Petőfi Népe, 1984. május (39. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-16 / 113. szám

1984. május 16. • PETŐFI NÉPE 0 5 SZMT-DÍJ *84 Vincze János Nyugdíjas orvos barátom kér­dezte: — Az a Vincze János kapott SZMT-díjat, aki. ‘hajdan a dr. Réthy Aladár istápalásával mű­ködő zenekarban játszott? — Ugye, ennek a most díjazott Vincze Jánosnak a fotóit láthat-' tam a szaklapban — várta felte­vése megerősítését kollégám. — A kitüntettett azonos az or­vosegészségügyi szakszervezet egykori társadalmi tisztségvise­lőjével? .— érdeklődött valaki te­lefon on: Azonos bizony; sokoildaliú, tevé­keny ember volt világéletében Vincze János. A köncsögi útkaparó fia kis­gyerek korában költözött szülei­vel a Rendőrfaluba. A kitűnő Tóth Géza tanító úr is fölfigyelt a tehetséges fiúra, és részben az ő biztatására jelentkezett az akkoriban szervezett .ifjúsági ze­nekarba. Palkovits mesternél tanulta meg a villanyszerelő szakma alapjait. A munkásfiatal sok kor- és sorstársához hasonlóan meg­szenvedte katonaként a második világháborút. A .hadifogságban alkalmi művészbrigádot szer­vezett, hazatérve í esténként a Beretvásban muzsikált Onódi Mihály együttesében. Szerette volna elmélyíteni zenei ismere­teit, beiratkozott a helyi zene­iskolába. Noha Viszonylag jól megélt volna szórakoztató zenész­ként^ munkát válalt. Sokáig a konzervgyárban dolgozott, ahol a művészeti bizottság tagjaként sokat tett a munkásművelődésért. 1952-ben vásárolt fényképező. ' • Viiíany- hegesztés. gépet. Jó sorsa összehozta az ál­dott emlékű Mátis lKálmánnal, az iparitanuiló-iskola művész-pe­dagógusával. Az általa irányított Révész Imre képzőművészkor fo­tótagozatán sajátította el az esz­tétikai és technikai alapokat. A tanár úr különös szeretettel és ér­zékkel foglalkozott volt növen­dékeivel. A következő évben már kiállításokon is szerepelt Vincze János. A kezdeti sikerek újabb erőfeszítésekre, tanulásra ösz­tönözték. Gyakran meghívták a színházi zenekarba is, de mindig volt ál­• Csiszolás. Ez milyen intézet? Itt valami nincs rendben. Már egy hónapja, hogy visz- szatértem a szabadságról, de még egyetlen régi kollégával sem találkoztam. Az iroda ugyanaz, az asztalok ugyan­azok, csak az emberek mások. Idegenek, ismeretlenek. Há­rom középkorú férfi és egy fiatal lány. Reggel bejönnek, leülnek az asztalok mellé, va­lamit írnak és hallgatnak. Én is írok és hallgatok. Nem aka­rok elébe vágni a dolgoknak, kivárom, mi lesz. Ma sincs másképpen — o kollégák szó nélkül eszik a va­jaskiflit, a kolléganő pedig álmodozva néz ki az ablakon, és mosolyog. Ez így tart egé­szen délig. Ebéd után ugyanaz a helyzet: A dolog kezd az idegeimre menni! Végül nem bírom tq- vább, támadásba lendülök. — Kolléganő, lenne szíves ideadni a statisztikai adatokat a spenótról és a retekről? — Milyen spenótról beszél? — csodálkozik a kolléganő. — Hiszen ez nem melegház, ez piackutató intézet! — Milyen intézet? — vág a szavába a három kolléga, mintha darázs csípte volna meg őket. Hiszen mi a művé- szeti alkotó központ dolgozói vagyunk! L— Nyugalom — mondom —, talán mégis én tudom a dolgot legjobban, hi­szen én már több mint öt éve dolgozom itt. Ez emberemlé­kezet óta a zöldségtermeszté­si igazgatóság. — Valóban az volt. Időköz­ben átszervezések történtek, és az igazgatóságból intézet lett! — mondja a magáét a kolléganő. — Dehogy intézet, ez a mű­vészeti alkotó központ! Veszekedni kezdünk. Mivel új „kollégáim" többségben vannak, nincs értelme vitat­koznom velük, ezért úgy ha­tározunk, hogy kimegyünk az utcára, és megnézzük a cég­táblát. Csakhogy hiába, sehol semmiféle tábla. — Menjünk és kérdezzük meg az