Petőfi Népe, 1984. június (39. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-13 / 137. szám

1984. Június 13. • PETŐFI NÉPE • 5 EGYÜTTMŰKÖDÉS — IGÉNYESEBB JÖVŐ Közművelődés Tasson Öröm lehet itt dolgozni — gondoltam magamban, miköz­ben Tasson, a klubházzá alakított, a késő romantika stílusá­ban épült egykori Darány-kastély parkján gyalogoltam ke­resztül. Stein János, a művelődési ház igazgatója azonban, mint kiderült, nem teljesen osztja. véleményemet. — Valóban irigylésre méltó a környezet — mondta —, minden vendégünk elragadtatással szól róla. A népművelő azonban leg­inkább annak örül, ha az általa kínált, ajánlott programokat sze­reti, támogatja a lakosság. .Há­rom éve dolgozom itt, s nem tagadom, az első időszakban sok kudarc szegte kedvemet. Volt úgy, hogy azt éreztem, nem sikerül elérnem az emberelő szívéig. Az utóbbi időszak azonban már biz­tató. reménykeltő. — Mi e változás oka? — Megtanultam, hogy csak a kollégákkal, a társintézmények (óvoda, iskola, nyugdíjas-otthon) múinkatársaival közösen lehet eferedményeket elérni. Már a múlt évi tervet is alapvetően az együttműködés gondolatára épí­ttettem. Segítő baráti támogatást kaptam mindehhez a társintéz­ményektől, Munkánkkal,1 a gyer­mekek tudatos, ismeretbővítő, közösségi kultúrát adó foglalkoz­tatásával a jövő közönségét sze­retnénk megnyerni. Népi- és tár­sastánc-tanfolyamat, sakk- és asztalitenisz-szakkört, valamint sok színes pódiumműsort szerve­zünk az ifjabb korosztálynak. — Hogyan fogadták a község társadalmi és gazdasági szervei, amikor partnerül ajánlkozott? — A bizalom nincs még mindenütt meg, de sokat segítenek a Dózsa Tsz KISZ-esai, és a közös gaz­daság kulturális bizottságával is igen jó az együttműködésünk. Intézményünk társadalmi vezető­sége lelkiismeretesen népszerűsíti törekvésieinket, szervezi program­jainkat. — Ügy tudom, az intézmény­nek jó kapcsolatai vannak a szomszédos települések művelő­dési házaival is... — Még az elődöm részt vett a dunamelléki és kiskunsági mű- velődésiház-igazgatók munka- ■ közösségének megalapításában, amelyben korábban öt, január elsejétől hat szomszédos köz­ség működik együtt. Sok segítséget kapok e kollektí­vától az igényes, válasz­tékos műsorterv összeállításában és a propagandamunka legkülön­bözőbb területein. Kapcsolódtunk a színházbusz-szervező szolgálat­hoz, így ha helyben nincsenek is megfelelő feltételek színházi elő­adásokhoz, az esti buszjáratok jóvoltából bárki megtekintheti _ a budapesti társulatok programját. Kétségtelen, hogy elsősorban a népművelő munkáján múlik a rendezvények sikere. Csak tudni kell, hogy a munka szerves ré­sze a kapcsolatok megteremtése, kiépítése, és megtartása. Én leg­alábbis ma már ezt vallom... KÉPERNYŐ Talán sohasem tudtunk olyan sokat gazdasági helyzetünkről, a külpiacról, pénzügyi viszonyaink­ról, mint napjainkban. A televí­ziónak is köszönhető, hogy mil­liók értik az olyan fogalmakat, mint népgazdasági egyensúly, dollárelszámolás, innováció (bár ehelyett magyar kifejezést is használhatnának). Az átlagos képzettségű és fogékonysága ma­gyar polgár tisztában van azzal, hogy gondjaink, bajaink elsősor­ban a világgazdasági Válság kö­vetkezményei. Nincs más hátra, alkalmazkodnunk kell a hűvö­sebb légáramlatokhoz. Kiderült, hogy az OszStrák^Magyar Monar­chia óta melegágyban dédelge­tett iparunk nehezen állja a ver­senyt a niemzétközi piacon. Föl- frissítésre vár gazdasági szerve­zeteink egy része, meg kell újul­nia gondolkodásunknak is. A közvélemény egyetért a to­vábbi reformokat, módosításokat elhatározó áprilisi döntésekkel és várta a részletesebb tájékoztatást. Kezdünk hozzászokni a reális helyzetismertetésekhez, természe­tesnek tartjuk, hogy a döntési fo­lyamatokba is beavattassunk. A csütörtöki Fórum azért tet­szett mindenekelőtt, mert a való­ságos viszonyokat tükrözte, ter­veinket illetően lényegretörő volt. A meghívottak többsége — al­katától és a kérdések jellegétől függően — érvelve mondta el véleményét, indokolta a kialakult álláspontot. Minden szóból érző­dött, hogy számítanak cselekvő, tudatos együttműködésünkre. A beszélgetést vezető Vitray Tamás egy-egy finom gesztussal, udva­rias közbeszólással érdemi vá­laszra késztette az egyszer-kétszer könnyebb megoldással próbáíko­Fórum zó résztvevőket. Tartalmas, hasz­nos, jó fórum volt. Néhány esztendeje a nők és a férfiak nyilvános tévés vetélke­dőjén Kecskeméten járt Vágó Ist­ván. Magam is ott voltam a stáb közelében, és föltűnt, hogy a szer­kesztő-riporter minden szabad percét kihasználta ismereteinek bővítésére. Hosszan beszélgetett a közvetítő kocsit őrző rendőr szakaszvezetővel — például — a gumibot használati előírásairól. Jót derültek a körülötte állók; eszükbe sem jutott, hogy Vágó István .valaha is hasznosíthatja ekékét' az információkat.- * Azonnal ez a 'kis jelenet jutott az eszembe, amikor most vasár­nap délután megkezdődött az Észak Dél ellen című műsor. Jó ötlettel a nyári Balaton veszélyei­re figyelmeztetett ez a szórakoz­tató összeállítás, miközben bemu­tatta a rendőrök — kívülállók számára mindig érdekes — mun­káját. Noha nem terhelték túl információkkal, tanmesékkel a rendelkezésükre álló két órát, érződött, hogy a rendőri tudomá­nyokról nemcsak a kecskeméti sportcsarnokban kíváncsiskodott a mind sokoldalúbb, mind stílu­sosabb műsorvezető. Elhittük ne­ki: őt magát is szerfölött érdek­li, hogy mi a dolguk a víziren­dőröknek, miként működik a mentőhelikopter ... A nézők ked­velik az ügybuzgó,, a komolyan játszó riportereket. Pártatlanként szeretett volna tudósítani a Stúdió ’84 az egyik településen kialakult vitáról. A „hivatalos”, az intézményesített közművelődés itt nem nagyon ta­lálta meg az emberekhez az utat, míg a félig-meddig „magánkezde­ményezésre” összeverődött kis — később Új Tükör klubként te­vékenykedő — közösség sokakat vonz jó programjaival. \ A helyi vezetők — a kiinduló képlet sze­rint — rossz szemmel nézik a művelődési lehetőségeiket ma­guk megteremtő klubtagokat, ahelyett, hogy örülnének a sike­res összejöveteleknek. Amikor a művelődési ház pe­csétgyűrűs, hivatali zsargonban nyilatkozó igazgató-mindenese befejezte mondókéját, tudtam: törvényszerűen jött létre a mű­velődési ház falain kívül egy kulturális közpoht. Ma is van­nak emberek, akik igenis szíve­sen beszélgetnek náluk tájékozot- tabbakkal, ülnek be érdekes elő­adásokra, ha valakik ügyesen megszervezik az alkalmakat. Le­hetnek-e jó kapcsolatai annak az embernek, aki saját magát tekinti intézménynek — így be­szélt: „takarítónőm, költségveté­sem” —, akiből hiányzik a táv­latos céltudatosság. A tévé kultu­rális folyóirata jó érzékkel vette észre: nem az a fő gond, hogy tör­ténetesen — a jelek szerint — ez az igazgató kevésbé alkalmas a közművelődés szolgálatára. A védekezés mechanizmusa riasz­tó: szabályokra, „politikai érde­kekre” és ki tudja mire hivatkoz­va' próbálnak lehetetlenné tenni minden máshonnan kicsírázó nép­művelési kezdeményezést, mert mi lesz, ha bebizonyosodik: ma is van terepe, tábora a művelő­désinek. Heltai Nándor Petőfi szépírásgyakorlata A Galga-mentét bemutató, fel­újított állandó gyűjtemény látha­tó az aszódi1 Petőfi Múzeumban. Két dolog szembetűnő a gazdag és választékos régészeti, művelő­déstörténeti anyagban. A szigorú szerkesztés és a kiemelt váloga­tás, kulturált, megfontolt, érett rendezés. Á' külcsín tisztessége méltó módon társul a tudomá­nyosan megalapozott értékrend­hez. Köztudott, hogy az aszódi mú­zeum hosszas kutatómunka révén alapozódott meg annak az Asz­talos Istvánnak a régészeti, • Petőfi aszódi szépírásgyakorlata. tárgymentő, gyűjtő munkájával, aki egyben a Petőfi Múzeum igazgatója, a forgatókönyv és a katalógus egyik írója — Kalicz Nándor, Kővári Klára, Miklós Zsuzsa, Korkes Zsuzsa társasá­gában. Hozzátehetjük, hogy Bánkúti Albin, az állandó kiállítás művészeti tervezője remekül bánt a ’három szint­re gyarapítóit belső térrel, méltó szerephez juttatta a Petőfi-emlé- kekiet, emellett e több évezred tárgyi kultúráját összegező gyűj­temény nem tűnik zsúfoltnak, elegáns megjelenésében ünnepi hatást kelt, levegős. Így válik a látogatás maradandó élménnyé, egyrészt az anyag értéke, más­részt a hosszú kutatómunka ered­ményességét jelző rendezési jóvol­tából. A kilenc teremben Aszódj kő­kori tárgyi emlékeit, újkőkorí sírt, a kerámiaművesség több év­ezredre osztódó vonulatát láthat­juk; vérségi urnát, Bogról elő­került szarmata edényt, Galga- györkön talált középkori kulcsot. Szeredhez jut a mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem tárgyi emlékanyaga a XVIII. századitól napjainkig. Láthatjuk Iklad 1768- as szőlőmotívumú pecsétnyomó­ját, szénavágót, szuszékot, Aszód mezőváros csizmadia-céhlevelét, kelengyésládát. Kiemelten idézi a 'kiállítás a Galga-mente nép­művészetét, Vankóné Dudás Juli és Marton Pálné Homok Erzsébet munkásságát, a furái, domonyi, galgamácsai viseletét, a magyar minták ötvöződését német és szlovák elemekkel. Nevéhez mél­tóan a múzeum Petőfi-anyaga is izgalmas és speciális, a halhatat­lan költő aszódi tartózkodására összpontosít, és Petőfi családjá­nak levéltári kutatáson és tárgyi emlékeken alapuló anyagát doku­mentálja. Annál is inkább fon­tos ez, mert Petőfi édesapja, Pet- rovics István Kar talon született 1791-ben, Domlonyban is bérelt mészárszéket. Megható az a lap, ahol Petőfi aszódi szépírási gya­korlatát láthatjuk. Adtak abban az időben a kalligráfiára. Losonci Miklós KÖNYVESPOLC A magyar—finn kapcsolatokról „Kezed kapcsold hát kezembe, Ujjaid zárd ujjaimba: Így dúdolunk jó dalokat, Így leljük a legjobbakat Kedveseink kedve szerint, Tudnivágyók vágya szerint, A serdülői» seregében, Növekedő nép körében.” A finn nemzeti eposz, a Kale­vala része ez a néhány sor, amely Képes Géza fordításában gyönyörűen cseng-bong magyarul. Egy figyelemre érdemes könyv nyitánya ez az idézet, amellyel igazi gyöngyszemet vehet kézbe az, aki őszinte híve a finnek és a magyarok együttműködésének. A Barátok, rokonok című ta­nulmánykötet, amelyet egyidejű­leg adtak ki Fimnországbam és Magyarországon; ott finnül, ná­lunk magyarul, — gondos összeg­zése a két nép kulturális kapcso­latai másfél évszázados történe­tének. Túl ezen egy nemes gesz­tus részese lehet az olvasó, amellyel az 1959-ben aláírt kul­turális egyezmény 25. évforduló­ját köszöntik a két országban. Egy olyan nemes gesztusé, amely ország-világ előtt bizonyítja, mi­lyen mély rokonszenwel. megbe­csüléssel tekint a finn és a ma­gyar nép egymásra, a közös rég­BARÁTOK ROKONOK múltra, az együtt megélt élmé­nyekre. Finnországban és nálunk sokan meggyőződéssel vallják, hogy ez az együttműködés jó pél­daként szolgálhat Európában és másutt a különböző társadalmi rendszerű országok számára. A tanulmánykötet bemutatása­kor Jaakso Numminen oktatási államtitkár és Nagy János kül- ügymimisztériumi államtitkár, a Finn—Magyar Kulturális Vegyes- bizottság s a szerkesztő bizottság társelnökei meleg szavakkal mél­tatták a két nép kapcsolatait. Azt, hogy együttműködésünk napjainkban is, amikor a feszült­ség, a fegyverkezési hajsza ár­nyékolja be a nemzetközi hely­zetet, zavartalanul és ígéretesen fejlődik. Helsinki és Budapest neve mérföldkőként szerepel az európai biztonsági és együttmű­ködési folyamat történetében, s küldetését a két nép folytatni . akarja. Ennek jegyében született az elhatározás, hogy a tanul­mánykötet rövidített angol nyel­vű változatát elkészítik és átad­ják a Budapesten 1985 őszén ösz- szeülő Kulturális Fórum résztve­vőinek. Á finn—magyar kapcsolatok hétköznapjai is híven tükrözik a különböző társadalmi rendszerű államok együttműködését ösztön­ző közös szándékot. A 17 test­vérváros, amelyeket valóban test­vért kötelékek fűznek össze, Suo- miban a Finn—Magyar Barati Társaság, nálunk a finn barati körök szinte mindent felölelő te­vékenysége, a sokrétű és nagy hagyományú kulturális kapcsola­tok. Mindenre bizonyság ez a kö­tet. A „Barátok, rokonok” több mint húsz finn és magyar szer­zőjének segítségével élményszam­ba menő betekintést nyerhetünk ezekbe a hétköznapokba. K. M. A tóparton mellém te- • lepedett egy kisfiú. Azt kérdezte, neked van kutyád? Ránéztem és gondolkodtam, mit is feleljek a kérdésé­re. A kisfiú hét-nyolc éves lehetett. Szőke haját fehérre szít­tá a nyári nap. Bőre mindenütt oigánybama, tejfehér fogai egészségesen világítottak arcocs­kájából, ahogy a fénytől véde­kezve hunyorítva nézett rám. Láttam rajta, nagyon érdekli a válaszom. Húztam az időt, meg­simogattam kemény tapintású ha­ját, elnéztem formás, izmos tes­tét. Aztán a tóra emeltem a te­kintetem. A tó sekélyében vidáman zsi­bongó emberek labdáztak. Gye­rekek ugráltak, a part szélén pici emberkék mezítelenül gyúrták az iszapot, építettek belőle csodála­tosnál csodálatosabb várat, hozzá kanyargós útvesztőket. Távolabb egy-egy emberfej lát­szott ki a vízből. Széllovas-vi­torlákba kapaszkodtak esetlenül, Néhány csendben, álldogáló csó­nak árulkodott, reménykedve horgászó gazdájáról. Miipdent be­borított a napfény. Csak a nádas sötétlett a távolság ködében. Ebből a messzeségből egy má­sik kisfiú jelent meg. Odaállt elém, fekete klottmadrág volt rajta, elnyűtt szandált viselt me­zítlábasán. Ez a kisfié is fehér­lett a szőkeségtől, izmos volt és napbarnított. Az arcvonásai tűn­tek ismerősnek. Szemrehányóan ÁRVAY ÁRPÁD: A Lurkó tekintett rám, és kérdezte: elfe­lejtetted a kiskutyád, a Lurkót? Nem, nem felejtettem el, vá­laszoltam tétován, összeszűkült a ‘torkom. Akkor miért nem mesélsz róla, faggatott tovább. Nem is tudom. Még nem aka­rok. Még nincs itt az ideje. Majd ha megöregszem, akkor. Szinte parancsolólag szólalt meg: mondj el mindent a kisku­tyádról ! A kisfiú, aki mellém telepe­dett, türelmetlenül húzódott kö­zelebb, és megint megkérdezte: Neked van kutyád? Simogattam* a szőke fejét és úgy válaszoltam: Nincs. Most nincs. Akkor volt, amikor olyan kisfiú voltam, mint te, És szoktál rágondolni? Szoktam, a napokban is álmod­tam róla. Ázottan bújt hozzám. Éreztem az ázott szőre szagát, szorítottam magamhoz, takartam őit. a kabátommal. Hideg orrát hálásan szorította az államhoz. Reszketett, de elégedetten moz­gott az ölemben. A kisfiú nagyon határozott lett. A karomra tette kézéit, és úgy mondta: Mesélj el róla mindent! A másikra pillantottam, a messziről jötfcre, a klottmadrágos- ra. Aztán mesélni kezdtem. Sok-sok évvel ezelőtt, a város ott ért véget, ahol mi is laktunk. Csodálatos világ volt. Ha a kint­ről, a Végállomás felől jövő vil­lamos ütközőjére húzódtunk fel, percek alatt elértük a nagyfor­galmú, lüktető'nagyvárost. Ha az onnan jövőre, még hamarabb ló­gattuk a lábunkat a körben hú­zódó töltés oldalán. Innen néztük a szántóföldeket, a mindig zöl­dellő bolgárkerteket, amelyek gondos anyaként ölelték át a vá­rost. Boldog emberkék voltunk. A kacskiaringós utcákon vidáman zötyögtettük hátunkon az iskola­táskát, amikor csapatostól trap­poltunk a suliba. Szép nevű is­kolába jártunk. Ügy hívták, hogy Rózsa téri Állami Elemi Iskola. ■ Nagy szürke falaival komor erődként emelkedett ki a föld- szimtesi házak közül. Mi mégsem féltünk tőle. Szorgalmasan láto­gattuk, amikor kellett. Amikor szünet volt, .akkor is el-el csatan­goltunk arrafelé, megnéztük hall-, gatag falait, és a vasrácsos kerí­tésen bekukucskáltunk' a gazver­te, néma udvarba. Sajnáltuk el- hagyatottságát. Az iskolába vezető úton min­denféle fák adtak árnyékot. Én a hársfákat szerettem a legjob­ban. Amikor nyílott a hársfavi­rág. mint hatalmas virágcsokrok illatoztak a dohos szagú házak között. Télen is nagyon szének voltak a fák. A zöld lombok he­lyén szikrázó fehér koronát hord­tak, amely titokzatos éjszakákon szállott zajtalanul a fekete ég­boltból. Tavasszal és kora nyáron a járda és a kocsiút között húzódó vizesárkot gyönyörű selymes fű borította. A zöld fűben pelyhes kislibák legeltek, harcias gúnár oltalma alatt. Ez volt egyetlen szomorúságom. Nagyon féltem a gúnártól. Ha véletlenül egyedül mentem az iskolába, különösen!. Jeges félelem markolta a szívem, amikor a fal mellé húzódva pró­báltam menekülni a sziszegő gú­nár elől. Mindennap megismét-, lődött ez a jelenet éviről évre, ahogy a libák megjelentek az árokparton. Egyik alkalommal is félelem­mel közeledtem a gúnár védel­me alatt legelésző libák felé. Szorosan a falhoz húzódtam, és ahogy tudtam, s záporé ztam lép­teimet! Tudtam, hogy nem kerül­hetem el a gonosz gúnár sziszegő támadását, és szinte megadtam magam a gúnár képében üldöző végzetnek. Minden a szokott mó­don történt. Ahogy közeledtem — hátamon az iskolatáskával — a békésen legelésző kis­libák felé, a gúnár felemelte a fejét. Egy pillanatra bemérte a támadás irányát; azután a nya­kát előreszegve, a szárnyait ki­tárva, egy óriáskígyóit megszé­gyenítő sziszegéssel támadott. Léptei egyre gyorsultak, szinte már repült. Engem a félelem a falhoz szegezett. Hirtelen, hangos sírásba kezd­tem. Remegő kézzel próbáltam az iskolatáskát levenni a válláráról, lábaimmal rugdal óztam az egyre gyorsabban közeledő gúnár felé. Mar- azt hittem, nem menekülök a gúnár csípésétől, amikor hirte­len csoda történt. Valahonnan, egy gubancos kiskutya került elő, és élénk csaholással rohant a Bú-, n árnak. A gúnár csodálkozva torpant meg, de egy pillanat múlva sziszegő csőrét már meg­mentő mre fordította. A kisku­tyának tetszett a játék. Csaholt* ugrált, újra meg újra megkerülte jobbra is meg balra is a kinyúj­tott nyakkal egyre zavartabban forgolódó gúnárt. Nem néztem sokáig viaskodásukat, a kedvező pillanatot kihasználva elrohan­tam. Attól kezdve nem hagyott nyu­godni a gondolat. Kellene nekem egy kiskutya, az .megvédene minden bajtól. Esténként ezzel a gondolattal aludtam el, reggelen­ként ezzel ébredtem. Ha az ut­cán láttam egy. kiskutyát, fütyül­tem neki, próbáltam magamhoz csalogatni. Mindhiába. Azt hi­szem, a sok kudarc ultán már le­tettem arról, hogy nekem valaha is lesz kutyám. Aztán váratlanul lett. A bátyám hozta haza az is­kolából a sapkájában. Akkora volt, mint most a két öklöm. A rajztanárától kapta, amiért szépen lerajzolta az asztalra ki­állított tintatartót. Azit mondták rá, hogy foxterrier. Biztos volt benne olyan vér is, meg még. sok I másmilyen. Kit érdekelt? Az öröm szinte szétfeszítette az egész bensőmet. Teljesült egyet­len vágyam. Boldog itárstulaj do­rn osa lettem egy valódi kiskutyá­nak. A hátán a szőre fekete foltok, ból váltott fehérbe. Az oldalán barnásból szürkésbe, lábain pety- tyes zoknit hordott, kis pofájá­nak két oldalán összevissza volt a tarkaság. A szeme felett két rozsdás pontot viselt, amely min­dig szigorúan húzódott felfelé, ha valami nem tetszett neki. Szóval ott volt a kiskutya a maga öklömmel valóságában. A bátyám úgy hozta haza, hogy már neve is volt: Lurkó. Szegény nagyanyámnak nem tetszett sem a kutya, sem a neve. Lakásban nem lehet állatot tar­tani — mondta. Ez nem állat, vetettünk ellent, hanem a Lurkó. Lurkó pedig fölényesen pislogott a tenyeremből a nagyanyámra, és maradt. Azért Lurkó messzemenően tisztelte nagyanyám álláspontját. Szinte egyből megértette, hogy bizonyos dolgokat nem illik a la­kásban végezni. Amíg kölyökku­tya volt, a mellékhelyiségben odakészített láda homokra járt. Sehová máshová. Ha az uitcán játszottunk és rájött a szükség, Lurkó abbahagyta a játékot, és rohant, a szellőzőablakon ugorva be a 'homokládájához. • (Folytatjuk) HONISMERET — HELYTORTENET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents