Petőfi Népe, 1984. május (39. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-09 / 107. szám

1984. május 9. • PETŐFI NÉPE • 5 V em elefántcsonttoronyról van szó, csak egyszerűen „toronynak” ^ becézik kollégiumukat azok a középiskolás lányok, akik Kecs­keméten, a Schönherz téren, a kilenc emeletes épületben, a Torony étterem mellett laknak. Kétszáztizen vannak, s bizony zsúfoltan: egy lakásban heten. EGY KIS KOLLÉGIUMTÖRTÉ­NET: 1952-től jegyzik a városiban az Állami Középiskolai Leány­kollégiumot, ahol óvónő- és ta­nítóképzősöket, valamint gimna­zistákat helyeztek ,el. Az intéz­mény egy .része 1955-ben átkerült az Üjkollégium épületébe. Ekkor 120—180 diáik, érezhette ottho­nosan magát a szüleitől, lakóhe­lyétől távol. 1963-ban — s azóta is — Bányai Júlia Középiskolás Leánykollégium néven ismerhet­jük az intézményt. 1980 az újabb költözés és átszervezés éve volt: megkapták a már emlegetett Schönherz téri, két szoba össz­komfortos lakásokból álló „tor­nyot”. Most 2.1 éves a kollégium, az új helyről a negyedik végzős cso­portokat indítják útra. Itt töltik idejük nagy részét a mezőgazda- sági, a 607-es, a 623-as szakmun­kásképző intézet növendékei, s a közgazdasági szakközépiskolások. Nyolc nevelőtanárral oszthatják meg örömeiket, gondjaikat. A pályakezdők mellett öten már hu- ■ zamosabb ideje foglalkoznak a kollégistákkal: dr. Lestár Béláné, Berták Ilona, Szabóné Papp Anna (igazgatóhelyettes), Tóth Magdol­na és S. Nagy Istvánná .(gazda­sági vezető), valamint Fest Mik­lósáé igazgató. * AZ IGAZGATÓNŐ szívesen be­szél munkájukról, készséggel vil. KÉPERNYŐ Szerelem Elültek a tévé kulturális szere­pét túlbecsülő, méltatlanul lesaj­náló, általa a közművelődés meg­váltását vagy megfojtását jósoló viták. Itt a tévé, együtt kell élni vele, mint a tavaszi napsugárral, a nyári kánikulával vagy az őszi esővel. A másnemű színház job­ban bírta a versenyt, mint az egyedül vagy kis csoportban is él­vezhető film. Ma már megmoso­lyognák azt a tanácselnököt, aki fölöslegesnek Ítélte a kulturális1- intézményeket, mondván, hogy valamennyit helyettesítheti a té­vé. Elfonnyadtak a közértelmes- ség gyors gyarapodását remélő óhajok is. Hiába kínálja időnként a legnemesebb, legértékesebb mű­alkotásokat a varázsdoboz, ha — képletesen szólván — más hul­lámhosszra hangolódott a befoga­dók nagy része. A képernyő sem Dótolhatja, amit a család, az is­kola elmulasztott)! Mégis, mégis újra és újra arra gondolok, amikor valami mélysé­gesen igazat látok, hogy talán ez a mű újabb százakat, ezreket kapat rá a kultúra nemes szeszei­re. Legutóbb a Szerelem vetítése­kor tűnődtem: hányán nézték meg, érezték végig ezt a csodála­tos remekművet, a hűségnek ezt a fölmagasztosulását, ezt a paran- csolóan tanulságos korrajzot. Há­nyán látták a diákok közül? Ne­kik szánták, ezért sugározták dél­után. Mit értettek belőle, mivel gazdagította őket, megragadtak a történet fölszínén vagy kibányász­ták maguknak az életerősítő aranytallérokat. Többen, mint a moziban, ebben bizonyos vagyok. És örülök, hogy van tévé, a Sze­relmet is bemutató tévé. Este is műsorra tűzhetnék hasonlóan mí­ves társaival együtt. Az értők szívesen megnéznék másodszor is, harmadszor is, a mozitól ön­magukat megtartóztatók