osztályvezetőt — mondja a kolléganő. Az osztályvezető sem nyug­tat meg bennünket. — Elvtársak, én futballista vagyok. Csak ideiglenesen va­gyok itt, a vezetőt helyettesí­tem, semmi közelebbit nem tudok önöknek mondani ... — Akkor kitől kaphatjuk meg a szükséges felvilágosí­tásokat? — Hát, azt nem tudom. — Az ördögbe is, itt senki semmit nem tud? Menjünk az igazgatóhoz! Bekopogunk az igazgatóhoz. — Parancsoljanak, jöjjenek beljebb! — üdvözöl bennünket egy jóvágású férfi. — Ugye Önök a szófiai csoport? — Nem! — Ó, bocsássanak meg ... bocsássanak meg kérem, ak­kor önök bizonyára a tarnovi delegáció tagjai, ugye? — Mi semmiféle delegáció tagjai nem vagyunk, mi az ön vállalatának dolgozói vagyunk, igazgató elvtárs! — 'mondja most már sírva a kolléganő. — Milyen igazgatóról be­szélnek önök? Hiszen én nem vagyok semmiféle igazgató! — ordít fel a férfi. — Bolondot akarnak belőlem csinálni? Gyorsan iszkolunk vissza az irodába. — Hát most mi legyen? — kérdezi a kolléganő. — Semmi, leülünk — mon­dom. — Egyszer majd csak keresnek bennünket. Végül is a fizetést meg kell kapnunk! Mindenki egyetértőén bólo­gat és leülünk az íróasztalok mellé. Elvégre a munkaidő az munkaidő, ki kell ,használni! Marin ■ Kruszev (Ford.: Lipcseyné Bánfalvi Júlia) landó elfoglaltsága. Dolgozott a BRG-,ben, a megyei kórházban. Jó munkájáért, közéleti iaktivi­tásáért mindenütt megbe­csülték. Lelkiismeretesen és tevékenyen teljesítette a ráru­házott tisztségekből adódó fel­adatokat. Harmonikusan kapcsolódtak nemes szenvedélyei. Az utóbbi évtizedekben főként kitűnő ama­tőr fotósként tette ismertté ne­vét, legnagyobb sikerének nürn­bergi díját tekinti. Egy pompás fényképezőgép is járt az elisme­réssel. Jól jött, mert pénzben so­hasem dúskált, nem tellett mé­regdrága masinákra. Maga bütykölte nagyítóját, kis labora­tóriumának i több darabját. Ed­dig hetvenszer vehetett át ké­peiért valamilyen díjat. Legutóbb a Szakszervezetek Megyei Taná­csa és szerkesztőségünk közös pá­lyázatán bizonyult a legjobbnak. A munka szépségét hirdetik fotói. Neki nem kellett „kimen­ni az életbe”, mert eszmélő gye­rekkorától kezdve kezükkel- agyukkal dolgozó emberek kö­zött élt. A jó muzsikus, a jó fo­tós Vincze János valóban minden elisnVéféSt0' mégérdétííelj' éti en­nél is' Jöbbfé ídf'éönrh öngyarapító, a .kultúrát' 'hétköznapjaiba szer­vesen beépítő életének szép pél­daadását. Németh László szerint nincs nagyobb emberi teljesít­mény a másokat melengető, ké­pességeit kiteljesítő szép életnél. Jól választott a szakszervezetek megyei tanácsa, amikor Vincze Jánost SZMT-díjjal tüntette ki. Heltai Nándor KÖNYVESPOLC Várakozó értékek A naiv művészet új felfedezettjei Festészetünk növekvő ér­tékrendje immár országos egyenletességgel teremtődik a hazai táj minden szögletétől ihletődve. Lassan nem talá­lunk üres helyet, ahova ne ért volna el a festői képzelet, ne gyarapodott volna az alföldi, mátrai, balatoni tájak vará­zsától, ne csatolódott volna vissza szabolcsi, tolnai, bara­nyai, békési múzeumokba. Ez az alkotó folyamat egyre in­kább a társadalmi tudat ré­sze. Mindazonáltal nem min­den festői minőség tárulkozott fel, számtalan életpálya érde­kes eredménye lappang, rej­tőzik olykor úgy, hogy felfe­dezése bizonyos társadalmi mozgások feltárásával is együtt jár. S közéjük tartozik Opaczán Ilona, aki Tövisen született 1897-ben, s különös rajzi te­hetségét Nagyszebenben gon­dozta Konrad Bergness és Se­bestyén Ignác festőművész. Férje, Dancsó Gyula, MÁV-al- kalmazott volt, így jutott el életének különböző állomás­helyére: Vöröstoronyba, Brai- lára, Cornetra, Nagyváradra és a későbbiekben Pomázra, ahol sokat festett az ottani tá­jakról és emlékeiről. Rendkí­vüli stíluséfzékkel, őszinte utószecesszió jegyében festet­te álomképeit Carducci késői magyar festőrokonaként lila és fehér orgonákról, lányáról, Oltvainé Dancsó Ilonáról — aki édesanyja példája és bel- ' ső tehetsége révén szintén fes­tő lett — bariános csendélet­ről és remekbe szabott „Ln- terieur”-ről. Lányával együtt több közös tárlata nyílt Ko­lozsvárott, Bukarestben, Nagy­szebenben, Budapesten. Külö­nös finomság árad orgonás csendéletein, az orgona lila csipkéje a drapéria tényleges csipkézetében folytatódik. Egyik fő műve a Menyasz- szonyöltöztetés, amelyen a fi­gurák háromszorozódnak tény­leges alakjukkal, .falon függő figurális képekkel és a kerti - emberekkel. Mint egy Piombó- festményen. E képeiknek mú­zeumban lenne a helyük, de csak lányáról tudnak, Dancsó Ilonáról, aki ismert és elis­mert festő, remek sorozatot komponált Vácrátótról, Szent­endréről, Pomázról, Budapest­ről, Szántódról, falusi tanyák­ról, napraforgókról, górékról és orgonákról is, melyekben sikerrel vette át első mesteré­től a stafétabotot. Mindkette­jük munkássága művészettör­téneti feldolgozásra, műveik múzeumi gondozásra várnak. Rendhagyó a története Si- posné Kulcsár Máriának, a maga őszinte tisztaságában. Kiskunmajsán született 1899- ben, de festői tehetsége elna­polódott a családi gondok és az akkori társadalmi közöny miatt, mely nem igényelte művészi kibontakozását. He­lyette is szép, nemes életet varázsolt, becsülettel felnö­velte gyermekeit, akik közül Vedresné Sipos Szabó Erzsé­bet országos fontosságú köz­művelődési tevékenységet fejt ki. Siposné Kulcsár Mária fes­tői újjászületése hatvanötéves korában történt, s ez önma­gában is rendkívüli esemény. Még inkább az, hogy a ké­pek hamvassága nem igényel semmi magyarázatot, olyan magabiztos az önértéke. Mire emlékszik 1916-os raj­zi, festői kísérleteiből? Cseresznyés képre, rozsmező- re, sok másolásra, mert min­dent rajzra vett, amit látott könyvekben, levelezőlapon. Utána a család következett a munkával. Több évtized, s amikor férje meghalt, az egye­düllét, a magány feltámasz­totta festői képességeit. Túl volt akkor már a hatvanötö­dik esztendőn. Most, 85 éves korában is naponta fest, meg­szállottan, értelmet ad idő­sebb éveinek, festői minőség­gel növeli közvetlen és egyre tágabb környezetét. Élete pél­da is, nemcsak festészet. Mű­vei közül kiemelkedik a Ku­koricás csendélet, a Téli táj és a köcsögbe helyezett Nap- . raforgók, melyek növényarcuk tündöklő sárgaságával a pyár pompáját és érett bőségét idézik. Losonci Miklós Monodráma­szemle Gyöngyösön május 22-től 28-ig rendezik meg a második Országos Monodráma Szemlét. (Négy évvel ezelőtt az elsőnek is a mátraaljai város adott helyet.) Az idei ren­dezvény iránt a korábbinál is na­gyobb az érdeklődés. Fővárosi és vidéki színházak, pódiumok mű­vészei egy héten át összesen ti­zenhárom művet mutatnak be, amelyeket estéről estére láthat a közönség a Mátra művelődési köz­pont színháztermében. A műsor­ban szereplő ’ művészek között van Csendes László, a kecskeméti Katona József Színház művésze is Kocsis István: Bolyai estéje című darabjával. A Magyar Színházi Intézet a szemle alkalmából dokumentációs kiállítást nyit Gyöngyösön A ma­gyar színháztörténet a XIX. szá­zad művészetében címmel. KECSKEMÉTI UTCÁK, TEREK, VÁROSOK (VII.) Poll tikuspályák Ismét egy könyv, amelynek ott a helye az érdeklődő magánpol­cán! A nemzet félmúltjának — történelmünknek — főszereplőit mutatja be a Pölitikuspályák, amely a Társadalmi Szemlében megjelent sorozatra épül. Külö­nös jelentőségű ez a kötet akkor, ha eszünkbe jut: ma már hazánk minden második polgára innen van a harmadik X-en, azaz, más szavakkal, csak minden második magyar emlékszik — emlékezhet — Dálnoki Miklós Béla, Csécsy Imre, Kéthly Anna vagy Baran- kovics István nevére. Az ország másik fele — kora miatt is — a történelemórán hall (ha hall!) Slachta Margitról, Tildy Zoltán­ról. Keveset tudunk azokról is, akikről viszonylag többször esik szó: Rákosi Mátyásról, Mind- szenty Józsefről, Rajk Lászlóról, noha mindannyian — és a kötet többi, most nem említett szerep­lője is — jelentékeny politikai szerepet játszottak hazánk felsza­badulás utáni történelmében, ab­ban a tegnapban, amelyben a ma gyökerezik. A kötet első szereplője Dálnoki Miklós Béla, az 1944. december 21-én Debrecenben összeült tör­ténelmi nevezetességű — és je­lentőségű — Ideiglenes Nemzet- gyűlés által megválasztott mi­niszterelnök, aki 1944 őszéig a Hitlerrel szövetséges magyar el­lenforradalmi rendszer legerő­sebb fegyveres támaszát, az 1. hadsereget vezényelte a háború­ban. Noha — mint oly sokan — ő sem volt képes átlépni saját árnyékát, nem tudta meghaladni polgári kötöttségeit, s rövid időn belül kiszorult a közéletből, nem ragadta meg a külföldre1 távozás felajánlott lehetőségét. Magánem­berként temették, de a hetvenes éveli második félétől az állam vi­seli gondját a sírjának. A kommunista párt alapító tag­ja. A legfiatalabb népbiztos. A Kommunista Internacionálé tit­kára. /Tizenhat évet tölt börtön­ben, 1945—1956: az MKP, illetve az MDP főtitkára — ki az’, akii ennyiből ne tudná, Rákosi Má­tyásról van szó? 1971. február 5-i halála pár soros napihír — be­tetőzése egy tragikus, a ,kiérde­melt közmegbecsülés csúcsaitól” a „rászolgált gyűlölet mélységéig”'; ívelő életútnaik. „Népünk szere­tett vezérének” (ez volt az akko­ri, kötelező szóhasználat) 70. szü­letésnapjára díszkötetet adott ki a Szépirodalmi Könyvkiadó, és akkor még senki sem merte gon­dolni sem, hogy. „Sztálin legjobb tanítványa” többet ártott a szo­cializmus magyarországi ügyé­nek, mint húsz összeesküvés. Ne­mes János, a pályakép fölvázoló- ja így zárja írását: „A Rákosi-je- lenség, és általában a személyi kultusz feldolgozása — éppén -a szocializmus érdekében — a poli­tikai tudományok fontos felada­ta”. Huszonkét személyiséget mutat be a Pölitikuspályák című kö­tet. Mint az előszóból ijs kivilág­lik, a szerkesztők célja nem az, hogy a korszakos jelentőségű koa­líciós idők történetét néhány ko­rabeli vezető tevékenységének tu­lajdonítsák. Amikor az előtérben álló alakokra irányítják a figyel- rr\et, abból indultak ki, hogy min­den korszak megértéséhez is­merni kell az adott időszak jel­legzetes személyiségeit. Sokat tett ezért, s valamivel előrébb is jár, a memoárirodalom. A marxista ér­tékelés mindeddig hiányzott, te­hát a kötet hiányt pótló, jól szer­kesztett, objektív kézikönyv, amelynek ott a helye a tanárok, a tanulók, a propagandisták, a közelmúlt történelme iránt érdek­lődők könyvespolcán. (Kossuth Könyvkiadó, 1984.). B. J. Mária utca Kútásás közben, csaknem két-, száz esztendeje találták meg a homokdombot átszelő utcában Arno jász vezér és felesége, Li- fesztra pecsétjét. Minden bizony­nyal évezredek óta lakott hely volt a mai Mária utca területe! Mészáros László kutatásai ré- - vén tudható, hogy 1552-ben ide menekültek a töröktől megriadt szegedi polgárok. A mohamedán írnok gondosan feljegyezte az 1559-es adóösszeírás végén: „ré­gebben Szeged rájái voltak, de most ténylegesen Kecskemét ne­vű városban telepedtek le”. Itt építkezett Ács Fábián, Bakos Die- nös, itt talált új otthont Ferenczi Bálint és még negyven, korábban Tisza-parti család. Főként juhá- szattal, iparral és az állatok ér­tékesítésével foglalkoztak. A kialakult népi nevet rögzítve kapta 1850-ben, az első hivatalos utcanévadáskor ez az ősi utca,a Mária utca nevet. Pontos nyom­vonalát csak ásatásokkal tisztáz­hatnék. A múlt század végén már tudatosan formálták arcula­tát. 1896 márciusában kiegyenesít tésére lebontatták a régi szabó céh székházát és az úgynevezett Horváth-házat. A legújabb városrendezési terv kimondta a homokdomb műem­léki védelmét. Mégis gyorsan vál­tozik az utcakép, veszít varázsé­KÉPERNYŐ Kikapcs Elszontyolodva kapcsoltam ki a felevíziót a Stúdió ’84 múlt heti. adása közben; pár pillanattal az­után, hogy főszerkesztője az er­kölcs magas lováról intézett szó­zatot a nemzet kritikusaihoz, el­marasztalva őket a nemtelen esz­közök használatának .vádjában. Ki nem állhatom, ha kioktatnak, azt meg végkénp személyes sér­tésnek veszem, ha moralizálgatva teszik, s mint nézőt lesajnálnak. Rossz volt-e Gyurkó László re­gényének jancsósított változata? Nos, a tévékritikusok többségé­nek nem tetszett. Láthattuk is a gaz bestiák újságcikkeit, kivágva: hadd lássa ország-világ, hogy a Stúdió ’84 emberei nem a levegő­be beszélnek. Sükösd Mihálynak — ellenben — ugyan szintén vol­tak „ambivalens érzései” a film- változattal szemben (értsd: tet­szett is, meg nem is), de a kriti­kusok iránt (akiket ugyebár a magyar állam tart el) egyértel­mű ellenszenvre fakadt. A vita — a kritikák — mód­szere és stílusa miatt. ból. Mielőbb meg kellene állítani ezt a folyamatot, mert — Juhász István bizonyított feltételezései szerint — kevéssé ismert értéke­ket is rejt a törökök alatt eltö­mött forrástól a városközpontig vezető utca. Középkori nyomok, részletek mutathatók ki a magas lábazatú, 17-es számú klasszici- záló épületen. Érdemes volna a szomszédos, szép tomácú, kőfa- las-yasrgcsos. kerítésű házat ere­deti szépségében helyreállítani. Elrontották az egykor szabadké- ményes konyhájú, részben mell- védes tornáccal ékesített 9-est. Egyedi védettségű az 5-ös számú ház is. Az utca elején a szomszé­dos épületekhez hangulatilag il­leszkedő új házakat építettek. Már a Városképek — Műemlé­kek sorozat szerzői felhívták a fi­gyelmet a 11-es számú épületre. „A város legmagasabb pontján épült, az-utca majdnem derékszö­gű megtörésében igen jó rálátás­sal a körút, illetve annak idején a védősánc felé. Itt tehát tisztán felismerhető a védelmi jelleg. A XX. század legelején ez utóbbi épület három utcai ablakán még megvolt a zöldrefestett, erős vas­lemezből készült külső spaletta, • kémlelő, vagy világító három- három kerek lyukkal! „Külön ér­dekességként említem meg: a "Szinetár Miklós rendezésében for­gatott Rózsa Sándor filmben ez a ház is „játszott”. H. N. Nos, éppen ez az, ami nekem, egyszerű nézőnek sem tetszett. Konkrétan az, hogy Sükösd nem a filmsorozatról beszélt, hanem Jancsó Miklós világhírű rendező életművéről. Amennyire vissza-' emlékszem — nincs persze akko­ra archívumom, mint a Stúdió ’84 stábjának — a Faustus doktor... kritikusai nem a jancsói életmű­vet tartották rossznak, hanem a sokrészes sorozatot, s cikkenként legalább tucatnyi érvet is felhasz­náltak, tessék csak elolvasni a dolgozatokat. Nem arról van • szó, hogy tet­szett-e a sorozat. De arról igen: senki, még a Stú­dió ’84 sem kötelezheti a nézőt, mert nem kötelező, nem államre- zon, hogy tetsszen. Így hát, szép csöndben megfo­gadtam É. S. — szerintem — bölcs tanácsát. Azt mondta: ha valami nem tetszik a tévében, sókan még mindig nézik, ahelyett, hogy kikapcsolnák. Eggyel kevesebben nézték az­után. —i —I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents