Petőfi Népe, 1984. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-24 / 147. szám
IRODALOM • MŰVÉSZET PÉNTEK IMRE: Kettős alakzat De szűk az ösvény, ahol el kéne férnünk egymás mellett: s húzódunk egyre közelebb. Lehet, hogy összetapadunk, mint az útszéli bogáncsok, s bánni fogjuk azt a hajnali táncát, mikor tenyerünk, vájataiban izzadságcsöppjeink ölelkeznek.... Lehet, hogy a véletlen söpri be ezt a találkozást is: vesztes tétet a kopasz krupié. Vértelen, vékony ajakkal bontogatva sziromtaUm éveket, melyik isten pamaszfalára véssük tántorgó monogramjainkat? S hiába kábít szó, érv, kiihataitlan szesz. De szörnyű nehéz ném megremegni, ha távolodsz, ha közeledsz ... KÁROLYI AMY: Termés Mire bogyóvá sűrűsödik s alakja végleges, még vitézen veresljk, de holnap vége lesz, épp most, amikor jóízű s legelné szem s a száj, akkor várja egy fülenincs, ormótlan nagy kosár. KÉZMŰVESEK JAKABSZÁLLÁSON — ERDÉSZETI MÚZEUM BUGACON Üjraértelmezni a népművészetet A Czár János fafaragó a bugaci táborban. 1982-ben alakult meg az Országos Népművészeti Egyesület, amely ma már 1300 tagot számlál. Az elmúlt két évben a tartalmi munka mellett a szakszervezeti keretek kialakítására is nagy gondot fordítottak: egy-két kivételtől eltekintve valamennyi megyében megalakultak a helyi csoportok. A Bács-Kiskun megyei szervezet tegnap tartotta közgyűlését, s ez alkalomból dr. Bánszky Pált, a Katona József Múzeum igazgatóját, az egyesület alelnökét, a megyei szervezet elnökét kérdeztük az őket vezérlő elvekről, az eddigi tevékenységükről, és a jövő feladatairól. — Az egyesület tulajdonképpen azzal a céllal alakult, hogy a hivatalos intézményrendszer — a művelődési házak, a Népművelési Intézet — mellett egy társadalmi forma is álljon az ügy szolgálatában. Szemléleti-elvi programunk lényege nem egyéb, mint ihogy a népművésze, tét visszaállítsuk eredeti funkciójába. Mi azt a népművészetet pártoljuk, amely egyszerre hasznos és szép, ami a mai környezetben megállja a helyét. Példaként hozhatom fel akár azt a hatvan, természetes anyagból készült tárgyakkal felszerelt játszóteret, amely az elmúlt tíz évben épült az országban, vagy az utóbbi időben jelentősen fejlődő bútorfaragást. Olyan tervek megvalósítására ösztönözzük az alkotokat, amelyek valóban izgatják őket. Egyébként a budapesti Kálvin-téri népművészeti bolttal szerződést köt az egyesület, ahol csak az általunk zsűrizett, egyedi készítésű munkákat, lakberendezési és használati tárgyakat lehet majd kapni. — Egyéb törekvéseik, tennivalóik? — Az egyik alapvető feladatunk komplex népművészeti alkotó műhelyek létrehozása, ahol különféle műfajban dolgozhatnak a művészek, s ehhez felszerelést Is kapnak. Zalaegerszegen például két év alatt felépítették — jórészt társadalmi munkában — a Kézművesek Házát. Velem, ben a faragóházból és komplex műhelyből már elkészült a faragóház és a kovácsműhely, de ezen kívül más kismesterségek művelőinek is helyet akarnak adni. Terveznek ■ egy fogadót, ahová minden tárgy — a bútortól kezdve a textíliákig, az edényekig — a táborból kerülne ki. Említésre méltóak a külföldi kapcsolatok: a Vas megyei faragók játszóteret csináltak Nyu- gat-Németországban, s ugyancsak egy ottani szimpozionon szérepel a játszótéri és szobai játékok terveiből rendezett kecs. keméti kiállítás anyaga is. — Térjünk át a megyei szervezetre. Kik az egyesületi tagok? S most, a közgyűlés kapcsán érdemes lenne visszatekinteni az elmúlt időszakra is. — Az egyesület tagja lehet mindenki, aki népművészeti szellemű alkotásokat hoz létre, a népművészettől elméleti oldalról foglalkozik, vagy pusztán egyszerű érdeklődő. Mintegy hetven főnyi tagságunkat jórészt a természetes anyagokkal foglalkozó amatőr művészek alkotják. Képviselteti magát minden műfaj. Említhetem a fafaragók közül Jakab Mihályt, vagy a miskei Czár Jánost, a hímzők közül Nagy Györgynét vagy a ti. szakécskei Kovács Miklós kékfestőt. Ha eddigi munkánkat akarom összegezni, elsősorban három konferenciát és egy pályázatot említenék, amelyeket mi kezdeményeztünk. Miskén a játszótér-tervezőknek — itt született a játékpályázat gondolata is, — a kecskeméti Szórakaté- nuszban a játékfoglalkozás-veze. tőknek szerveztünk tanácskozást, az UNESCO-val és a Népművelési Intézettel karöltve pedig Hagyomány és kreativitás címmel tartottunk, ugyancsak Kecskeméten nemzetközi konferenciát. — Lesz-e Bács-Kiskunban az előbb említettekhez hasonló nép- művészeti műhely? — Igen, épp most kötöttünk megállapodást ez ügyben a ja- kabszállási tanáccsal. Az ottani általános iskola elnéptelenedett, s mi kaptuk meg a három nagy tanteremből és két kisebb helyiségből álló épületet műhelynek. A tavalyi nyári táborban a berendezés egy részét — huszon- egynéhány ágyat —? a faragók már el is készítették. A vplt iskolaépületet faragó, szövő, játékkészítő, hímző műhely céljára, és továbbképzésre használjuk. Bérleti díjat niem kémek érte. viszont mi vállaljuk a ház külső és belső karbantartását, valamint játszótéri elemeket ké. szítünk a községnek. Az idei táborozok az épületet hozzák majd rendbe. — A műhelymunka hamarosan megkezdődik. Ezen kívül még milyen feladatok várnak a megyei szervezetre a közeljövőben? — Most ősszel épül fel Kiskunhalason egy újabb játszótér, jövő tavasszal pedig a gyermeknapon az úttörőkkel közösen sárkánykészítést és -versenyt szervezünk. Ugyancsak az egyesületi tagok keze munkáját dicséri a nyár végén megnyíló bu. gaci erdészeti múzeum berendezése és kiállítási tárgyai. Olyan alkotó programunk van, amely nem tűr elvi engedményeket. A legfontosabb feladatunk — ez bizonyára az eddig elmondottakból is kiderül — az, hogy újraértelmezzük a népművészet fogalmát, s ennek megfelelően határozzuk meg tennivalóinkat. Kormos Emese KÖNYVESPOLC Egy másik élet „Váratlanul egy új életforma tárult fel előttem ... Az őserdő e kis népe igen gyorsan meghódított. Elbűvölt az életörömük, a kedvességük, a férfiak és a nők nyugalmas szépsége, gyermekeik kissé törékeny bája. Soha nem untam meg nevetésüket hallgatni” — írja a Francia Guayana dzsungelében élő vajana indiánokról André Cognat, az egykori lyoni fémmunkás, Antekume, avagy egy másik élet című vaskos kötetének legelején. S a következő négyszáz lapon is hasonló szeretettel beszél arról a maroknyi vörös bőrű népről, amelynek körében új hazára lelt. Olyan ez a könyv, mint egy érdekes kalandregény, pedig valójában nem az: a dél-amerikai va- janák mindennapi életének, szokásaiknak, színes érzelemviláguknak és ősi félelmeiknek hiteles dokumentuma a hetvenes évekből. Csakhogy ez a „másik élet”, különösen a gépektől zajos, rohanó világunkban élők számára igen sejtelmesnek, egzotikusnak; és egyszerű mozzanataiban is kalandosnak tűnik. S mert beton- világunkban, miközben egyre több természetellenes pózt, élet- és magatartásformát ráncigálunk magunkra, annál inkább vágyunk a zöld puszta látványára, a még „megrontatlan” természet és az egyszerű, tiszta emberi megnyilvánulások után, egy más világ után, ahol a gazdagságot nem pénzzel mérik, s ahol a meztelenségnek semmi köze a szemérmetlenséghez vagy a szegénységhez ... André Cognat jobbára ezt a világot festi elénk könyvében. Csoda hát, ha magával ragadják az olvasót sorai? Még akkor is, ha mögöttük elég erősen érződik az író nem kis elfogultsága az indiánok iránit. A francia fiatalember kalandvágyának, s egy hajótörésnek köszönhette (!), hogy megismerkedett a vajanákkal, akik fehér bőre ellenére magukhoz vették a szerencsétlenül járt idegent, sőt az egyik főnök a fiának fogadta. Antekume— ez lett André Cognat indián neve — két esztendeig élt közöttük ezután; megtanulta a nyelvüket, sajátos törvényeiket, szokásaikat, s mindent elkövetett, hogy hasznos tagja legyen a törzsnek. Két év elteltével hajóra szállt, és hazautazott Francia- országba, majd elbúcsúzva szüleitől végleg visszatért a vajanák földjére; maga választotta új hazájába. Részletesebben innentől kezdve meséli el Cognat az eseményeket. Érdekes és izgalmas kalandok, vadászatok, szerelmek, érzékletesen ábrázolt emberi sorsok elevenednek meg könyvének lapjain. Erőfeszítései a vajana iskola és az indiánok orvosi ellátásának meghonosítására — úgy, hogy közben érintetlenek maradjanak e maréknyi nép hagyományai, ez a már-már idillikusnak tetsző közösségi forma, s „ne szakadjanak el az ősi gyökerek” — kétségtelenül a legmeg- hatóbb és legelgondolkodtatóbb leíró részletei a könyvnek. Megismerni egy — időben és kilométerekben tőlünk egyaránt — távoli népet, egy számunkra idegen állat- és növényvilágot, egy másik életet, élmény szerűen. Ezt kínálja André Cognat negyven fotóval illusztrált kötete. Vagyis nem keveset... (Gondolat Könyvkiadó, Világjárók sorozat, 1984.) K. E. • Németh Ingeborg; Északi táj. TV"idéki kiszállásról autóznak haza. Az igazgay tó divatos kis nyári vászorCkalapjával le- gyezgeti magát, és hol a meleget szidja, hol a vidéki részleg munkáját. — Csigatelep — mondja —, csigatelep... Legszívesebben leváltanám az egész vezetőséget, de utópégre én sem vagyak isten. Nem nézhetek utána mindennek, nem lehetek örökké a sarkukban, hogy rugdossam őket... Nem igaz? Pohánka az ülés sarkába tapadva helyesel. A könyökét igyekszik még /jobban la hasa <jalá csavarni, hogy ezzel is több teret engedjen a főnökének, aki vaskos bukta testét ringatnia percenként nekiütődik. „Bocsánat...” — mondja ilyenkor Pohánka. „Nem tesz semmit...” — morogja a főnök, és tovább kavargatja kalapjával a levegőt. De úgy tetszik, ez inkább fávasztja, mint frissíti. — Józsi — böJci hátba a sofőrt —, ott látok valami erdőt, kanyarodjon oda, kicsit kiszállunk. Egészen átizzadtam. A sofőr az akácerdő mellé kormányozzál az autót, és megáll egy árnyékos helyen. Az igazgató kikászálódik, utálta araszol Pohánka, majd a sofőr is kilép, és a kocsinak időivé rágyújt egy cigarettára. 1 A főnök besétál a fák közé, nyújtózkodik, nagyokat lélegez, szemmel láthatóan kezdi jobban érezni magát. Aztán visszagombolyítja a beszéd fonalát a vidéki részlegre, de már a szellőtől és árnyéktól kicsit enyhültebben. — Nem mondom, vannak eredményeik, de azok még messze elmaradnak a várakozástól. Valahogy nincsenek tisztában a lehetőségeikkel, de ezen nem is csodálkozom. A vezetés tudományát nem lehet megtanulni, ahhoz érzék kéll. Szimat. A jó vezetőnek illik' mindenhez értenie, sokszor még olyan tárgykörben is, ami nem függ össze szorospn a szakmájával, de esetleg szükséges az emberek meggyőzéséhez. Nincs igazam? — Igen igen, magyonis így van... — mondja Pohánka —, a vezetés a meggyőzés titkát is magában rejti, de ezt ,■igazán csak a jó vezető birtokolhatja ... — Pontosan — néz rá elégedetten a főnök, majd odakiált a sofőrnek: — Józsi, Józsikám! Hozza már ide a termoszt, muszáj egy kis hűtött teát innom, a nyelvem mintha kétszer lakkora lenne. A fene egye meg ezt az átkozott hőséget! A sofőr odaviszi a termoszt, az igazgató, miközben lecsavarja a kupakot, viccesen megjegyzi, hogy sok embernek így kellene a fejét is becsavarni és kicserélni egy jobb minőségűre. — Nagyon jó... i— nevetgél Pohánka —, nagyon jó... — Mert higgyék el — ikortyolgatja (a teát a főnök —, sok még a bazaltfejű ember, ezért vagyunk elmaradva a világ élvonalától. Ezek a bazaltfeTÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: Állattan jűek egyszerűen nem tudják megkülönböztetni a helyest ia helytelentől, és csak tolatnak a bazalt- fejük után. Látni kell, nemcsak nézni! Látni! — így iynz... — mondja Pohánka, látni kell nemcsak nézni... — No, de rne itt oldjuk meg a problémákat — pillant az órájára az igazgató .—, szálljunk most már vissza. Józsikám, kinyitotta a kocsiajtókat, szellőztetett? — Kinyitottam! — mondja a sofőr. Az igazgató elindul, és ahogy kiér az akácerdőből, észrevesz egy csomó ,legelésző ökröt. Lehet úgy kétszáz méterre Ja (nagy fehér csorda, körülötte sebesen guruló fekete rongylabdáknpk tűnnek a pulik. — Ez igen! — kiált fel az igazgató. — Jólmenő téesz vagy gazdaság lehet, ahol ilyen szép a tehén- állomány. Kíváncsi lennék az évi tejhozamukra. — Azok ott ökrök, igazgató ikartárs ... — szakad ki meggondolatlanul Pohánkából, de ahogy a főnökre néz, már meg is bánja az elhamarkodott kijelentést, és hogy valamit szelídítsen rajta, gyorsam hozzáteszi: — Azt hiszem legalábbis ... — Azt hiszi... azt hiszi ... — ingatja á <fejét a főnök —, itt nem hinni kell barátom, hanem tudni. Nem szégyen az, ha valamit .nem tudunk, de akkor ne is akarjuk mindjárt az ellenkezőjét állítani. Azok ott kartársam, tehenek! — Márpedig azok ,ökrök — szólal meg a sofőr is, aztán néhány lépést előbbre megy, mintha még jobban meg szeretne győződni állítása igazáról. — Megbocsásson igazgató kartárs, de azoknak annyi közük van a tehénhez, (mint kappannak Oi tyúkhoz. — Ném értem... — mered rájuk az igazgató. — Maguknak az agyukra mént a hőség? Nem képesek megkülönböztetni a tehenet az ökörtől? Műszaki ember vagyok, nem állattenyésztő, de ennyit azért még a kisujjamból is kirázok. Nézze csak meg jobban! Mitől llennének azok ökrök? — Mitől? — A sofőr arcán Iáiig észrevehető mosoly szaladgál. — Hát (sokmindentöl igazgató kar- társ. Teszem azt például lattól is, hogy nincsen tő- gyük If-. t — Tőgyük?, Maga innen látja a tőgyüket? Irigylem a szemét! — Éppen az, hogy nem látom — mondja a sofőr. — Ha látnám, úgy azt is látnám, hogy azok ott tehernek. — Maga most vitatkozni akar, (Józsikám •— bámul rá vörösre ßzinezödött arccal az igazgató —, vagy komolyan iazt hiszi rólam, hogy nem tudom megkülönböztetni ezt, a két állatot?! Ha álmomból felriasztanak, akkor is tudom, hogy melyik mi! Nézze csak meg a formájukat, a hegyes szarvukat, és ahogy tempósan csapkodják a legyeket a farkukkal... A tőgyük ilyen messziről nem látszik! Az kizárt dolog! A maga szemében talán mesz- szelátót ültettek be? — Nem lültettek abba bele semmit — mondja a sofőr —, csak éppen tudom, hogy a tehén az tehén, az ökör meg ökör. Már ne is haragudjon igazgató kartárs, de csak erről van litt iszó. — Jó! — Az igazgató ingerülten szorongatja a termoszt, mintha igaza bizonyításául a teát szeretné kifejni belőle. 1— Akkor most eldöntjük to vitát. Ha maga, Józsikám, ennyire csökönyös, én sem adom lejjebb. Szemével Pohánkát lkeresi, aki kicsit hátrább somfordáit a beszélgetés alatt. • — Pohánka kartárs — int neki —, tegyen meg nekünk egy nagy szívességet, és menjeri közelebb ahhoz a csordához. Állapítsa meg, hogy tehenek-e vagy ökrök. — Igenis, igazgató kartárs... — mondja Pohánka, és sietve (inai a csorda félé. „,Éreztem — gondolja közben í—, \hogy iez fesz a vége. Mi a fenének vitatkozott ez a sofőr? Ha a főnök szerint tehenek, akkor tehenek. Nem mindegy? Tovább mentünk volna, és elfelejtjük az egészet. De nem, neki ellenkeznie kellett. Most aztán jól benne vagyok a pácban! Ha azt mondom, tehenek, a sofőr szemében válók nevetségessé. Ha azt mondom, ökrök, a főnököt hazudtolom meg, és aztán megnézhetem magam a továbbiakban...” Izzadtam, érkezik a csordához. Megáll, és kétség- beesett keserűséggel bámulja az ökröket, mintha tőlük várná a megoldásit, a csodát, hogy hirtelen átváltoznak tehenekké, vagy szétfolynak délibábbá, csak Jcimentsék ebből a megalázóan szorongató helyzetből. — Buuu! — bőg rá az egyik, és Pohánka úgy érzi, hogy ez az oktalan állat, látva tanácstalanságáé, gúnyolódik, vagy még inkább kineveti, „kibőgi” őt. — Na, mi az ábra ...? — kérdezi (türelmetlen kíváncsisággal a főnök, (amikor a beosztott már isméi ott áll előtte. — Mit állapított meg Pohánka kartárs? . „BikáJc — fut út Pohánka agyán —, azt kéne mondanom, hogy bikák.” , — Na, mi az? Megkukult? — Tehenek... — mondja alig hallhatóan Pohánka, és nem néz a sofőrre. — De meg kell jegyeznem, igazgató kartárs, azt is, hogy nagyon kicsi a tőgyük... — Na persze — veregeti vállon barátságosan a főnök —, mert mostanában annyi fajtát kereszteznek össze, hogy valóban jó szem kell a megítélésükhöz. Lehetséges,, hogy most ilyen apró tőgyű tehenekkel kísérleteznek, de ihát ez már az állattenyésztők gondja, nem a (miénk. Látja, Józsikám, maga csak szaporítja a szót, vitatkozik, ahelyett, hogy hallgatna az okosabbra. Mert (ne feledjék el barátaim, egy jó vezetőnek sok mindenhez értenie kell, különben elvesztené a tekintélyét. '• Elégedetten nyomja be magát a kocsiba, mellé préselődik Pohánka is. „Bocsánat...” — mondja Pohánka, amikor az igazgató nekiütődik. „Nem tesz semmit — mondja a főnök —, nem tesz semmit.’’