többsége sem tiltakozna. Különben se hagyja terrorizálni magát ez a közművelődési intézmény. Kollégisták a „toronyban” lantja fel fontosabb eredményei­ket, a kollégiumi élet mindennap­jait. Könyvtárat és tanulószobá­kat alakítottak ki a .lányoknak. Működik a' stúdió, s a népszerű zeneszámok mellett a napi politi­kai eseményekre, évfordulókra, irodalmi művekre is felhívják a lakók figyelmét. A stúdión ke­resztül könnyebb üzenetet közve­títeni, ha mondjuk valakit a ki­lencedik emeletről keresnek. Gyakran tartanak úgynevezett etikai foglalkozásokat, ahol töb­bek között a barátságról, a sze­relemről, a becsületről beszél­getnek a fiatalok. A kötelező ta­nulási időt betartják, ha kell, pót- szilenciumot is beiktatnak. Nin­csenek problémák a tanulmányi eredményekkel. A szabad időt igyekeznek okosan eltölteni, csak a sportolásra nem volt eddig le­hetőségük. Most a leruinvárosi is­kola tornatermébe „ugorhatnak” le a mozgásra vágyék hetente egyszer, vagy az uszodában fris­sülhetnek fel. Hamar megszeretik a lányok a kollégiumot, az otthonias, i csalá­dias légkört. Őszinte 'kapcsolatot alakítanak ki a nevelőkkel, talán ezért is nehéz a búcsú ilyenkor, ballagás idején. Azt mondja az igazgatónő, hogy gyakran több órát tölt együtt a növendékekkel, mint a saját gyermekéivel. A ki­kerülők levelet írnak, sőt vissza- . járnak egykori kollégiumukba. BERTÓK ILONA nevelőtanár nagyon sajnálja, hogy hamarosan végleg búcsút kell intenie „lá­nyainak”. Elballagnak a „közgá­zosok”, akikkel együtt ő is ebben a diákotthonban kezdte kollé­giumi munkáját. . Szorgalmasak, jók voltak a tanulók, s a szüléik is számos alkalommal érdeklőd­tek: hogyan viselkedik a kislá­nyuk? Kezdetben persze voltak viták, főképp a kimenőkről való késések adták erre az alapot. De hamar közel kerültek egymás­hoz, még az otthoni problémák­kal1 is hozzá fordulnak a kollé­gisták. A kulturális bezártság ellen Búcsúznak a lányok a második otthontól. Hatvanegyen ballagnak ma este hat órakor a Bányai Júlia Középiskolás Leánykollégiumban. De szinte valamennyi pedagógus biztos abban, hogy még adnak hírt magukról... B. T. emlékszem csíkos nyakkendőben újra hallhattam az ízlésformálást taglaló magabiztos eszmefuttatá­sait. Láthassák (így!), nyilatkozta a nagy jótevők öntudatával, a mi szövetkezetünk ellássa!!) az or­szágot egyszerű, ízléses, olcsó k''’’- szerű világítótestekkel. Az opera­tőr pedig sorba szemünk elé hoz­ta a hánytatóan ízléstelen, zava­rosan célszerűtlen, mucsaian pri­mitív és szerfölött drága termé­keiket. Kivagyi hetykeséggel kö­zölte a monopolhelyzetű szövet­kezet (miért csak ők gyártanak hazánkban láihpákat, csilláro­kat???) elnöke, hogy nincs szük- . ségük- pűvü^^“«tt^.';t^ezftreA‘r megp-effelé”woskVdökráí elég ide az elnök ízlésé 'fantáziája.1 Ki tud-' na a csöpögő gyertyát olyan élet­hűen utánzó, műanyagból fát há- zudó gyönyörűségeket kitalálni? Üjra láthattam ezt a kitűnő kis- filmet, mert a moziban is meg­néztem, véletlenül. Egy kitűnő német film előtt vetítették. Vol­tunk vagy húszán a nézőtéren. Sajnáltam, hogy csak ilyen keve­sen, mert — így éreztem — min­denkinek látni kellene a tanulsá­gos riportot. Kinek az ötletére mutatták be mozireklámként? Nem tudom, csak dicsérhetem gyorsaságáért, leleményességéért. Megismétlem előbbi javaslatomat: tűzzék műsorra főműsoridőben és kérdezzék meg utána az illeté­keseket, hogy mit tesznek a hely­zet megváltoztatásáért. Majd kiugrottam a -bőrömből örömömben, amikor műsoron kí­vül feltűnt az egyik tiszántúli ipari szövetkezet elnöke a kép­ernyőn. Kockás zakóban, ha jól Nem akartam hinni a fülem­nek, amikor Bölcs István, a sok­oldalú, kitűnő műsorvezető-szer­kesztő fölkérte a tudós nyelvészt; ne csak a meghívott diákok hi­báit javítsa ki, hanem a felnőtt közreműködőkét is. Sajnos, nem tudtam végignézni a műsort, így nem tudom, hogy Montágh Imre eleget tett-e a kérésnek. Az ötle­tet azonban intézményesíthetné a televízió. Legalább egy hétre. Nö­vekedne tekintélye, ha — példa- adóan — saját maga javítaná ki a napi adás vége felé az aznap elkövetett hibákat, nyelvi vétsé­geket. Nem gúnyosan, nem bán­tóan, nem fej vesztést követelőén: tényszerűen. Joggal kérhetne ez­után hasonlóan önkritikus maga­tartást a társintézményektől; min­denkitől,- Heltai Nándor Probstner- gráf ikák a fővárosban A fővárosi gejjkon Gjalér.iá- ban r tk.' Bemutatózták a Probstper-grafikák. ,jRajzi 'Vi­lága érzelmes, közvetlen, ben­sőséges, sőt romantikus — ír­ta kiállítása katalógusában Sümegi György. — Mégpedig abban az értelemben — foly­tatta —, hogy tudatosan vál­lalja a primer szépség, a har­mónia, a személyesség igényét és élményét, melyek őszinte megmutatása ma önmagában is figyelemre méltó.” A kecskeméti Nemzetközi Kerámia Kísérleti Stúdió ve­zetőjének „kirándulása” a grafika világába jó vissz­hangra talált a közönség kö­rében épp úgy, minit a szak­mában. Az Élet és Irodalom legutóbbi számában Vadas Jó­zsef hívta fel az olvasók fi­gyelmét a lapunkból már töb­bek számára ismerős képekre. „Abbamaradó, majd erőtelje­sen újrahúzott vonalak nyo­mán rajzolódnak ki nekünk ezek a magukba forduló te­kintetükkel is beszédes ala­kok.” „A rajzokban már nincs semmi praktikum; egy olyan ember keserűen Illékony val­lomásai a képek, aki nem tud és nem akar elődök nemes­veretes nyelvéről lemondani.” A bezártság rettenetes él­mény. Természetes velejárója volt a háborús időknek, és ter­mészetellenes ' kísérőjelensége volt a dogmatikus korszaknak. Létezik-e ma .bezártság? A fentebbi értelemben semmi­képpen sem. Hiszen például a szocialista országokba való utazást kedvezményekkel , is támogatják, továbbá az adott körülmények között megvan a lehetősége annak is, hogy min­denki utazhasson — akinek van pénze. Nem számítva te­hát a hivatalos utakat, gya­korlatilag abban a tekintet­ben, hogy az emberek mesz- szebb útra mehessenek, hogy külföldi szakmai és általános kulturális szempontból fontos dolgokat megnézhessenek, igenis megvan a lehetőség, mégha nem is korlátlan, de mindenesetre széles körű. Egészen más azönban a helyzet abban a pillanatban, ha arra gondolunk, hogy mi történik azokkal, akik kistele, püléseken vagy akár nagyobb településeken — de a városok­tól távol élnek. Mert napjain­kat egyre inkább az jellemzi, hogy létezik a „mindennapi be­zártság”. Az, hogy a vasút ol­csó vagy drága, egyfelől költ­ségvetési kérdés. Az, hogy a vasutat mennyire használják — ez, részben a vasúttársaság gazdasági problémája. Hason­lóképpen ha olcsó a benzin vagy drága a benzin, ez szin­tén gazdasági kérdés. Viszont a drága vasút és a drága ben­zin — most akár magánautó­ról van szó, akár pedig autó­buszokról — a mindennapban azt jelenti, hogy a nem váro­sokban élők bezártsága egyre fenyegetőbbé válik. S különös­képpen vonatkozik ez a falu­si értelmiségre, a gyógyszerész­re, a .pedagógusra, az orvos­ra stb. A drágább közlekedés per­sze nem azt jelenti, hogy a pedagógus, aki a legközelebbi várostól száz kilométernyi tá­volságban él, és csak a város­ban van koncert, színház, ki­állítás stb., egyszer vagy két­szer nem szánhat pénzt arra, hogy elutazzon a városba. De amit az olcsó Ü2íemanyaggal és az olcsó vasúttal évente jó né­hányszor megtehetett, most sokkal ritkábban teheti meg. A fejlődés következtében, mi­vel többek között a boltháló­zat is terebélyesedik, nem szükséges esetleg száz kilomé. tért oda-vissza zötykölődnie ahhoz, hogy .«télikabátot vagy mosógépet vegyen, viszont ha elsőhetes moziba akar eljutni, akkor bizony utaznia kell. Ré­gebben a vásárlást és a mozit, kiállítást összekapcsolhatta egymással. Most a fejlődés egyik oldala az, hogy nem kell összekapcsolnia, mert az ellá­tás színvonala nőtt, másrészt nem is lehet ezt megtennie, minthogy ugyanaz a kulturá­lis élmény, mely egy városlakó házaspárnak mondjuk 100 fo­rintba kerül, neki a többszö­rösébe. Ebből .következik, hogy most ismét programmá vált: a kul­túrát juttassuk el a faluba. Vagy a vidékieket vigyük el a kulturális centrumokba, még­pedig úgy, hogy utazást, mú­zeumlátogatást, koncertláto. gatást szervezünk kedvezmé­nyes áron. Ebből azonban az következik, hogy a kulturális tárcának kell ezeknek az uta­zásoknak a költségeit — leg­alábbis részben — átvállalnia. Nem az autóbuszokat működ­tető vállalatok, és nem äs az utazási irodák feladata. Mind­ezt a kulturális alapokból kel­lene finanszírozni. Vagyis ép­pen a megváltozott körűimé- nyék, éppen a modern .viszo­nyok kényszerítenek rá arra, hogy a kulturális tárcának olyan kiadásai legyenek, ame­lyekre ezelőtt vagy nem kel­lett, vagy nem ilye» mérték­ben kellett gondolnia. És .ha .éppen közművelődési érdekből nem költünk többet arra, hogy a kultúra iránt fogékony em­berek olcsón közlekedhesse­nek, akkor a bezártságérzésü- ket növeljük. Véleményem sze­rint minden eszközt meg kel­lene napjainkban ragadni ar­ra — az egyes vállalatoknál, téeszeknél —, hogy ilyen le­hetőségeket teremtsenek. Ugyanis ahogyan rosszul érez. tűk magunkat akkor, amikor az országhatáron bedül marad­hattunk csupán, hasonlóan kellemetlenül érzi magát az az értelmiségi, és nemcsak az értelmiségi, de mindenki, aki a kultúra .iránt érdeklődik, ha egy kis helységbe van bezár­va, s csupán annak a légkörét és kulturális lehetőségeit ér­zékeli, holott tudja: annyi minden vonzó élmény várja vagy várná ... H. I. m West TÁRLATNAPLÓ ____________________ K orniss-képek Az Erdei Ferenc Művelődési Központ emeleti termében április 27-től Kor- niSs Dezső (kiállítása látható. Az intézmény gazdag [képzőművészeti (ese­ményszámba menő) programjai közül is kiemelkedik a mostani. Kuriózum, hiszen a kontárs képzőművészet klasszikus alkotóival és alkotásaival nem akármikor találkozhat az érdeklődő, a most kiállító művésszel pedig talán még az átlagnál is ritkábban. Németh Lajos mondta egy néhány évvel előtti megnyitó beszédében, hogy a „Korniss-kép megőrzött valamit a kép »szakrális« jellegéből; ritkán, különleges alkalmakkor kerül csak a nézők szeme elé.” A kiállítás az életmű egyes sza­kaszainak — természetesen csak töredékek — felvonultatásával próbál bepillantást nyújtani a komissi kép műhelyébe. Szokat­lanul hosszú időt fog át az anyag, időrendben legelső, 1935-ben ké­szült (Monostori csendélet) alko­tásától a nyolcvanas évekig vezet az út. Nemcsak a stílusok, kom- pozpozíciós megoldások változa­tossága megdöbbentő, hanem ezek egymáshoz való viszonya is. Látszólag a legszélsőségesebb stí­lusú megnyilvánulások — konst­ruktivista képei tőszomszédsá­gában kalligráfiák csurgatásos szürrealista képek, kollázsok — reprezentálják Korniss szemléle­tében a szélső pontok közötti „in­gázást”. „Teljesen intellektuális, átgondolt ás kiszámított egyen­súlyrendszerek az egyik póluson, a kiszámíthatatlan, már-már kontrollálhatatlan automatizmu­sok a másikon.” (Hegyi Loránd). A tárlat anyagának jelentős ré­szét az 1944 és ’55 között készült csurgatásos zománcképek, mono- típiák és kollázsok alkotják. Két nagyobb egysége közül az első 1945-től 50-ig, a konstruktív szürrealizmus korszakának ne­vezhető. Ezekben az években megfogalmazódó, de egész életmű­vére is érvényes ars poeticája: „Ha megkérdeznék, hogy mit akarok, hogy mit akar ez a mű­vészet, akkor két óriás nevével kell válaszolnom: Bartók és Pi­casso. Egyik a zenében, másik a festészetben valósítja meg a né­pi, a humánum és az európaiság eszméjét.” Az Európai iskola (a modem művészetek kibontakoztatásáért létrehozott fórum és alkotói kö­zösség) szellemi programja nem­csak Korniss, hanem e korszak valamennyi kiemelkedő alkotója számára is mértékadó. „Az új Európa csak Nyugat és Kelet szintéziseiből épülhet fel...” — hangoztatták a huszadik századi zenetörténetből is ismerős mon­datot a kor ideológusai. Az „európai magyarság”, az Európa felé nyitott magyar kultúra esz­méje annyi alakot ölthetett, ahány alkotó csak képes volt megvalósítására. Az ötvenes évek első félének szatirikus groteszk hangvételű kompozíciói (Együ- gyűek) után 1956-ban egy jelen­tős periódus kezdeteként elkészül az első kalligráfia. A kiállítás két reprezentatív darabja, a fe­kete-fehér és vörös-fekete textil faliképek is ennek jegyében szü­lettek. Korniss napjainkig érvé­• Angyal (1947. olaj, vászon) Mezei Gábor tulajdona. nyes korszakában (1968-tól) megjelennek a mindenfajta után­zást száműzve a „töményen tiszta jelek”. A kiállítás — múzeumok­tól, magángyűjtőktől1 kölcsönzött — igen gazdag anyaga a képek elhelyezése, s a remek szervezés (a Komiss-életművel foglalkozó művészettörténeti kiadványok) révén még áttekinthetőbbé válik az érdeklődők számára. Károlyi Júlia Május 10—11—12-én a kecskeméti Centrum Áruház SZTK felőli bejárata előtt camping kiállítást és vásárt Jártunk. 2—3—4—5 személyes sátrak, hálózsákok, gumimatracok i camping-felszerelési cikkek nagy választékával várjuk a ; vásárlókat. 1902 111 Kecskemét L J lm Centrum Áruhá z j ~\T emrég megnősültem, s egycsapásra te- / y mérdek gondom lett. Legényember koromban szívesen töltöttem estéimet baráti társaságban, klubban vagy vendéglő­ben. Egy üveg bor mellett, kellemes csevegés közepette, késő éjszakáig elüldögéltem. Két óra előtt nemigen kerültem ágyba. Feleségem azonban mindjárt kiélezte a dol­got: — Vagy én, vagy ők! — jelentette ki. Kénytelen voltam engedelmeskedni. De tör­ténetesen éppen akkor volt a legjobb bará­tom, Goso születése napja. El kell mennem hozzá! Hogy a feleségemet is elvigyem — erről szó sem lehetett. Minden barátom nőt­len volt, egyedül én lennék a fehér holló ... — Meg kell puhítani az asszony szívét — döntötte el Goso. — De hogyan? — Vágy neki ajándékot. Goso elvitt egy óraüzletbe. — De neki van 'órája — tiltakoztam. • — És kakukkos órája is van? Ilyesminek egyetlen női szív sem tud ellenállni. Saját házi kakukkja lesz! Vegyük meg! És csoda történt. — Ó, milyen gyönyörű! — kiáltott fel a fe­leségem, és cuppanós csókot nyomott az ar­comra. Az órát a konyhában akasztottuk fel. A ka­kukk minden félórában kakukkolt: pontosan mérte az idő múlását. A kakukkos óra Feleségem magánkívül volt az elragadta­tástól. E hangulata láttán elhatároztam, hogy szóba hozom Goso meghívását. — Holnap \esz a születésnapja. Mellesleg szólva, éppen 6 választotta ki neked ezt a csodás ajándékot. Remélem, megengeded, hogy elmenjek hozzá? — Hát persze — mondta a feleségem — csak legkésőbb tizenkettőre okvetlenül itt­hon légy. Elszaladtam Gosóhoz. ' — Ilyesmiről szó sem lehet! — mérgelődött a barátom. — Kettő előtt nem kerülhetsz ha­za. A feleséged akkor úgyis alszik, és nem veszi észre. — De hát a kakukk! Kettőt fog kakukkol- ni — és nekem végem! Goso értette a módját, hogy mindenféle helyzetből kivágja magát. — A kakukk kettőt fog kakukkolni — mondta —, te meg ráadásul hozzáteszel még tizet. Akkor éppen tizenkettő lesz! — De én nem tudok kakukkolni! — Gyakorold. Gyakorlat teszi a mestert. ■ Egész nap, miközben a feleségem az üzle­teket járta, buzgón kakukkoltam. Végre már eléggé élethű hangokat csaltam elő a torkom­ból. Este nyugodt lélekkel elindultam Goso szü­letésnapi murijára. Éjjel két óra tájt a barátaim hazahoztak. Feleségem az igazak álmát aludta. Alig­hogy bebújtam a papucsomba — az óra ket­tőt kakukkolt. Én legott átvettem a hangot, és ugyanabban az ütemben, igen szakszerűen, tíz kakukkolást vágtam ki. összesen tizenket­tő volt — éppen ezt az órát jelölte meg a fe­leségem, amikorra haza kellett jönnöm. Ez­után levetkőztem, bebújtam a paplan alá, és máris úgy aludtam, mint a bunda. Reggel a feleségem rossz hangulatban volt. — A kakukkos óra elromlott — mondta —, ei kell vinni a garanciális javításokat végző műhelybe. Az óra ekkor nyolcszor kakukkolt. — Tökéletes rendben van ez a kakukk — ellenkeztem —, hiszen az óra is nyolcat mu­tat. — Dehogy, valami történt vele. Éjszaka két­szer is ugyanazt az időt jelezte. Előbb éjfél­kor, azután kettőkor. De még ennyivel sem érte be. Miután másodszor is tizenkettőt ka­kukkolt — háromszor köhin.tett, kétszer csuk­lóit, aztán nagyot ásított, cifrán káromkodott, és bebújt a paplan alá ... Kénytelen voltam lemondani az efféle agg­legény-tempóról. Most i(iazi mintaférj va­gyok ... Ivan Vihrenszki (Fordította: Gellert György)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents