását szavatolja, hanem a következménymentességet is a há­zasságban. Így alakulhat ki két, de több olyan kapcsolat is, amely elméletileg ugyan csakis érzelmi­emocionális értékek cseréjében képzelhető el, de amelyekben ilyen csere már régen nincs, so­ha nem is volt és nem is lesz. Így lőhet igaz a mondás, hogy a kül­ső kapcsolat a szegény emberek promlszkuitása. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a flxálódott házasságokban is visz- szatartott, elszegényített értékcse­réről' van szó. Ugyanazt a harcot kell megvívni, otthon is, mint a külső kapcsolatban, legfeljebb más-más értékek visszatartása a domináns. Ez a kapcsolat, ponto­sabban most már kapcsolatrend­szer az értékek visszatartását (a sp lioiást) emeli alapvető, uöles, követendő emberi magatartássá, és mint ilyen, messzebbre hat, mint egyetlen házasság és egyet­len külső kapcsolat. Beépül a sze­mélyiségbe, az emberek egymás közötti kapcsolatába és társadal- . mi légkörré, gyakorlattá válik. Ahogy a funkcionális barátsá­got elégtelennek, korunk selejt termékének tartjuk, ugyanígy ide­genkedéssel tekinthetünk a haj­dan szerelemnek nevezett kapcso­latot felszeletelő, funkcióira bon­tó törekvésekre is. Nos, a szerelem ilyen felbontá­sa, ízekre szedése, ahogy mondani szokás, felszeletelése, különböző módon és helyeken beváltható ér­tékekre, tulajdonképpen azoktól veszi el az utolsó lehetőséget, akik pedig maguk eredetileg le akarták győzni a lélektől lélekig ívelő távolságokat. A tartós és következetes, a kétfrontos sem- mitcserélés azonban csüggedtté, kiábrándulttá, kényelmessé, ha­zuggá, önzővé és magányossá tesz, elveszi a szerelem kialakulásához nélkülözhetetlen aktivitást, indu­latot, még a reményt is. Az em­ber mozgásképtelen, a változástól irtózó, béna lesz. A legyintésekben nemcsak a rosszal működő házasság nehéz tapasztalata, hanem a házasság­ból való kilépés perspektívátlan- I aága is ott lapul. Sőt. Az értékek tudatos és nemcsak társadalmi méretű, de szubjektív elrejtése is. (Vége)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents